A leányvári boszorkány: Regény - 06

patkányok igénybevételével. Ez hőstett! Én önt csodálom s tisztelem,
mert ön, uram, igazi művész!
Cseróczy meghajtotta magát.
– Nagysád, – felelt zavartan, – le vagyok kötelezve. Örvendek, hogy
iparkodásomat méltányolni tudja. Ön nyilván szakértő e téren?
– Óh, én értek hozzá, – jegyezte meg a szép Meluzina, – magam is
szeretem a rostélyost…
– Ha nagysádnak nincs ellenére, – szólt előzékenyen, – talán elmehetnénk
együtt Gerstäkkerhez.
A következő pillanatban Cseróczy úgy érezte, mintha két százfontos
vasrudat akasztottak volna bicepsére: a szép Meluzina a karjába
kapaszkodott. Együtt mentek el Gerstäkkerhez, ahol csakhamar kiderült,
hogy a művésznő nem ok nélkül mondott véleményt a rostélyosevés terén.
Bizony szép néhány adagot vágott be. No, ez nem a legbájosabb nőiesség,
de végre szépség és gyomor még nem zárják ki egymást. Hogy ugyanis
igazságos legyek, meg kell jegyeznem, hogy a Meluzina neve elé tett szép
szó, – vidéki mértékhez – képest, némi igazságot tartalmazott. Bár nem
volt sokkal könnyebb, mint a Szentháromság-szobor és öklei olyanok
voltak, mintha kéz helyett ágyúgolyók lógnának a karja végén, mégis az
erő és egészség rokonszenvessé tette és kackiás arca, amelynek vonásai
olyanok voltak, mintha bárddal faragták volna ki őket, a mérsékeltebb
igényeket joggal kielégíthette. Oroszlánsörényre emlékeztető haja,
pompás fogai voltak s általában minden vonása szabályos volt, csak
fölötte nagy: mintha az ember közelről nézne távcsővel egy formás
fehércselédet.
Cseróczy megsodorta a bajuszát és a szép Meluzina szemébe nézett. Az
akrobata nő visszamosolygott s az asztal alatt úgy megszorította a
fiatalember kezét, hogy annak a karja beléroppant.
Cseróczynak tetszett a mulatság és visszaszorította Meluzina kacsóját,
úgy hogy ujjai mint a sortűz pattogtak. Ez az ismerkedés így folyt egy
ideig s a barátság rohamlépésben nevelődött. Éjféltájt a szép Meluzina
megevett négy nagy almástortát és megivott rá egy pint bort, majd
Cseróczy fölültette a csaposlegényeket az asztalra s fölemelte őket a
levegőbe. Később a szép Meluzina a fogaival kapta meg Cseróczyt és
körülhordozta a teremben, majd a fiatalember cselekedte meg ugyanezt.
Nagyon kedélyes mulatság volt, bár nem éppen ideális alapu, de hol van
az a regényíró, aki a szívek egymáshoz való vonzalmának titkát
megfejthetné? Egyik embernek az tetszik, ha az asszony gyenge violaszál,
a másiknak kedvesebb a tölgyfa.
Innét datálódott kettejük barátsága, amely másnap már szóbeszéd tárgya
volt. Amíg a Chevalier-cirkusz Selmecen működött, Cseróczy mindennap ott
volt a manégeben és tüntetőleg gyönyörködött a szép Meluzinában.
Viszonyuk olyan volt, mintha a jegesmedve és a bölény barátkoznának és
kétségtelen mulatságára szolgált a bányavárosnak. Cseróczy egyszerre
csak azon vette magát észre, hogy Selmecbánya mind csak róluk pletykáz.
Vállat vont s nem törődött vele; ha már Málika haragszik rá, hát legyen
a pohár csordulásig tele… Legalább megmutatja a leányvári boszorkánynak,
hogy nem nehéz női szívre találni! Ime, itt az új gombház, sőt
gombpalota, ha az arányokat figyelembe vesszük.
A szép Meluzina egyébként, legyünk végig őszinték, nem kis mértékben
mulattatta; ha vállára borult, a diák azt hitte, hogy a Paradicsomhegy
esett rája; ha a nő nevetett, az utca népe megállt és ijedten nézett az
ég felé, vajjon nem griffmadár rikolt-e, s ha sírt, a keserves bőgésre
köréje gyűlt Selmecbánya valamennyi ebe s vele együtt bömbölt… Az
akrobatanő t. i. amilyen hatalmas fehércseléd volt, úgy szeretett sírni;
ha a kakas ferdén nézett rá, már elpityeredett és egy vitorlát sírt
tele. A női gyöngeség különben is jelentékeny jellemvonása volt:
szeretett dalolni, még pedig virágokról és pillangókról, szerette a
verseket és olyanokat sóhajtott, hogy két szélmalmot hajthatott volna el
vele. Cseróczy belekábult e sok furcsaságba, s azért nem volt ellenére,
ha a szép Meluzina, mielőtt az előadáson négy vizeshordót emelt föl
lábaival, bánatos mosolyt röpített felé…
Persze a liaison híre hamar elrepült a Judex-házba.
Málika dacosan is vállat vont és nem szólt semmit. De azért a hír
megsebezte dacos szívét. Aznap délután visszavonult a szobájába és órák
hosszat mozdulatlanul ült a nagy karosszékben. Gondolkodni akart, de nem
tudott, agya zsongott, a szemei előtt szürke kárpit huzódott: a
boldogtalanság sötét fátyla. Nemcsak a lelke volt ólomnehéz, minden
tagja fájt, mintha egy hosszu, fáradtságos utat járt volna végig,
amelynek tüskéi, rögei megtépték, megtörték… Lehunyta a szemét és várt,
maga se tudta, hogy mire… Talán arra, hogy álom az egész, gonosz
lidércnyomás, amely egyszerre el fog szállani, s minden újra úgy lesz,
ahogy régen volt? Hátha csak káprázatban él, amely varázsütésre el fog
oszlani, hátha minden hazugság, ami történt, s az igazság az, hogy ő meg
Cseróczy most is, mindörökké úgy szeretik egymást, mint azelőtt? Lehet-e
férfi oly szívtelen, hogy ilyet cselekedjen meg vele s lehet-e a sors
oly irigy, hogy ezt a kis boldogságot is elrabolja tőle?… Az égen
panaszos varjuk károgtak, szavuk azt mondta: „Vége mindennek“… Álom
volt, mikor azt hitte, hogy van valaki, aki szereti, tiszteli, aki
hűséges társa lesz minden földi úton, a valóság pedig az, hogy nincs
senkije, nem szereti senki s szegény fiatal lelke megdermedve vergődik a
havas szürkeségben…
Végisimította hideg homlokát és átment édesapjához.
– Atyám, – szólt Málika halkan, de elhatározottan, – beszélni akarok
veled.
A zálogos látta gyermeke sápadtságán, hogy komoly dologról van szó.
Becsukta a codexet és fölállott.
– Atyám, – folytatta Málika, szemét félig lehunyva és gyorsan lélekezve.
– Beláttam, hogy igazad volt, amikor sorsomról gondoskodni akartál…
Belátom, hogy dőre voltam és meggondolatlanságot akartam cselekedni… De
most már higgadtabb vagyok és komolyabb… Édes atyám bizonyára szívén
viseli az én sorsomat és úgy tesz, ahogy Isten és ember előtt a
leghelyesebb.
Judex komolyan bólintott fejével.
– Én tehát alkalmazkodom akaratához… – folytatta a leány. Egyik kezével
az asztalra támaszkodott, a feje, mint a megserétezett fogolyé,
lehanyatlott. Nem tudott tovább beszélni.
Az apa megsimogatta Málika haját.
– Tudtam, – így szólt kimérten, – hogy az én vérem vagy és nem fogsz
dőreséget elkövetni. Azt is tudtam, hogy jó gyermek vagy, aki belátod,
hogy édesatyád a te sorsodat épp oly szeretettel, épp oly gonddal nézi,
mint az önmagáét. Ezért elvállalom a felelősséget Isten előtt.
Egy kis szünetet tartott, aztán így folytatta.
– Beszéljünk hát komolyan. Házunkhoz ez idő szerint két derék ifju jár
kérőként: Frundsberg és Petrides. Mindakettő egyenlő jeles családból
származik, mindkettőt egyformán becsületes embernek ismerem.
Akármelyiket szívesen fogadom vőmnek és meg vagyok róla győződve, hogy
kipróbált kézbe teszem le gyermekem sorsát. Melyikhez érzesz több
vonzalmat, gyermekem?
Málika zúgó fejjel állott apja előtt.
– Nos, melyiket választod, Málika? – kérdezte Judex még egyszer. –
Petridest avagy Frundsberget?
A leány megbillentette fejét az utóbbi szóra.
– Tehát Frundsberget, – mondotta az apa ünnepélyesen.


A szép Meluzina vége.
Másnap köztudomásu lett a dolog: Judex meghívta régi jóbarátait és
rokonságát a kézfogóra. Az egész város érdeklődött az eljegyzés iránt;
előrelátható volt, hogy a családi ünnep a legfényesebb lesz, amilyen
Selmecen kevés esik tíz esztendőben. Rá volt ez írva a ház utolsó zugára
is: kárpitosok és ácsok érkeztek, akik a szobákat átalakították,
fölcifrázták, sőt az udvaron deszkasátort is építettek, hogy a vidékről
érkező vendégeket mind elhelyezni lehessen. Az esztergomi delizsánc
nap-nap után hordta a málhákat: bársonyokat, szőnyegeket, ajándékokat,
déligyümölcsöt, szalagokat, kössöntyüket, szöveteket, ruhákat s egyéb
cifraságot, amelyre netán még szükség lehetett. Berzencéről négy
erdőlegény vállára vetett póznákon hozott egy óriás vaddisznót, Liptóból
hordóstul érkezett az ostyepka meg a túró, Sárosból a mézeskalács,
Tiszolcról a fenyőpálinka. Csoda volt, hogy az óriási házban mindennek
helyet lehetett találni; pedig az ő kebléből is sok minden fölszínre
került. Az almáriumokból előszedték a híres gölnici, harminc rőf hosszu
damaszt abroszokat, az üvegszekrényből a gyönyörü Brenner-ezüstöt, a
szekrények mélyéből az ünnepi arany főkötőket meg a selyemkendőket, a
pincéből a legmohosabb palackokat, a padlásról a cselédség üvegzöld
libériáit. Fiókos szekrényét kinyitotta a nagyanya is és legféltettebb
kincsei közül egy évszázados lókoponyát szedett elő. Ennek nagy
jelentősége van. Ha az eljegyzés előtt kiszögezik a kapu fölé, elűzi a
gonosz lidérceket, amelyek meg akarják rontani az új frigy boldogságát.
Az a láz, amely az elkövetkezendő ünnepségeket jelentette, természetesen
nem hagyhatta érintetlenül a diákokat sem. De a hatás itt más volt. A
víg társaságra egyszerre csöndes ború szállt alá. Hogy a dolog így
fejlődjék, senki, legkevésbbé Cseróczy hitte volna. Ő meg volt győződve
róla, hogy Málika csak dacol vele, de azért, ha jobban meggondolja a
dolgot, mégis csak megbékél vele. Ebben a várakozásban most egyszerre
rettenetesen megcsalódott, a derült égből lecsapott a mennykő.
A diák éppen Gerstakkernél ült és az akrobatanővel vacsorázott, amikor
Hertelendi sápadtan rontott be. Alig bírt szólani.
– Tudod, mi ujság? – kérdezte lelkendezve Cseróczytól.
– Talán Jörgl úr megint párbajozni akar? – kérdezte a diák.
– Ne tréfálj! – pattant föl mérgesen Hertelendi. – Málika eljegyezte
magát Frundsberggel!
Cseróczy nem akarta elhinni barátja szavait. Mosolygott, mintha tudná,
hogy nála nélkül az ilyesmi nem eshetik meg.
– Ne nevess, szerencsétlen, – ordította már most Hertelendi. – Menj ki
az utcára és kérdezz meg akárkit, mindenki tudja már. És ha éppen
bizonyiték kell, hát itt az eljegyzési kártya.
Egy aranyszegésü kártyalapot dobott az asztalra. A papíroson frissen
nyomott cifra betükkel ez állott: Frundsberg Sámuel, Judex Amália:
jegyesek, Selmec. Cseróczy úgy összerázkódott, hogy a szép Meluzina, aki
ott ült mellette, azt hitte, a villám csapott beléje. Álla leesett,
szeme kidőlt s egy pillanatig oly kétségbeesetten nézett maga elé, mint
mikor matézis-vizsgán több ösmeretlenből álló egyenletet kellett
megfejtenie. A következő percben aztán fölugrott, messzire kirúgta maga
alól a széket, öklével az asztalra csapott s így kiáltott barátnőjére:
– El mellőlem sátán, el! Azonnal el, vagy valami rettenetes fog
történni!
A szép Meluzina ijedten nézett rá.
– De édesem, – mondta selypítve, ahogy akkor beszélt, ha kedveskedni
akart, – de édesem, nem értem a dolgot…
Cseróczy újra az asztalra csapott. Az asztal érezte, hogy e drasztikus
gesztusok ismétlődni fognak s azért szó nélkül kettéhasadt.
– Én értem, – bömbölt Cseróczy, – teljesen értem! Haszontalan, csapni
való gazember vagyok, megértetted? Igenis, az vagyok s nem tűrök
ellentmondást! Az vagyok!
Le akart csapni az asztalra, de miután asztal már nem volt, lábának adta
át a szerepet s olyat dobbantott, hogy Gerstakker ijedten szaladt föl a
pincéből. Attól tartott, hogy végre bekövetkezik az, amitől mindig
rettegett: hogy a szép Meluzina alatt leszakad a padló.
– Köztünk vége mindennek, – kiáltotta oda Cseróczy a művésznőnek, –
menthetetlenül vége! Óh, én hitvány földönfutó! Én gazember, én
himpellér! Van-e gonoszabb ember nálam a föld kerekségén?
A szép Meluzina sírva fakadt; könycseppjei megtöltöttek volna egy vizes
csöbört.
– Elkergeted magadtól a te kis mókuskádat? – kérdezte s a mókuska
egyszerre úgy elkezdett bömbölni, hogy az ablakok belereszkettek s a
padmalyról egy meglazult malterdarab esett le. – Elhagysz, eltaszítasz?…
hűtlenül… igen?… megtudod hasítani e szívet? elűzöd a te kis
prücsködet?…
Cseróczy nem válaszolt. Legjobban szerette volna, ha a szép Meluzina
nekiront s fejbe vágja, ah, micsoda gyönyörűség lett volna, ha most
valaki jól elveri! Soha ember még úgy meg nem érdemelte volna! Most
látta csak, hogy mit követett el, milyen hitvány a jelleme, mennyire nem
érdemelte meg, hogy egy tisztaszívü leány feléje fordítsa a tekintetét.
Örökké hálásnak, alázatosnak kellett volna neki lennie, tenyerén kellett
volna hordania Málikát, s ő e helyett ivott, dorbézolt s egy haszontalan
fehércseléddel adta össze magát. Óh, hogy megvetette magát, hogy útálta
az életét!
Forgott vele a szoba, a tető rá akart szakadni. Fölugrott és föveg,
kabát nélkül rohant ki az utcára. Vakon rohant, amerre lábai vitték.
Csikorgó hideg volt odakint. Ó-Bánya felől metsző szél fújt, de ő nem
érezte. Egy pár diák üdvözölte, nem vette észre. Céltalanul bolyongott
föl s alá az utcákon, lement Hodrusig és vissza, aztán a Leányvárra,
anélkül, hogy tudta volna, mit cselekszik. Nem tudott, nem is akart
gondolkozni, azt érezte, mintha a szíve óriási sziklatömb volna s ott
kalapálna a torkában. A polgárok kitértek az útjából, csak egy kóbor eb,
akár a bánat jelképe, csatlakozott hozzá s kullogott vele. Nyilván épp
oly nyomorúltnak érezte magát, mint Cseróczy s nyomorúságának
osztályosát találta meg benne.
A Leányváron a tűzőr, – egy öreg, értelmes magyar ember, – ráismert
Cseróczyra, s látta, hogy baj van.
A fiatalember haja, bajusza csupa zúzmara volt, a homlokáról verejték
csurgott. Amikor a tűzőr karonfogta, ki akarta magát tépni a kezéből. De
az őr is még erős legény volt, nem engedte a diákot szabadon. Birkózni
kezdtek az éjszakában.
– Mit akarsz? – kérdezte Cseróczy tompán. – Hadd menjek az útamra!
– Nem engedem így el a tekintetes urat, – ellenkezett az őr. – Akinek
ilyen az ábrázata, meg a a ruhája, az nem jóban jár. Tessék bejönni
velem szép szerével a toronyba, vagy elősípolom a legényeket s majd csak
elbánunk a diák úrral!
Cseróczy még egy ideig küzdött, aztán csüggedten eresztette le karját.
– Vigyél hát be, – szólt dörmögve. – Nekem már úgyis mindegy minden…
Bementek a kis szobába.
A diák mozdulatlanul ült és komoran nézett a kemence tüzébe. Az öreg
kétszer is beszédbe próbált vele elegyedni, de nem kapott választ,
hagyta hát kedvére búsúlni… Sejtette, hogy miről van szó, de azt is
tudta, hogy az ilyesmire az idő a legjobb orvosság. Csöndesen rágyújtott
pipájára és visszaemlékezett valami fehércselédre, aki miatt egyszer ő
is le akart ugrani a toronyból. Régen volt, talán már nem is igaz.
Igy ültek egy ideig, aztán az óra nyolcat ütött, harangozni kellett. Az
őr fölkelt a kemence padkájáról.
– Nekem most harangozni muszáj, – szólt pipáját letéve. – Itt marad a
tekintetes úr, vagy bejön a kötelekhez? Ha itt marad, – tette hozzá
nyugodtan, – akkor rázárom az ajtót, nehogy elszökjék.
– Veled megyek, – dörmögött Cseróczy és kitámolygott a szobából.
Lementek a haranglábhoz. A kötelek ott lógtak szépen sorjában, itt a
régi püspöki harangé, amott az estélié, emez pedig az elszállt lelkeké.
A tűzőr ledobta kabátját és munkához akart kezdeni. Mielőtt azonban
belefoghatott volna, Cseróczy megfogta a kezét és kivette belőle a
kötelet.
– Add nekem, – szólt, – jól fog esni a munka.
Meghúzta a kötelet s fönt mély hangján megszólalt az esti harang.
Tömören, keményen és mégis megnyugtatóan röpültek világgá a harang
szavai: békét, nyugalmat hirdetve a városnak. Cseróczynak eszébe jutott
a messze tiszamenti falu, ahol született: a nagyharangnak éppen ilyen
volt a szava s ha vasárnapra megkondult, gyermeki hittel ment
édesanyjával a templomba, az Úr színe elé, akit jónak és öregnek
képzelt, mint egy melegszívü nagyapót. Hogy tudott hozzá imádkozni és
hogyan hitte, hogy szeme állandóan rajta csüng! Amikor kijöttek az
Istenházából s ő titokban megvallotta volt a jóságos atyának, hány
madárfészket rabolt ki s hányszor verte meg a pajtásait, szíve
fölújhódott, ragyogónak látta az egész világot s a gyermekek repeső
boldogságával ment haza. Talán azóta sem volt templomban… Húzta-húzta a
harangot s egyszerre megtalálta azt, amit hiába keresett a Hodruson, a
havas lejtőkön s a néma erdőben: megeredtek a könyei és záporként
patakzottak érdes arcára… Isten tudja, mióta nem sírt, talán soha
életében. Pedig milyen jóleső érzés fölolvasztani a bánatot, kizokogni
azt, ami a szívet nyomja s érezni, hogy az ember, az élet, a boldogság
véges, s egy örökkévaló csak: a szomorúság. A könyek lassan peregnek a
földre s a hány kifakad a szemből, annyival könnyebb lesz a bánat, amely
a lelken rágódik.
– Elég lesz már a harangozásból, tekintetes úr, – szólt a tűzőr. – Hol
lakik a deák úr?
– A Steingrubenben, – felelt Cseróczy, eleresztve a kötelet.
– Le fogom kísérni. Most váltanak föl.
Tényleg éppen jött is a másik őr, átvette a kulcsokat meg a kürtöt. A
diák és a tűzőr lassan elindultak a város felé. Amikor néhány percig
mentek, találkoztak Hertelendivel meg Vitnyédivel, akik Cseróczynak a
vendéglőben hagyott köpönyegjét, kalapját cipelve keresték a diákot.
Jobbról is, balról is rögtön belekapaszkodtak Cseróczyba és vitték
magukkal haza…
Egyikük sem szólt egy szót sem. A hó erősen hullott. Szép Selmec fekete
falai szomorúan tetszettek át a fehér fátyolon.
… Amikor reggel Hertelendi fölébredt, Cseróczy már nem volt ott. Alig
aludt el két bajtársa, fölkelt, fölöltözött és hazatért. Ott levette a
falról vadászfegyverét, tölténytáskáját és zsákját, s azzal elindult az
Érchegységbe. Egy öreg erdőmester barátja már régen hítta a rengetegbe s
most úgy érezte, hogy a magány meg fogja vígasztalni. Az öreg úr a
Szitnya mögött lakott gyönyörü fenyves óriások között, félig elfeledve,
félig maga felejtkezve meg a világról s annak sok bajáról. Cseróczy
gyalog vágott neki a havas végtelenségnek. Az utolsók, akik látták, a
szomszéd falubeli legények voltak, akik a bacsófalvi tavon jégbottal
dobálóztak.


Farsang.
Selmec hangos volt a vígasságtól, az útcákon álarcos, maskarás alakok
tolongtak, a korcsmákban szólt a bányászzenekar, a mulatságok egymást
érték. A Judex-ház is megnyílt a honorációrok számára: hadd mulassa ki
magát még egyszer a menyasszony, úgyis közel az eljegyzés. Ekkor
rendezték a Judexék házában azt a híres álarcos bált, amelyről sokáig
volt szó a városban, sőt a vidéken is s amelyről épp azért részletesen
meg kell emlékeznem.
Miután az őrültségben is van rendszer, a bolond estélynek is magva kell,
hogy legyen. A Judexék mulatsága egy akkori időben fölötte népszerü
középkori bányászünnep volt és ehhez alkalmazkodtak a résztvevők ruhában
és tréfákban. A német bányatörténetek, mint tudjuk, Tacitus óta
meglehetősen egyformák: vezető szerepet játszik benne a bányarém, a zöld
vadász, Perchta istenasszony és a velencei ember, aki a sziklaoldalakban
sasszemével minden szem aranyat fölfedez s azonnal magához is kaparítja,
végül a jó és rossz manók. E vékonyka szálakat történetté csomózni
évszázadok írói kisérlették meg. Nem sikerült: én se próbálok vele
szerencsét. Elég az hozzá, hogy a velencei ember ezúttal is
megkisérlette hogy a bánya kincsét, – ezt a szerepet Málika játszotta, –
elragadja, de a manók nem hagyták magukat s miután pro meg kontra a
rémek, sellők, villik, boszorkányok, tündérek fölvonultak és táncok
alakjában harcokat vívtak, a velencei ember megszégyenülten volt
kénytelen odébb állani s a Selmec város címerében álló két zöld gyík
vídám polkában járta körül a termet. Ebből állott az ünnep.
A fölvonulásban részt vett a diákság is, azonfölül egész Selmecbánya
apraja-nagyja. Menjünk hát el mi is a vendégszerető Judex-házba és
nézzük végig az ünnepséget. Ime, éppen jön is a menet. Elől harsogó
zenekar léptet, sípon és dobon játszva a régi bányászindulót. Utána
haladnak a kardtáncosok, tizenkét fehérruhás bányász, szablyájukat
magasan fejük fölé tartva. Nyomukban ugrál egy csomó manó, zöldek,
fehérek és feketék, hosszu szakállal, nagy potrohhal, kezükben
vesszőkkel, amelyeknek a legenda szerint aranynyá kellene változni.
Utánuk a tél és a nyár allegóriái következtek: amaz prémes sipkában,
kezében zuzmarás fenyőfácska és száncsöngő, ez szalmakalapban,
napernyővel és övében egy csokor rezedával. A tél szerepére Vitnyédit
kérték föl, a nyarat Helén adta. A furcsa párt a jó Perchta asszony
követte, összefogott kötényében a mondabeli ajándékokkal, leányoknak
pántlika meg lentekercsek, fiatalembereknek szivar és bicska. Szomszédja
volt a rejtélyes Saint Germain gróf, a bűvész, selyemfrakkban, zöld
pápaszemmel, nyakába akasztott árusító deszkáján ott hevernek a jövendő
tolmácsai: tükrök, amelyekben következendő időket lehet látni, aztán egy
hatalmas suholy, amely a mátkánk arcképét húzza ki egy dobozból, továbbá
lenmag, amelyet fiatal leány, ha tudni akarja, ki lesz a férje, el ne
mulaszszon megvásárolni; szentelt ostor, amely a boszorkányokat elűzi;
pentagrammok, bűvös kréták s más efféle csodálatos holmi; jelentőségüket
javarészt már csak Magdolna asszony, a nagyanya ismeri. Az öreg asszony
ott halad a bűvész mellett: jobbról is, balról is cifra ruhás apródok
vezetik, harsonával adva jelt, hogy mindenki tisztelettel köszöntse.
Nincs az a bűbáj, amelynek legyőzéséhez a matróna nem értene, ő volt a
család kalendárioma, orvosa és gazdája. Például, ő mindjárt
megmagyarázza a járatlanoknak, hogy kell a lenmagot használni: ha a kis
leány Luca-napján lefekszik, dobja a magot háta mögé s akkor álmában
meglátja a férjét. Tudja azt is, hogy a zöld vadászt úgy kerüli el az
ember, ha leguggol előtte, a leányvári boszorkányt, – az igazit, – pedig
ostorpattogtatás űzi el. De jaj annak, aki jó tündér jelenlétében
pattogtatja korbácsát, a szellem tovaszáll és soha többet föl nem keresi
a házadat. Csak az öreg asszony tudja megérteni Karácsony éjszakáján a
beszélő állatokat, ő tudja a köszvény gyógyszerét, a cserezetlen
birkabőrt alkalmazni, ő ismeri legjobban a sempervivum menykőelhárító
jelentőségét, ő tudja, hogyan kell a boszorkányszögeket megrajzolni, s a
bányászok ünnepén a Borbála-nap jelentőségének, szokásainak ő a
megmondhatója. Hajdan mint klenódium szállt anyáról leányra e sokféle
ismeret, ma már nincs szükség rá, megfejtette őket a tudomány és a
kalendáriomcsinálók. Minden gazdasági zsebnaptár elárulja, hogy
Márton-havában kell a fát ültetni, Jakab rázza meg a gyümölcsöt és
Mihály szedi le, Orbánkor megyünk hegyi legelőre, a tehenek betegsége
ellen pedig többet ér egy ügyes veterinárius, mint a dupla háromszög.
De térjünk vissza a menethez.
Az öreg asszony után következett az erdő szelleme; szakálla mohával van
benőve, csipője gyökérben végződik. Mellette megy a zöld vadász, rémes
mordálylyal, megdermedt jobbkézzel, párja a leányvári boszorkány, míg
utánuk egy csomó csaholó, röfögő, bömbölő európai és afrikai vad halad,
amelyek immár több mint háromszáz esztendeje űzik a szerencsétlen
vadászt. Nem kevesebb borzalmat kelt a víziember, akit Hertelendi
személyesített sok méltósággal. A habok réme csupa moszat és víz volt,
balkezében halat tartott, zsebretett jobbjában pedig teleitatott szivacs
volt, hogy a monda ama kivánságainak, miszerint a vízi király zsebéből
víz csurog, kellőleg megfelelhessen. De nem akarok hosszadalmas lenni,
kikoptam a báli riportokból. Még csak Frundsberget, a boldog vőlegényt
említem meg, aki a velencei embert játszotta, – zöld frakk, csattos cipő
és fehér paróka, – meg Judexet, aki a bányagróf méltóságos szerepében
aratott nagy sikert.
A fölvonulás általános tetszést aratott, csak Frundsberg, a velencei
ember érezte magát kellemetlenül. A víziember ugyanis minden fordulónál
hozzá dörzsölődött, úgy hogy Frundsberg zöld frakkja csupa víz meg
moszat lett. Nem kisebb kellemetlenséget okozott neki egy bakkecske,
amelynek tulajdonképpen a zöld vadászt kellett volna üldöznie, ehelyett
azonban folyton a vőlegényt böködte. Nem nehéz volt kitalálni, hogy ez a
diákság boszúja volt. Frundsberg egy ízben kissé izgatottan meg is kérte
a kecskét, hogy kímélje őt meg tréfáitól, de a kecske zokon vette a
dolgot, a két hátsó lábára állott és az állattan méltó megdöbbenésére
átnyújtotta a névjegyét… Frundsberg most már látta, hogy aknamunka
készül ellene, de nem tehetett ellene semmit. Egész estéje nem volt
egyéb, mint kínszenvedés. Most a bűvész sanzsirozott ki orrából egy
szamárfület, itt egy boszorkány csípett rajta nagyot, majd a bohóc esett
neki és öntötte le liszttel, végül pedig egy óvatatlan pillanatban
melléje tették a suholyt, amely óriási derültség között húzta ki füléből
a gyapotot. (Frundsberg nagyon félt a léghuzamtól s állandóan gyapottal
tömte be a fülét.) Mit tehetett? Megadással viselte sorsát s vígasztalta
a tudat, hogy a legszebb leány mégis az övé.
Még egy szerencsétlen ember akadt a teremben: ez Vitnyédi, a rideg tél
volt. Egész este Helénnel volt együtt s egy szó nem jött a torkára.
– Egy pillanatra se hagynak egyedül, – sóhajtott kétségbeesve, pedig
mindenki látta, hogy szerelmes párt alkotnak és tiszteletteljes
távolságban maradtak tőlük.
Helén elragadó nyár volt, csupa öröm, napfény és melegség. A télnek
tulajdonképp el kellett volna olvadnia, a helyett zordabb volt, mint a
hógörgető január.
Amint így zord arccal járt-kelt s Leander harcaira gondolt, egyszerre
nyakon csípi egy jegesmedve.
– Amice, – szólt a furcsa állat, – gyere csak ide az ebédlőbe.
Vitnyédi követte a medvét, aki hátra tolta álarcát és föltette
pápaszemét. A különös fenevad, amely szemüveget viselt, doktor Blum
volt, az orvos. Leültek egy szögletbe.
– Kedves barátom, – szólt a doktor szigorúan, – neked valami bajod van…
Már az est kezdetétől megfigyellek. Sápadt vagy, majd az arcod kigyúl, a
szemed csillog. A hábitusod nem jót igér, mutasd a nyelvedet.
A diák megrémült, vágtató fantáziája rendes szokása szerint meg volt
róla győződve, hogy meg kell halnia. Messzire kinyújtotta a nyelvét.
– Ahá! – szólt dr. Blum. – Megmondtam… A gyomrodban nincs elég szénsav.
Mindjárt láttam, hogy baj van.
Vitnyédi megtörülgette homlokát.
– Honnét vegyek én szénsavat a gyomromba? – kérdezte ijedten. – A patika
már be van zárva.
Dr. Blum gondolkozott, aztán így szólt:
– Hm… Majd folyékony szénsavval próbálunk szerencsét… Mindenekelőtt ülj
le és meríts erőt, mert két liter folyékony szénsavat kell bevenned.
Nemsokára visszatérek.
Ezzel elment és ott hagyta a fogvacogó diákot. Pár pillanat mulva egy
hatalmas sötétzöld palackkal tért vissza. Vitnyédi félve kémlelte a
flaskó tartalmát, de nem tudta kifürkészni, hogy mi lehet. A sötétzöld
üvegen át csak annyi látszott, hogy a folyékony szénsav erősen habzik…
– Állj föl, – szólt komoran az orvos, – és nyisd ki a szájadat. Vigyázz
jól arra, amit mondok. Addig igyál, míg azt nem mondom: elég. Én, meg
Nádaskai majd tartjuk az üveget, te pedig nyelj, egyfolytában nyelj.
A diák kitátotta száját s a két doktor kezdte önteni belé az italt.
Vitnyédi azt hitte, hogy valami émelyítő históriát fognak beléje
diktálni s most kellemetesen volt meglepve: az ital ugyan kissé keserü
volt, de éppen nem rosszizü. Mentől tovább nyelte, annál jobban esett, a
folyékony szénsavnak ize hasonlított a söréhez… A doktor már régen azt
mondta, hogy: elég, de Vitnyédi még nagyokat szívott az üvegből… Amikor
a végére ért, kellemes szédülést érzett, a szeme csillogott.
– Most gyorsan eredj táncolni, – szólt dr. Blum, – hogy a vérkeringésed
ismét fölélénküljön. Nézd, ott ül Helén, eredj és kérd föl egy táncra…
A jégember a „folyékony szénsav“ hatása alatt kicserélődött: ugrált,
táncolt, kurjantott, sőt szerepe méltóságáról teljesen megfeledkezve,
prémes sapkáját is több izben a földhöz vágta. A jó fiu rémes
gyorsasággal keringett végig Helénnel a termen s a nyelve is megeredt.
– Helén kisasszony, – mondta kissé bizonytalanul, de határozottan, – ha
ön meg is vet és gyülöl, de nem tudom tovább magamba fojtani: én önt
szeretem, nagyon szeretem…
A lány – mit tehetett egyebet – elpirúlt.
– Most pedig üssön nyakon szemtelenségemért, – tette hozzá Vitnyédi,
megijedve a bátorságától.
– De Gáspár, – szólt halkan Helén, – vétettem én valaha önnek?
A diák szembe nézett a leánynyal és gyorsan galoppozva át a termen, még
egyszer megkockáztatta a kérdést:
– Szeret, vagy nem szeret? Öljön meg vagy emeljen föl!
Ebben a pillanatban kellemetlen dolog történt. Vitnyédi megbotlott egy