A leányvári boszorkány: Regény - 04

Ilyen körülmények között persze bajos volt Málikát a választottak közül
valamelyikhez férjhez adni. Arról nem is kell szólanom, hogy Cseróczy
esetleges jelöltsége leküzdhetetlen akadályokba ütközött. Egy világ állt
közte és Judex Mátyás közt; gondolkozásban, tettben, indulatban,
érzésben és nyelvben oly messze voltak egymástól, mint a porosz gránicok
a tiszai révektől. Judex testestől-lelkestől régi német polgár volt, aki
a multban élt, annak szentesített tradicióit követte és semmiféle előnyt
se talált egy korhely diákban, akinek tanulmányai oly lassan haladtak,
mint az Al-Duna az Oderához képest. Ilyen tervről tehát szó sem
lehetett.
Hogy a baj ne járjon egyedül, még Helén is galibát okozott.
Vitnyédi, ama emlékezetes délután óta, amikor Hertelendi oly méltósággal
mutatkozott félelem és gáncs nélküli lovagnak, folyton az ablakok alatt
kószált. Ha Hertelendi tagadhatatlan genialitással és kitartással tudta
szerelmét örök életben tartani, Vitnyédi maga a szerencsétlenség
szelleme volt. Mint egy ügyetlen satyr forgolódott dryadja körül,
esetlenül s nevetségesen, egyre-másra fizetve meg szíve érzéseit. Látva,
hogy Hertelendi mily sikerrel használ föl minden alkalmat, hogy
Málikával érintkezhessék, hosszas lelki tusa után, – mert Vitnyédi
szörnyü testi ereje dacára bátortalan és ügyefogyott volt világéletében,
– ő is megpróbálta egyszer, hogy a lámpáson át juttassa Helénhez
nagyrabecsülése csekély jelét.
Itt azonban valamit előre kell bocsájtanom.
Hogyha az egész világ nevetségesnek is látta Vitnyédit, amint félénken,
akadozva és esetlenül küzdött Helén rokonszenvéért, a fiatalabbik
Judex-leány, aki tele volt bizonyos könyv-poézissel, meghatónak és
gyönyörűnek tartotta gavallérja nemes és félénk harcát. Helén nagy
mértékben fogékony volt minden romantika iránt s ha Vitnyédi kövérsége
teljes gyámoltalanságában megjelent az utcasarkon s búsan sóhajtott az
ablakok felé, a leány maga előtt látta Rómeót, amint Julia után eped s
meg volt róla győződve, hogy a szegény fiu tüdősorvadásban fog elhunyni.
Tekintettel Vitnyédi kétszázhúsz bécsi fontjára, ez mégse volt
valószínü.
Helén mindig mélyen volt meghatva, ha a fiatalember vele szóba állott s
túláradó boldogsággal válaszolt minden kérdésére. Ennek dacára Vitnyédi
folyton rémeket látott, kétségbe volt esve, hogy őt senki se szereti a
világon s az egész női nem csak gúnyt és megvetést tartogat számára. De
ne veszítsem el a fonalat. Egy téli estén, amikor Helén és Vitnyédi
együtt korcsolyáztak s a fiatalember egész délután egy szót sem szólt,
míg Helén úgy csacsogott, mint a fogságból kiszabadult kis tengelic,
Vitnyédi végül komoran és akadozva így szólalt meg:
– Helén kisasszony… szabad… szabad valamit kérdezni?
Helén mélyen elpirult és félrefordítva fejét, ezt suttogta:
– Szabad…
Vitnyédi kétségbeesve nézett körül és így gondolkozott:
– Mily rideg hozzám, mily végtelenül rideg; íme, alig válaszolt! Oh,
hogy megvet az egész világ!…
Aztán összeszedte magát és nagynehezen ennyit mondott:
– Megengedi, hogy önnek egy csekélységet… egy kis emléket… úgy mint
Tamás… (nagyot nyelt s a torka megkottyant) küldjek… A lámpán át… ha meg
nem veti…
Helén boldogan intett fejével és szívdobogva leste a folytatást.
Vitnyédinek azonban éppen elég volt ennyi, szörnyen megijedt a saját
bátorságától s erről a tárgyról dehogy mert volna egy szót is többet
szólani. Az arca égett és a szíve hevesen dobogott… Egész délután az
állami csemete-kertekről beszélgetett Helénnel, aki sóhajtva hallgatta
az erdőkultura magvas tételeit…
Korcsolyázás után a diák hazament, a tükör elé ült és előszedvén a
papírvágó ollót, legszebb hajfürtjét, – titokban már egy hónap óta
nevelte erre a célra, – levágta és zsebébe rejtette. Amikor már egészen
besötétedett és szép Selmecre csöndes havas felhő borult, Vitnyédi
Fiescoként beburkolózott köpenyegébe és elindult rejtelmes útjára. Az
idő kedvezett: sehol egy lélek sem volt. Amikor a lámpát leeresztette,
az ég is kedvezett szándékának s egyszerre sürü havas záport bocsájtott
az utcára. Vitnyédi elhelyezte a hajfürtöt s gyorsan fölhúzta a lámpást,
maga pedig vacogó foggal a sarokról leste a hatást. A hatás tényleg nagy
volt. A lámpa meggyujtotta a fürtöket, aminek következtében az ódon
üvegtáblák széjjelpattantak, az utcára pokoli bűz áradt. Az üveg
csörömpölésére Judex kinyította az ablakokat és méltó haraggal kiabált
rendőr és tüzoltó után. Vitnyédi menekült, de siettében még hallotta,
amint Judex szigoru hangon konstatálta, hogy valaki kutya szőrével tömte
meg a lámpáját, s hogy sikerültebb élcet is látott már életében… A diák
kétségbeesve sompolygott odébb; ily szomoru véget udvariasság még nem
ért. Csak Helén méltányolta törekvését, ő látta a szándék tisztaságát és
a fiatalember meleg érzését. Amikor a házilegények letépték az égő
lámpát, lopva kiment az utcára és összeszedte az elégett fürtök
maradványait. Olyan szaguk volt, mint a füsfaragó cirokseprőjének, de
Helénnek úgy rémlett, mintha rezedaillatot érezne…
A szerencsétlen kisérlet után Vitnyédi egy ideig nem mert mutatkozni.
Sötéten, meghasonolva járt-kelt a világban, készen arra, hogy bármely
pillanatban gyufaoldatot igyék. Amint így komoran, magába vonulva
morzsolta napjait, egy délután a posta levelet hozott neki. Az írás
rövid volt; gyöngyvirágos, rózsaszínü papírlapon ez állott: „Igaz
szívből köszöni az emléket Tusnelda.“ Mellékelve egy hajfürt s egy
csinos kis matric, amilyet iskolás gyerekek szoktak gyüjteni, s amely
egy nyíl által keresztüllőtt szívet ábrázolt. A levélkében, bár rövid
volt, körülbelül benne rejlett Helén egész jelleme. A matric volt a
naivitás, a hajfürt a ragaszkodás, a Tusnelda álnév a poézis.
Vitnyédi nem tudta, mire vélni a levelet. In camera caritatis megmutatta
Hertelendinek, megjegyezvén, hogy ez bizonynyal ama kiméletlen gúny,
amelyet Helén részéről már több ízben volt alkalma tapasztalni.
Hertelendi kacagott.
– Soha ne légy szerelmesebb, mint Helén tebeléd, – mondta. – Mit tegyen
még egyebet? A szívét csak nem teheti postára? Hátha a levélhordó nem
kézbesíti, hanem magának tartja meg?
– Te is csak gúnyolsz, Tamás, – szólt Vitnyédi zordonan. – Az útszéli
ebet nem rugdalják meg úgy, mint engem…
Hertelendit fojtogatta a kacagás. Elmagyarázta barátjának az egész
esetet: mily nagy dolog az, ha egy szép leány valakinek levelet, hát még
hajfürtöt küld, ha megengedi, hogy ez emléktárgyakat viszonozzuk, ha
mindig ott van az ablakban, amikor arrafelé sétálunk, ha pirulva
fordítja félre fejét, amikor azt mondjuk: – Szabad öntől valamit
kérdezni, Helén kisasszony? – s ha végül Tusnelda név alatt érintkezik
velünk. Igen: a Tusnelda szó a legfőbb bizonyíték, az a költészet, a
bizalom, a szerelem!
Vitnyédit, aki mint szeretettel mondogatta: a hangulatok embere volt,
végre is meggyőzték az érvelések. Balsejtelmei elszálltak. Szokása
szerint egyszerre a másik szélsőségbe esett.
– Mit gondolsz, mit tegyek ezután? – kérdezte élénken barátjától. –
Kérjem meg a kezét? Szöktessem meg?
