A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 14

maradtak, egy családdá lettek a Kain leányokkal, s ebből a keverékből
támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két principium: jó
és rossz, a hogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.
– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.
– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.
– Én bebizonyítom példákkal.
– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.
– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a Madianita nők által az Izrael
fiait bálványimádásra csábítottad?
– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra
birtam.
– Te miattad veszté el Sámson két szeme világát.
– De én általam nyert Judith diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.
– Még a szent királyt Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját
vontad fejére Bethsabée szerelme által.
– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! hát
Salamon bölcsesége ragyogna-e most, ha Bethsabée lángját föl nem gyujtom
Dávidnál?
– Az a vér, melyet Herodes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító
tánczának ingereért, (a melyhez te fujtad a tilinkót!) Keresztelő szent
Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!
– De a ki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a Babyloni
szolgaságban az átkozott Hámán boszújától, hát az nem én voltam-e ismét?
Ki lehellte Ásvérus király szivébe a szerelmet a szegény rableány Eszter
iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a
zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden
bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e
ezt a csodát megtenni, a mit megtettem én magam egyedül, a szerelem
nemtője, Asmodái?
Az ifju oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás
miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megitélésre
találjon.
– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e
meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét egymás után? míg a
kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, a midőn
a kegyes ifju kisérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a
füledet s elhurczolt magával a lybiai pusztára, ott belevetett egy
száraz kutba, követ hengerített rád, s azt lepecsélte bölcs Salamon
pecsétjével. Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor
nincs szavad.
Erre a vádra épen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.
– Oh tudós patriarcha. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, a
miket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apocryph! Hogy
Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet
vittem volna neki, ha hozzám fordul.
Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.
Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, a ki ez ünnepélyes helyen ily
hangot kiszalaszt a száján?
Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de
mindenki csak ijedt arczokat látott maga előtt, senki sem vallott magára
lesütött szemével.
Csak a birónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arcza volt
lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?
– No hát megállj, Beliál vakarcsa! kiálta nekihevülve Onufriosz; ha te
neked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt
is, a mitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy
a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot,
az Izrael prófétáját Arabiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed
hitére?
– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át
egyszerű pásztorból a világ leghiresebb tudósává, a kinek huszonnégyezer
tanítványa volt, s egész könyvtárt irt tele csupa arany mondásokkal. És
az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyilt meg; és ennyi
világosságnak egy csók volt a szülő anyja; egy csók, melyben a világ
minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint
harminczháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!
– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét, szólt
felmagasodva Onufriosz. Tekints oda, ha dæmoni szemed nem káprázik, ama
ravatalra, az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke
«harmincz ezüst pénz», ennyit adtak Judásnak egy csókért, melylyel
elárulta az Idvezítőjét.
Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.
Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a
kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes «Halleluja» zengés,
mely a hármas boltozaton keresztűl emelkedék föl, mint egy messze
túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajjon a
katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?
Asmodái az alleluja hangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet
daczosan föltéve viselt eddig, s arczravetve magát, beesett a czinterem
ajtajából a templomba.
«Az ördög megtért!» mormogák az apáczák elszörnyedve.
De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter
szerepéhez.
– Kelj fel! és takarodjál ki a szentegyházból, dæmon! A te ájtatosságod
csufolódás. «Diabolus ægrotans se monachum fecit». (A nyavalygó ördög
baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a
ludtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.
A dæmon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztberakott
karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra
térni.
Most már győzedelmeskedő fölénynyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.
– Állj fel és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.
Asmodái hallotta azt már.
Ujabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaoduk mélyéből. Azt hallgatta a
földretett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába s
felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.
Frater Aktæon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr. –
Onufriosz szólt.
– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon
hirhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az
ünnepnapjait töltenék be, a kik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek
találták; csupán azokat verem a fejedhez, a kik népek és országok
romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te
gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok
történetébe tartozókat, nem Helenát a trójai háboru okozóját; nem
Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, a mi a
keresztyénség megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt.
Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház
közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a
keresztyénség két táborra van oszolva?
– Nem! kiálta Asmodái nagyot dobbantva lábával. Épen úgy nem, mint a
hogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének
a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s a melynek
alapja épen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője
voltam megtámadva a cœlibatus törvénye által, a keresztyén világ fele az
én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha
épen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést és ha te magad is ott lészsz
a szavazók között, esküszöm Vénusra, hogy az egyik urna üresen marad.
Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanus zaját
szükséges volt a patriarchának mennydörgő szóval túlkiáltani.
– Te átkozott dæmon. Vénusra esküszöl?
– No hát ki ő? Az esthajnal csillag az égen. Ott találod a nevét a
kalendáriumban. Zsidók és keresztyének áhitattal várják a feljöttét. A
három szent királyokat ő vezette Bethlehembe. A míg az ég áll, mindig
legfényesebb csillaga lesz annak a Vénus.
– Szállj le csak onnan az égből! A hol semmi kereseted nincsen. Gyere
velem Hispaniába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország
leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király
szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma
is «La Cava»-nak, «gonosznak» neveznek. E bűnös szenvedély juttatá
hitetlenek kezére a keresztyén világ legszebb tartományát!
– Nem tartoznám ugyan elvállalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert
annak a dæmona nem én vagyok, hanem az öcsém, a puposhátú Belfegór. De
hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is.
Tehát a szerelemféltes boszúja veszíté el az utolsó góth király kezéről
Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót.
Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király
özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont
keresztyénné tette Abdulassint, koronázása napján.
– A miért aztán a szaraczénok megölték Abdulassint koronázása
éjszakáján.
– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova
elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem egyensúlynak a másik
sepernyőbe. Vajjon nem az alig mult időkben történt-e Antiochia
megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes
vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört
helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlen egyet a
háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló
sereget pusztította-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett
volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém Belfegór a
segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király
szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési boszúból
megnyitá éjjel a rábizott várkaput Bohemund vezér előtt, s a mit véghez
nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlen egy
nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával,
vitézi védseregével, felbecsülhetetlen kincseivel, azok közt a
Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre
szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palæstina
védbástyája.
Onufriosz csak mosolygott ez alatt, egyik hüvelykujját a másik körül
forgatva. Engedte a dæmonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd
torkára lesz az forralva azonnal!
– No ugyan jó helyre léptél most, a szentföldre; ide vártalak,
Palæstinába. Itt meg lesz fogva a lábad vas csaptatóban. Hát nem ezekben
az években történt-e meg épen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet,
melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét
elveszté a keresztyén világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme
Sybillához, Balduin király hugához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett
árulóvá az egész keresztyénség ellen annak egyik legnagyobb hőse Raymond
királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához,
ezért árasztá el dúló seregekkel újból a szentföldet, míg végre magát
Jeruzsálemet is elfoglalta s jaj mi nekünk, háromszoros jaj, hogy most a
pogány szaraczénok lovainak patkói tapossák az idvezető sírját. S most
újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol
tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.
E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülezetben. Az
apáczák között voltak tört szivek, kik a szentföldön elveszett
mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még
visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.
De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.
– Tenmagadat sujtott le a fegyver, a mit ellenem kovácsoltál! kiálta
csattanó hangon. Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a
megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a
szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös,
én-e, a ki a lángot gyújtogatom, vagy ti, a kik eloltogatjátok? Ha az én
ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja,
úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti
Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a
másikba Sybilla meddő erényét, melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái
győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan
fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek
nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a
szerelmesség, vagy a szerelmetlenség?
Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.
– Így okoskodnak a farizeusok, a sophisták! Hiszen a szerelem dühét a te
harapásod oltotta Raymond lovagba!
– Ezt tagadom! A nagyravágyás dæmona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm.
Előttem a királyok és a lovászlegények egy formák. Én nem védem magam
azzal, hogy soha sem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az
emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem
megszállásától az egyik felistenné emelkedik, a másik félfenevaddá
sülyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a
szerelemnek ép olyan dicső martyrjai tudtak lenni, mint mások a hitnek.
Babylon függő kertei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta
szerelmét; Berenice levágott arany haját a csillagzatok közé magasztalák
fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története.
Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy duló háborunak veti
végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős
lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy
szerelmesét Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem
hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött
egy földalatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden
öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s
az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem
gyümölcseit, két szép fiut, ott a sötétségben szülte és nevelte fel.
Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, a mely ehhez
hasonló csodát teremtett valaha!
A szép délczeg ifju most már a lángoló érzelem hagján beszélt, arcza
átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni
és hallgatni női teremtésnek.
– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! dörmögé halkan Onufriosz.
Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett a vita
alatt?
Soror Kekharizméne nem a kedvese arczát nézte, a míg az beszélt, hanem
Lubomiráét. Amannak az arczát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de
ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.
Mert vannak női arczok, a mik önkénytelen beszélnek, és vannak női
szemek, a mik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy
átfutó pír az arczon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy
elfojtott sohaja a megnyiló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy
könytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek,
annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a
ráfigyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az
áldásra, melylyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák
börtönében elbocsátá: «adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, mit én
most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived azzal a
kéjadó lánggal, a mi az alatt a míg megemészt, az égfelé ragad!» Vajjon
ragadja-e már?
Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.
– Mind azok a példák, a kiket felidéztél, pogányok valának; de mutass
fel nekem csak egyetlen egy esetet, hogy igazhivő keresztyének között a
testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőitve, halhatatlan
emlékekben megörökítve lenne és én akkor megengedem néked, hogy belépj a
szentélybe és idebenn védelmezd magadat.
– Tartom a fogadást! mondá Fráter Aktæon, s lekapva fejéről a süvegét,
messze elhajítá azt a háta mögé, mint a ki a maga dolga felől egészen
bizonyos. «Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos birám! A te kezeidbe
teszem le ügyemet. Igen is, van egy kolostor Normandiában, közel
Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: «a két szerető
klastroma».
– Úgy van! mondá rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e
világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.
Erre a helyeslő szóra aztán a délczeg ifju képviselője a szerelem
dæmonának, rögtön keresztül hágott az őt körülzáró csontváron, s miután
elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a
templomba a hová éles fegyvert bevinni nem szabad.
– Halljad meg fejedelemnőm és ti egybegyült hivek a két szerető
kolostorának keletkezési történetét. A szép Normandiában, mielőtt az még
Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy
előkelő frank herczeg, a kinek neve volt seigneur de Banneret.
Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások hiresztelték; de valamennyi
kincse között leghirhedetteb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arczra,
termetre tündérek mintája, a hogy arczképe mutatja; szemekkel, a minők a
tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai
oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge
nő volt, kinek szive nem olyan mint az ércztükör, mely a napsugárt
visszaveri és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint
az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár
volt a szerelem s annak a bolygó napja egy ifju lovag: Balduin
troubadour; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt
egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem
tiltott érzés volt; mert a szemere[2] apának gyönyörű leányát egy
szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.
Lubomira helyeslően bólintott rá fejével. Hasonló eset volt Boboli
lovagé is (Frater Aktæoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).
– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora
reggelenkint a virágok nyilására? folytatá beszédét Asmodái; láthattad,
hogy a mint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre
kipattannak a rózsák és tulipántok, és azután kitárt kehelylyel
fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipántok újra
összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a
tulipántok a hiuság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem
virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha
fölébresztette.
Lubomira nem tilthatta meg az arczának, hogy egy futó mosolylyal ne
üdvözölje az ifju kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is
vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.
– Ez történt Genovévával is, folytatá az ifju, most már a templomajtón
belül állva meg. Midőn szive megnyilt a napsugár előtt, azt az atyai
harag éjszakája nem birta bezárni többé. A nemes úr halálboszuval
fenyegetődzött, ha a Balduin, a hontalan troubadour vára küszöbén belül
mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen
eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón
keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont s egy
lépést nyert vele előbbre).
– Elég! kiálta bele Onufriosz. Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább
csábító szinekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!
– Ott termett az, valóban oly rögtön, a mint te kivántad. A fülemüle még
be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag oda toppant az ábrándozók
közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.
Itt az actus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli
úrfinak előre. «Így» toppant oda az öreg a szerelmes pár elé.
– Halál a fejedre! czímerem meggyalázója! kiáltá az apa. A troubadour
némán szakítá szét mellénye himzett szárnyait keble fölött, kitárva azt
a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és
kedvese közé vetette magát s megragadva atyja jobb kezét, a boszuálló
pallossal, meggátolta a gyors itéletet.
– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a
kardját? vágott közbe Onufriosz.
– Értsd meg, patriarcha! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szivét is
megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. «Elébb az én szivembe mártsd
a kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád!» sikolta a leány; ha vétek volt
egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őtet
hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgy is a szivemet tépnéd ki, s szív
nélkül ki élhetne tovább?»
– Tranca-franca! kiálta közbe Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. A
szív nem gyomor, a minek enni kell adni.
– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét.
Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt
a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban
ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, a míg a
szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.
– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon. Aggodalmaskodék
Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb
élethűségét példázva, térden csúszott a fejedelemasszonyhoz.
– Legyen! Nem bánom! szólt Banneret lovag, beleegyezést szinlelve.
Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy «trufátor» egy «jocasta».
Ámde egy föltételt szabok hozzá. Birjad a leányomat, de rögtön és
azonnal, ha elbirod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak
odáig, ama hegytetőig, a mi ott a cziprus fák között kopáran néz felénk.
Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne
vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben megállsz,
elveszíted örökre. Balduin hévvel kapott az ajánlaton, a drága kincsét
ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán
a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.
– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt
végrehajtatni Bannaret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz
legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a
hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy
tanui legyenek, hogyan váltja be a troubadour fogadását.
– Nem kell én nekem semmi kincsed, drágaságod, mondá Balduin az apának,
egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is
adj vele mást.
– Elhinném azt! szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. Úgy még könnyebb
teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, a
mit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban
megterhelte a leányát arany kösöntyükkel, násfákkal és bogláros övekkel,
a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csattos bársony
palástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az
egyetlen leányát.
– Megindult az ifju troubadour kedves terhével az útra, nyomában a
násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is
közbe, bár kedvese óva inté: «Hagyd abba, mert kifáradsz!» «Nem vagy te
nekem nehéz»; mondá a troubadour, «hisz te emelsz engem, nem én téged.
Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!» De a
mint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradtság. Bármint
törülgeté arczáról a veritéket aggódó arája patyolat kendőjével, egyre
jobban izzadt. «Pihenj meg!» suttogá ez. «Nem szabad!» felelé vissza.
«Akkor elvesztelek.» Egyre fejjebb hágott, egyre jobban fáradt.
Lélekzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta
kedvese arczát elhalványodni, szemeit homályba borulni. «Oh vess el az
öledből, megölöd magadat!» rimánkodott neki. «Nem, nem, győzni fogok»,
lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kisérő nép biztatta, buzdítá: «ne
csüggedj lovag! ne törjön meg erőd! Nézd itt van már a czél!» Reszketve,
tántorogva haladt az előre.
(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a menyezetes trón
felé, melyen a fejedelemnő ült: az egész gyülekezet elfojtott
lélekzettel hallgatá szavait.)
– Csak még nehány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a
hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére
szorítva. «Győzelem! Enyim vagy!» lihegé boldogan. S azzal összeroskadt,
és egy forró sohajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét
susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, a mint a vőlegényét
holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult a drága tetemre, s azon
pillanatban megszakadt a szive. Az odaérkező apának két halottja volt
ott. Ennek emlékére épült a roueni «két szerető kolostora».
Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt
Asmodái, s ott egyszerre arczra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira
elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:
– Itélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem dæmonának a
műve!
És Lubomira ekkor, a helyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az
apáczák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő dæmont végig korbácsolni,
hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a
kezében tartott pálmaágat pedig oda ejté a dæmon képviselőjének ölébe.
– Áldásom reád! csendül fel egy leányi hang a szent ravatal mellől;
Kekharizméne szava. Égj te is abban az édes lángban, a mi az égbe visz,
a míg megemészt.
Nem sajnálta tőle a kedvesét.
A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal
növendékek, a kik mind ilyen formában tanulták meg gyűlölni az ördögöt,
egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az
idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen
esetet, hogy a «mysterium» alkalmával, az itélőbiró a dæmonnak adja oda
a pálmát s még a kezét nyujtsa neki, úgy emelje fel a porból.
Onufriosz szertelen boszusága olyanforma szakadozott hangokban tört ki,
mintha kaczagna; csak kholerikus hangdöczögés volt az.
– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a birót! De mit kezdesz már most
a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába
keríthetett, körmei közé ragadhatott!
Asmodái visszaadta a kaczagásszerű hehentést.
– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még
Semiázáz és itt van Beherik, a nagyravágyás és a boszuállás dæmonai, a
kik épen úgy fogva tartanak egy szentet.
– Kit?
– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum patriárkája! Neapolisi
metropolita. Pontifex in Dalmatia.
S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett s lekapta
annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemez-süveget, a
hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai
tiarát.
Onufriosz türte tehetetlen szoborként, a mit Asmódái tett vele. A
rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kigyó harapása.
És azután azt tette vele a dæmon, hogy megragadta a derekát átkötő
cordát, leoldá róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta
elől.
– Ide tekintsetek!
Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyem casula,
melynek koczkára felosztott mezőiben váltakozva arany kakasok és veres
oroszlánok voltak himezve, míg elől a mellét a sokszinű Úrim és Thummim
fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században.
Kiegészítette azt az arany tiara, mely akkor még nem állt hármas
koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld
topázzal.
– Ime II-ik Cajus pápa, Dalmátia és Illyricum pontifex maximusa! kiálta
Asmodái, s satyr-alázattal hajtá meg magát előtte. Engedd meg, hogy
legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a
papucsodat.
És azt is meg kellett neki engednie.
Onufriosz az eldobott süvege után nyult, s fekete palástját huzta-vonta
fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.
– Ha felöltötted, viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztyén világ
lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te
ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért
száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbar népek közé.
Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna
avignoni érsekké lenned, s a helyett egy huszonnégy éves herczegecskét,
ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig
degradáltak patriarkává. Boszudat nem takarták be a fekete palásttal,
nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott
gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; szent Péter kulcsai a
te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító
áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó
szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II-ik Cajus pápa!
S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső