A leányvári boszorkány: Regény - 11

jelentette, s aztán uccu! rohant neki a lesipuskásnak. Ha elcsípte, jól
elnadrágolta, de megtörtént az is, hogy egész csomó vad ábrázatu tótra
akadt s akkor a golyónak is dolga akadt. Heves, hosszu csaták
következtek, a mérnököknek minden erejüket kellett megfeszíteniük, hogy
megállják helyüket. Ha csak egyszer is engednek, elvesztek volna, de
látva elhatározottságukat s erejüket, a tótok az utolsó pillanatban
mindig meggondolták a dolgot s apróbb-nagyobb sebek árán visszavonultak.
Akkor az erdőrendezőségnek volt egy percnyi ideje pihenni, kiszedni a
bicskát és kikaparni a bőr alól a sörétet, aztán megint hosszu
rajvonalra bomlottak föl s mintha mi sem történt volna, folytatták
munkájukat. Az emlékezésre s elmélázásra nem sok idő maradt.
A három diák méltóan állotta meg a helyét, most látszott csak, hogy
Selmec minden ízében tudományos város, még a verekedésre is jól
kioktatta őket. Vitnyédinek és Hertelendinek is akadt egy-két szép
munkája, de mindenek előtt járt Cseróczy. Ez neki való hivatás volt.
Goromba és könyörtelen volt a tótokkal, az állam jogát nem hagyta
megcsorbulni s ha a legkisebb morgást hallotta, már fölkapta Vojteket
vagy Velikit, a bírót s vele páholta el a többit. Elszántsága lassan a
vakmerőségbe csapott át, a legmegbízhatatlanabb munkással járt, dacos
megvetéssel mindig hátat fordított a veszedelmet rejtő erdőnek, s ha úgy
tetszett, még puskát sem vitt magával. Amíg társai kétes esetekben
inkább engedtek egyet-mást a népnek, Cseróczynak hiába jött ki a falu
apraja-nagyja a pappal az élén, egy paraszthajszálnyit sem tágított az
állam területéről. S ez az elszántság hatott, a nép nem mert a diákkal
kikezdeni s ha esett is rá a rejtekből egy-két lövés, látva, hogy
Cseróczyt ez éppen nem alterálja, csak arra a meggyőződésre lyukadtak,
hogy az ördöggel cimborál s bőre sebezhetetlen. A három jóbarát példája
egyébként lassan az egész rendezőségre átragadt: mindenki szégyelte
volna, ha elmarad mellőlük, valamennyien az ő bátor rendszerük szerint
dolgoztak s a munka haladt is, mint a karikacsapás.
Ünnep volt, ha város közelébe értek, kettős ünnep, ha legalább pár napig
benne lakhattak. Már hosszu ideje kószáltak hegyről-völgyre, – a tavaszi
erdőben szalonkák berregtek, – amikor elvetődtek Lőcsére. A tótokat
cipszerek váltották föl, kevésbbé elszántak, de ravaszabbak amazoknál.
Ezekkel már nehezebb elbánni. A cipszer mindjárt egy macskaugrással az
örmény után következik. Ők már tudták, hogy a régi határokat cserepek
jelzik s azért nem vasvillát, sem dorongot nem ragadtak, hanem szépen
meghamisították a jelző-dombocskákat, megsemmisítették a régieket és
újakat építettek, persze a saját tetszésük szerint, a saját imitált
cserepeikkel megtöltve.
– Most légy okos Domokos! – szólt Osztropszki, a rendezőség vezetője,
amikor az első hamisított határjelzőre bukkantak. – Itt a világ vége. Az
örményt tíz zsidóból főzik, a cipszert pedig tíz örményből. Most
visszatérhetünk Selmecre, mert ezeken nem fogunk ki.
A rendezőség lehorgasztott fejjel tanakodott, mitévők legyenek? A régi
térképek elpusztultak a szabadságharcban, a községi följegyzések pedig
valószínüleg éppen olyan hamisak, mint a földbe dugott cserepek.
Osztropszki esze megállt, fogta hát magát, leült és hosszu jelentést
küldött a minisztériumnak, hogy mitévők legyenek? Míg a válasz
megérkezett, a társaság kiülhetett a Poprád partjára pipázni és lapos
kavicsokkal kacsázni. Két napig szórakoztak ilyen módon, amikor egy
délután Cseróczy, aki valami nagy dolgon törhette az eszét, mert egész
nap föl és alá járt és nagyokat fújt, diadalmas arccal állott
Osztropszki elé.
– Mester uram, – szólt büszkén. – A cipszerek meg vannak fogva.
Tekintetén látszott, hogy valami különös dologra bukkant, ezért a parton
kacsázó társaság egyszerre talpra ugrott és kiváncsian fogta körül.
A diák egy ideig gyönyörködött az általános izgalomban, aztán néhány
torokköszörüléssel még jobban feszítette meg a kiváncsiság amúgy se laza
húrját s végül így szólt:
– Tisztelt uraim! Aki foglalkozott valaha pincészettel, – s én
foglalkoztam vele, – az tudhatja, hogy a földbe dugott borospalackok
üvege, aszerint, hogy rövidebb-hosszabb ideig a homokban fekszik,
színben lassan átváltozik. Látom csalódott ábrázatukról, hogy ezt
mindenki tudja. A kérdés azonban azon fordul meg, milyen módon változik
meg a palackok színe? A legtöbben azt hiszik, hogy az üveg a homokban
megtompul. No, ez nem áll. A frissen elásott palack ugyanis, uraim,
csillogni fog, mert a homok ahelyett, hogy megtompítaná, az ásás
súrlódása révén még fényesebbé teszi az üveget. Két-három év kell hozzá,
míg a palackok színe tompulni kezd, egy évtized míg színe elborul. De a
pincészetnek egy másik titka, a rája boruló homok után ítélni meg az
elásott palack korát. A frissen elföldelt üvegről, uraim, a homok
magától pereg le, amint a palackot kiássuk. De az évek során át elásott
üvegen a homok már úgy tapad, hogy kezünkkel két-háromszor kell rajta
végigsimítani, hogy a por elváljék tőle… Ezt jól megtanultam
Gerstakkernél s most az uraknak rendelkezésére bocsájtom, ama megjegyzés
kiséretében, hogy Selmecen még a korcsmákban is tudományon táplálkozik
az ember.
Osztropszki a homlokára ütött. Hogy az neki nem jutott eszébe!
Természetes, hogy így van, nem is lehet másképen, a Columbus tojása nem
volt egyszerűbb. Azonnal kimentek a határba és megvizsgálták az
üvegcserepeket. Bizony azok csillogtak, mint a jég a napon s a homok
pergett róluk, mintha fizetnék… Osztropszki arca ragyogott az örömtől,
egyszerre azonban elborult. Megvakarta a fejét.
– Mindez nagyon szép, – szólt nyájasan, – de mit érünk vele, ha a
cipszerek tagadnak? Mit tehetünk, ha kétségbevonják a fizika törvényeit?
Hátha azt állítják, hogy a szepességi üvegcserepek mások, mint a
hontiak?
Cseróczyt ez se hozta zavarba.
– Erre is gondoltam, – felelt homlokára mutatva. – Adjatok egy üveg
mohos rajnai bort s holnapra a kérdés másik része is meg lesz oldva.
Osztropszki ránézett. Egy üveg rajnai bor? Hát az mire jó? Talán a diák
be akar csípni, hogy aztán megálmodja a megoldást? Avagy talán meg
akarja tréfálni a főnökét?… Tagadólag intett fejével.
Cseróczy vállat vont.
– Nekem úgy is jó, – mondta és rágyújtva pipájára, elindult sétálni. –
Alászolgája.
Az erdőrendező gondolkodóba esett. Hátha tényleg tud valamit az a
fiatalember? Az előbbi bevezetése is teljesen logikus volt s végre is,
Cseróczy annyi időt töltött a különböző pincékben, hogy bizonyára
gyakorlata van e téren…
– Megálljon, – szólt Osztropszky hirtelen. – Az üveg rajnai bor
rendelkezésére áll, de ha felültet, akkor fegyelmi jogomnál fogva három
annyira itélem… Megértette?
Cseróczy bólintott s bement a városba. A vendéglősnél kiválasztotta a
legrégibb palackot, – amelyen moha nőtt s amelynek homokját késsel
kellett levakarni – s aztán elindúlt az erdőbe. A titokzatos útra nem
vitt magával senki emberfiát, csak Treffet, öreg vizsláját, amelynek,
mint a diák mondogatta, annyi esze volt, hogy egy fejben nem is fért el.
Éppen azért a kutya a fele eszét kiadta albérletbe a selmeci patikusnak.
(Mint látjuk, a gyógyszerészek szellemi képességét már akkor is kevésre
becsülte a rosszindulat.)
Az erdő mélyébe érkezve, Cseróczy mindenekelőtt leült egy mohos törzsre
és élvezvén az ébredő tavasz szépségeit, lassan kiszürcsölte a palack
nemes tartalmát. Amikor ez megtörtént, a földhöz vágta az üveget s aztán
egy cserepet megköpött – ahogy azt a falusi gyerekek kövekkel szokták,
mikor apportirozni tanítják a fiatal kuvaszokat – és a bokrok közé
dobta. Az öreg vizsla természetesen, szó nélkül bement a rekettyébe és
óvatosan kihozta az üvegdarabot. Cseróczy megsimogatta az eb fejét,
aztán párszor még megújrázta a produkciót, a vizslának mindannyiszor
odadörmögve:
– Hozd el az üveget!
Amikor a kutya már járatos volt a kutatásban és meg tudta különböztetni
az üveg mohos szagát. Cseróczy egy fához kötötte Treffet s maga
puskalövésnyire ment az erdőbe s ottan elásta az egyik cserepet.
– Hozd el az üveget! – szólt ekkor a kutyára.
Treff elment, összevissza kereste a cserjést, farkával izgatottan
verdeste a páfrányokat, kotort, fújt, jobbra-balra ugrott, de végre is
diadalmasan hozta elő az üveget… Ezzel meg volt oldva a probléma. A diák
másnap kora reggel kiment a határba és Treff egy-kettőre kifürkészte hol
vannak a mohos cserepek elásva… Mire társai kiértek, a diák már ott
pipázott egy frissen felbontott halomnál és ártatlan arccal kérdezte meg
a községi bírót, vajon hogyan kerültek a cserepek egyszerre száz
méterrel beljebb? A szepesi bírónak e boszorkányság láttára leesett az
álla, fogai vacogtak és siralmas arccal vallotta be, hogy a határ
végesvégig meg van hamisítva. Egyszerre előkerültek a községi írások is
s huszonnégy óra alatt az egész farkasvölgyi járás föl volt mérve…
Osztropszki csak vakarta a füle tövét és álmélkodott.
– Ebből az emberből még erdőfelügyelő lesz, – mondta. – Erről vegyetek
példát! Vajjon, hogyan csinálta ezt a boszorkányságot?
De Cseróczy nem árulta el titkát, csak később mondta el a dolgot úgy,
ahogy én, bona fide, szavai nyomán föntebb leírtam. Bona fide – mondom,
– mert a dolog, akármennyire becsülöm is a vizslákat – kissé gyanusnak
látszik, mint a legtöbb kutyahistória. Különösen gyanus volt pedig
azért, mert ez időben a diák sokat trécselt a bíró tenyerestalpas
lányával, akinek az ügy érdekében vaskos bókokat mondogatott s aki
szintén sejtett valamit a vizsla buzgólkodásán. Ám ez mellékes, a
fődolog az, hogy a kérdés meg volt oldva, a munka szaporán haladt.
Mielőtt azonban a diákok búcsút mondtak volna a zeg-zúgos Szepességnek,
el kell mondanunk Hertelendi egy különös kalandját, amelynek előzményei
gyanánt jegyezzünk meg annyit, hogy mint az akkori időben a felvidéken
mindenütt: a Szepességben is két párt állott egymással szemben: a magyar
és a német, amelyek közt a gyűlölet, rosszakarat és bosszu építette
falak emelkedtek.
A német párt egyik kemény embere volt Höller, a vászonkereskedő. Háza a
vén sáncok tövében, takaros kert közepén állott. Igazi, otthonos kis
német telek volt: a fenyőtetős ház barátságos, mint egy nagy puha
fészek, a szobák mindmegannyi régi hangulatu zugolyok; bútorokon,
embereken, minden tárgyon jómódu otthonosság és bizalom. A német ház
szép erényét, a családot két fiatal leány képviselte, mindakettő üde és
fiatal, mint a romokon végigfutó lonc. Amikor a diákok egy reggel a
hegyek felé siettek, a kerítés mögött víg nevetést és magyar szót
hallottak. Hertelendi, aki minden iránt érdeklődött, megállt s
bekandikált a rácson. A két fiatal Höller-leány ült ott s megijedve
néztek rá, azt hitték, hogy valami német polgár fedezte föl őket s most
beárulja őket atyjuknak.
Hertelendi meglóbálta kalapját a magyar szóra.
– Háromszoros éljen! – kiáltotta s aztán társai után sietett.
Amikor este a sáncok felé kerültek haza, a két leány künt állt a kert
előtt és mikor Hertelendi erre került, félig szégyenkezve, félig
pajkosan mosolyogtak maguk elé.
A diák úgy gondolta, hogy illő bemutatkoznia. A kisasszonyok zavartan
néztek rá, de aztán megbiccentették fejüket s kezet nyújtottak. Csak
első pillanatban voltak elfogultak, aztán tetszett nekik a csiny, hogy
szülőik akarata ellen magyarokkal, pláne diákokkal barátkoznak s
huncutkodva nevettek össze.
Amikor másnap Hertelendi találkozott velük, már bizalmas barátként
üdvözölték egymást. Elmondták neki, hogy titokban magyarul tanultak meg,
mert apjuk mindig haragra gyúlt, ha magyar szót hallott. Akkor pedig
kell benne valami kellemesnek lennie, mert hiszen tiltott gyömölcs volt,
– a cigarettával is úgy voltak. De ha apjuk megtudja mire vetemedtek,
kitagadja őket. Pedig a magyar nyelv nagyon szép, – mondották
rapszodikusan, – tetszik is nekik, kivált a népdalok… Talán Hertelendi
is tud egyet-kettőt?
Hogyne tudna, hiszen tisztavidéki; azonnal elő is állt egypár régi
nótával Rózsa Sándorról meg Bogár Imréről.
– Jaj de szép, – tapsolt Linka kisasszony és utána próbálta énekelni. –
Hanem tud ön németül?
Hertelendi bevallotta, hogy selmeci tartózkodása dacára, elvből egy szó
sem ragadt rá.
– Ez hiba, – mondta Linka. – Megeshetik ugyanis, hogy apánk meglep,
akkor ugyanis jaj nekünk. De tudja-e mit? Azt fogjuk neki mondani, hogy
ön vándorló csipkekereskedő. Az ilyenek csomóstul fordulnak meg
errefelé. Tudja mit? Majd megtanítjuk egypár német szóra s ha a papával
össze találunk akadni, majd gyorsan németre fordítjuk a szót… Csak azt
ne árulja el neki, hogy magyar diák!
– Kitünő! – lelkesedett Hertelendi. – Természetesen, elveim föntartása
mellett. Mi lesz az a pár szó? – Megpödörte a bajszát és hozzátette. –
Egy német szót tudok. Így hangzik: Liebe! Jó lesz?
Linka meg Klári összenéztek s aztán elmosolyodtak.
– Majd inkább mást, – szólt az idősebbik. – Tudja, a papa szegény már
nem hall valami nagyon jól. Ha esetleg németül szólanánk önhöz, felelje
csak azt: „Allerdings bin ich im Zechgelage einigermassen dumm
geworden…“ Ő erre megnyugszik, a „Zechgelage“ meg az „einigermassen“ oly
törzs német szavak, hogy minden szepesinek öröm, ha őket hallja s nem
törődik többet önnel. A Zechgelaget az, aki Magyarországon tanult
németül, sose használja. Az Wirtshaust mond.
Hertelendi gyanútlanul bólintott.
– Allerdings… Zechgelage… Zechgelage… einigermassen… valóban gyönyörü, –
mondta – szörnyen ősnémetül hangzik.
A lányok összenevettek: ezt a diákot jól megtréfálták. Ha ez tudná, hogy
mit mond!
Az első próba, majd az első föllépés kitünően sikerült. Hertelendi egy
nap épp a rács előtt beszélt a hölgyekkel, amikor az öreg Höller
megjelent.
– Ki ez az úr? – kérdezte az apa Linkától s gyanakodva nézte a
fiatalembert.
Klári a füléhez hajolt és belekiáltott.
– A csipkeverőket keresi, papa.
– Fahrender Kaufmann? – kérdezte Höller jóakaró leereszkedéssel.
– Allerdings bin ich, – vetette oda a diák kellő szemtelenséggel. Szép
porosz akcentussal beszélt, nem hiába, szép lányok tanították.
Az öreg bólintott.
– Wohl eingekauft?
– Im Zechgelage einigermassen, – tette hozzá Hertelendi, jobbra-balra
mozgó fejbólintással, ahogy a kereskedők szokták.
Höller helybenhagyólag bólintott. A csipkeverőket tényleg legjobban a
kocsmában lehet megfogni. Ha két pohárral megisznak, fejökbe száll a
mindenség s elkótyavetyélik a holmit. Ki ne becsülné többre a bort, mint
a cérnát? Az okos kereskedő kihasználva a csipkeverők mámorát itt
csinálja a legkitünőbb üzleteket.
Höller tovább sétált.
– Dumm geworden – szólt még a diák, sok méltósággal, de azt már az öreg
nem hallotta. Beszélni különben sem szeretett sokat, kivált idegenekkel,
akik előtt röstelte a süketségét. A Zechgelage szó teljesen
megnyugtatta, aki magyar szón nevelkedett, ugyan sose érti meg, hogy
lehet ily uri csengésü szóval a dorbézolást illusztrálni…
Hertelendi ez idő alatt mérnöki kötelességeit kissé lazán teljesítette,
de mentségére legyen mondva, hogy a magyar kulturának tett szolgálatot.
Különösen az egyik kis leányra: Linkára volt befolyással; az oly szépen
tanulta meg tőle a magyar nótákat és szokásokat, hogy egy napon
Hertelendi azon vette észre magát, hogy nemcsak a dalai meg a mondásai,
hanem a szíve is átköltözött hozzá…
Ez a meglepetés egy mulatságon – a rendezőség elutazása előtt – pattant
ki és pedig így.
Hertelendi a legnagyobb nyugalommal táncolt kedves barátnőivel. Ha
németek közelébe jöttek, egyszerűen előszedte szókincseit s nem törődött
vele, hogy háta mögött ugyancsak nevettek rajta. Amikor pedig nyugodt,
kém nélküli területeken galoppoztak, akkor nagyokat sóhajtott, a torkát
köszörülte és folyton ezt mondta:
– Csak szivesen!
Vajon tud-e ennek női szív ellentállani, ha egy csinos ifju egész éjjel
a torkát köszörüli és ezt mondja: Csak szívesen? Én azt hiszem, nem. A
Linkáé sem tudott, csakhamar fülig szerelmes volt a diákba, aki egyre
sóhajtott s egyre csak a torkát köszörülte…
Eljött a tavasz. Az előszobában megjelent a mérnökök vezető munkása s
jelentette, hogy a kocsik készen állanak. Búcsúzni kellett A diák
szivére nehéz boru szállott.
– Linka kisasszony, – szólt elcsüggedve, – távoznom kell…
A kis lány ijedten nézett rája, úgy megszeppent, mint a kis fogoly,
mikor először találkozik vizslával.
– Köszönöm önnek azt a jóindulatot, – folytatta a diák, – amelylyel
fogadott s amelyet soha nem fogok elfelejteni… Isten önnel Linka
kisasszony…
Kezét nyújtotta. Linka tétovázva adta oda ujjacskáit, egy szót sem
tudott szólani. Hertelendi nagyot sóhajtott, aztán megköszörülte a
torkát… Akkor vetődött arrafelé Höller. Hertelendi ijedten váltotta át
szavait.
– Allerdings bin ich… dumm geworden…
Ez több volt, mint amennyit a kislány szíve elbírt volna. Egyszerre
eszébe jutott első találkozásuk, a séták a bástya mellett, az első zöld
rügy, melyet Hertelendi egy fa tetejéről hozott le neki, az a néhány
nap, amit együtt töltöttek el, minden, minden, főleg az, hogyan
tanította meg a selmeci diákot németül s szemébe könyek gyűltek,
hangosan sírva fakadt…
A körülállók csodálkozva néztek össze: a _dumm geworden_ szó ily bűvös
hatásu?
Kétségbeesésében – mire nem képes az asszonyi desperáció! – Linka
apjához fordult.
– Papa, édes jó papa, – borult a nyakába.
Az öreg ama bizonyos csöndes német tipushoz tartozott, amely a
szigoru, de alapjában jószívü apát szereti játszani. Ez a tipus
mordizom-adtázig, prüszköl, pattog, de alapjában egy darab kenyérre lehet
fölkenni… Höller látta, hogy baj van s hízelgett neki a tudat, hogy egy
szemöldök-mozdulatára minden ismét jóra fordulhat.
– No, no, csak nem kell sírni, – dormögte jóakaróan, – hát mi baj? he?
Nem kellett megmondani: rá volt írva a két gyerek arcára. Höller is volt
valaha fiatalember. Karon fogta a diákot, átvezette a szomszédszobába,
jóindulatu ünnepélyességgel a szemébe nézett s aztán – természetesen
németül, – így szólt:
– Fogja szeretni ezt a kis leányt?
Hertelendi zavartan dörmögte:
– Dumm geworden… dumm geworden…
Höller elmosolyodott zavarán.
– Hogy szereti-e? – kérdezte még egyszer.
– Feleljen bátran, csipkekereskedő barátom.
A diák most elszántan csukta le szemét és kivágta magyarul.
– Szeretem és mindig szeretni is fogom!
Az öreg hátrahökkent, Linka pedig kétségbeesetten kezdett el sírni. Mi a
manó?! ez magyar? pattogott Höller, fölugrott és összeborzolta a
bajuszát, ez volt nála a harag legnagyobb jele.
– No, no, – csak annyit tudott mondani mérgében és levegő után
kapkodott, mint a partra lökött csuka. – No de… Ezer bomba! ezer bomba,
ha mondom! no!
Dühösen járt föl és alá, aztán megállott egy pillanatra, nagyot
szippantott tubákos szelencéjéből, olyant tüsszentett, hogy a konyhából
a szakácsné ijedten szaladt be, mert azt hitte, hogy a petróleumos lámpa
robbant föl, aztán tovább folytatta sétáját. Hertelendi nyugodtan állt
és várakozott. Ő fatalista volt, aki bízott benne, hogy a sors könyvében
előre van minden megírva, jó, rossz, még az is, vajon egy Höller nevü
vászonkereskedő felspékeli-e őt avagy nem… Ez ellen úgy se lehet tenni…
A vászonkereskedő egy ideig dühöngött, aztán elkezdett gondolkodni. Az
örök német logika megmagyarázta neki, hogy szeretni magyarul épp úgy
lehet, mint németül, hogy a történelem számos példát tud róla, hogy női
szívek magyarba bolondúltak, hogy… De hát vigye a kánya: végre is nem ő
házasodik, hanem a leánya s ha már megfőzte, egye is meg a kását…
Legelébb legyen boldog a kis haszontalan!
Höller még egyet prüsszögött, villámokat lövelt a szeméből, aztán
megfogta a két gyerek kezét.
– Legyetek egymáséi, – harsogta szigoruan. – Imposztorok vagytok!
A diák boldogan hajtotta meg magát, de aztán… Aztán valami rémes dolog
kezdett előtte derengeni… A múlt homályából egy szörnyü sejtés
emelkedett ki, amely rögtön keserü valósággá jegecesedett…
– Szent Isten! – sóhajtotta az ifju, szerényen Linka felé. – Valamiről
egészen megfeledkeztem…
Apa és lány kérdően néztek rá.
– Nekem tudniillik már van egy feleségem, – jegyezte meg a diák
szerényen.
Az apa nem értette meg a csattanót, amely szerencsére magyarul volt
elmondva. De bezzeg, megértette Linka, egyszerre eleresztette a diák
kezét és újra sírva fakadt, hogy csak no.
– Felesége van?… és ezt most mondja? – csattant föl. – Most?… Felesége
van! Óh, én szerencsétlen, én a világ legszerencsétlenebb alkotása!
– Teremtése, – javította ki Hertelendi, szokásszerűleg, – az alkotás
szót csak tárgyra alkalmazzuk.
– Az mindegy, – ellenkezett Linka, – azért kikaparom a szemét! Menjen!
menjen tőlem! Soha többet ne lássam! Maga kékszakáll!
Az öreg egy szót sem értett s tétován nézett hol az egyikre, hol a
másikra. Vajjon mi történhetett?
– Engedjen meg Linka kisasszony, – szólt a diák nyugodtan, – ez a
feleség egészen különös feleség, hogy úgy mondjam, tiszteletbeli hitves.
A történet hosszu, de becsületszavamat adom, hogy ha elméselem
töviről-hegyire, nem fog rám haragudni. Ám ha most elmondja a kedves
papájának, hogy nekem hitvesem van, mindörökre vége mindennek; neki nem
tudom hirtelenében a dolgot német nyelven megmagyarázni s akkor nincs
más hátra, – tette hozzá mosolyogva, nehogy az öreg megsejtse, miről
beszélnek, – minthogy a karikagyűrűt, amelyet nekem ajándékozott, a
pisztolyba fojtom s agyonlövöm magamat. Isten engem úgy segéljen.
Linka halálra ijedt. Kétségbeesve kapta el a diák kezét; azt hitte, hogy
az rögtön a pisztolyhoz nyúl.
– Mit beszélgettek oly sokáig? – dörmögött Höller. – Talán adósságai
vannak a fiatal úrnak? He? No, csak nem kell semmit eltitkolni.
– Azt mondta, – válaszolt Linka elpirulva, – hogy én vagyok az első
szerelme…
– Persze, azért sírt! – nyugodott meg az öreg. – Minden menyasszony sír.
Már az én koromban is így volt.
Hertelendi visszament a leánynyal a terembe s elmagyarázta neki különös
házassága körülményeit, kezdve Cseróczyn, áttérve a selmeci élet
különösségeire, a mellékkörülményekre, s befejezve Möller meg Marsalkó
uramon. A leány eleintén gyanakodva, aztán érdeklődve s végül keservesen
sírva hallgatta az éppoly furcsa, mint bánatos történetet. A legyezője,
amely eltakarta arcát, csupa harmatos köny volt.
– Szegény Málika, mily nyomorúságosan kellett férjhezmennie, – mondta
résztvevően.
– Kérem, kérem, – igazította ki Hertelendi, – ne felejtse, hogy én
vagyok a férje…
Linka maga elé nézett: még mindig a leányvári boszorkány története
foglalkoztatta.
– És mi lesz a történet vége? – kérdezte. – Mi lesz most mivelünk?
A diák összehúzta bozontos szemöldökét, gondolkozott. Aztán így szólt:
– Hm… Lássuk csak. Én következőkép nézem a dolgot. Málika végre is
becsül valamelyest. Ha nagyon szépen megkérem, hát talán gyűlölni fog.
Nem?
– Gyűlölni? Mit beszél? – nézett rá Linka.
– Engesztelhetetlenül gyűlölni. Ez ugyanis fontos válási ok… Ha igen:
úgy egy év alatt legkésőbb széjjel leszünk választva, s akkor az
úgynevezett ásó-kapa se választ el többet.
– Óh, bárcsak gyűlölné… – rebegte a kis lány, kezét összekulcsolva. –
Majd imádkozni fogok, hogy gyűlölje…
A vendégek oszlani kezdtek. A mérnökök, látva, hogy Hertelendit nem
képesek elmozdítani, már régen útra keltek. Az ablakon napsugár szökött
be.
– Isten vele, Linkám, – mondta a diák és kezet csókolt a leánynak, –
mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Isten vele! Három hét múlva
megint itt leszek. Addig az öreg úrnak semmit sem szabad tudni.
– Hogy lehetne téged gyűlölni, – súgta csöndesen maga elé a leány.
… Hertelendi fölkapott egy ócska fiakerre és lóhalálában vágtatott a
rendezőség után. A hegyek alatt utólérte őket s boldogan ugrott fel kis
huzuljára. Csöndesen, a szokott hosszu rajban ballagtak tovább, de
milyen más volt ma a vidék: az ébredő erdőből erős földszag és nyíló
ibolya illata áradt, a mosolygó kék ég, ez a nagy piktor még a pocsolyák
szomoru világát is égszínkékre festette át, ha pedig megálltak, hallani
lehetett a rügyek csöndes pattanását. A fácánok vígan karattyoltak, a
seregélyek magasra röpködtek föl s látva a tavasz jöttét, zajosan
csipogva hirdették közeledését. A harkályok udvariasan megkopoktatták a
fákat:
– Szabad belépni?
A tavaszi szellő megbólintotta az ágakat:
– Szabad, szabad!
– Mit akarok kérdezni, – fordult egyszerre Hertelendi társához, – ti
tudtok németül. Fordítsátok le nekem ezt a mondatot: „Allerdings bin ich
im Zechgelage einigermassen dumm geworden“… Ez valami érzelmes német
versből van, mi?
Bajtársai összenevettek.
– Talán valaki megtisztelt ezzel a mondással? – kérdezte Vitnyédi, a fő
párbaj-segéd, aki állandóan lovagias ügyekben utazott.
Hertelendi szerényen mosolygott.
– Körülbelül. Sejtelmem sincs, mit jelenthet, de nagyon szépnek kell
lennie…
– Óh igen. Azt jelenti, hogy „a korcsmázásban mindenesetre kellőleg
elbutultam“.
A diák kétkedve nézett rája.
– Te talán föl akarsz ültetni, hé? – szólt felfortyanva.
Vitnyédi tiltakozott.
– Örökké szárnyon vadászszak, ha nem azt teszi. Remélem, provokáltad az
illetőt?
Hertelendi megcsóválta a fejét és kacagott.
– Dehogy is… Éppen ellenkezőleg, eljegyeztem: a menyasszonyom volt.
– Gratulálunk, – kiáltották a fiúk kalaplengetve, – végre egy nő, aki
megértett… De szerencsére, igen velősen is fejezted ki magadat…
… S míg a diákok tovább haladtak a rejtelmesen zúgó erdőben, Linka
bezárta kis szobája ajtaját, leült az íróasztalához és hosszu levelet
írt Judex Málikának.
Az epistola így kezdődött:
– Kedves jó asszonyom, akit nem ösmerek és mégis mélyen tisztelek! Ha
van foganata egy szegény, szerencsétlen kis lány könyörgésének, arra
kérem, hallgasson meg és ne ítéljen el. Az ön kezeiben van sorsom
letéve, öntől függ boldogságom. Kérésem talán különös, de szívből jövő.
Arra kérem, legyen oly szíves és gyülölje Hertelendi Tamás urat, az ön
férjét, gyűlölje őt, mert én nagyon, nagyon…
A levél többi részét elmosták záporként hulló sűrű könyei.


A Hernád völgye.
Amint a rendezőség tapodtatról-tapodtatra haladt, egy tiszta reggelen
megpillantották az igéret földét, a végcélt: a Hernád völgyét. Ott
kanyargott kormos fűzfák jelzőoszlopai között a régen várt folyó
csöndesen, szerényen, meg-meglapulva a sovány partok között. Jámbor ez a
víz, mint a felvidéki riska; jóakaró és minden munkára alkalmas, akár a
sárosi mindenes, akit ma paradés kocsisnak használhatsz, holnap eke elé
foghatsz; halban, vadban szegény, mint a nép, amelynek szolgája s
barátja. Hullámai nem hasonlítanak a topázra, büszke taréjük sincs,
medre nem hordoz karcsu hidakat, csak szerény pallókat, árja nem vet
termékeny iszapot, hanem öklömnyi kavicsot, élete csöndes és egyszerü,
ha teheti, elbujik a szederindák közé s apró fodru hullámai fölé
ködfátyolt tűz. Körülötte apró faluk, kukoricafedelü viskók, tépett
juh-kosarak, omlatag malmok, amikre mind ő keres. Ha ősz tájon partján
végigjársz, erősen kenderszagu a vidék s a vékonypénzü pázsitokon fakó
rongyokat szárít a szél; ha télen arra vetődsz, jeges országutat
találsz, amelyen legbiztosabban vándorol a felvidék drótos tótja, vásárt
kereső asszonya, supplikáns diákja: a Hernád nem téved el. Itt is, ott
is eret vágnak rajta s habjai fűrészmalmokat mozgatnak, egy-két szálkás
hal is akad benne, kacsa is puskacső elé kerül, a szarvasmarha pedig
jobb szereti vizét, mint a kórós sarjut. Ilyen derék és sokoldalu jószág
a Hernád. Nem csoda, ha a tót ragaszkodik hozzá, megemlékszik róla
imájában s husvétkor „odaáldoz“ neki egy csöp pálinkát vagy zabos
vakarcsot…
Tehát már nem kellett messzire menni, a diákság szíve megkönnyebbült. A
munka is simábban haladt, a sárosi tótok nem akarnak földet elvenni
senki elől. Ki tudná megművelni? Napszámosra nincsen pénz, itt még a pap
is maga fogja meg az eke szarvát s hétköznap gereblyével a kezében tart
a szántóföldén hivatalos órákat. Takarékosan kell hát bánni kenyérrel,
földdel, sőt még a hittel is. Amint egy pap van csak messzi földön, a
vallás is csak egy.