A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 08

Most sem tart az sokáig, hirtelen felriad.
– No nézd! Elaludtam. Pedig már azt hittem, hogy örökre elvette tőlem az
ördög az álmot. A te szered okozta ezt?
– Még jobban is fogsz aludni, biztatá Solom. Parancsold meg a
szolgáidnak, hogy hozzanak jeget: azt kell a fájós lábadra rakni.
Halálodra tört, a ki azt javalta, hogy forró vérbe dugd az égő sebedet;
meg hogy varázskardot dugdoss bele.
A szolgák előhozták a jeget sajtárral, a királyfi egy nagy felfujt
marhabelet töltött meg azzal, s így köríté azt a Verblud sebesült
bokájára.
– Szent Péterre Pálra mondom. Jó ez! hörgé a Verblud.
– Nálunk otthon ezt teszik a sebbel.
– No hát ez nekem jó. Neked is legyen jó. Ne maradjak adósod. Mit adjak
az első jó álmomért?
– Add nekem annak a rabszolgának az életét, a kinek ma fel akartad
hasítani a gyomrát, hogy a lábadat bele dugd.
– Legyen a tied. Hozzátok elő.
A toronynak egyik zugából előczepelték a fegyveresek az áldozatra szánt
rabszolgát.
Az különben is sápadt volt a félelemtől, de a mint Solom királyfit
megpillantá, még jobban elképedt. Ráismert. Ő is egyike volt azoknak a
szökevény rabszolgáknak, a kik az elválasztott waráng menyecskékkel
együtt a mosszori knézhez menekültek. Ugyan jó helyre kerültek.
– No ne reszkess, mondá neki a Verblud. Nem eszlek meg. Itt van az új
gazdád. Ennek adtalak. Ez a badnyák. A Boxiohu ünnepre jött. Eredj vele:
vezesd házról-házra; te már tudod a járást. Hadd vigye el a Bokszicsot
minden cselédnek. Azután vezesd el a rabszolgák tanyáira is. Azoknak is
hadd vigye el az áldást, hisz azok is a mennyországba jutnak; hogy a
pokolba ne jutnának oda? hát ki az ördög szolgálna bennünket, ha ők ott
nem lennének? Elvezesd a badnyákot a taposókhoz, a kohókhoz, a
kallókhoz, a foncsorítókhoz: ismerje meg valamennyit; a bányába is
levidd.
Ezeknél a szavaknál villogni kezdtek Solom szemei. Ez kellett még neki!
A rabszolgák tanyáira lejutni.
Mint született hadvezér, az első körültekintésre észrevette, hogy a
kifőzött haditervének egy igen nagy hibája van. Nem fog az úgy menni, a
hogy ő gondolta. Ha a jól elkészített bortól mind álomnak ejti is a
fejét a bogumil had, itt marad a toronyban a Verblud, meg az ő tizenkét
strázsája. A vár homlokfalán az ő összeesküdött pajtásai be nem
lopózhatnak; a többi bástyákat pedig hozzájárulhatlanokká teszik a
törmelék-hegyek.
Hanem aztán mint hadvezér fia, rögtön készen is volt a haditerve
kiegészítésével. Itt vannak a rabszolgák. Ezek a halálra kínzott, föld
alatt sinlő, méreggőzökben fuldokló, nyomorgatott rabszolgák; itt vannak
a warángok szökevényei, a kik megbánták hűtlen elpártolásukat százszor,
s annál elkeseredettebben fognak harczolni azért, hogy bűnüket és
büntetésüket egyszerre leróják. Ha a waráng fiuk felülről nem hághatnak
be a várba, majd előtámadnak ezek alulról, a tárnákból.
Fejhajtva köszönte meg a Verbludnak azt az engedelmet.
– No már most azután, ha mindent megláttál, szólt a Verblud, akkor
válogathatsz benne, hogy melyikben szeretnél inkább ott rekedni? a
bányában-e? vagy a taposó malomban, vagy az érczizzasztóban, vagy a
foncsorítóban, vagy a kohóban? Mert bizony mondom neked, hogy a ki
idegen a mosszori várba belépett, az innen élve el nem távozott soha. Ha
te megismerted ennek a várnak és bányáinak minden titkait a föld felett
és föld alatt; akkor innen ugyan el nem mégy, hogy azt otthon a tieidnek
elbeszéld. Hanem ha tőlünk szökni akarnál, bizony mondom, hogy a mit
szent Péternek és Pálnak megfogadtam, azt hiven megtartom; semmi
porczikádban kárt tenni nem hagyok; hanem oda küldelek azokra a
helyekre, a melyekről, ha csak madár nem vagy, hogy elrepülj, ha csak
kigyó nem vagy, hogy elcsuszamodj, soha elő nem jösz többet.
– Én pedig fogadom neked valamennyi szentedre, viszonzá a királyfi, hogy
ha minden kaput nyitva hagyatsz is előttem, de ha még kergetnél is
magadtól, el nem hagynálak tégedet és a mosszori várat, a míg csak én
élek és te élsz.
A Verbludnak tetszett ez a válasz. A dölyfös agyával nem is gondolt
arra, hogy ebben a mondásban még vakmerő fenyegetés is van.
– Majd visszajövök hozzád reggel, a mikor új írt kell tenni a sebedre.
Addig neked is Boxics!
Most azután még nyalábra kellett fogni a Szlónt, hogy levigye a
toronyból; mert lefelé meg épen nem tud a lábaitól lépegetni.
– Ugyan hengerítsétek le a hágón! kiálta utánuk a sógor. A medve is úgy
szokott alá görögni, ha lejtőre jut.
A mint az udvarra lejutottak, a nép körültérdepelte a csodatevő
badnyákot, a ki még a Verbludot is meg tudja gyógyítani s vitte aztán
nagy zsolozsmaénekléssel házról-házra, nyavalyásokat gyógyítani, áldást,
bort, kenyeret osztogatni.
A mosszori vár egy roppant nagy négyszögre épített bástya-alkotmány
volt, melynek felső tornáczaiban lakott a knéz és testőr serege.
A négyszög belsejét lakóházak foglalták el. Ez volt a hajdani dalmata
városok mintája. A házak mind fából vannak.
A leghátulsó északi bástya istállókat rejt, melyekben a paripák
tanyáznak: ezúttal kevés van belőlük otthon.
A keleti bástya boltozataiban van a felhuzó gép, melyet a rabszolgák
hajtanak; és a foncsorító mühelyek.
Egy óriási bodon képezi a taposó malmot, mely köröskörül hágcsókkal van
ellátva: a sorba állított rabszolgák folyvást lépkednek ezekre a
hágófokokra, azok a lépés terhe alatt lesülyednek; akkor a következőre
kell lépni, a ki a gép alá kerülni s összemorzsoltatni nem akar, s így
forog szünetlenül, szakadatlanul az örök mozgású henger, az egyik
lánczot alá bocsátva, a másikat fölemelve a két korongján. Ebbe az örök
egyformaságba meg lehet őrülni.
De van rá gond, hogy a rabszolgák egymást fölváltsák.
Mikor már a malomgázolást megunhatta a rabszolga, akkor beleültetik a
bivalybőr tömlőbe, mely a zúzott érczkását fölszállította s leeresztik a
bányába. Ott azután változatosabb munkát talál. Ott nincs se nappal, se
éjszaka, csak hét órákra felosztott munkaidő, két órai alvás idővel
közbe-közbe. Kap egy csákányt, a mivel a sziklát vághatja. Majd
beletanul, hogyan kell a sziklaporlasztó máglyát szítani a nélkül, hogy
megfulladjon a folyosóba rekedt füst miatt, a míg megtanulja átkozni
édes anyját, a ki a világra szülte, s azt a másik édes anyját, a földet,
a ki az aranyat szüli.
Akkor megint változtatnak a sorsán.
Nem tetszett a földalatti örök sötétség? Változtatnak a munkakörön. A
rab kijut a völgybe.
Ott aztán láthatná az Isten egét, ha el nem takarná az örök füst, mely
az érczizzasztók kupaczaiból, a kohók kéményeiből felszáll. Egy
folytonos kékszínű köd üli el a völgyet, kén és mirenykigőzölgésből,
melynek undorító szaga émelyít, kínoz, kétségbeejt. Itt már csak két
órai időközökre van felosztva a munka: többet emberi testalkat meg nem
bir az óriási fütőkemenczék pokoltüzénél, a katlanokból kifolyó
érczsalak, a kemenczeszájból szétlövellő érczszikra zápora között. Ha
soká tart, inkább beleugrik a kínzott rab az égő kohóba. Változtatnak
rajta. Ha a kohók izzó legét nem állhatja, odább viszik az érczmosókhoz,
a kallókhoz, ott azután más munka vár rá: a jéghideg vízben, derékig
állva szűrni, szitálni, szapulni az érczpépet, kimerni dézsákba. Ezt a
gyötrő munkát legkevesebb ideig állja ki; az érczmosóból visszakönyörgi
magát a pokolbűzű izzasztóba, a gyehennába; onnan megint a bányák
földalatti sötétségébe; míg aztán, ha nagyon jól viselte magát, ha
szépen engedelmesen szót fogadott, nem zugolódott, akkor megkegyelmezik,
hogy ujra felvontassák a tömlővel a várba. Ott vár reá az utolsó munka:
a foncsorítóban dolgozás. Itt aztán elvégzi. A kényeső gőze, a mit
kádakban emberkézzel kevernek (a hordókban foncsorítást még nem ismerik)
megszállja minden zsigereit, beveszi magát a csontjaiba, nyomorékká
lesz; kínlódik és belehal.
Ez a mosszori rabszolgának az életszekerkéje.
Solom királyfi sorba látogatta valamennyi telepeiket, a karácsonyi
bokszícs-osztás örve alatt. Ráismert közöttük a warángoktól megszökött
jobbágyokra. Meghallgatta keserves panaszaikat. Leszállt hozzájuk a
bányába, a kohókhoz, a kallókhoz; úgy fogadták mindenütt, mint égből
jövő követet.
– Holnap meg fogtok szabadulni. Ezt sugta azoknak a fülébe, a kiket
ismerősökül fölfedezett. Szerzett magának hadsereget.
Csak az első kis csapat meglegyen, majd nőni fog az, mint a hógörgeteg.
Éjszakára ismét visszatért a várba a Szlónhoz, s rábeszélte, hogy keljen
föl a helyéből, s a mint a hold felkel, induljon el az ő vezetése
mellett a vitézeivel együtt a warángok rejtett bortartó-barlangját
fölkeresni. A Szlón szomjas volt a jó cyprusira, a mibe már belekóstolt
s nem veszett nála kárba az unszolás; föllármázta a hiveit, fegyverbe
öltöztek, a Szlón számára két öszvért hoztak, azok két rudon egy nyerget
czepeltek: arra ült fel a köpczös fejedelemfi; egy ló el nem birta
volna.
A várból kivonuló csapatot az erdők mélyén a farkasok vonítása fogadta.


A HYPNOPOIE.
Azok nem farkasok voltak, hanem a Solom pajtásai.
Kémeik folyvást ott ólálkodtak a mosszori vár körül, meglapulva a
bozótban, lehajolva a sziklák közé, elbujva faodukba, s állathangok
jeladásával értesíték a távolabb levőket.
Minden ki volt főzve közöttük ravaszul. Frater Aktæon terve volt az
egész.
A warángok borospinczéje nem természet alkotta odu volt. Valami
kezdetleges bánya volt az; tán még a liburnok idejéből, kik otthon rezet
ástak, s aztán, hogy az ér elvetélt, abba hagyták. Most a warángok ezt
használták a zsákmányúl elfoglalt borok pinczéjeül. A bor igen jó
szószóló. Azt ajándékba osztogatták olyan szomszédoknak, a kiknek a jó
barátsága becses volt előttük. A Cadmæi öböl remetéje volt a pinczének
az őre. Annak a nyilására akkora szikla volt hengerítve, hogy egy ember
föl nem emelhette. De mikor ketten voltak a királyfival, akkor
megtehették. És akkor valamennyi kancsót és tömlőt elkészített Frater
Aktæon pharosi módon.
A pharosi mód olyan mesterség volt, hogy ugyanabból a korsóból és
tömlőből egy ember ihatott úgy, hogy meg se részegedjék tőle, az utána
következők pedig mind meg lettek mérgezve.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Ugyan hogy juthatott az anachoreta méreghez és méregölőhöz
itt ebben a világon kívül eső magányban? Egész patika volt a keze
ügyében?
_Szerző._ A méregcsinálás a római császárok korában egész tudomány volt,
s innen származott át Dalmátiába Diocletián alatt. A hirhedett Locusta
volt ennek a nagymestere. Volt olyan méreg, mely lassan, fokozatosan
ölte meg az embert; ezt használták türelmetlen örökösök, szívós
életkedvű gazdag rokonoknál, azért volt «kleronome» a neve. Egy másik
méreg, a «gelotine» ellenben folytonos kaczagással kínozta halálra az
áldozatát; a «parafera» vérengző dühvel tölté el a vérét az embernek:
ezzel vesztették el Masaniellot is; az «achæmenidion» ellenben a
legbátrabb férfi szivébe olyan gyávaságot öntött, hogy reszketett, mint
a gyermek; a viadorokat szokták vele megrontani versenytársaik. Tudták
mikor kell használni a «truferoszt», a mi az asceta remetéből is satyrt,
s a félénk apáczából bacchans-nőt képes varázsolni. Csalfa nők, a kik a
szabadságot akarták élvezni, megitatták férjeikkel az «oneirosz»-t, a mi
olyan álmot hoz a szemre, hogy azt semmi zaj el nem űzi. De valamennyi
méreg között a legrejtélyesebb volt a «hypnopoie»; mert ennek a hatása
alatt ébren maradt az ember; nézett, karikára felnyilt szemekkel,
hunyorítás nélkül, de nem azt látta a mi előtte áll, hanem azt, a mi
nincs: valami képzelt látványt; beszélt egyre, de nem érthető szavakat,
hallott hangokat, a mik a túlvilágról jönnek, angyali zenét, a mi
elandalítá, oroszlánordítást, a mi elrémíté, megitta a forró vizet, s
azt hitte, hogy nektárt iszik, az édes falernumit pedig undorodva
prüszkölte ki orrán száján, azt ordítva, hogy ez bürök; majd
mozdulatlanul elmeredt, s azt hitte, hogy most repül, küzd, óriásokat
ver le, majd meg a szunyognak könyörgött, hogy ne ölje meg azzal a
hosszú gyilkos dárdájával, marokkal tépte a haját s azt állította, hogy
üdvösséget érez, csókokat osztott a semminek s istennőnek nevezte, a ki
csókját visszaadja. Ezzel a méreggel voltak megvajákolva a bogumilok
számára elkészített borok.
_Kritikus._ Truférosz, oneirosz, gelotine, kleronomosz, parafera,
achæmenidion, hypnopoie! Hát ennyit mindnyájan tudunk, a kik a görög
nyelvből «elégséges» calculussal húztuk ki a sandáljainkat, de hát hol
vehette ezeknek valamelyikét Frater Aktæon?
_Szerző._ Említők, hogy a szerzetes a raguzai arany fiatalság tagja
volt, a mely az ilyen titokban járatos. A méreg élőállításához való
anyag pedig ott terem a tengeröbölben, a sziklák között; egy csiga,
melynek népies neve «tengeri nyul», tudós nyelven «aplisia depilans». A
latin melléknevet (hajvesztő) azért nyerte, mert a ki puszta kézzel
megfogja ezt az állatot, annak minden haja kihull az érintés mérgétől, a
népies neve pedig azért ragadt rá, mert a szine, a szőrös teste, és két
hosszú füle feltünően hasonlóvá teszi a mezei nyulhoz. Ennek az állatnak
a bűze, ha a hullám a partra kiveti, képes egy völgyet elundorítani, s
egy csepp ennek a nedvéből rögtöni halált idéz elő. És ennek a bűzét és
a gyorsan ölő mérgét tudták a hajdani méregkeverők úgy átfinomítani
leszürések által, hogy mindazok a fentebb elősorolt csodahatású szerek
ebből kerültek ki s mind valamennyi azzal a kellemes ambraillattal
dicsekedett, a mely a bornak, a mi közé vegyült, virágszagú zamatot ád s
még jobban itatja magát.
_Kritikus._ No hát ez jó lesz a bogumiloknak; de hogy szabadul meg tőle
a Solom királyfi?
