A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 18

a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé
bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely
fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az
egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki
hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint
az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros,
lehetetlen álmokat lásson?
A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló
emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt
virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A
mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi
híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a
föld szinéről eltörülni.
Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók
népet – az első napokon.


A KETTŐS CSILLAGOK.
A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égi
testek, a melyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős
látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük, némelyiknél a színeikben
is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga, vagy kék és fehér és ezek nem
egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül,
mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld s azt járná
körül két nap.
Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánynyal birni, miért ne
jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?
– Megfogott engem a te átkod, mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep
negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a
tömeges esketési szertartást végig nézték. – S aztán egy fügefalevéllel
eltakarta az arczát.
– Fáj? kérdé Milenka.
– Gyönyör! – De eléget.
– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról s azt
kérdezted, nem fáj a marása? én azt feleltem, csak a csók édességét
érzem.
– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.
– Oltsd el.
– Mivel?
– Új csókkal.
– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.
– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle
kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.
– Nem értem azt.
– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két
bánat két szerető szivben csak fele bánat.
– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk
jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az
oltár elé? Hisz ez a pokol!
– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?
– Nem azt a poklot értem én, a mely a föld alatt van, hanem a mi itt a
szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: «nincs lelkem, nincs
túlvilág! nem hiszek semmiben», de nem tagadhatom el ezt! Ha szent Dávid
király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a
canon, a mely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők
szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint házi
állatnak; de én bennem olasz vér forr, nálunk a ki ha szeret, egészen
szeret.
– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a
királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a
te szerelmedé a hadi zsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed
sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset irsz
majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.
Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá
a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.
Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.
Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a
türelem.
Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két
menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget
esküdött.
S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza arany fiataljai,
kiknek a szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul
vándoroltak az új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek
ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.
S minthogy a Daviditák ritusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem
vihették, mert ott fejvesztésre itélték volna őket, tehát ott kellett
maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás
villák, paloták a Brantavölgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek
távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szive, vagy a
becsülete kapott sebet, itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem
kértek itt se dispensatiót, se dimissorialét, se matrikulát;
összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok,
elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő
zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új
világvárosban.
S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifju Boboli a
költeményeivel. Versei, a melyeket Pindar név alatt irt, a legkábítóbb
mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem
egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben,
mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat
sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a
vándor énekeseké; a troubadourok, (minnesängerek, hegedűsök), a kiket a
szigorú erkölcsű magyar királyok nem hiába pusztítottak ki bottal és
karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait
s hordták a szivbeli ragályt városról-városra; piaczokon, kastélyokban,
várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, a hol szabad a szerelem.
Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az
utóbb jövő települők nem fértek el a Brantavölgyben, hidat vertek
czölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglioig, s ott kezdtek új
házakat építeni a tenger hullámai közé.
Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy
csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele
hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római
pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész
keresztyén hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és a mi fődolog, hogy
csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, a
mit más ország, gyomrából emészthetetlenül kivetett, mindenféle
törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő
üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngős varázsló, baklovag s
támad mind azokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket
megcsalni; – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet
feltalálnunk, a melybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore,
Damiani Judás alatt került.
Damiani Judás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse,
folytonos czivódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velenczével. Ez őt
otthon népszerűvé tette.
Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor
arról volt szó, hogy Velenczének valamely túlkapását kell megtorolni, a
patriotismus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.
Ez elfeledteté velük az új Jeruzsálemben történteket.
Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az
egész. Hogy ennek a megindítója épen a volt rettore, Boboli Péter fia
volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bujt az öreg, Lacroma
szigetében, egy évig nem mutatta magát.
A városból időnként megszökött s új Jeruzsálemben letelepedett fiatal
nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják
magukat, s akkor eszükre térnek, ott hagyják a donnáikat s visszajönnek;
szakált eresztenek, okos emberekké lesznek.
Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore,
Damiani Judás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd új
Jeruzsálembe s a felesége nővérével, Davidita ritus szerint megesküdött
volna. Ez bir ugyan a valószinűség indokolt látszatával, de adatokkal
nem megállapítható.
