A leányvári boszorkány: Regény - 10

csináltatna. A régi táblákon már úgy fúj be a szél, mintha hegyek közt
járna az ember!
Ennek az embernek is igaza volt. Ezzel újra csak a professzoroknak
segítenének. Ezt a tervet is föl kellett áldozni. A harmadik ifjúsági
ülés is összeült. De mit lehetett volna még csinálni: a sztrájkkal, meg
a macskazenével az ifjúság leleményessége kifogyott. Nincs több eszköz.
A munició elfogyott. A diákok tétován nézték egymást és tehetetlenül
vonogatták a vállaikat. A gyülés elnöke hiába várta a szónokokat, senki
sem jelentkezett.
– Akkor hát le kell tenni a fegyvert, – lóbálta meg a praeses szomoruan
a csengőt. – Fuimus Troaes!
Már éppen föl akart állani, hogy a csúfos határozatot kihirdesse, amikor
a háttérből fölemelkedett Simonkai, egy piros szepesi fiú, akit az egész
akadémián a legravaszabb rókának ismertek. Mindig valami csalafintaságon
törte a fejét, hol azon, hogyan lehetne a sédákat meghamisítani, hol
azon, hogyan lehet a fekete tábla sarkára ceruzával írni föl egy
matematikai bevezetést, amit a professzor nem láthat meg s amit csak le
kell írni krétával, meg több effélén. Most is a tizenkettedik órában
volt egy terve s a diákok ismerve észjárását, feszült figyelemmel
hallgattak rá.
– Kedves polgártársak, – kezdte a piros Simonkai beszédét, amelyet
érdekessége miatt egész terjedelmében közlök, – kedves polgártársak;
órákhosszat törjük a fejünket a szőnyegen levő kérdésen, jóllehet, a
megoldás fölötte egyszerü, mondhatnám, kézen fekvő. Csodálom, hogy
senkinek se jutott az eszébe, pedig ez a Kolumbus második tojása.
Itt megköszörülte a torkát és a tudós fölényével nézett végig társain,
akik közül néhányan a kezére néztek, csakugyan ott fekszik-e a megoldás?
s látván, hogy nincs ott, „halljuk, halljuk“-ot kiáltottak.
– Tehát halljátok, – folytatta Simonkai nyugodtan. – A tétel az, hogy a
professzorok relegálni akarnak, mi pedig a szolidaritás mezejére lépünk.
Ez szép, szükséges azonban, hogy módunk legyen a t. tanári kart
hatalmunkban tartani. Ha látják, hogy semmik vagyunk, nem hederítenek
ránk, ha látják, hogy a sarkunkra tudunk állani, akkor kalapot fognak
előttünk emelni. Nos, mi ezt szimplán kivánjuk bebizonyítani. Mi nem
fogunk sem ablakot betörni, sem sztrájkolni, sem macskazenélni, hanem…
nos, kedves polgártársaim, hanem: egyszerűen – tanulni fogunk. Igenis:
tanulni. Értsetek jól meg: tanulni.
A gyülekezet álla egyszerre leesett. No, ez megadta; talán a
professzorok vesztegették meg, hogy ilyen tervvel huzakodik elő? Micsoda
bosszu az, ha tanulnak, hiszen ez a megadás, a gyászos leszerelés. A kis
diákot büntetik meg úgy, hogy verset vagy egyebet magoltatnak be vele.
Sokan kacagtak, néhányan fütyültek is. De Simonkai nem zavartatta magát.
– Nem hagytok kibeszélni, – mondta csöndesen, – következtetni pedig nem
tudtok. Mert aki következtetni tud, az már most levonta volna a helyes
konzekvenciákat. (Halljuk! halljuk!) Nos, tehát. A tanulás igérete csak
első pillanatban látszik értelmetlen elhatározásnak, de közelebbről
tekintve, ott látjátok benne, kedves polgártársaim, a fullánkot, amely
halálra fogja sebezni a tanári kar bosszúra fölemelt karját. (Tetszés.)
Azt mondom: tanuljunk jól, olyan jól, hogy senki meg ne bukjék
(Ellentmondások.) Mert mit jelent ez? Azt, hogy ha nem bukik meg senki,
nincs pótvizsga. És mit jelent az, hogyha nincs pótvizsga? Azt, kedves
elégedetlenkedő polgártársak, hogy nincs pótvizsgapénz! És mit jelent e
szó: pótvizsgapénz? A t. tanári kar legkedvesebb, legkellemesebb
mellékjövedelmi forrását! (Halljuk! halljuk!) Miből vett Werther
professzor úr nyaralót a Hodruson? A szépen összegyüjtött
pótvizsgapénzekből! (Zajos helyeslés.) Miből báloztatja Berzencén a
leányait Schultze professzor úr? A pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.)
És miből telik Götz professzor úrnak két lóra meg bricskára? A
pótvizsgapénzekből! (Zajos tetszés.) De, uraim, – tette hozzá emelt
hangon, – ha egyszer tanulni fogunk, ha senki meg nem bukik, akkor
Schultze uram soha férjhez nem adja a leányait, Werther úr szépen
Selmecen nyaral és Götz úr gyalogszerrel mehet, ha csak az ördög hátára
nem ül! (Óriási tetszés.) Tehát mondjuk ki a határozatot, hogy ezentúl
tanulni fogunk, meg nem bukunk s ezzel együtt legérzékenyebb pontján
támadjuk meg az igen tisztelt professzorokat, akiket az Úristen
egyébként sokáig éltessen. (Zajos éljenzés, szónokot számosan üdvözlik.)
Az ifjúság megértvén a bölcs beszédet, vállain hordozta körül a ravasz
Simonkait, s még aznap tudtára adta a tanári karnak elhatározását. A
professzorok a fejüket vakarták. Teringettét! ezek a ravasz rókák megint
kifogtak rajtuk. És még csak a miniszterhez se lehet fordulni
jogorvoslásért, kormánybiztosért, akadémia bezárásért, mert hiszen az
ifjúság, csak a kötelességét teljesíti, amikor tanul, sőt dicséretet is
érdemel érte. A tanári kar ujabb értekezletre gyült össze, s itt a
hangulat már korántsem volt oly izgatott, mint első napon. A relegálás
szó elszállott a hegyek fölé, csak arról folyt a vita, hogyan lehetne a
tanárikar tekintélyének sérelme nélkül az ügyet elintézni. Hosszu
tanácskozás után végre meghozták az ítéletet, amely jóval enyhébb volt,
mint a milyennek az utolsó hirek jelezték. A tekintetes tanári kar
megelégedett azzal, hogy az ifjúság fejét általánosságban keményen
megmosta, a három főbűnöst: Cseróczyt, Hertelendit és Vitnyédit pedig
félévre eltiltotta az aulától. Ellenben kimondotta, hogy ha a félévet,
mint az erdőrendezés nehéz műveletének dijtalan segédei, hasznos
munkával töltik el, úgy a tanárok szíve irgalmat fog ismerni s
elvesztett szemeszteröket javukra tudja be. Immár rajtok áll, hogy
bűnüket jóvá tegyék. Ebbe az ifjúság belenyugodhatott.
Az erdőrendezés az alkotmányos éra kezdetével akkor folyt országszerte.
A szabadságharcot követő időkben a felvidéki tót és német lakosság
ugyanis rajta volt, hogy a zavarost mentől jobban meghalászsza. Az egyes
emberek és községek határai ugyancsak kibővültek, az állami erdők pedig
szemmelláthatólag összezsugorodtak. Ilyenformán uj felmérésre volt
szükség s a nagy munka az egész erdészeti kart mobilizálta. Hogy nem
volt könnyü föladat, följebb is jeleztem; elképzelhetjük, hogy az
alacsonyabb néposztály nem szívesen egyezett bele néhány év óta
kellemesen élvezett határai helyesbítésébe s így a véres összeütközések
napirenden voltak. Az erdőrendezésnél szolgálni annyi volt, mint
háboruba menni. Nos, erre a munkára jelölték ki a három jóbarátot.
Mialatt a diákok útjokra indultak, lássuk, mit csinálnak a Judex-lányok
az emlékezetes esküvő óta?
