A leányvári boszorkány: Regény - 09

Total number of words is 3936
Total number of unique words is 1917
34.1 of words are in the 2000 most common words
47.0 of words are in the 5000 most common words
54.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
hogy az összehúzódás meg fog szünni.
Ám Simonideszné nem volt hajlandó ezen az áron fizikát tanulni s így a
testek még jobban összezsugorodtak.
Hertelendi most is, mint mondottuk, nehéz föladaton törte az eszét.
Vajjon mi lesz a fütéssel? Egy elkeseredett pillanatban már a kitömött
vidrával próbált szerencsét és a tűzbe lökte, de a vidra oly bűzzel
égett, hogy kénytelen volt újra kirántani a kályhából. Kezét lóbálva
sétált föl s alá, s éppen meg akarta magát adni a sorsnak, amikor
egyszerre kopogást hallott ajtaján. A diák kinézett a deszkahasadáson s
egy nőt pillantott meg.
– Ez nem lehet más, mint a mosóné, – gondolta ijedten s pillanat alatt a
szekrénybe ugrott, hogy a kellemetlen vendég senkit se találjon otthon.
Ijedtében még azt is elfelejtette, hogy ily késő esti órában a mosónők
már alszanak.
Málika belépett és körülnézett. Miután senkit se látott, szépen leült és
elhatározta, hogy várni fog. Szemeit kiváncsian jártatta körül a
szobában. Ilyet még nem látott, s azért érdeklődéssel vette szemügyre a
berendezést. A szobát rendetlensége ellenére sem találta kellemetlennek,
sőt tetszett neki a diákszállás: az üres üvegekre tűzött
gyertyamaradványok, a csipős dohányszag, a céltábláknak kitűzött ócska
kalapok, az összedrótozott kályha, a beragasztott ablaküvegek, a lámpa,
amelynek eltört ernyőjét egy kézelő helyettesítette s az egész szoba,
amelyben szinte süvöltött a hideg. Mennyivel frissebb, fiatalabb és
szebb ez, mint az ócska Judex-ház hideg pontosságával és szörnyü
rendszeretetével… Hertelendi magához térve rémültéből, óvatosan
kipillantott a szekrényből. Szinte kővé meredt, amikor vendégét
megpillantotta.
– Málika, – hebegte ijedtében kigurulva rejtekéből, – mit keres itt
Málika?
A leány kezet fogott vele és így szólt:
– Ha nem felejtették még el, amit nekem igértek, meg fognak védeni… –
Halkan tette hozzá: – Szerencsétlen, elhagyatott vagyok…
Hertelendi nem értette, mit beszél.
– De éjjel… egyedül… s én is egyedül vagyok, – dadogta.
A leány kissé elsápadt s hátrább lépett.
– És Vitnyédi?… Azt hittem, hogy együtt laknak… nem?
– Vitnyédi már két hete Cseróczyt keresi… Málika, ez nagy könnyelmüség,
végtelen könnyelmüség, – fakadt ki belőle egyszerre. – Ön egy percet sem
maradhat itt.
Málika ránézett.
– Ön egyedül is épp oly jó fiu, mint Vitnyédivel együtt, – mondta
egyszerüen. – Itt maradok, mert szükségem van a védelmére.
Leült a kis székre s maga elé bámult.
– Olyan nagyon boldogtalan vagyok, – sóhajtotta.
Hertelendi hallgatott: soha életében nem volt ily különös helyzetben.
Zavartan húzta le ujjairól a vívókeztyüt, amelyben éjjelente aludni
szokott, hogy a hideg ellen védekezzék.
– Nagyon zord az idő, – mondotta mentegetőzőleg s tüzelő után nézett. –
Nem parancsol teát?
Málika is fázott, tehát ráhagyólag intett.
Hertelendi most már nem sokat habozott, hanem kitéve magát Simonideszné
teljes haragjának, fölkapott egy széket, darabokra törte s aztán
befűtött vele. Pár perc alatt vidám tűz lobogott, fényével és melegével
enyhébbé téve a szoba rideg hangulatát.
A téa elkészült, Málika kitöltötte két ócska pohárba.
A fiatalember tétován ült le mellé. Egy szót sem tudott szólani; bár
máskülönben elég bátor legény volt, most nem jött hang ajkára. Egy ideig
így ültek egymás mellett, végre a leány törte meg a csendet.
– Mit gondol, mit tegyek már most? – szólt.
Minden átmenet nélkül csak büszke fejét hátra szegezve tette hozzá:
– Olyan nagyon, nagyon szeretem Cseróczyt…
Hertelendi a tűzbe bámult.
– De ha valaki megtudja, hogy itt járt… – mondta megborzongva. – Mi lesz
akkor?
– Maga fél? – kérdezte a leány.
– Én megverem az egész várost, – jegyezte meg Hertelendi meggyőződéssel.
– Önért mindenre kész vagyok.
Egy ideig újra csönd volt.
– Mit tehetnénk? – töprengett a diák. – Én Isten ucscse oly ostoba
vagyok: ha kell, sosem jut semmi az eszembe, – tette hozzá dühösen.
A leány látva barátja ügyefogyottságát, önkéntelenül elmosolyodott.
– Akkor hát hallgassa meg, – mondotta, – hogyan gondolkozom én a
helyzetről. Amint pirkad, ön elvisz Gölnicbányára a nagynénémhez, egy
áldottlelkü, okos asszonyhoz, aki bizonynyal nem hágy el a bajban. Ha
keresni is fognak odahaza, senki sem sejti, hogy itt vagyok. Hogy is
gondolhatnának ilyet? Reggel tehát az ön felelőssége megszünik.
– Aláírom. Bárcsak már hajnalodna, – tette hozzá önkéntelenül
Hertelendi.
– Ugyan szívesen látja a vendégeit, – biggyesztette föl ajkát Málika. –
Hány óra most?
– Tizenegy.
– Álmos?
– Egy időre kiment szememből az álom.
– Hát mulattasson egy kicsit. Nekem majd leragadnak a pilláim.
Képzelheti, hogy nem nagyon sokat aludtam az utolsó napokban… Még
eltalálok aludni ezen a széken.
Hertelendi szolgálatkészen ugrott föl. Egyéb hijján bemutatta a
szállásukat.
– Íme, itt van lakásunk minden dísze, – szólt körüljárva a lakást, – egy
havasi kürt, egy pár puska, kardok, plasztronok, vívóálarcok… Érdeklik
ezek a dolgok?
Málika biccentett a fejével.
– Fujjak bele a havasi kürtbe? Nagyon szép hangja van. Ha úgy
parancsolja…
Belefújt a hosszu tölcsérbe, amely panaszos, nyikorgó hangot adott, mint
egy kenetlen szekér, azután vaktöltéssel ellövöldözgette egy gyertya
lángját, majd bemutatta a vívóálarcot, mint teaszűrőt. Szabadalmat
lehetett volna rá kérni: a sodronyháló kitünően fogta föl a tea
leveleit. Még az ébresztésre berendezett fali órát kellett
megmagyarázni. Ez is pátens volt. Úgy volt konstruálva, hogy amint a
láncra fűzött súly bizonyos mélységig leereszkedett, feldöntött egy
polcra állított korsót, amelynek tartalma az alvó ábrázatára fordult.
Málika megitta téáját, amelynek kellemes melege elbágyasztotta. Csak
most érezte a nap fáradalmait és izgalmait, amelyek emléke ott
zúgott-búgott a fülében. Úgy rémlett, mintha egy nagy fekete madár
repdesne előtte és hol a szeméhez, hol a füléhez csapdosná nagy, sötét
szárnyait… Hess, csunya madár!… A teaforraló lassan zsongott, mint az
jól nevelt regényekben szokásos… Amint a leány szemét félig lehúnyva
Hertelendire figyelt, feje egyszerre csak lecsuklott s a következő
pillanatban a vendég elaludt… A diák ijedten nézte az újabb fordulatot.
Málika már mosolygott is álmában.
– Nohát, ez gyönyörü helyzet. Most már egyenesen meg kell őrülni! –
állapította meg a fiatalember és nagyot fújt.
Hozzálépett és gyöngéden megérintette a leány vállát.
– De amikor oly nagyon szeretem, – sóhajtott Málika álmában. – Olyan
nagyon…
Nem volt szíve, hogy fölébreszsze: szegény gyermek, hadd álmodjék
szépet, úgyis ki tudja mi lesz holnap?
Lábujjhegyen a fogashoz lépett és minden eshetőséggel számítva,
megtöltötte a fegyvert. Úgy sejtette, hogy ma még lesz valami. Azután
nyakába terítette köpönyegét és kiment a folyosóra. Leült a földre és a
csillagtalan éjbe bámult.
– Vajjon mi lesz mindebből? – kérdezte magától.
Szerencsére nem volt képzelődő lélek, hanem mindent úgy vett át, ahogy
az élet adta. A holnappal nem szokott törődni, az messze volt tőle, mint
az ifjúkor a hófehér öregségtől. Nos, majd csak eligazodik hát ez a
dolog is; nagyobb esetek is előfordulnak s azért a városháza meg az
akadémia mégis csak áll, s ha az Úristen úgy akarja, évszázadokon át sem
omlik össze…
Csöndesen pipázott a folyosón, nehogy ő is elaludjon.
Jó félóra mulott így el, aztán egyszerre csöndes zsongás hallatszott a
piac felől, mintha méhraj szabadult volna el. Aztán megint néma lett
minden. De pár perc mulva újra zaj hallatszott, most már közelebbről.
Lépések kopogtak, egy-egy hang kitörtetett a többi közül és elrepült a
Simonidesz-házig.
– Bizonyosan a mesterlegények, – gondolta Hertelendi és visszaemlékezett
az utolsó nevezetes csatára, amikor Sepinek a nagybőgőt a fejéhez
vágták. – Nyilván Gerstakkerhez mennek, – tette hozzá az associatio
idearum nyomán.
De a hangok egyre jobban közeledtek; most a szomszéd sarkon dörmögtek,
most már az utcában vannak, s egyszerre olyan vadul harsognak, mintha
egy hegyi patak szabadult volna Selmec közepére. Itt valami baj van, az
bizonyos. Sokan lehettek az utcában, a lábak kopogásán hallatszott. Mind
egyszerre beszéltek, úgy, hogy egy szót sem lehetett érteni, csak azt,
mikor egy öblös torok ezt kiáltotta:
– Ez az a ház!
A következő percben már száz ököl kezdte döngetni a rozoga kaput.
– No, ez szép dolog, – gondolta a diák és szépen letette a pipát az
ablakpárkányra, maga pedig fölkelt. – Úgy látszik, tudják már, hová lett
Málika!
Lent Simonideszné vijjogása hallatszott.
– Mordio! – kiabálta szünet nélkül. – Mordio! mordio! (A felvidéken úgy
látszik ez a legnagyobb rémület szava.)
A tömeg kivülről rákontrázott.
– Nyisd ki! – ordította az előbbi öblös hang, – vagy beverjük a kaput!
A háziasszonynak se kellett több, úgy megijedt, hogy fogvacogva
leszaladt a pincébe és egy hordó mögé bújt. Meg volt róla győződve, hogy
a hussziták, a felvidék rémei, amelyekről annyit hallott nagyapjától,
betörtek a városba s mindenkit megölnek, fölperzselnek, a házakat, a
kerteket, az embereket, a tyukokat, még a kanári madarakat is…
A tömeg látva, hogy belülről nem mutatkozik senki, nem sokat
teketóriázott, hanem egy-kettő, nekifeszült a kapunak, s nagy recsegés,
ropogás közt kilökte sarkaiból. Pillanat alatt az udvar tele lett
izgatott, hadonászó, kiabáló polgárokkal, rendőrökkel, bányászokkal,
fehércselédekkel. Ott volt, halálsápadtan, esti díszruhájában Judex is,
mellette Frundsberg, aki reszketett, mint a nyárfalevél s az egész
vendégkoszoru, némelyiknek még a szalvéta is a nyakában fityegett… A
furcsa képre néhány hirtelenében előszedett istállólámpa vetett halvány
fényt… Az eljegyzés ugyan furcsán végződött.
Az udvarra jutva, egy pillanatra megállott a helyi viszonyokkal
ismeretlen tömeg, de csakhamar egy szabó, aki sokat járt pénzért a
diákokhoz, kijelentette, hogy Hertelendi az emeleten lakik. Mindnyájan
iziben nekiugrottak a lépcsőnek, s kettesével, tizesével rohantak föl a
lépcsőn.
Amint az első csoport a folyosóra ért s jobbra akart kanyarodni, a
sötétből valaki rájuk szólt:
– Megálljatok, egy tapodtat se tovább!
Hertelendi volt, aki egy kissé elsápadva, de mindenre eltökélve várta a
történendőket. A fegyver a kezében volt.
– Puska van nála! – rémült halálra Frundsberg, aki csaknem belészaladt a
csőbe. – Meg akarnak ölni! Segítsetek!
Gyorsan visszaugrott a lépcsőház bolthajtásának védelme alá, s példáját
többen követték. A selmeci filiszterekben nem sok bátorság lakott. Ám
egy ember nem ijedt meg, kibontakozott a tömegből és a diák elé állt…
Judex volt.
– Csak lőjjön keresztül, uracskám! – kiáltotta magából kikelve. – Csak
bátran, hiszen csupán az apja vagyok! Ez legalább méltó befejezése lesz
a komédiának!
Hertelendi látta, hogy kétségbeesett emberrel van dolga. Leeresztette a
fegyver csövét.
– Ez az én lakásom, – szólt határozottan, – ide belépni senkinek sincs
joga. Nem is értem, hogy mit akarnak itt éjnek idején?
Judex közbe vágott.
– A leányomat! a leányomat akarom! – kiáltotta, de hangja egyszerre
megcsuklott, erőtlenné lett. – Uram, – tette hozzá szinte könyörögve,
hogy tagadó választ kapjon, – csakugyan itt van a leányom?
Kínos volt nézni az erős, kemény ember vergődését. Az arca halotthalvány
volt, az ajka bizonytalanul ejtette ki a szavakat. Apró szeme körül
sötét, idegesen rángatózó ráncok feküdtek. Tíz évvel öregebbnek
látszott, magasan hordott kemény feje előrehajlott.
– Nincs itt, – szólt Hertelendi halkan, de nem tudott Judex szemébe
nézni, félre kellett fordítani a fejét.
– De itt van! – kiáltotta Frundsberg a lépcsőház oltalma alól. – A
péklegény is látta, hogy idejött s ha nem volna itt, akkor ön beengedne
a szobába.
Az udvaron álló emberek belevegyültek a lármába: – Nem engedjük, hogy
tisztes polgárokkal így bánjanak, – pattantak föl. – Majd megmutatjuk,
ki parancsol Selmecen? Mi, akik adót fizetünk, s teljesítjük polgári
kötelességünket, vagy azok a naplopó ficsurak?! Ki kell őket söprüzni a
városból!
Föltüzelve e szavaktól, a tömeg újra nekirohant a lépcsőnek s egymást
buzdítva, ugrált föl a fokokon.
A helyzet aggályossá vált. Hertelendi dacosan hátraszegezte a fejét,
fölemelte fegyverét és mindenre elkészülve, ezt kiáltotta:
– Jaj annak, aki egy ujjal hozzám nyúl! Keresztüllőlek, hitványok!
Ebben a pillanatban megnyilt a szoba ajtaja és Málika lépett ki.
– Itt vagyok, – mondotta halkan és lehajtotta a fejét.
Judex visszahökkent s a rohanó tömeg egyszerre megállt. Halálos csönd
támadt. De az apa megdöbbenése csak egy pillanatig tartott, aztán Judex
kiegyenesedett, szeme szikrázott s kétségbeesett ordítással vetette
magát a leányra.
– Most meghalsz! – kiáltotta és fölemelte nehéz öklét. – Most véged van!
De a szülői ököl nem tudott lezuhanni. Hertelendi közéjük vetette magát
s megragadva Judex kezét, félrelökte az apát.
– Még ön se fog hozzányúlni! – kiáltotta rá Judexre. – És ha darabokra
téptek, sem juttok a közelébe! – Hangja félelmetesen csengett a
visszhangzó házban. Az emberek, akikben elsősorban a csúnya kiváncsiság
működött, nem óhajtották próbára tenni fegyverét. Végre is, nem érdemes
golyót kapni egy leányért, aki diákok szállására megy… Ők megvédeni
jöttek Judexet, de segíteni itt úgy látszik már nem lehet. Végezzék el
egymás közt a többit. Az éjjeli alakok egyenkint haza kezdtek
szállingózni.
Judex egy pár lépést hátra tántorodott a lökéstől, amely kijózanította.
Leeresztette öklét, nem kiabált, fásultan nézett maga elé. A nagy
izgalom után egyszerre mintha minden idege megtompult volna, gyöngeség
fogta el. Letörölte verejtékező homlokát és sóhajtott.
– Menj el, – fordult Frundsberghez. – Mindnyájan menjetek el… Hadd
maradjunk egyedül…
A nép engedett akaratának. Az udvar lassan kiürült, az emberek zaja
egyre messzebbről hallatszott.
Judex tétován állt egy ideig a folyosón. Hertelendi az ajkát harapta.
– Menjünk a szobába, – szólott egy idő mulva az apa a diákhoz és a
márványszoborként álló Málikához.
Bementek a diákszállásba. Judex lehanyatlott egy székbe s becsukta a
szemét. A melle zihált, a keze remegett. Hertelendi szólni akart, hogy
megmagyarázza az előzményeket, de nem találta a megfelelő szavakat.
Végre aztán belefogott.
– Ön félreismeri a helyzetet, Judex úr. A mi itt történt, az…
Judex fáradtan intett kezével.
– Hagyja el, – felelte, – itt nem lehet magyarázni. Majd én próbálok
beszélni, ha kicsit összeszedtem magamat…
Csönd támadt. A lámpa halovány fénye szomorúan világította meg a három
embert, a kályhából kiváncsi szemek, – pislákoló parázs – lesték a
történendőket.
Végre az apa sóhajtott egyet és megszólalt:
– Hallgasson rám, uram, – kezdte, de a szeme csukva maradt. – Be fogja
látni, hogyha romba döntötte házamat, tönkretette életemet,
becsületemet, legalább az elégtétel némi látszatával tartozik egy
tisztességes embernek.
A diák meghajtotta fejét.
– Most éjfél van, – folytatta Judex. – A reggel nincs már messze. Akkor
elmegyünk Institóriszhoz és ha ön, – itt fölemelte szempilláit és égő
tekintetét rávetette Hertelendire – és ha ön, mondom, tisztességes
ember, akkor elveszi a leányomat. Ennyivel tartozik a becsületemnek, de
talán az önének is.
A _tisztességes_ szót élesen hangsulyozva mondta, mintha egy kis gúny is
lett volna benne.
A diák keményen viszonozta a tekintetet.
– Ahogy ön kivánja, – mondta férfiasan. – Az én becsületem éppen annyit
ér, mint a Judexéké.
Az apa intett a fejével.
– Jőjjön a lakásomra, – fejezte be szavait. – Reggelig elintézzük az
elvégzendő formalitásokat, azután istenhozzádot mondunk egymásnak
mindörökre.
Málika rémülten nézett az apjára s meg akarta fogni a kezét. De Judex
elhárította magától leányát s megindult az ajtó felé.
Málika utána szaladt és eléje állt:
– Apám! – sikoltotta kétségbeesetten. – Apám! Ez lehetetlen! Ezt nem
kivánhatja!
Judex kiegyenesedett és két arca vérpiros lett.
– Akarom! – kiáltotta és szeme sötéten, vésztjóslóan csillogott. –
Akarom és összezúzlak, ha ellenkezni próbálsz!
A leány még nem látta ilyennek Judexet, egy más, egy új ember állott
előtte, egy szörnyü árnyék, akinek szeme vérben forog, s akin látszik,
hogy beváltja azt, amit igér. Málika reszketve hajtotta le fejét előtte
és nem szólt többet.
Szótlanul mentek végig az üres gyalogjárókon.
A Judex-házon a hajnali szellő meglengette az ünnepi zászlókat és a
virágdíszt.


Az esküvő.
Borús, havas reggel virradt. Amikor hazulról elindultak, még sötét volt,
a kereskedők lámpa mellett tettek-vettek a boltokban. A kocsi
jobbról-balra csúszott a fagyos havon, csak nagysokára ért el
Institórisz uramhoz. A nagy parókia lassan bontakozott ki a homályból. A
tisztelendő úr már dolgozószobájában volt és vasárnapi prédikációján
dolgozott. Judex visszavonult a tiszteletessel, hogy az akadályokat
elhárítsák. A jegyespár egyedül maradt.
– Mi fog most történni? – kérdezte Málika megtörten.
A diák dacosan vetette föl fejét:
– A feleségem lesz. Ennyivel adósok vagyunk a becsületnek. Hogy aztán mi
lesz a folytatása? Egyszerü. Főbelövöm magamat s akkor ön megint szabad
lesz.
– Hertelendi! – kiáltott rá a leány. – Ha ilyet beszél, leugrom az
emeletről. Elég embert tettem már tönkre, nem birom tovább ezt a
nyomorúságot. Ne legyen ön is ellenségem!
A diák megcsóválta a fejét.
– Én más utat nem látok. Különben is, – tette hozzá könnyüvérüen, –
tulajdonképp mi szükség rám a világon? Egy rossz erdészszel több vagy
kevesebb, egészen mindegy. Nem sirat meg senki; sőt legalább helye lesz
a többinek.
– Ne beszéljen! – csattant föl a leány. – Nem tudom mit teszek, ha ilyet
mond. Nem szabad ilyesmire gondolnia… Adja a kezét, hogy lemond erről a
balgaságról.
Megragadta a diák kezét.
– Majd Isten megsegít, hiszen sohasem vétettem ellene, – suttogta
megtörten.
Hertelendi meghajtotta a fejét. Ő csak azt tudta, hogy az ő fejét
előbb-utóbb beverik; tehát inkább előbb, mint utóbb. De ha Málika a
halasztás mellett van, neki nincs kifogása ez ellen sem.
– De valamit csak kell tennünk, – jegyezte meg. – Csak nem akar tényleg
a feleségem lenni?
Judex két kaputos ember kiséretében visszatért. Ismét a régi kimért,
komoly ember volt, csak sápadt vonásain látszott meg, hogy valami
kizavarta a nyugalmából.
– Készen vagyunk; ha úgy tetszik, mehetünk, – mondta. – Van szerencsém
bemutatni a tanúkat: Möller, sekrestyés, Marsalkó, vargamester.
A jegyespár kezet szorított velük. Átmentek a templomba. A szentélyben
nem volt senki sem, az oltáron álló két gyertyaszál komor árnyékokat
vetett a falra. A ceremónia gyorsan folyt le. Institórisz uram látható
rosszkedvvel végezte a szertartást.
Öt perc mulva férj és feleség voltak.
Judex kezet szorított Hertelendivel.
– Isten vele! – szólt fagyosan és a kalapja után nyult.
Ezzel elment, Málikához egy szót sem szólt.
A leány egy pillanatig ijedten nézett rá, aztán dacosan szegte meg
fejét.
– Nem cselekedtem rosszat, nem szolgáltam rá megvetésedre, – mondta
keményen. – Béke veled!
Judex nem válaszolt.
A tanúk és az új pár magukra maradtak.
– Parancsoljon velem, – szólt a diák magát meghajtva.
– Azonnal el akarok utazni, – felelt Málika határozottan. – Küldjön el
Eperjesre a nagybátyámhoz. Gyűlölöm Selmecet, a világot, mindenkit!
Marsalkó uram, aki az egész dologból egy szót sem értett, elszaladt a
fuvaroshoz. Nem kellett sokáig várni, újabb öt perc mulva már ott állt
az ócska bárka. A fiatal asszony egy ideig töprengve nézett maga elé,
aztán leoldotta a nyakláncát és a diák felé fordult.
– Tesz nekem egy szívességet? – kérdezte férjétől.
– Rendelkezzék velem.
– Ha valahol… ha találkozik Cseróczyval… – szólt ellágyulva, – akkor
adja át neki ezt a nyakláncot… Ez meg fogja védeni…
Szeme könybe lábadt.
– Meg fogom őt találni, akárhol is, – dörmögte a diák és megszorította
Málika kezét.
– És mondja meg neki… hogy becsülöm, szeretem… Ne keressen föl, nekünk
az életben többet nem szabad találkoznunk… De örökké szeretem… mindig is
szerettem.
– Meg fogom neki mondani.
– Mindhalálig, – emelte föl fejét a leány. – Ön egy derék, becsületes
fiú… – tette hozzá elérzékenyedve, – soha meg nem tudom hálálni azt,
amit érettem tett. Isten vele!…
A két tanu tétovázva nézett egymásra. Különös egy história! A
menyasszony sír és a vőlegénynek is köny csillog a szemében, amikor egy
harmadik úrról beszélnek.
– Te, Möller, – súgta oda társának Marsalkó, – ki az a Cseróczy? Talán a
nagysága valami rokona?
– Cseróczy? – felelt a kérdezett. – Az diák… ezelőtt, úgy emlékszem,
nagyon udvarolt a Judex-kisasszonynak.
– Fura egy dolog! – csóválta fejét a vargamester.
Málika fölszállott a kocsiba. Abban a pillanatban odaszaladt Helén és
sírva borult a nyakába. A kis leány hófehér volt az izgalomtól.
– Málikám, édes Málikám, – zokogott keservesen. – Ne hagyj el, ne hagyd
el a te szegény Helénedet!
A fiatal asszony eleintén vissza akarta hárítani az öleléseket, óh,
miért is szaladt ide ez az ostoba kis gyerek? de csak egy percig bírta
elérzékenyülését visszafojtani, aztán ő is sírva fakadt, kínpadra vont
szíve sűrü könyeket kergetett szemébe.
– Én nem hagylak el, Málika, – zokogta Helén, – én veled megyek!
Málika újra vissza akarta hárítani ölelését.
– Ne tedd még nehezebbé a szívemet, – mondta könyeit letörölve. – Menj
szépen vissza és gondolj néha rám. Ha el is szakadunk egymástól, azért
szerető jó testvéred maradok…
De a kisleánynyal nem lehetett birni. Görcsösen kapaszkodott nővérébe s
oly keservesen sírt, hogy a kőnek is megesett volna rajta a szíve.
– Te jó, te drága, – símogatta meg haját Málika. – Te csak mindig
szerettél… Te voltál az egyetlen, aki abban a sötét házban szerettél… Ha
elmégy, én leugrom a toronyból, – fakadt ki a kisleányból az
elkeseredés. Aztán összeszedte magát, beugrott a hintóba és odakiáltott
a kocsisnak:
– Hajts! Hajts!
Málika megadta magát.
– Ha Isten is úgy akarja, hát gyere velem… – szólt. – Induljunk, kocsis.
A bárka megindult a két síró leánynyal. Hertelendi levette a kalapját és
szomoruan nézett a kocsi után. A komor téli köd már az első fordulónál
elnyelte a bárkát…
Marsalkó tétován nézett társára. Beletellett egy pár percbe, amíg
magához tért.
– Ugyan Möller, – kérdezte megzavarodva, – miféle furcsa házasság volt
ez?
Möller a sekrestyések öntudatos komolyságával válaszolt:
– Hallottál már valamit a szerelmi házasságokról? Regényekben lehet
olvasni, hogy a gróf máshoz akarja kényszeríteni leányát, de az
megszökik kedvesével s titokban egybekelnek.
– Olvastam ilyenfélét. Nagyon lehet sírni rajta. Azt hiszem, színházban
is láttam már, de a darab címére nem emlékszem.
– Nohát ez szerelmi házasság volt, – bólintott Möller uram és tubákkal
kínálta meg a megdöbbent vargamestert.


A botrány után.
Bezzeg hangos volt eznap Selmecbánya.
A szakácsnék odaégették a pecsenyéket, a toronyőr elfelejtett
harangozni, még a bányászok is kibújtak a Glanzenberg-kapun és csomóba
verődve tárgyalták a leányvári boszorkány esetét. A terasse-on ember
ember hátán állt, elzárva a forgalmat s jelentékeny kárt okozva a
kereskedelemnek. Csak Márkus, a cukrász emlegette meg a délutánt, a kis
bolt tele volt látogatókkal, akik ide jöttek megtudni az újabb
fordulatokat. A hangulat izgatott volt; jóllehet, a kiváncsiság kaján
hívei prédához jutottak, a nagy többség azon a nézeten volt, hogy
Judexnek valami elégtételt kell adni. Hogy milyet, arra nézve eltértek a
vélemények, de mindannyian követelték, hogy a diákságot végre
megfékezzék s a maga sorompói közé szorítsák. Hiszen már a polgárok
személyi, vagyoni biztonságán kívül becsületük is veszedelemnek volt
kitéve. Itt tenni kellene valamit, hallatszott mindenfelől. Oszvald, a
mészáros, a verekedés mellett volt, az okosabbak azonban, okulva a
multakon, amelyekben rendesen a polgárság húzta a rövidebbet, a
törvényesség szigoru terére akartak lépni. Legfőbb ideje, hogy rend
legyen, a városban alig volt ember, akinek a diáksággal ügye nem lett
volna. A kék foltok egyszerre föltámadtak s boszúért kiáltottak.
A dolog vége az lett, hogy deputáció ment föl a tekintetes tanári
testülethez, hogy egész tekintélyét latba vetve, immáron vessen véget a
közbotrányoknak. A küldöttség szónoka azt kívánta, hogy a notórius
skandalumcsinálókat tiltsák ki az akadémiáról, a többit pedig, akik a
főcinkosoknak csupán tehetetlen eszközei, szigoru fenyítékkel büntessék
meg. Immáron a város érdeke az, hogy a nyugalom visszatérjen a szívekbe.
A beszéd nagyon szép volt, becsületére vált az e célra kiszemelt
Molitórisz uramnak. A rektor nagy figyelemmel is hallgatta s olykor
bólintott egyet fejével. Ő maga is egyetértett a kivánsággal. A tanári
testület azonnal összeült s kellő alapossággal és méltósággal
petraktálta a kellemetlen ügyet. Szerencse, hogy az ilyen üléseken nem
eszik meg a levest olyan forrón, ahogy föltálalják s mielőtt a döntés
bekövetkeznék, pro és contra megforgatják az érveket, különben a diákok
pórul jártak volna. És hogy ez a megfontolás bölcs dolog volt, az
alábbiak mutatják.
A tanári kar első ülésén ugyanis a hangulat igen izgatott volt, mindenki
relegálással dobálózott, s csak a tartózkodva ítélő rektor tudta a
heveskedőket megnyugtatni. „Aludjunk rá egyet“ mondta az öreg úr, akinek
ez volt az élet-regulája. Németül ezt úgy mondják: „Zeit bringt Rath“,
vagyis jó a dolgokat megrágni. Ami ma még fekete, egy éjjelen át fehér
lehet, hogyha hó esik; ami most még meleg, reggelre kihülhet, mint a
pékzsemle. Az ember napról-napra változik: a tegnapi heveskedő holnapra
nyugodt lesz, aki mosolyog rajta, milyen bolondságot akart egy nap előtt
elkövetni. Szóval, a rektor nem hagyott határozatot hozni, hanem
elhalasztotta az ülést huszonnégy órára és nyugodalmas alvást kivánt.
Hiszen fiatal emberek állanak a zöld asztal előtt.
Az ügyhöz természetesen a diákság is hozzája kivánt szólni. Selmecen nem
volt szokásos, hogy az ifjuság csak úgy, sonica, beleegyezzék abba, amit
a professzori kar a nyakába akart varrni. Ohó, kettőn áll a vásár. A
tanároknak éppen olyan szükségük van diákokra, mint a diákoknak tanárra.
Sőt: ha nincs tanár, még mindig van diák, de ha diák nincs, akkor
csakugyan nem létezhetik tanár, vagy ha létezik, az „nem olyan“. E
kétoldaluság tudata fölvilágosította az ifjúságot, hogy nem olyan
könnyen lehet velök elbánni.
Nem is lehetett az adott esetben sem. Gerstakkernél még az éj folyamán
diák-gyülés volt, ahol néhány épületes szónoklat után elhatározták, hogy
azonosítják magukat a relegálandókkal, s ha tényleg többeket akarnának
az akadémiáról eltávolítani, úgy a diákság szépen sztrájkolni fog.
Reggel tényleg a tanári szobában feküdt a határozat, aláírva valamennyi
diák nevével. Az írás vörös volt, vérbe vagy piros borba mártották-e a
tollat, én nem tudom. De akárhogy íródott is a hevesen tiltakozó,
munkabeszüntetéssel fenyegetőző felirat, a professzorokra nem volt
hatással. A tudós szepességi arcok mosolyogtak. „Csak sztrájkoljatok!
Legalább nem kell előadást tartani“, – vélték az opportunus tudósok, –
„s az ember mégis megkapja a járandóságát. Csak sztrájkoljatok, fiaim“,
– gondolták.
Az ifjuság tudomásul vévén e ravasz ellenvetést, meghajlott az érv
előtt; tényleg, ezzel sem érnek el semmit. A tanárok legföljebb még
jobban elhíznak. Hamarosan ujabb gyülést tartottak s itt általános
helyeslés mellett macskazenével egybekötött ablakbedobálást határoztak
el. Ilyesmi úgyis régen nem volt Selmecen; hadd keressenek egyszer az
üvegesek is a diákokon. Ők is emberek, nemcsak a korcsmárosok és a
cukrászok. A rektor, aki az akadémiai épületben lakott, kacagott, amikor
a hírt meghozták neki.
– Istenem, – szólt, – bár így volna! Legalább a kormány új ablakokat
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A leányvári boszorkány: Regény - 10
  • Parts
  • A leányvári boszorkány: Regény - 01
    Total number of words is 3899
    Total number of unique words is 1997
    30.8 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 02
    Total number of words is 3955
    Total number of unique words is 2132
    26.6 of words are in the 2000 most common words
    40.0 of words are in the 5000 most common words
    46.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 03
    Total number of words is 4012
    Total number of unique words is 2179
    27.6 of words are in the 2000 most common words
    38.8 of words are in the 5000 most common words
    45.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 04
    Total number of words is 3938
    Total number of unique words is 1975
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    51.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 05
    Total number of words is 3977
    Total number of unique words is 1994
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    43.6 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 06
    Total number of words is 4063
    Total number of unique words is 2076
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 07
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 2061
    30.7 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    50.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 08
    Total number of words is 4063
    Total number of unique words is 2083
    31.4 of words are in the 2000 most common words
    43.9 of words are in the 5000 most common words
    51.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 09
    Total number of words is 3936
    Total number of unique words is 1917
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 10
    Total number of words is 4015
    Total number of unique words is 2065
    29.7 of words are in the 2000 most common words
    42.2 of words are in the 5000 most common words
    48.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 11
    Total number of words is 4001
    Total number of unique words is 1973
    32.8 of words are in the 2000 most common words
    45.8 of words are in the 5000 most common words
    52.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A leányvári boszorkány: Regény - 12
    Total number of words is 2532
    Total number of unique words is 1424
    33.6 of words are in the 2000 most common words
    46.0 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.