II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve épen
nagyon üdvösnek látszott a Davidita hitvallás. A kik két világrész
között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két
helyen otthonra találhatnak.
Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a cœlibatus ellen
föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet
tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmátia határain
túl is, Boszniában, a Fekete-Hegyek között. A volt patarénok, a kik úgy
is gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a Dávidságra, mint
későbbi időkben az Izlam hitre. A bogumil régi sírkertek tanuskodnak
erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a
kereszt van kifaragva; ez az apa: mellette a másik kettőnek a csúcsán
már turbán van faragva; ezek a fiak.
A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi
hajóikat ezek védelmezték a velenczei czirkáló hadihajók s a szaraczén
kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes
zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata
lett.
Így emelkedett évről évre az új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal,
folytatta márvány palotákkal.
A következő húsvét napján történt meg az államcsiny Raguzában. A tizek
tanácsa eltörölte a rettore választást évről évre, s kimondta, hogy a
rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.
A szabadságért rajongó Boboli párt meg volt lepetve; az utczákon, a
piaczokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani
hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt izlése szerint az utczai
sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások,
mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshuzás szerint
vezényelték őket, ravasz mesterfogással, mindig az uralkodó pártból
lettek kiszemelve. Damiani Judásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy
mindent merhetett.
A tizek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli
zűrzavarban, melyet az elmult, tönkrement keresztes hadjárat s egy új
megindításának mozgalmai, a római és byzanczi udvarok közötti
ellenségeskedés, a szaraczén piratéria, s a zavarosban halászó Velencze
torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan
uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni,
nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, a mit a másik
megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn
megrontotta a szabadságot.
S Damiani Judás évről évre megmaradt a hatalmi polczon. Barátságos
viszonyt tartott fenn az új Jeruzsálemmel. E miatt voltak is
izetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy
fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek
czímezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa
végre az ellene kiadott excommunicáló bullát, fegyveres erővel. Damiani
Judás mindig talált ürügyet a megbizás alól kicsuszamlani s titokban
értesíté az ifju Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb
veszedelmek s elfeledteték a kisebbet, az ó Jeruzsálem siralma az uj
Jeruzsálem ujjongását.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Nem vádolhat a szerző, hogy keresztyéni (sőt daviditai)
türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, a melylyel
az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a
regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett;
hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem
halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez
megtörténjék? bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent
Dávid és szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem
szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk chaosvilágában. Ez is
jól van. A fiatal ragusai «kerekesek» kapnak rajta, házasodnak «in
duplo» tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még
hozzá tehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék
mindjárt. Hires missionarius járt a Karaib szigeten a keresztyén vallást
hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kaczika szivét, odament hozzá s
felkérte, hogy vegye fel őt is a szent ecclesiába mind a két feleségével
együtt. A szent férfiu tudatá a vad királylyal, hogy a keresztyének közt
egy férfinak egy feleségnél több nem competál. «Jól van», mondá a
kaczika és visszavonult. Egy hét mulva megint eljött, kérve, hogy
keresztelje meg, most már csak egy neje van. «S hova lett a másik?»
kérdé a hittérítő. «Azt megettük.»
_Szerző._ Köszönöm az anecdotát, én irtam azt az «Üstökösben» épen most
huszonöt esztendeje.
_Kritikus._ Tehát ezüstlakadalmas anecdota. Csak azt akartam vele
jelezni, hogy a mi rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár
népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilisált népek között s
a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.
Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a
többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy
azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges
házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt s
megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, a míg fiatal
volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az
uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még
egy társnéja is akadt. – A waráng is vad nép volt, de annál megint
megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz
volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát, maga mezitelen
járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy
azokat selyemben, kashmirban járassa; s a spartai módon nevelt fiak az
ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. – De mi
lesz belőle, «ha majd a majmok csinálják azt, a mit az oroszlán?»