Helén és Málika ezalatt elérkeztek Eperjesre. A családnak volt egy
javithatatlan bácsija, aki itt töltötte öreg korát. Javithatatlanság
alatt azt kell érteni, hogy egykoron katona volt, – a familia ama
bizonyos, úgynevezett rossz útra tért sarja, – aztán megunta a
verekedést és mellében egy golyóval, rajta egy érdemjellel, visszatért a
porosz gránicról. Kis kuriájában szítta a pipákat és nem rosszakaratból,
sem lelki szükségből, hanem szórakozásból nagyokat mondogatott. Hajdan
szép asszonyoknak hazudott, most, öregkorában nem volt oly válogatós s
bárkit megtisztelt kalandos fantáziájával. Soha szebb környezetet nem
találhatott volna, mint a magyar Gascogne-t: itt megértették és
méltányolták, mert a szívével és nem az eszével hazudott, s erről lehet
a sárosi embert megismerni. Amint tehát az öreg úr ott üldögél
pipatóriumában és nézi, hogy szállnak át Lengyelországból a havas
felhők, egyszerre csak betoppan hozzá két unokahuga, s kijelenti, hogy
most már itt fognak nála lakni.
Az öreg szó nélkül fölugrott.
– Fényesen lesztek itt, – szólt. – Tudtam én, hogy ez lesz a vége,
megmondtam apátoknak már negyvennyolcban (akkor még egyik lány sem élt)
nem való nektek az a vén bagolyles!
S ezzel az ügy el volt intézve, többet sor rá nem került. A két testvér
visszavonultan, csöndesen élt a szomorúan szép felvidéki városkában.
Egyik nap követte a másikat anélkül, hogy az idő tengeréből kagylót
vetett volna föl. Eperjes csöndesebb, mint Selmec s a síkon fekvő
városok néma hangulata még jobban megtompítja a színeit. Az ember itt
messzire követheti a felhők járását s a szíve tovább fáj, ha
elgondolkozik, hová repül a boldog égi vándor. Látnivaló nincs sok a
városon, a kopár, törmelékké vedlő torony egy csomó egyforma, hosszu
udvaru házba néz, az utcák szerények és hallgatagok, a tótok szomorúak s
megdermedtek. Ha pedig kimégy a városból, a világ csupa cirokkerítés,
agyagos vacak és juhkosár; a hegyi legelőkön nagy szikladarabok
hevernek, mintha nyomtatéknak lennének a füvön, nehogy a szél az egész
mindenséget elhordja. Mert a szél a legnagyobb úr errefelé. Végigsívit a
Branyickótól a messze fenyves erdőkig és sehol semmi sincsen, ami neki
ellentálljon: földig hajlanak előtte a vékony nyárfák, a borókás bokrok,
a szegénység virága: a mák meg a napraforgó s maguk a tótok is, akiknek
még szentelt gyertyára se telik, ami az alföldi magyart az ilyen
istentelen időjárástól megvédi…
A két lány egyetlen szórakozása az volt, hogy kisétálgattak a távoli
hegyekhez, a sóvári bányák, vagy a borkút felé s azután visszatérve
oltárterítőket himeztek, meg a furcsaalaku, alacsonyan járó sárosi
felhőket nézték. Málikát a viszontagságok komolylyá és hallgataggá
tették, Helén pedig egyre sírt, anélkül, hogy lelke közelről is annyit
szenvedett volna, mint nénjéé. Sírt, ha aludt, sírt, ha sétált, sírt,
amikor puliszkát evett, sírt, amikor csinosította magát és sírva-ríva
egyre jobban hízott s olyan pirospozsgás lett, mint az alma. Az öreg úr
nem szerette ezt a szomorúságot, s hogy megvigasztalja a két bánatos
virágszálat, próbálta őket társaságba, emberek közé vinni. Hiszen a
magyar Gascogneban, tessék csak rám hallgatni, lehet ám mulatni is!
Sárosban nem ritkák azok az emberek, akik augusztusban kukoricát,
szeptemberben krumplit, októberben puliszkát, novemberben borsót s
decemberben káposztát, januárban száraz babot ebédelnek, februárban
azonban csörgős négyes fogaton járnak Zborótól Abaujig s még a kutyákat
is feketekávéval traktálják. Február a sárosi Saturnália hónapja. Akkor
tartják a híres megyebálokat, a disznótorokat, az eljegyzéseket, meg
egyéb cécókat, amelyek gyülekezésre szólítják a sárosi szlahcicokat. A
megye egyszerre csodálatosan átváltozik: a cigányok leteszik a vályogot
s hegedüt meg klarinétot ragadnak, a Cincinnatusok elmennek az eke
mellől és kipödörvén bajszukat, berobognak Eperjesre, a lovakat tök
helyett zabra veszik s megnyírják, megvasalják, kicifrázzák, a lakásokba
új függönyök meg butordarabok kerülnek, az asszonyok, akik egész nyáron
gyöngélkedtek, nehogy a tavalyi kalapjukban kelljen járniok, iziben
suhogó selyembe ruházkodva sétálnak végig a főtéren s maga az egész
megye mintha nekifiatalodnék s a Tarca meg a Tapoly közti tér bálterem
volna, ahol még a szalmafedeles viskók kalapja is félre van csapva.
Egész éven át a nehéz sor az úr, februárban következik el a Saturnália s
a röghöz csapott, hétszilvafás nemes Kosciusko gőgjével mulatja el a
gyapju meg a pohánka árát. Itt még van érzék a régi világ előkelő
gyönyörüségei iránt; ócska rudasokon meg nyergeseken hajtóvadászatot
rendeznek farkasra meg rókára s útmestereket, végrehajtókat, megyei
irnokokat, piros frakkban, kezökben hajító dárdával és oly büszkén, mint
lord Durham láthatsz lovagolni; mesés lampiónos, muzsikás
szánkó-kirándulások történnek Ceméthére, majd hatalmas körvadászatok
következnek s ebédnél cigány játszik, tokaji bor folyik; a kaszinóban
híres ferblitársaságok verődnek össze; a táncterem tele van gyönyörü,
királynői megjelenésü lánykákkal.
Mindenütt terített asztal, fűtött kemence: a nagy kürtőkből
kacskaringózó füst az égbe is hírül viszi, hogy van pénz vendégségre. S
ha elmúlt február, egyszerre varázsütésre az éj homályába vész a
látomány, a lovakról leszedik a csipkés szerszámot meg a csörgő
zablákat, a parforce-lovasok hallgatagon másolják a belügyminiszteri
rendeleteket, a híres polonaise-táncosok visszavonulnak apró, fekete
kúriáikba s a drága fa helyett kukoricacsutkával fűtenek, az asszonyok
pedig megint betegeskednek, mert új kalapra csak jövő februárban telik…
De mindez természetes, megszokott és senkisem sajnálja az eltékozlott
garasokat, senki sem kéri vissza a cigánytól a nagy bankót, senki
kétségbe nem esik a sors forgandóságán. S nem a dínom-dánom: ez az igazi
virtus, a mulatság után kiállani a borús következményeket, derűs
megadással viselni a nehéz gazdasági helyzetet s lemondani minden
hívságos költekezésről.
Aranyos vármegye, amely szerényen tud szegény lenni s gőgösen gazdag,
okosságában balga s balgaságában okos.
Amikor a februári nagy cécók megindultak, az öreg úr megpróbálta, hogy
Málikát és Helént is belevigye a kellemes örvénybe. De bizony nem
sikerült a terve. Hiába húzta reggelig a cigány, hiába aprózta előttük a
táncot a legdélcegebb Szinnyei-Merse, hiába szólott ablakuk alatt
reggelig a nóta, a két Judex-leány kedve csak nem akart földerülni, s
piros ajkuk körül nem játszott mosoly. A fantasztikus sárosi mulatságok
nyomtalanul siklottak el mellettük, a nagy jókedvből szemernyi sem
ragadt rájuk és bár szépségüknek ezer bámulója akadt, ők csak hidegek,
némák, bánatosak maradtak. Az öreg úr egy ideig próbálgatta, hogy jobb
kedvre hangolja őket, maga is rendezett egy mulatságot, amelyen ő járta
el az első keringőt, de hiába, a jókedv madara nem akart a háztetőre
szállni… A két Judex-leány csak a Garam felé vonuló nagy felhőket nézte
és odasúgott nekik valamit, hogy vigyék magukkal hosszu égi utjukra… A
lelkük, az vele szállt a felhőkkel, át a hegyeken és ott lebegett a
zeg-zugos Selmec fölött, amelynek tarka házfalai szomorúan gubbaszkodtak
a februári szürkeségben…
Hagyjuk hát magára a két leányt az ablak mellett álmodni és lássunk az
eltűnt Cseróczy után.
Vitnyédi a nagy eset után ismét Cseróczyt ment keresni. Ezúttal
nehezebben akadt nyomra, mint mikor barátja Vihnyén üdült. A
korcsmárosok nem adhattak fölvilágosítást s a vidéki mesterlegények,
akikkel Cseróczy kóborlásai között nagy szeretettel szokott megbirkózni,
sajnálattal vonták meg vállukat: ezúttal senki sem verte be a fejüket.
Sokáig hasztalanul kóborolt így, amikor végre fáradozását egy nap siker
koronázta. Egy üveges tót vezette nyomra: a csöndes felvidéki vándor egy
fiatal úriembert látott az erdőben, aki a favágónak segített fát
dönteni… Ez rávallott a diákra: ha fájdalom érte, mindig testi
megerőltetéssel próbálta szívét legyőzni. A jóbarát rögtön elindult e
nyomon s amint beljebb hatolt az erdőbe, csakugyan rá is akadt
barátjára.
Épp egy csomó favágó közt ült s egy leterített óriás fenyőben
gyönyörködött, kabátja a földön hevert, izzadt üstökét fagyos szél
lóbálta… A munkások csodálkozva nézték hatalmas alakját s fölgyűrt inge
alól elődomborodó izmait.
Amikor megpillantotta Vitnyédit, a diák arca egyszerre borussá vált és
rosszkedvüen lökte félre a baltát.
– Mit akarsz? – förmedt rá barátjára. – Nem akarok semmiről sem tudni.
Hagyjatok engem békében. Én már leszámoltam veletek. Én se kereslek
titeket, mi közötök hát nektek hozzám?!
Vitnyédi egy pillanatig bambán nézett maga elé, aztán egyszerre
pulykapiros lett és botjával a hóba csapott.
– Hogy mi közünk van hozzád? Hogy mi közünk? – bömbölte. – Az a közünk,
hogy nem türjük, hogy bolondságot csinálj. Igen: ez és semmi, egyéb. Én
jó fiú vagyok, de ebben a dologban nem tűrök tréfát! Talán egész
életeden végig fát akarsz vágni?… Őrült vagy, igenis őrült! Ez a közöm a
dologhoz, akár tetszik, akár nem!
Cseróczy egy pillanatra meghökkent, míg Vitnyédi tűzbe jött s
megrészegedve szavától folytatta:
– Velem fogsz jönni! – ordította. – Azonnal velem jösz! Ha pedig nem
akarsz, hát viszlek!
– Viszel? Minő jogon? – pattant föl Cseróczy.
– Milyen jogon? egyszerüen zsebre raklak és viszlek!
– Nohát: nem megyek! – jelentette ki a favágó-diák.
– Nem-e? majd elválik!
Vitnyédi nem vette tréfára a dolgot, ledobta bundáját, kalapját s ökölre
ment barátjával. Tudja Isten: a nagy elhatározás vagy a harag adott neki
erőt, annyi bizonyos, hogy pokoli tűzzel támadt rá Cseróczyra. A széles
Vitnyédi életében most birkózott először, arra sose volt szíve, hogy az
ellenségeit bántsa. De jóbarátokkal szemben kötelességeink vannak:
Cseróczyt le kellett gyűrni. Gyönyörü küzdelem támadt tehát, lábuk alatt
porzott a hó, karjukon megroppant az izom. Az összegyüjtött erő ugyacsak
működött s miután különben sem volt gyönge legény, Vitnyédi néhány perc
mulva legyőzte a félelmetes Cseróczyt. Az ellenfél válla a havat
érintette.
Cseróczyval ez még nem esett meg, csodálkozva, hitetlenül nézett maga
elé.
– Nohát jösz?! – bőgte Vitnyédi.
Cseróczy terrorizálva volt.
– Látom, hogy nagyon szeretsz, – dörmögte maga elé, – majd, majd…
beszélünk a dologról.
A bukás egészen összezavarta az eszét. Kishitü lett.
– Az embernek vannak kötelességei önmaga s a társadalom iránt, –
parancsolt rá Vitnyédi az erősebb intoleranciájával, – s ez megköveteli,
hogy velem gyere. (A logika gyönge volt, de szívből fakadó.) Mit akarsz
itt csinálni? Kóborolni? Fát aprítani? Akkor, barátom, inkább lődd magad
főbe… Mindenekelőtt azonban vedd föl a kabátodat, mert meghülsz és aztán
induljunk!
– No jó, hát veled megyek, – dünnyögte Cseróczy, – de mi hasznod belőle?
– Az majd elválik; valahogy csak lesz. Az volna szép, ha az ilyen
bikaerejü fiatalemberekre Magyarországon nem volna szükség. Gyere már! –
kiáltott rá, – vagy viszlek! Még minden jóra fordulhat. A tanári kar is
ezt tartja. Induljunk!
Nekivágtak a hegynek Selmec felé. A leányvár lassan bontakozott ki a
távol ködéből. A birkózás után tele tüdővel szítták magukba az erős
levegőt.
Cseróczy ajka többször megmozdúlt, de aztán megint csak elhallgatott.
Végre összeszedte magát s megkérdezte barátjától:
– És Málika…
Vitnyédi intett a kezével.
– Úgy történt, ahogy kellett, – mondta komoran. – Hertelendi feleségül
vette.
A diák megállt és fölordított.
– Nőül vette?! Hát mit akarsz tőlem, ember? És ezek után tovább menjek
veled?! Kivánhatod, hogy tovább menjek?!
Vitnyédi ránézett.
– Hát természetesen, – mondta, mintha a legegyszerübb dologról volna
szó. – Tehetett volna Hertelendi egyebet?
– De…
– Semmi de. Válaszolj őszintén. Másként cselekedhetett volna
tisztességes ember létére az adott helyzetben?
– Igaz, – sóhajtotta Cseróczy megadással.
– És mersz-e talán azért rosszat gondolni Málikáról? – ordított rá
ökölbe szorított kézzel a jó barát. – No, beszélj!
A fiatalembernek köny gyült a szemébe.
– Hogyan gondolhatnék ilyet róla… De minek is van az embernek esze meg
szeme… S a világ oly rossz… Azt a pillanatot soha el nem feledem, amikor
Vihnyéről hazatértem… de hidd meg, csak a gondolkozásom hitvány, a
szívem egy percig sem kételkedhetett…
– De mit tehetett mást Málika? Védelmet keresett nálunk s a helyett
éppen vesztébe rohant. Csak lettem volna én otthon, minden rendben lett
volna. De nekem, – tette hozzá dühösen – utánad kellett csavarognom! Te
okoztad az egész bajt s most még őt vádolnád!
– Igaz, igaz, – bólintott szomorúan Cseróczy. – Én vagyok a világ
leghaszontalanabb embere!
– Ide akartam kilyukadni én is, – hagyta helyben Vitnyédi. – Sőt én
tovább megyek, haszontalan vagyok én is, Hertelendi is, valamennyien! Mi
volt a mi életünk? Korhelykedés, verekedés, bakafántoskodás, naplopás,
semmi más. Amint egyedül baktattam végig az erdőkön, ezt a kérdést
vetettem föl magam elé: „Minek is éltünk tulajdonképpen a világon? Mi
szükség van reánk? Hogy a vendéglősöket gazdagítsuk, hogy a csavargók
számát szaporítsuk, hogy a levegőt rontsuk? Kinek a kedvéért létezünk és
kinek van öröme az exisztálásunkban?“ És arra a következtetésre
jutottam, hogy senkinek. Még a férgekre is szükség van e világon, – mert
miből táplálkoznának a fecskék, meg a fülemülék? – még a vadembernek is
hasznát látjuk, csak mi nem nyomunk semmit a latban, mi nem érdemeljük
meg, hogy az Úristen napja ránk süssön, mert nálunk nélkül ez a világ
épp úgy elforogna, mint így. Cél, tartalom nélkül élünk napról-napra,
mint az élősdiek, s ha egyszer a lelkünk mélyébe néznénk, meg kellene
tőle undorodnunk. Fiatalság, erő, egészség – ez a te életed? Csak annyit
érsz, hogy ablakokat tudsz bezúzni, csak arra vagy jó, hogy a bor erejét
kibírd? Pfúj, – tette hozzá megvetéssel, – nyakon tudnám magamat ütni,
ha elmult korhelyexisztenciámra gondolok.
Cseróczy szomorúan bólintgatva hallgatta barátját.
– Igazad van, – szólott megvetéssel, – csapni való naplopók vagyunk. Nem
érdemeljük meg, hogy a nap ránk süssön.
Vitnyédi nem zavartatta magát.
– A bánkódás nem ér semmit, – folytatta tovább elmélkedve. – Azzal nem
megyünk előbbre, ha azt mondjuk: mea culpa, és a mellünket verjük. Itt
tenni kell valamit, itt meg kell mérni magunkat, tulajdonképp mennyit is
érünk. Ha azt látjuk, hogy csakugyan haszontalanok vagyunk, akkor akár
vissza se menjünk a világba! Ha pedig érezzük, hogy mégis van bennünk
valami nemesebb tartalom, akkor ki kell fejteni lelkünkből a salakot és
mindenek előtt: ki kell váltani a nemes fémet.
– A zálogházból? – kérdezte Cseróczy ártatlanul.
– A lelkünkből! – ordított rá Vitnyédi megzavartatva logikájában. – Azt
akarom mondani, hogy meg kell vizsgálnunk magunkat és meg kell kisérelni
végre, hasznára tudnánk-e lenni a világnak vagy csakugyan csiszlikek
vagyunk?
– De hogyan? – vetette föl a kérdést Cseróczy.
– Hogyan?… Elég sokat haszontalankodtunk, most próbáljunk meg egyszer
komolyan élni, ahogy a többi tisztességes emberek… Próbáljunk dolgozni,
próbáljunk nemesebb tartalomra szert tenni… Legfőbb ideje, hogy a fejünk
lágya benőjjön.
Cseróczy ránézett barátjára.
– Dolgozni? – mondta. – De hol? Kinek a számára?
Vitnyédi előadta tervét.
– Az akadémia félévre eltiltott az aulától, te ezt persze még nem tudod.
Egyben azonban fölszólított, hogy vegyünk részt az erdőrendezésben… Ha
jól viseljük magunkat, akkor megbocsátják vétkeinket, ha nem, akkor
mehetünk a pokolba. Nekem ez tetszik. Akkor legalább vége mindennek, be
lesz bizonyítva, hogy megértünk a kötélre… De én azt hiszem, vagy
legalább próbálom hinni, hogy nem ez a sors van a mi életünk lapjára
írva, én azt hiszem, hogy mi, igenis, tudunk dolgozni, tudunk
tisztességes, rendes emberek lenni s reánk, igenis, szüksége van a
világnak… Legalább ami engem illet, és azt hiszem, ez áll rólad és
Hertelendiről is… Én ismerlek benneteket és tudom, hogy alapjában
jóravaló fiúk vagytok, csak a körülmények rontottak el, úgy mint
jómagamat is. És éppen azért, mert tudom, hogy a lelketek tiszta,
hiszem, hogy sikerrel fogjátok megállani e próbákat és félév mulva mint
becsületes, megkomolyodott, derék emberek fogtok visszatérni.
– És te hiszel benne? – kérdezte Cseróczy fölcsillanó szemmel. –
Gondolod, hogy még jóra is fordulhat minden?
– A világon már nagyobb csodák is megestek, – jegyezte meg Vitnyédi
áhitatosan. – E hat hónapra ki vagyunk küldve a rendezőséghez. Ha
tudtunk bálokat és verekedéseket rendezni, talán az erdővel is tisztába
jövünk.
Lassan tovább haladtak. A leányvár nyájasan, biztatóan mosolygott
feléjük. Az öreg harangok lassu kongással üdvözölték a megtért
vándorokat…
Estére beérkeztek Selmecre s még aznap jelentkeztek a tanári karnál s
tudomásul vették az itéletet. Azután útra csomagoltak: egy vadászzsákba
belefért minden holmijuk: egy pokróc, fehérnemü, egy teaforraló, egypár
könyv, meg egypár pisztoly. Ennyi éppen elég a kéthónapi csavargásra.
Amint összekészültek, megjelent Hertelendi is. Csak egy pillanatra
néztek össze s aztán szemök megértette egymást, Cseróczy megölelte
barátját, az viszonozta ölelését s kezet szorított vele.
Amint Cseróczy kinyitotta kezét, ott találta benne Málika nyakláncát…
Szeme egyszerre megtelt könynyel s a kemény legény zokogott, mint a
gyermek.


Az erdőkben.
A februárius dermesztő hideggel illeszkedett a tél havas keretébe.
Amikor a hónap végén a diákok útra keltek, még olyan fehér volt a világ,
mint karácsonykor. Az égbolt kék volt, éjjel gyönyörűen csillagos,
mintha kedvére volna a pattogó hideg, amely határozott, kemény vonásokat
adott a vidéknek. Úgy látszott, mintha a tél ezúttal nem könyörülne a
természeten és jogarát harcba akarná vinni a messziről közeledő
tavaszszal, amikor egy nap egy lanyha fuvallat ereszkedett s a Tátra
„könyezni kezdett“.
A gyertyánfák csodálkozva rázkódtak össze és a hó lecsúszott róluk a
földre. „Lehetséges-e?“ A nagy fenyők kiemelkedtek társaik sorából és
zöld fejükkel kémkedve tekintettek a völgybe, látják-e már a tavaszt? S
azután visszailleszkedtek a zöld sorba és lassan azt mondták, hogy igen,
jön már, nemsokára itt is lesz… Kora tavasz az erdőben, sejtéseiddel,
halk leheleteiddel, titokzatos hangjaiddal be szép vagy! Milyen nehéz
lesz a szív, ha estere elborul az égbolt, csak nehezen mondva búcsút az
ébredésnek, s a párás fehér hótakarók fölött könnyü lehelet száll
északnak. Milyen mohón szívod magadba a friss föld szagát, amelynek
illata átnyomul a hó szagán! A fülednek mily bájos zene, amikor, engedve
a langyos szellőknek, a jég, a hó, a fák, a kövek pattogva, hosszan
zúgva törik szét a tél bilincseit s a zajtól megriadva, messziről egy
fácán karattyol vagy egy róka ugat…
Az ifjaknak azonban nem lehetett a természetben gyönyörködni, amint az
idő enyhült, elkezdődött a mérési munka.
Egyhangu és sívár föladat volt ez, egész nap nem láttak egyebet, mint a
mérőpóznát s a piszkossárga sárba olvadó havat, este tűz köré ültek s
rosszkedvüen szárították átázott ruháikat, éjjel pedig nyirkos, jéghideg
sátrakban háltak. Magasan a városok és falvak fölött jártak, élelmiszert
hétszámra kellett magukkal vinni, az is elposhadt, megromlott, tiszta és
szép, csak az istenadta víz volt, amely csillogó patakokban,
szivárványszínü port hintve a nyomorúságos, elrothadt levelekre, s egyéb
tavalyi avatagra szaladt úton, útfélen.
Haladtak, lassan haladtak az Alacsony-Tátra gránitpadozatán, a Polyána
trachitján át a messze Hernád-völgy felé. Már hetek óta végezték a
robotot. Egyik nap olyan volt, mint a másik, tele munkával,
fáradtsággal, nyomorúsággal. A természet lassan elvesztette előttük
varázsát, a hatalmas tölgyek összezsugorodtak, a szakadások eltűntek,
mintha mindig ebben a környezetben forogtak volna… Semmi ujság, semmi
változás: mindig csak kövek, bundapálinka, nyirkos fák, piszkos bárányok
és kormos szénégetők. Még a felhők is bárány- meg szénégető alakot
öltöttek, a folyókban is ez tükröződött vissza, az álomban is az
kisértett. Mikor találkoznak már legalább egyszer egy kecskével?
Egy nap aztán lecsapott rá a válasz; elkezdődtek a villongások. A tótok
nem engedték talpuk alól a földet kihúzni s az unalmat csatazaj váltotta
föl.
A nép, amely télen vacakjaiban aludta medveálmát, arra a hírre, hogy a
mérések megkezdődtek, egyszerre talpra állt s nyomon követte a csapatot.
Akármerre jártak, mindenütt megjelent a község bírája, egy hatalmas tót
s a nyomában járó tömeg nevében tiltakozott a közigazgatás ellen. Ez már
nem volt tréfa. A nép még emlékezett a szabadságharci véres időkre s
kaszával, villával fölfegyverkezve erősítgette jogait. A tót máskülönben
jámbor, isten- és emberfélő, de ha a földről van szó, amelyet véres
verejtékével táplál, nem ismer sem Istent, sem embert s legkevésbbé
félti a maga szegény bőrét. Nem volt nap, hogy kisebb-nagyobb
összeütközések elő ne fordultak volna s a kirendeltség háborus életre
rendezkedett be. Eleintén próbáltak szép szóval, rábeszéléssel, aztán
szigorúsággal meggyőzni az embereket, de egyik eszközzel se boldogultak.
Akkor nem maradt más hátra, mint a puskatus. Bizony, ha nem tudták
másként a bírónak megmagyarázni az enyémet meg a tiédet, előkapták a
karabélyt s azzal diktálták bele a törvénytiszteletet. Azt megértette,
de persze, ez nem ment olyan símán.
Akárhányszor megesett, hogy egy-egy diák munkájánál az erdő sűrűjéből
puskadörrenés hallatszott s a mérő-készülék darabokra zúzódott. Egy-két
szem sörét a mérnököt is érte. A sebesültnek ilyenkor nem volt szabad
teketóriázni, beléfújt havasi kürtjébe, amely bajtársainak a veszedelmet