– Természetesen viszonoznod kell a figyelmet, – vélte Hertelendi. – A te
helyedben mindenekelőtt egy szép rózsacsokrot rendelnék.
– Meg fogom venni az egész selmeci kertészetet, – ébredt föl Vitnyédiben
a magyar Gascogne. De rögtön előbújt belőle a takarékosság szelleme és
eszébe juttatta, hogy tél van, a rózsák pedig méregdrágák. – Tönkre
fogok menni, – sóhajtotta, – de nem bánom. Három rózsaszálat fogok venni
Glatznál. De hogy jutassam el?
Hertelendi egy ideig gondolkozott, aztán így szólt:
– Kitünő eszmém van, méltó arra, hogy egy hölgyért epedő lovag
megvalósítsa.
Vitnyédi most már lánggal égett.
– Beszélj: menjek a tűzbe, vagy hozzam le a göncölszekerét? Öljek vagy
raboljak? Menjek az oroszlánketrecbe?
– Az bizonyos, – fejtegette nyugodtan a lakótárs, – hogy postán nem
küldheted ajándékodat. Hordár még úgy se viheti; mind a két út Judexen
át vezet. Tehát elszállítod magad!
Vitnyédi összeborzadt. Ő maga merészkedjék be az oroszlán barlangjába?
– Judex agyon fog verni, föl fog nyársalni s aztán ki fog dobni, –
ellenkezett szerényen.
– Álruhában mégy! – pattantotta ki a nagy eszmét Hertelendi. – Mily
gyönyörü eszme: álruhában, mint a középkori dalnokok… Már van is hozzá
gondolatom: mint drótos tót mégy be. Te úgyis sárosi vagy, az arcod is
tótos, beszélni is tudsz tótul, csak be kell öltöznöd. Zsebedbe teszed a
rózsákat, aztán bekiáltasz a házba: drótozni, fótozni – s ha szerencséd
van, ott lesz az udvaron Helén is. Vagy inkább a lámpással próbálsz
szerencsét?
– Nem, nem, – tiltakozott Vitnyédi, aki még nem felejtkezett meg a
hajfürtök szomoru sorsáról. – Meg fogom kisérelni eszmédet, mert valóban
gyönyörü és szerelmes szívhez illő. A tűzbe ugyan szívesebben mennék
Helénért, de végre is, az igaz érzelem minden áldozatra kész.
Drótostót pillanat alatt akadt, a felvidéken minden második ember
drótostót. Egy pohár pálinkáért az atyafi átengedte gúnyáját. Vitnyédi
szívdobogva szaladt el Glatzhoz, három darab rózsáért s aztán felöltötte
a bocskort, meg a darócujjast.
Félóra mulva már ott járt Judexék háza előtt és vacogó fogakkal
támolygott be az udvarba.
– Drótozni, fótozni! – kiáltotta szomorúan, mialatt a ház vadul forgott
körülötte. A kerítés olyanokat ugrott, mint egy bakkecske, s a méhes
szilaj keringőt járt. Az udvar köveit mintha jobbra-balra rángatták
volna a lába alatt…
Széjjelnézett az udvaron. Helén nem volt ott, helyette Judex sétálgatott
a kert dermedt rózsafácskái között.
– Drótozni, fótozni! – ismételte Vitnyédi még egyszer s kalapját mélyen
szemére húzta.
Judex visszafordult.
– Várjon csak, barátocskám, – szólt jóakaratulag, mert látta, hogy a
szegény tótlegény nagyon didereg, – talán van itt egy pár rossz lábas.
Anna! – kiáltott föl az ambitusra a cselédnek. – Hozzátok le az
összetört tálakat…
Vitnyédi fogai hangosan vacogtak. Mi lesz itt? Csak nem drótoztatnak
vele? Az udvar most már nem forgott vele, hanem repült, repült a
végtelen ürbe, a sötétségbe, a megsemmisülésbe. Úgy reszketett, hogy a
bocskorai csoszogni kezdtek, akárha jégen járna, pedig tapodtat se
mozdult.
– Szegény pernehajder, – esett meg Judex jó szíve, – ülj ide az
istállóba, itt melegebb van, jobban dolgozhatsz. Annyi munkát kapsz,
hogy estig se készülsz el vele. Ne félj, lesz kenyérre.
– Zekujem, – nyögte az akadémikus megtörve.
A fiatalember belépett az ólba; a tehén – Cseróczy postillion d’
amourja, – bizalmas bőgéssel fogadta s kaputjához dörzsölte széles
orrát.
– No én szép csávába kerültem, – konstatálta magában a gavallér és
teljesen megtörve leült a szalmára.
Csakhamar egész halom tört tálat, fazekat, csuprot raktak eléje. Judex
sehogyse akart mellőle tágítani. Őt, mint dolgos embert, minden munka,
így a tótok foldozása is felette érdekelték. Neki kellett hát látni a
szomoru munkának. Vitnyédi sohase hitte volna, hogy a drótozás ily
komoly és előtanulmányokat kivánó munka. Verejtékezve övezte körül a
tálakat és forrasztotta össze a bögréket. Félóráig tartott, míg egy
drótot összebogozott a másikkal s hamar körülhálózta az egész fazekat,
egyszerre zsupsz, a háló kicsúszott a kezéből s ott volt, ahol kezdte… A
diák e percben a csillagászattannál is nehezebb tanulmánynak vallotta a
drótozást… Nyögve és fogcsikorgatva haladt tányérról-tányérra. Végre,
délben a háziúr fölment ebédelni s az ifju földhöz vághatta az egész
pereputtyot. Kiszaladt az udvarra; az emeleti folyosón éppen akkor ment
Helén az ebédlő felé. Tehát legalább némi kárpótlás! A fiatalember
balkezét sokat mondólag szorította szívére, jobbjával pedig a rózsák
után nyúlt… Nyúlt, nyúlt, de semmit se talált zsebében… A tehén kiette
őket a kaputjából… Szégyenében félig elsülyedve támolygott ki a házból,
míg Helén keserü könycseppeket ejtett utána… Ő azért mégis szerette a
drótos tótot.
Látni való, hogy ilyeténképpen Judex méltán félthette a leányait.
– Ezek az átkozott diákok, – mondogatta a család matrónáinak, – vajjon
mit találnak rajtuk a leányok? Isznak, énekelnek, korhelykednek, s
együttvéve nem érnek egy fakovát!
Az asszonyok bólintgattak; ők mindenre bólintottak, amit Judex mondott.
– Ideje volna, hogy rendet csináljak, – szólt később a ház ura s az
asszonyok megint bólintottak, – Valóban ideje, – tette hozzá
meggyőződéssel.
Judex, mint a nyugodt véráramlat képviselője, lassan gondolkodott s csak
félóra mulva szólalt meg ismét.
– Különösen ez a Cseróczy, – jegyezte meg. – Ez elinná a Dárius kincsét
s valamennyi bányavárost. Csak már ezt ne látnám itt az ablakom alatt
ólálkodni. Minden komoly embert elriaszt a háztól. Amióta megint
visszajött az akadémiára, Málika ki van cserélve, nem lehet vele bírni.
Ha ezt egyszer relegálnák, egy új csillárt adnék a templomnak.
A diákok tényleg egymásután üzték tova a legkomolyabb kérőket. Knappe
gyászos távozásának okait ismerjük s meg kell említenünk, a lőcsei
Fabricziuszt és az eperjesi Markusovszkit szintén a diákok riasztották
el. Az ifjak nem dolgoztak a nyers erőszak fegyvereivel, ellenkezőleg,
éppen a nyájasságukkal és udvariasságukkal törték ki ellenfeleik nyakát.
Teszem azt: mit csináltak Markusovszkival? Ez a fiatalember
bányatudományokkal foglalkozott, s az akkoriban tért ölelő
gázvilágításnak volt híve. Cseróczy megismerkedett vele s azt mondta,
hogy kitünő, eddig még kellőképpen nem méltányolt világító testeket
ismer. Egy gyönyörü meleg délutánon elvezette Markusovszkit a bélabányai
rétekre s az ott álló ezerjófüvek köré sétáltatta. Cseróczy hanyagul,
cigarettázva ment a furcsa növények körül, amelyek illó ólaja, amint égő
szivarkájával közelükbe ért, lángra lobbant. Markusovszki, aki
úgylátszik, nem volt elég járatos a botanikában, csodálkozva nézte a
tüneményt.
– Hát ez mi? – kérdezte a diáktól. – Sose láttam ilyet!
A diák csodálkozva nézett rá vissza.
– Ezt nem ismeri? Ugyan ne tréfáljon…
Markusovszki tiltakozott.
– Ha mondom… Sejtelmem sincs róla, hogy mi ég itt?
Az ifju magyarázatba kezdett.
– Ami itt ég, az az ezerjófű. A mint hozzáérek a cigarettával, – és
szivarkájától újra lángra lobbant a fű, – úgy meggyullad, mint egy
gyertya vagy egy petroleumlámpás… Sőt a fénye még kellemesebb is… Az
egész pedig fölötte olcsó, mondhatnám, ingyen van. Képzeljen el egy
gyertyát, amelynek tucatja egy krajcárba kerül…
Markusovszki elképzelte s fantáziája rögtön működni kezdett. Micsoda
üzlet volna ezeket a gyertyákat akár csak krajcárjával eladni, városokat
velük megvilágítani, részvénytársaságot alakítani stb. Itt hever a
vagyon a földön, csak föl kell szedni… Hisz ez a magyar Kalifornia! S
ezek a bolond selmeciek nem tudják, milyen kincs fekszik közöttük… Nem
szólt a diáknak semmit, hanem másnap tíz szekér füvet vásárolt össze s
már látta a gyöpöt aranynyá változni. Szegény flótás! csak így jött rá,
hogy száraz állapotban az érdekes növény legföljebb szépítő víznek
használható… Markusovszki szégyennel távozott, mert akivel Selmecen
összeakadt, mindenki csak azt kérdezte tőle, mikor vezeti be már a
városba az ezerjófű-világítást?
Még hamarabb végeztek a diákok Fabricziuszszal, akit vadászatra
csábítottak. Fabricziusz fösvény természetü volt s amikor a hajtások
véget értek, mindig a legnehezebb nyulat választotta ki magának. A
diákok egyszer egy vízbefult vékonypénzü nyulat találtak a patak
partján. Fölvágták a hasát s kövekkel rakták teli. Természetesen az volt
a legsúlyosabb vad. Fabricziusz a vadászat után mérlegeléseket téve,
szerencsésen ezt a példányt választotta ki, nagy diadallal vitte haza s
fölajánlotta Málikának. A leányban volt annyi humor, hogy másnap
vacsorára egy csomó követ tálalt föl Fabricziusznak, aki sietve és
megsemmisülve hagyta el Selmecet.
Mind e tréfák az egész város tetszését megnyerték, de Judexnek éppen nem
voltak inyére. A kiszemelt tizenkét fiatalemberből hat már
kiselejteződött s Málika még mindig nem választott.
Egy szép estén végre az apa elhatározta, hogy komolyan fog beszélni
leányával. Hogy szavának súlyt és ünnepélyességet adjon, magához kérette
a tiszteletes urat, Institórisz Fülöpöt s akkor vonta kérdőre a leányt.
A kihallgatás fölötte szolemnis volt.
– Édes leányom, – kezdte Institorisz Fülöp uram, jól ápolt kezének ujja
végeit mellén összeérintvén, – atyád és lelki nevelőd, aki a konfirmáció
szentségében részesített, akarnak veled beszélni.
Ünnepélyes szünetet tartott, szemét komoly méltósággal jártatta körül a
szobában s aztán tovább folytatta:
– Komoly és életbevágó, jól megfontolandó kérdésről van szó. Atyádnak, a
keresztény gyülekezet egyik előljáró hű sáfárjának akarata, hogy
magadhoz illő párt keressél. Ez az Írás szerint és helyesen vagyon. Én
plántáltam a te lelkedet az Úr szőlejébe s azért bizalmasan szólok
hozzád: érleld meg immáron elhatározásodat s tekints körül azon
tiszteletreméltó ifjak során, akik atyád bizalmával is dicsekedhetnek s
néked is becsületedre válnak. Mert meg vagyon írva: nem jó egyedül
lenni.
Málika köteles tisztelettel hallgatta a szavakat s aztán válaszolt.
– Hogy tudnék köztük választani, főtisztelendő uram? – szólt hasonló
ünnepélyességgel és biblikus szavakkal. – A testnek, – tanítottak az
iskolában, – az Írás szerint a szem a lámpása.
– Úgy van, – bólintotta Institorisz.
– Azért, ha a te szemed homályos leend, az egész tested is homályos
lészen, mondja tovább az Írás. Ha azért a benned való világosság,
homályosság: a homályosság mennyivel nagyobb lészen? Ám az én szememnek
nem tetszenek azok, akiket atyám választott. Senki nem szolgálhat két
úrnak: mert vagy egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez
ragaszkodik, a másikat megutálja. Hogy szolgálhatok hát én egyszerre
szememnek, testem lámpásának és atyám akaratának?
– Mindez helyes, gyermekem, – szólt Institorisz, akit meglepett e
bibliai tudomány, – látom, jól megtanultad az Írást. De atyád akarata
összeegyeztethető a te akaratoddal. Nem teremthet a jó fa hitvány
gyümölcsöket, mondja ugyancsak Máté apostol, s így a te gondolatod
egyúttal atyád gondolata is és fordítva. Nem értem hát, miért nem
választasz e derék fiatal emberek sorából? Beszélj, gyermekem.
Málika kissé hátrahajtotta fejét, behunyta szemét és sápadtan, de
elhatározottan mondta:
– Én Cseróczyt szeretem.
Judex egyszerre kiesett a bibliai hangulatból és összecsapta kezét.
– Meg vagy bolondulva? – kiáltott föl. – Ezt a korhelyt? Ezt a
léhaságot? Hiszen már egy házat vehetnék azon, amit zálogok kamatján
rajta kerestem! (– Ime, tehát már az is baj, ha valakit gazdaggá
teszünk.)
Maga Institorisz is álmélkodott, s világi hangot ütött meg.
– De leányom, egy diák! Egy csélcsap! Egy senki fia! Honnét tartson el,
honnét adja meg neked azt a kényelmet, nyugalmat, amelyet édes atyád
házában élveztél?
– Tekintsetek az égi madarakra, mert azok nem vetnek, sem aratnak, sem a
csürbe nem takarnak, – vetette ellen egy csep gúnynyal Málika. – Salamon
minden királyi dicsőségében nem öltözött úgy, mint ezek közül egy,
mondja az Írás… Nemde, tiszteletes uram?
– De a madarak nem isznak reggelig Gerstäkkernél, – tiltakozott a
lelkész. – Ugyancsak Máté mondja, hogy a bölcs ember kősziklán építi
házát. Honnét építsen a korhely?
– Ne itéljetek, hogy ti is ne itéltessetek, – fejezte be Málika.
Judex látta, hogy dogmatikus alapon nem halad a dolog s azért két
kezével az asztalra támaszkodva, mint nagy őse, a soltész, amikor
itéletet mondott ki, így szólt:
– Vége legyen a höbörtnek, gyermekem. Még egyszer mondom: nem akarom
elhatározásodat befolyásolni. Ime tizenkét derék fiatal ember van itt:
válassz köztük. Én nem vagyok az _Ármány és szerelem_ apaalakja,
tisztelem a meggyőződést és az érzelmet. De ha e tizenkettő közül nem
tudsz, recte: nem akarsz választani, úgy nem marad egyéb hátra, minthogy
magam szemeljem ki a legérdemesebbet. Sic volo, sic jubeo.
Málika végigsimított homlokán és lassan fölindulva így szólt:
– Én Cseróczyt szeretem. Mi kifogástok van ellene? Rosszabb a szíve,
mint akárkié? Gonoszabb, mint a tizenkettő? Hogy korhely?… Miért ne
legyen az? Mindenkinek olyan szomoru, csöndes az ifjúsága, mint az
enyém, amely lehetne egy oszlopé, egy butordarabé, de nem egy fiatal
lányé? Ezért rójjátok meg? Akkor itéljétek meg a lombot, mert zöld és a
szívet, mert vér van benne.
Dacosan vetette hátra fejét.
– Ha én akarom, akkor nem lesz korhely, – mondta nyugodtan. – Ha én
szólok neki, akkor erkölcsösebb lesz, mint Markusovszki, Knappe és
Heiligenbluth összevéve. Érzem és tudom, mert a szívem mondja.
Judex nem követte erre a térre.
– Látom, hogy ma nem lehet veled okosan beszélni. Zeit bringt Rath. A
kérdésről módunkban lesz nyugodtabban és emelkedettebb álláspontról
szólani. Idővel be fogod látni, hogy igazam van. Köszönöm főtisztelendő
úr szives támogatását és kérem jövőre is. Béke velünk!
Institorisz még egyszer fölemelte jobb keze mutatóujját és
kenet-baritonon szólalt meg.
– Leányom, gondold meg, hogy atyádnak köszönheted életedet, létedet, s
az Úr után ő az első, akinek felelősséggel tartozol. Isten világosítsa
meg az ő orcáját rajtad! Gondolkozzál ez irányban, leányom.
Málika lámpával kezében kísérte le a papot.
– Főtisztelendő úr, szólt szerényen és szendén, – holnap elküldjük a
karácsonyi csirkéket.
Institorisz szeme fölragyogott. Minden karácsonykor egy tucat csirkét
szokott kapni Judextól.
– Szépek, Málika húgom, szépek? – kérdezte egyszerre világi tenoron,
mert maga is szerette s meg tudta becsülni az ízléses falatokat. –
Vajjon mifélék?
– Van kendermagos és van plymouth.
– Plymouth? – lelkesedett Institorisz, ajkait összecsűcsösítve. –
Plymouth? Gyönyörü!
– De a plymouthból nem küldhetek tisztelendő úrnak… Bizonynyal nem
szereti…
– Én? Ne szeretném? Honnét gondolod Málika? Ez bizonynyal tévedés.
– Mert édesapám a kendermagosokat választotta a tisztelendő úrnak.
Institórisz egy pillanatra megállt a lépcsőn. (Nézze meg az ember a vén
fukarját, – gondolta magában. – Lelkiatyját ilyen aprópénzzel akarja
kifizetni?)
– Azért csak küld a plymouthokat, leányom, – mondta. – Én jobban
szeretem s végre is: én eszem meg őket.
– Értem, – felelt Málika. – Pedig édesatyám tud választani…
– Ugyan hagyd el, – felelte Institórisz kezével legyintve, – a plymouth
csak többet ér, nem? Hogy tudna atyád jót választani? Ő már öreg és
elfogult…
A tisztelendő úr nyugodtan ment haza, de amikor a lakása kapuja elé ért,
megállt és megdörzsölte a homlokát.
– Terringettét, – mondta, mert lassan szeretett gondolkozni, – ez a kis
fruska mintha rám olvasott volna a tyúkokkal. Hiszen, nemcsak a
csirkéket, de a férjet is ő választotta ki…


A bor.
– Cseróczy, – szólt Málika, amikor pár nap mulva az ifjúsági bálon vad
táncban robogtak végig a termen, – ígérjen meg nekem valamit.
– Mindent megígérek, – szólt Cseróczy meggyőződéssel. – Törjem be a
nagytükröt?
– Nem. Ellenkezőleg; arra akarom birni, tegyen le ezekről a rossz
szokásokról. Lássa: az egész világ azt mondja, hogy korhely, csélcsap,
soha semmi se lesz belőle.
– Az nem fáj nekem.
– Nekem fáj. Beszéljünk okosan, Cseróczy, hallgasson rám egyszer. Tegye
meg a kedvemért, hogy ne igyék és ne korhelykedjék.
Cseróczy mosolygott. Málika egy ideig hallgatott, aztán látva, hogy a
diák nem felel, kiegyenesedett és így szólt:
– Nem tűröm, hogy korhelykedjék.
– Az más, – felelte a fiatalember fejét meghajtva. – És miért nem tűri?
A legnagyobb forgatagban táncoltak, a notabilitások páholya előtt.
Málika tudta, hogy mindenki szeme rajta csüng, s ezért nyugodtan,
komolyan nézett Cseróczy szemébe.
– Mert szeretem, nagyon szeretem magát, – suttogta halkan.
Ez a pár szó, amely egyszerűen volt mondva, hogy senki észre ne vegye,
miről van szó, lángba borította a fiatalembert. Málika bájos volt e
percben, amint okossága, nyugodtsága lassan szerelmes tekintetbe olvadt
és arca lassankint biborszínüvé változott. Egy ideig kiállta a
fiatalember tekintetét, aztán mikor a forgatagból kiértek s egy
pillanatra a déli növények eltakarták őket, feje Cseróczy vállára
hanyatlott.
– Ígérem, szentül ígérem, – mondta a fiatalember és gyöngéden magához
szorította a leányt.