Először is, ha majd azok a «kettős csillagok», kiket tündérekül vett el
a vállalkozó ifju, egyszer csak megvénülnek s a két szerelmes fülemüle
helyett két saskeselyü énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem
várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a
harmadik? de miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi.
S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsabé! A ki igazi Davidista
akar lenni, még azt se mulaszsza el. Innen majd aztán következnek az
agyonütött Uriások, s hol annyi fajta mérget tudnak előállítani, mint a
mennyit frater Actæon megismertetett velünk, valószinű, hogy abból az
útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan mint
a gyöngyvirág: a míg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor
megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is
jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják
az ó-kútba Lea fiai a czifra ruhában járatott, a kényeztetett
Rachelfiut? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát
sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete
az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, a hogy azt sorban következni
láttuk, egész a hajánál fogva ágonakadt Absolonig? Majd mikor idáig
eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.
– _Szerző_. Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom,
de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Judás uralmának vége szakad; az uj
Jeruzsálem hiveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük
sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyükké
izmosodjanak, sem az ujszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak, –
az egész új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely
hét évig nőtt ragyogásában az északai égbolton s aztán egyszerre elmult,
vagy mint egy szappanbuborék.
_Kritikus._ Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.


A KÖSZÖNTÉS ÉS NEMKÖSZÖNTÉS.
Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város
keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem
volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné)
meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj
szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az
egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem;
Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha
annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot
árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos
bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép
márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.
Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S
ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.
– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától.
– Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott
érte.
– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a
homlokán.
– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul
kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal
beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból.
Mi van még, a mit megkivánhat?
– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.
– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk
sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?
– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy
raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem
köszön neki.
– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem.
Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak
rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int,
másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt
mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb
tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a
bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi
távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg!
«Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor
azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó
szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s
addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki
ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi
városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint
köszönt, és az mind nevetni való.
– És a te Lubomirád mégis sir rajta.
– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant,
a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.
– De mikor?
– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a
remete összeadott?
– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?
– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja
kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza
tiszteletét.
… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira
arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új
rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be
a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a
világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt
képviselve.
A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás
hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.
Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs
székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.
Templom után felment a városházára a rettoréhoz.
Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.
– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt
az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus
knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét
évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra
itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta
ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a
feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter,
Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó
irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a
köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.
– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam,
hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására
figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak
Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok
Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.
Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.
– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz
várát kiraboltatta, felégettette.
– Az a bogumilok kára.
– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s
azt megfertőztette.
– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.
– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.
– Ez a theologusok kára.
– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.
– Az meg az ő saját kára.
– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a
világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt
kincsekből egy új Bábelt épít.
– Az meg épen a mi hasznunk.
– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal
egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy
mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden
butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása
alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak
elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a
Boboli nevet viselő lazaretum számára.
Azzal ismét visszatért szigetmagányába.
Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája
árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.
Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely
szerint a kótyavetye megejtessék.
Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint
holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a
kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?»
igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a
két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi
palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.
Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék
be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.
Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A
beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába
helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat
még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos
stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg
formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a
rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az
embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és
kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának
és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy
minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni
felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.
Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a
kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A
küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször
beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami
írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre
festve; belül arany mind, s az árhoz számít».
S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.
Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli
János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».
Így: elől a raguzai polgár, utána a király.
A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás
egykori vőül kiszemelt kedves embere.
A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának
szánta a Boboli palotát.
Sejtette, hogy mi fog ebből következni?
Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a
büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint
ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában
letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új
jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.
S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg
az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja
palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja
mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba
még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai
polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint.
A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép
fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a
köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy
zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő
leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.
Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.
A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve
Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se
kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az
utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást
üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak
mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy
zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt
fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem
üdvözöltek az utczán.
Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része
el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.
Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s
ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az
ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb
kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb
karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára
teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még
ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan
kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási
tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé
dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.
Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze
túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az
oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg
lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a
feleségeihez.
– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a
Boboli palotába beköltözünk.
E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.
– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette
volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem
értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi
királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta
felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és
csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa