A leányvári boszorkány: Regény - 05

szemben gyakorolja. Tudomásul vétetik: tiszteletteljesen és változatlan
indulattal.
Ezzel, mint egy dölyfös grand, ismét leült és olympusi nyugalommal
öntött sót, paprikát és gyufafejeket italába, amelyet egy hörpintésre
eltűntetett a világból…
Málikának ökölbe szorultak az újjai. Szeme a haragtól könybe lábadt, de
aztán összeszedte magát és odalépett a diákok asztalához.
– Cseróczy, – szólt izgatottságával küzködve, – maga megint be van
csipve… Maga… maga el van ázva…
A megtisztelt újra fölállott és szemét az ég felé fordította. Most
körmondatokban szónokolt:
– Mely méltatlan és rút visszavonás tolmácsolta ezt önnek? – szólt
csodálkozva. – Megállapíthatom, hogy a józanság jegyében állok és nem
szolgálok rá e, mindenesetre igen tisztelt oldalról, amelynek
jóindulatát kétségbe nem vonom, de mégis igaztalanul jövő inszinuációra…
Mindezt nyugodtan, a parlamenti rétorok ösmert modorában mondotta el. Ha
józan volt, nem tudott két összetett mondatot egymás mellé állítani. A
diákok kacagtak.
– Ne nevessenek, – szólt Málika kipirulva, – inkább szégyeljék magukat s
vigyék el a barátjukat aludni!
Cseróczy megnyugtató mozdulatot tett.
– Erre semmi szükség sincs. Gyertyaszál nem lehet egyenesebb, kőszikla
biztosabb, mint én. Szólítsam tán föl táncra az öreg Judexet s
bizonyítsam be rajta, mily szabályosan tudok ugrálni is?
– Cseróczy! – felelt Málika most már haragosan, – ha azonnal el nem
takarodik, többet nem beszélek vele. Menjen, – tette hozzá és egyszerre
eszébe jutott az apjával és a tiszteletessel való jelenete s hangja
megcsuklott, ajkai megremegtek. – Menjen… – ismételte halkabban.
A diákok hirtelen elcsöndesedtek, megérezték a leány szaván a rejtett
bánatot és lesütötték szemüket. Málika szeméből könycsep csordult ki.
Cseróczy ránézett s egyszerre lehorgasztotta a fejét.
– Üssön nyakon, Málika, – szólt akadozva, amiből látszott, hogy hirtelen
kijózanodott, – üssön nyakon, ha egy kissé becsül…
A leány nem tette meg neki ezt a szívességet s faképnél hagyta;
szótlanul visszament szüleihez a terembe. Nagyon el volt keseredve, úgy
érezte, hogy a szíve ki akar ugrani a kebléből. Nem sírt, de arca
sápadtsága és ajka rángatódzása elárulta izgatottságát. Ennyire becsüli
hát Cseróczy, ennyit ér adott szava? És csak ennyi hatalma van fölötte?…
A diák egyedül maradva, kétségbeesetten kiabált:
– Hát nincs senki a világon, aki nyakon üt? Üssetek már nyakon, ha
valamire becsültök!
Nem akadt senki. A diák megivott egy óriás kancsó bort.
– Hány embernek tettem meg ezt a szívességet, – panaszkodott
szomorkodva, – s most senki se viszonozza. Gyalázat, hálátlanság! Hej,
pedig de megérdemelném! Azt a jégen kopogóját, de megérdemelném!
Judexék hazamentek. Vitnyédi is kétségbe volt esve.
– Épp ebben a pillanatban akartam Helénnek szólani, – mondta, – s épp
most viszik el.
Ez az „éppen ebben a pillanatban“ már hetek óta tartott. Ha Helénnel
találkozott, mindig föltette magában, hogy érzelmeit leleplezi, de
amikor együtt voltak, folyton halasztgatta a nyilatkozatot, amelynek
visszautasításáról különben szentül volt meggyőződve. Csak azért akart
neki „szólani“, hogy lelkén könnyítsen. Nehogy valaki szemrehányást
tehessen magának. Hiszen az ember dőre, még a lehetetlenben is hisz…
Vitnyédi elszontyolodva vetődött Cseróczy asztalához.
– Barátom, – kiáltott föl Cseróczy, akit az újabb ital megint komolylyá
tett, Vitnyédit megpillantva, – itt az idő, hogy újra nagyot s nemeset
alkossunk! Itt az idő! Átkozott bor, tönkretesz, elpusztít
valamennyiünket. Igen, igen, cimbora. Ime, például mit csinált belőlem?
Szószegő, hitvány frátert, aki méltó a közmegvetésre. Azt bizony. Ez már
szörnyűség s nekünk: a haza reményének ezt tovább tűrnünk nem lehet.
Igazam van-e fiúk?
A diákok egyhangulag igazat adtak neki.
– Fogat fogért: meg kell boszulnunk magunkat, rajta. Megboszulni; e szó
nem menti bűneit; egyszerűen kipusztítjuk a világból a bort, a világ
legnagyobb bűnét. Akkor békesség lészen.
– Ez az emberiség legszebb eszméje, – lelkesedett Vitnyédi. – Csak a
kivitellel nem vagyok tisztában. Le akarod szúrni, mint egy kutyát?
– A kivitel? Egyszerü. A föladat az: a bort kiirtani a földről, akkor
nem lesz módja bennünket romlásba dönteni. Ez csak világos. Ime,
nézzétek, így kell cselekedni!
Hatalmas karjával fölemelte a boros üvegekkel telirakott asztalt,
meglóbálta a levegőben s aztán földhöz csapta. Az ital a padmalyig
fecskendezett, üvegcserepek és asztaldarabok röpültek szét, a lámpa
leszakadt és tüzes esőt borított a teremre. A selmeci polgárok rémülten
menekültek ki a szobából. Vége a a bálnak, következik a verekedés!
Gyorsan haza!
– Utánam! – vezényelte Cseróczy és sipkáját szemére vágva elindult a
hideg éjszakába. – Föl Gerstakkerhez! Boszunk szörnyü lesz! A bor ma meg
fog halni! Igenis, meg fog halni, uraim!
Dalolva vonultak végig a holdvilágos utcákon Gerstakkerhez.
A korcsmáros már aludt; a selmeci csaplárosok egyébként is mintaszerü
emberek voltak. Este hét órakor, ha a polgárság megitta a maga kancsó
étvágycsináló sörét, bezárták az ajtót s lefeküdtek. Ha valakinek éjjel
volt kedve mulatni, az az ablak deszkáin dörömbölt. A korcsmáros
ilyenkor fölkelt, lámpát gyújtott, s megkérdezte, mivel szolgálhat.
– Gerstäkker Ármin, – szólt Cseróczy zordonan, – lilientháli Gerstäkker
Ármin, van önnek kedve egy szép munkához kezet nyújtani?
A korcsmáros illemtudóan emelte meg taplósipkáját.
– Hogyne, Cseróczy uram, – felelte, – állok rendelkezésére.
– Helyes, – folytatta a vezér. – Nos hát, hány hordó bora van a
pincéjében? Tudja pontosan?
– Szót sem érdemel. Van egy tízakós, meg tán két ötakós hordóm, no meg
egy-kettő apró.
– Im, ezek a bűn tartályai, – szólt Cseróczy komoran. – Conburantur ex
sententia. Mit szól hozzá Gerstäkker uram?
– Res convenit inter nos, – felelt Gerstäkker. – Usu venit. Önök
megvásárolják a hordókat?
– Sequitur. Megvásároltatnak. A többi az én dolgom.
Gerstäkker többet nem szólt, hanem egy ódon, óriási tölgyfaszekrényhez
lépett s kinyitotta. Ez volt az ő Wertheim-szekrénye, még pedig
följegyzésre ugyancsak érdemes pénztára. Nem volt abban ugyanis egy
krajcár sem, hanem – egy nagy szobaajtó, telerajzolva kréta-vonásokkal.
Ezt így kell érteni: nappal az ajtó az ivószobát választotta el
Gerstakker lakásától s ha valaki hitelbe ivott, úgy a korcsmáros rája
írta a követelését. Éjjelre azonban, mint jó üzletemberhez illik, el
kellett csukni a főkönyvet s ekkor Gerstakker kiemelte sarkából az ajtót
s a tölgyfaszekrénybe zárta… Egyébként évtizedek hosszu ideje alatt soha
sem esett meg, hogy bárkivel is differenciája lett volna. A diák elment
Selmecről, erdőhivatalnok vagy bányász lett s pontosan fizette a maga
részleteit. Az akadémia becsületébe nyílt ez az ajtó, – mindenki
respektálta. Gerstakker tehát elővette a főkönyvet s bejegyezte a
tartozást.
Most a pincekulcsokra került a sor.
A lakatokat a ház asszony kezeli, a korcsmáros tehát fölkeltette a
feleségét.
Pár perc mulva, rendes fekete ruhájában, főkötővel, övén a kulcsokkal
megjelent Gerstakkerné és a pincébe vezette a társaságot.
Minden simán ment.
Egymásután görgették föl a nagy hordókat, amelyek komoran, ormótlanul
álltak az éjszakában. Miután az anyagi rész el volt intézve, a házaspár
visszavonult. Bor már nincs, hát korcsmáros sem kell.
A diákok most megkezdték a munkát.
Tudni kell, hogy Selmec lejtőn épült, amely a mai vasútállomástól a
városházáig emelkedik. Az ifjúság szépen fölcipelte a hordókat a város
legmagasabb pontjára. Itt Cseróczy még egyszer megragadta a szót és
terjengős vádbeszéd után halálra ítélte a bort, minden gonoszság
kútforrását. A diákok hozzájárultak az itélethez és végrehajtásához
láttak. A hordókat le fogják gördíteni… Amikor az első hordót
meglódították, az eleintén lassan, majd egyre gyorsabban indult neki s
végül lavinaként rohant le a völgybe. Pokoli robaj verte föl az
éjszakát, a hordók nagyokat ugorva, döngve, csattogva futották be
útjukat, némelyik útközben darabokra tört és nagyot pukkanva
locscsantotta szét tartalmát, a másik nekiment egy-egy háznak s magával
sodorta a pihenő padokat, útszéli fákat, a harmadik nyilegyenesen,
magasra porozva a havat, mint az ördög szánkája, vágtatott le a völgybe.
Egy-egy ablak a nagy zajra kinyilott s a békés polgárok megijedve
kiáltottak éjjeli őr után. De a bakter rémülten bújt el, ő meg volt
győződve, hogy a Paradicsom-hegy újra kitört… A hordók viszontagságos
utat futva be, a legmélyebben fekvő Judex-ház előtt állottak meg, az
ódon épület bortengerből emelkedett ki. Még ilyen botrány Selmecen nem
volt!
Amikor már egy bűnös sem akadt a hordók közt, a diákok rebus bene gestis
lementek a Judex-házhoz.
– Gyönyörü munka volt, – mondta Cseróczy megelégedéssel. – Most már
nincs több bor Selmecen! Most már lelkeink megmenekedtek a kárhozattól.
Gloria in excelsis!
Judex az irtózatos zajra fölébredt s kezébe kapva egy ősi alabárdot,
amely nyáron laboda-gyomlálásra szolgált, úgy szaladt ki az utcára; nem
gondolhatott mást, minthogy a csehek újra betörtek Felső-Magyarországba.
Látva a rettenetes pusztulást, egy percre elsápadt s egy ideig nem
jutott szóhoz. Aztán fölébredt benne a takarékos ember, s vedrek után
kiabált, hogy a még megmenthető italt összegyűjtsék.
– Nem, – szólt komoran Cseróczy, – a bűn e fertőjéhez nem szabad emberi
kézzel hozzányúlni. Hadd részegedjék meg tőle a hó, legalább vídám
telünk lesz.
Judex csakhamar átlátta, hogy részegekkel van dolga.
– Önök, tisztelt uraim, – mondotta dühösen, – kötni való bolondok. Bár
már a poklok fenekén láthatnám önöket. Jó éjszakát!
Ezzel összeszedelőzködött s visszafeküdt tornyos ágyába…
A hó lassan fölitta a bort. Maradt ugyan valami az árok szélén, de azzal
nem törődött senki. Mindössze annyi baj volt, hogy amikor reggel a
csorda legelőre vonult, megitta a szeszt s aznap minden tehénnek spicce
volt…
Az ifjúság tehát boldog volt, Málika azonban nem volt megelégedve.
Kisírt szemekkel, kábultan ült egy karosszékben s kétségbeesetten nézett
maga elé. A hajnali világossággal együtt szeme előtt egy tudat kezdett
derengeni, hogy apjának mégis igaza van s ez a Cseróczy rossz,
elvetemült, szívtelen ember.


A szép Meluzina.
Időközben Málikának két újabb kérője akadt: Frundsberg és Petrides.
Frundsberg a Szepességből jött, Petrides Sárosból. Az első szárított
gombákkal és borókával kereskedett és szép vagyonra tett szert, a másik
bányászkötényekből gazdagodott meg. Ez kissé csodálatos előttünk,
újdivatu emberek előtt, akik búzából, papírokból vagy gyapjuból, sőt
regényekből akarunk vagyont szerezni, de alapjában természetes. Mert
búzával és papírokkal minden második ember foglalkozik, de ki gondol
arra, hogy gombákat szárítson és bányászkötényeket csináljon?
Senki; ugyan érdemes is volna, – mondják az emberek.
De szárított gombákra és kötényekre szükség vagyon s az az egy
Frundsberg vagy Petrides az egész országot árasztja el termékeivel.
Ilyenformán tehát szintén meg lehet gazdagodni, ahogy versenytárs
híjában még kormos üvegből vagy sült tökből is meg kell tollasodni.
Frundsberg is, Petrides is a Málika kedvéért jöttek el Selmecre, mind a
kettő komoly, meglett ember volt, mentek az ifjúság hóbortjaitól.
Judex örömmel fogadta őket házában s jó kedve még nagyobb lett, amikor
észrevette, hogy Málika se idegenkedik tőlük.
A leányban forrott a harag. Már hetek óta nem beszélt Cseróczyval,
akinek utolsó csinjét nem tudta elfeledni.
Ám a fiatalembert e rossz bánásmód még úgy se javította meg. Igaz ugyan,
hogy szóbeszéd közben már régebben is megígérte Málikának, hogy az
úgynevezett jobb útra tér, de soha oly szentül, mint ama emlékezetes
estén, amikor a leány okossága, szépsége és szeretete egész melegével
fogta körül. Most, hogy Málika elfordult tőle, köszöntését nem
viszonozta és útját elkerülte, elkeseredésében még vadabb lett, mint
annak előtte.
A leány viszont sértett önérzetében elhatározta, hogy addig nem áll
szóba Cseróczyval, amíg az javulásának világos próbáját nem adja. Bár
nagyon szerette a diákot, azért okos fejecskéjével a jövőt is tisztán
látta: micsoda élet várha rá egy részeges, csélcsap fiatalember oldalán?
Nem jobb-e akkor pártában elhervadni s visszavonulva a világtól,
csöndes, szomoru napokat pergetni le a Judex-házban, amelynek komorsága,
némasága soha oly erővel nem nehezedett le rá, mint most. Cseróczyra ez
természetesen nem hatott. Málika magatartását visszautasításnak vélte s
e fölött való bánatában és dacában egészen a korhelykedésnek adta magát.
Az a fiatalos erő, amely izmos karjaiban, domboru mellkasában lakott,
kikivánkozott s addig nem nyugodott, míg boszúját valamin vagy valakin
ki nem tölthette. Éj-éj után Selmec zajos botrányoknak volt háttere.
Amint a toronyórák éjfelet jeleztek, már hallatszott a helyzet
magaslatára emelkedett Cseróczy hangja, amelyet nyomon követett
összetört ablakok, bezúzott tükrök, földhöz vágott székek és asztalok
fülsiketítő zaja. S ez így ment hajnalig. Asztalosok, üvegesek soha
annyit nem kerestek, mint ebben az időben. Egy sovány tótocska, aki
három hónap előtt egy szál bocskorban meg nyolc tábla üveggel a hátán
jött le Zboróból, már egy kis krumpliföldet vett magának a hodrusi
határban és kuba-szivart szítt… Csak azért is!
Málika életének az volt a legnagyobb martiriuma, hogy mindezt hallania
és látnia kellett. Amikor éjjel kétségbeesve töprengett szobájában,
egyszerre fölcsendült Cseróczy borízü hangja s a vele járó pokoli
macskazene, asztalok és tükrök halálkiáltása. Ha reggel a leány kiment a
piacra, az emberek egyébről se beszéltek, mint a diák legutóbbi éjjeli
garázdálkodásáról és a piacon a főkötős polgárasszonyok álmélkodva,
szörnyűködve csapták össze kezöket. Amikor pedig délben a Judex-család
sétálni ment a bányagrófság előtti, divatos sikátorkorzóra, egy kúszált
haju ifju suhant el mellettük, akit Cseróczynak hívtak. Mögötte nagyokat
nevetve, visítva, füttyentve haladtak Selmec csiszlikjei…
A fiatalember megpróbálta ugyan a jobb utat is és egy este az
engesztelődés jeléül egy pár késői aranyvirágot tett a fali lámpába. De
hiába: a virágok ott hervadtak el a kanóc melegében. E helyett az
ablakpárnán egy csokor begónia bukkant föl. Tüntetőleg néztek az utcára,
ahogy vidéki leányos házaknál szokás: lássa az egész világ, hogy van,
aki ránk gondol. Cseróczyt mód nélkül elkeserítette ez a kellemetlen
válasz. Bizonyosan Frundsberg és Petrides küldték a virágokat, hiszen
állandóan a leány körül voltak és Málika tettetett jókedvvel
beszélgetett el velük. De csak kerüljön valamelyikük a kezeügyébe! –
gondolta a diák. Ám Frundsberg és Petrides szerencsére sokkal bölcsebb
emberek voltak, semhogy ezt a szívességet megcselekedték volna neki.
Messziről kitértek Selmecbánya rosszának az útjából. A fiatalember még
egy szerencsét próbált s a legelőn fölkereste a tehenet. De a jámbor
postásnak nem volt már kolompja.
Cseróczy végre belátta, hogy kifelé áll a szekere rúdja s szíve sértett
hiúságában vadul forrongott. Málika nélkül üresnek tetszett neki az
egész világ, sajátságos gondolkodásának úgy rémlett, mintha egy nagy
pincében járna, ahonnét kiveszett az utolsó csepp bor… Gondolatai ez
időben javarészt a leányhűség fogalma körül forgolódtak s ajkáról ki nem
vesztek az erre vonatkozó összes magyar népdalok. Kriza János
mindenesetre jól járt volna, ha ekkor megismerkedik a selmeci diákkal.
Cseróczy meg volt róla győződve, hogy az egész női nem csapodár, hogy
szerelme rövidebb az egynapos légy életénél s nagy érzelmekre csak a
férfi van hivatva. Igen, például ő tud szeretni. Ha most szembe jönne
vele egy bőszült bika s valaki azt mondaná: „Nos, ha szereted Málikát,
úgy gyűrd le ezt a vadállatot!“ hát szó nélkül nekimenne a bikának.
Képes-e erre egy nő? Nem, mert nincs meg benne a férfi akaratereje,
bátorsága és végtelen szerelme. S e furcsa logika szent tudatában
egyszerre megállapította a férfi és a nő közötti nagy különbséget,
látta, hogy testileg, lelkileg mennyire állnak ezek fölötte amazoknak és
elhatározta, hogy mindennek konzekvenciájaképpen nem fog megalázkodni
Málika előtt, hanem erős lesz és leszámol ifjúsága gyöngeségével. Ha a
leány visszautasítja, jó, ő is dacos lesz, s ha Málika szakítani akar
vele, hát nem fog koldúsként eléje állani és szerelemért könyörögni…
Gombház, ha leszakad, lesz más… Egy ép fiatalembernek nem kell
kétségbeesni, hogy szerelem híjján pusztul el…
Fogta magát és gyors elhatározással elment dr. Blumhoz. Az éppen egy
furcsa belet rakott spirituszba.
– Öreg, – szólt Cseróczy zordonan, – szívességet fogsz nekem tenni.
– Megint párbaj? – kérdezte a doktor és ügyet se vetve vendégére tovább
bíbelődött a preperátummal.
– Nem, – felelt a diák. – A dolog egyszerűbb: foghúzásról van szó.
– Fáj a fogad? – kérdezte a doktor közömbösen. – És ezért vágsz ilyen
siralmas arcot? Ki fogjuk húzni.
– Tulajdonképp a szívem fáj, – nyögte Cseróczy és leült egy székre.
Dr. Blum csodálkozva nézett rá.
– Hallod, – szólt, – ha be vagy csípve, akkor feküdj le, de ne zavard a
rendelési óráimat. A szomszéd szobában találsz egy divánt, az kell
neked, nem foghúzás.
Cseróczy szomorúan rázta meg fejét.
– Doktorkám, – mondotta, – te félreösmersz. Én most teljesen józan
vagyok. A fog és a szív pedig mégis összefüggésben van, bár a medika nem
tud róla.
Nagyot sóhajtott, aztán így folytatta:
– Emlékszel arra az éjszakára, amikor földörömböztünk és te a vizi
fecskendővel közénk lőttél… Óh be szép éjszaka volt…
– Gyönyörü. Mind összetörtétek a bútoraimat meg a sejtszöveteimet.
– Akkor arra kértelek, hogy ültetnél el bennem egy szem topázt, a
karomba vagy a szívem fölé a bordákba… Te ezt nem tetted meg, hanem a
fogamba plombáltad a drágakövet… Emlékszel?
– Hogyne emlékezném. Amikor a ráspolylyal a szájadba nyúltam, úgy
megharaptál, hogy négy hétig éreztem.
– Nos, hát, doktorkám, ezt a fogamat húzd ki.
Dr. Blum a homlokára tette a pápaszemét. Kezdte érteni a dolgot.
– Komolyan kivánod ezt, Cseróczy? – kérdezte nyugodtan s ajkáról eltünt
a rendes gúnyos mosoly.
– Komolyan.
A doktor vállat vont. Már nagyobb őrültségekhez is meg volt szokva.
Tehát rajta. Cseróczy biztatóan tátotta ki hatalmas száját… Egy erős
rántás… A topázos fog kint volt…
– Köszönöm, doktorkám, – rebegte a diák hálásan. – Örökké adósod
maradok.
Az orvos valamit dörmögött.
– Inkább a füledet kellett volna kihúznom, – gondolta magában, de aztán
kezet fogott páciensével és visszatért a csodálatos bélhez. Ez a bél e
pillanatban érdekesebb volt előtte a legbetegebb szívnél…
Cseróczy egy kuvertába tette zápfogát és az utcasarkon megfogta a sánta
hordárt, a diákság totumfacját.
– Szfeno, – szólt hozzá, – ezt a levelet elviszed Judex Málika
kisasszonynak és a saját kezébe adod. Érted?
– Igenis, értem, – ugrott egyet a hordár, – Válasz nem lesz?
– Nem kell válasz. Sőt ajánlom, hogy amint átadtad a boritékot, azonnal
állj odébb, mert nincs kizárva, hogy egy korsó vizet öntenek a fejedre…
Indulj!
Szfeno elsietett.
Amikor már a sarokhoz ért, Cseróczy egyszerre úgy érezte, hogy utána
kellene szaladni s ki kellene venni kezéből a levelet… A szíve dobogott,
a torka összeszorult… Kiáltani akart, de nem tudott…
A hordár eltünt a Judex-házban. Tehát késő!
– Eh! – gondolta magában Cseróczy. – Most legalább túl vagyok rajta!
Vége van!
Céltalanul, rosszkedvüen bolyongott az utcákon, a máskor vidám Selmec
halálosan unalmas volt. A cukrászdában nem volt senki, Márkus, a
tulajdonos ott bóbiskolt a pudli mögött, kezéből kiesett a légycsapó. A
terrasz is üres volt, a szél sárga leveleket kergetett rajta. A diák
éppen be akart fordúlni az ifjúsági körbe, hogy bánatán egy partie
piramidlivel enyhítsen, amikor szeme egyszerre egy plakátra tévedt.
Hosszu piros papiroson ez állott:
Chevalier-czirkusz.
A szép Meluzina, akrobatanő
a világ nyolczadik csodája.
Továbbá:
Jörgl ur
a havasi óriás kretin, 30 rostélyost eszik meg
egymásután.
Ezenkivül a fényes műsor, Chevalier ur szabad
idomitásával.
!!!Csak néhány napig!!!
Cseróczyt, mint atlétát, ez természetesen érdekelte, főleg Jörgl úr,
mert enni ő is sokat tudott, jóllehet nem szerette volna, ha ezért a
havasi óriás kretin címmel tüntetik ki. Azt ugyan még nem próbálta meg,
hogy harminc rostélyost egy helyben le tudna-e gyűrni, de hivatottságot
érzett magában rá, tehát igen kiváncsi volt, Jörgl úr hogyan oldja meg e
problémát. Fordult egyet és elment a Chevalier-cirkuszba.
Az előadás éppen elkezdődött, a piactéri szellős sátor tele volt
nézőkkel. Először a direktor mutatott be, mérsékelt érdeklődés között,
néhány idomított bolhát. Gyér taps hangzott föl. Most a szép Meluzina
következett, egy hatalmas, hordótermetü hölgy, paszomántos pruszlikban
és lengyel csákóval a fején. Különböző tornászati dolgokat mutatott be:
súlyokat emelt, láncokat szakította szét, végül pedig mellére emelte a
zenekart, amely vígan játszott egy cepperl-polkát… Ez a mutatvány már
nagyobb tetszést aratott s a szép Meluzina kalapnagyságu kacsóival
számos csókot hinthetett széjjel…
Most következett az est clouja: Jörgl úr.
A cirkuszban az izgatottság moraja hallatszott, amikor a jelt adó
csengetyü megszólalt, sőt némelyek az előleges bizalom jeléül tapsolni
is kezdtek.
A havasi óriás kretin kilépett a porondra, s meghajlott. Közel két méter
magas volt, akkora kezekkel, mint egy hordó. Tiroli öltözetet viselt:
rövid bőrnadrágot és tollas vadászkalapot, golyvás nyakát az ing
szabadon hagyta. Olyan volt, mint az osztrák hegyek parasztkamaszai,
csupaszképü, nagyfogu, esetlen és előrehajlott fejü, a szokott tiroli
alakoknál nagyobb kiadásban. A butaság, ha szabad ezt a kifejezést
használnom, sugárzott róla csöndesen, de állandóan vigyorgott s a szeme
bambán meredt ki. Chevalier úr diadalmasan mutatta be a nézőknek:
– Ime, Jörgl úr, a havasi óriás kretin.
A tiroli oly büszkén hajtotta meg magát, mintha azt kiáltották volna ki
róla: Jörgl úr, az Académie Francaise tagja.
– Jörgl úr, – folytatta Chevalier beszédét, – a világ legnagyobb evője s
e téren a rekordot évek óta tartja. Jörgl úr megeszik egyhuzamban hatvan
pár virstlit, vagy hetven szafaládét, avagy huszonöt adag töltött
káposztát, vagy ami a legnehezebb, harminc rostélyost, hozzá
tizenöt-husz kenyérrel. Kivánatra megeszik akár egy egész borjut és
megiszik rá huszonöt liter sört… Amit éppen az urak rendelnek neki, –
tette hozzá diszkrétül mosolyogva.
A csendes fölszólításnak foganata volt. A diákok hamarosan gyüjtést
rendeztek és harminc rostélyosban állapodtak meg.
– Tehát harminc rostélyos, – szólt Chevalier úr méltósággal. – Jörgl, –
fordult a kretinhez németül: – Heut frisst’ dreisich Rosbratl.
A kretin boldogan vigyorgott. Mialatt a legények átszaladtak
Gerstakkerhez a rostélyosért, a direktor még egy megjegyzést tett:
– Jörgl úrral a kontinensen már többen föl akarták venni a harcot, de
minden próbálkozás alapos kudarccal végződött. Meg kell ugyanis
mondanom, hogy aki Jörgl urat legyőzi, az egy nagy aranyérmet kap,
selyemszalagon. Van talán valakinek kedve az urak közül Jörgl úrral
megmérkőzni?
Csend volt, – ugyan ki mert volna ilyen vállalatba bocsájtkozni, – és a
direktor már tovább akart beszélni, mikor egyszerre egy erélyes hang
hallatszott:
– Én fölveszem vele a küzdelmet!
Mindenki fölugrott és kiváncsian nézett a hang irányába. A közbeszóló
Cseróczy volt…
A közönség meg volt lepve. Egyik része azt mondta, hogy a diák
őrültséget követ el, de barátai, akik e téren való képességét ismerték,
zajosan helyeseltek és éljeneztek. Cseróczy az erő nyugalmával nézett
körül a cirkuszban.
– Legyen szerencsém, – szólt a direktor és gyanakodva nézegette a diák
hatalmas testi arányait. Jörgl úr vigyorgott és pillantásra se
érdemesítette vetélytársát; hülyén bámult maga elé és várta a
rostélyosokat.
A cirkuszszolgák ezalatt terített asztalt hoztak a porondra s aztán
föltálalták az első tucat pecsenyét. Jörgl úr mohón startolt és felébe
vágva a húst, gyorsan tömte szájába. Cseróczy sokkal nyugodtabban ment a
harcba. Gondosan megélesítette kését, asztalkendőt kötött a nyakába,
megsózta, megpaprikázta a húst és szabályos részekre vagdalva kezdte
enni. Az első tucat rostélyos a nézők izgatottsága közben gyorsan
elfogyott mind a két versenyzőnél. Jörgl úr sört ivott, azonban
Cseróczy, aki tudta, hogy az árpalé hamar megtölti a gyomrot, karcost
rendelt, amelyet apró kortyokban töltött magába.
A második tucat pecsenye is aránylag gyorsan tűnt el a gyomrokban,
azonban Jörgl úr már lassabban kezdett enni, sőt olykor-olykor pihenőt
is tartott. A közönség most már lélekzetvisszafojtva várta a csatát
eldöntő harmadik tucatot. Látszott, hogy kemény küzdelem lesz.
A szolgák behozták a harmadik részletet.
Az első néhány falat hamar elfogyott, de a negyedik rostélyosnál Jörgl
úr már gyanakodva nézte a diákot. Cseróczy, bár ő is torkig volt,
hidegen viszonozta a kretin tekintetét és megnyalogatta a száját, mintha
most jönne meg az étvágya… A tiroli egy csöppet megborzadt, aztán
összeszedte magát és halálmegvetéssel gyűrte le két rostélyost.
– Harminc, – jegyezte meg Chevalier úr és ő is kissé sápadtan pillantott
a diákra.
Az nagy nyugalommal nyelte le a harmincadik pecsenyét és a
harmincegyedikbe kezdett… Jörgl úron már a fáradtság jelei mutatkoztak,
szája lassan mozgott s a halántékán néhány csepp verejték gyöngyözött.
– Ne hagyd magad, – súgta neki oda a direktor. – Most mutasd meg, hogy
igazi kretin vagy.
A kretinnek, mint a lónak, ha a végső küzdelemben ostor éri, még egyszer
fölcsillant a szeme és utolsó erőmegfeszítéssel fölfalt egy adag húst.
Cseróczy olimpusi flegmával cselekedte meg ugyanezt… A nézők ezalatt a
nagy izgalomban mind fölálltak és úgy buzdították a versenyzőket.
– Előre, Jörgl!
– Ne hagyd magad, Cseróczy! Húzd le!
Amint Jörgl úr halálsápadtan a harmincegyedik rostélyost megette, nem
bírta tovább. Fölállt, révetegen nézett körül, aztán egyszerre mint a
zsák zuhant le a porondra.
A közönség, mintha valami igen örvendetes dolog játszódna le előtte,
látva a kretin elájulását, lelkes éljenzésbe tört ki. Cseróczy a
tapsviharban könnyen fogyasztotta el a harmincegyedik adagot, sőt, hogy
fölényét bebizonyítsa, még egy harminckettediket is bevágott. Mialatt a
sápadt direktor egy lavor vizet öntött legyőzött starjára, a diákok
vállukra kapták Cseróczyt és a zenekar éles tussa mellett hordták körül
az arénában… A havasi óriás kretin tehát le volt győzve, a magyar
nemzeti érzelem fennen loboghatott… Mátyás király a Dunán nem kapott
annyi éljent, mint a selmeci diák, aki harminckét rostélyost tudott
bekebelezni… A közönség örömmámorban úszott, a haza becsülete meg volt
mentve, a magyar Szent György legyőzte a sárkányt.
Amikor Cseróczy diadala helyéről később Gerstakker felé tartott, az est
homályában egy izmos alak ugrott rá és kétszer hatalmasan pofonütötte.
Legalább a fiatalember nyakleveseket érzett. Cseróczy meg volt róla
győződve, hogy ez a kretin boszúja, s éppen viszontszolgálatra készült.
Ám tévedett: aki ráugrott, nem Jörglnek bizonyult, hanem a szép
Meluzinának, s a két pofon két csók volt, amelyet a hírneves akrobata nő
az ifju arcára nyomott. Cseróczy, aki mint mondom, éppen viszonozni
akarta a pofonokat s csak a döntő pillanatban vette észre, hogy
hölgygyel áll szemben, nagyot sóhajtott fájdalmában s aztán udvariasan
megkérdezte, mivel szolgált rá a kegyre?
A szép Meluzina lelkesedve beszélt:
– Uram! Amit ön ma művelt, az a világ legszebb rekordjai közé tartozik.
Bevallom, életemben már sok művészt láttam, egy szlahcic Lembergben öt
nyúzott macskát evett meg s lőporos kantusovkát ivott rá, de a szlahcic
másnap fölfordult s így ez a produkció nem számít, különben is az egyik
macskáról kiderült, hogy csak patkány volt. De ön valóságos harminckét
rostélyost evett meg és eddig sem föl nem fordult, sem pedig nem csalt