Cseróczynak e pillanat óta tehát nem lett volna szabad korhelykednie,
ott kellett hagynia a bort és a víg társaságot. De a bor nem az a barát,
amelyen, ha nincs szükségünk rá, szó nélkül tovább lehet adni. Mert,
Istenem, hányszor az életben volt már nekünk szükségünk ő rá? Ha baj ér,
ha a leány megcsal, ha az élet sivárnak tetszik, ha fiatalságunk meg
akar szökni, ha bizalmunk az emberekben megdől, mindig a bor az, amely
híven kitart mellettünk. Csak annyit kell érte fáradnunk, amennyi
munkába kerül, hogy a poharat a szájunkig vigyük s már ott van
mellettünk, fölfrissíti vérünket, megedzi szívünket. Ezt a hű társat nem
lehet egyszerűen a pokolba kergetni, ez a barátság kötelez. Meg kell
gondolnunk, hányszor éltünk vissza a szívességével, hányszor riasztottuk
föl éjnek idején, hóban, fagyban, rekkenő hőségben, porban, zivatarban,
s volt-e rá eset, hogy cserben hagyott volna? Odaült mellénk és mint a
jó anya, aki minden percben, éjjel-nappal ott van gügyögő gyermeke
mellett, ölébe vett és mesélt, mesélt csodálatos emberekről, káprázatos
vidékekről, kábulatos érzésekről. S mi nyomon követtük az ő sajátos
országába, ahol az utcák aranyból vannak, és az arany sárból, ahol a
gondolatok cikázva, sziporkázva suhannak jobbra-balra, ahol isteni
következetlenség, bűbájos fejetlenség és csillogó haszontalanság
hullámai ringatnak édes álomra. S amikor egy este a ragaszkodó Eckehardt
oda akar mellénk ülni, hogy elbeszélgessen velünk multról meg
jövendőről, ridegen vetjük oda neki:
– Takarodjál, korhely vagy, haszontalan vagy, borissza vagy… Nem kellesz
többé!
– Bántottalak valaha? – kérdi erre szomorúan a bor. – Rád tukmáltam
magamat? Megcsaltalak? Elárultalak? Odaadtam neked mindenemet: erőmet,
tüzemet, bátorságomat, s te most, íme, cserben hagysz?
– Most cserben hagysz? – Igen, Cseróczy tisztán hallotta, amint a bor
szelleme ezt súgta feléje. Legrégibb kenyeres pajtásától kellett
megválnia, suttyomban, baráti kézszorítás nélkül. Hát lehet ez? Amikor a
táncteremből kiment, az ebédlő minden sarkából, minden szemből
rámosolygott az öreg barát. Kiszaladt a friss levegőre, ott se volt
nyugta: a máskor csillogó, színekkel telt éjszaka ma üres és fekete
volt, mint a pincegádor. Milyen más volt azelőtt: jobbra is, balra is
tőle incselkedő szellemek cikáztak el, a fülébe súgtak valamit s
megkápráztatták a szemét; ma olyan szaga volt a levegőnek, mint a sült
töknek. Megint visszament a terembe és a diákok közé ült.
– Hadd szorítsak veled hát utóljára kezet, – dörmögte maga elé s
hatalmas serleget rakott az asztalra. – Búcsúzzunk a bortól.
Belenézett a csillogó folyadékba, a fölületén mosolygott az öreg barát
ábrázata.
– Málikáról fogok mesélni, – dörmögte feléje. – Jer velem, cimbora!
Cseróczy megragadta a poharat és fenékig üritette. Hiszen utoljára
történik ez… Az első poharat követte a második, a harmadik, a tizedik s
a fiatalemberrel forogni kezdett a világ. Szörnyen komoly és kimért
lett: nála ez volt a becsípés biztos jele; arca tiszteletet parancsoló
vonásokba burkolódzott, hangja mélyen és ünnepélyesen csengett,
jóllehet, a feje zúgott, mint az ördögmotola. A szék, amelyen ült,
nagyokat ugrott vele, de ő fölséges gőggel ült rajta, mint a régi
püspökök, amikor háborúba vezették seregeiket. Néha fölemelte kezét,
mint a királyok, amikor megnyitják az országgyűlést…
Amikor Málika arra ment, azonnal tisztában volt a helyzettel, s a torka
összeszorult.
– Judex de genere Melius Amália úrhölgy, – állott föl előtte a
fiatalember, – kitűntet azzal a bizalommal, hogy velem egy táncot
ellejt?
A leánynak először köny szökött a szemébe, azután összeszorította ajkát
és nem válaszolt.
– Úgy, – mondta Cseróczy egy szeptemvir komolyságával és homlokát
összeráncolta, – ön, kisasszony, tehát nem hajlandó, hogy e kegyet velem