_Szerző._ Nagyon furfangos módja volt annak. A kik ez alattomos mérgeket
feltalálták, azoknak az ellenmérgeit is ismerték. A hypnopoienak az
ellenóvszere fel volt fedezve abban az apró festménytermő bogárkában, a
mi a kermeszfajhoz tartozik, s mely akkoriban (mint Abbate Alberto
Fortis bizonyítja) valóságos plágája volt a dalmatiai fügefatelepeknek,
(épen úgy, mint most a philloxera a szőlőknek). A hol ez meglepte a
fügefa ágát, ott abból gyümölcsalakú gubicsok nőttek ki, tele annak a
bogárnak az ivadékával. Ez volt az illó méreg megölője. Ha olajban
megfőzték e gubicsokat, az piros lett tőle, mint a bor. Ebből a
gyógyerejű olajból azután egy makktoknyit a megmérgezett borral töltött
korsóba vagy tömlőbe töltöttek. Az olajnak már akkor is az a szokása
volt, hogy szeretett fölül úszni. És így az, a ki a korsót, tömlőt
felnyitotta, maga bátran ihatott belőle, az ellenmérget sziva ki az első
húzásra s aztán adhatta tovább a korsót. Neki magának a mérgezett bor
meg nem ártott. A többiek mind elveszhettek, az első a ki a bort rájuk
köszönté, ép testtel maradt.
_Kritikus._ Remélem, hogy mai napság nincs már se hypnopoie, se
fügefakermesz-gubics.
_Szerző._ Becsületére legyen az emberiségnek, a mai kor erkölcsei
mellett, az első nincs divatban már, s az utolsóra nincs szükség.
_Kritikus._ S a ki mind ezt el nem hiszi, fizet egy obolust.
_Szerző._ Sok obolusból telik ki a talentum.


BOGUMIL MENYEGZŐ.
A pinczerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, a hol maga a kincs is
el akarja lopatni magát.
A tömlők és korsók egy részét Frater Aktæon titkos jegyekkel látta el,
azok nem voltak megmérgezve. Abból a czélból, hogy ha a zsákmányolók
áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyaszszák; azok a
holnapi általános lakomára valók.
A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mossztori
várba. Solom királyfi most már egészen kedvencze lett a bogumiloknak.
Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága
is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony
napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom
éves.
Felöltöztették a fiút pompás, aranynyal, ezüsttel kihimzett ruhákba, a
mikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha
öltözet nem volt rajta, a míg hazulról a megvert testére a rabinget rá
nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett
vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.
Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajczából küldték ide, a
mióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott
olvasni, de csak glagol irást, abból olvasta a misét (templom még nem
lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, a hol a jászol volt
az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy
karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt
egy hajdani diakonusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind
a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a
harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki
meghagyva a püspökétől.
Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a
többi bogumil nem barátja ennek a ceremoniának, náluk a menyegző egészen
más szertartásokkal jár, mint a keresztyén hiveknél, de valakin végre
kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második
nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a
szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni
az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez
könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsony-éji tivornyán minden
bizonynyal agyonütnek egynehány czimborát. A gyónáshoz azonban
okvetetlenül mindenki odajárul, mert addig nem adja ki a pap a zapizát.
A zapiza pedig minden igazhivőnek szükséges. Ez egy három szögletű
irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beirva egy-egy védszent neve. Azt a
bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől,
dobrocztól, mirigytől és gutától, szivesen megfizeti ezüsttel,
aranynyal. S a ki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a
petizákból is kaphat. Ezek a Szent-Ilona pénzei, voltaképen
magyarországi dénárok, a patrona hungariæ képével. Csodaerejük a
nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká
lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.
Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremoniájának. Az itt ezen a
vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mind
végig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a
görbe végű szőlővenyigebotot s olyan sort ver vele a hátára, a milyent
bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres
kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.
*
_Kritikus._ (Nyugtalanul toppant.)
_Szerző._ Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így
írta le egy kegyes apátur, Alberto Fortis, a ki maga látta az ilyen
szertartást.
*
A mint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez
a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vén
ember, vén asszony a hány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig
elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már
hozták a mátkát lóháton a «szuátok». Elől jött gyalog a «parvinácz»,
selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a «Cziájus» hosszú
virágbokrétás pálczával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban.
«Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!» Hátrább a menyasszony
mögött következett a két «komorgia», czifra ládában czepelve a
menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a «sztari szuát», az öreg
vőfély.
A vár belső tornáczának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó
«diveri» és a «kuma».
Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a
sógor.
Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt,
akkor hivatják elő a vőlegényt.
A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát
még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.
Világoskék morankája feszesen simult karcsú termetéhez, elől kihimezve
üveggyöngyökkel, tarka kagylókkal, derekát széles bőröv szorítá át,
ezüst sodronynyal kiverve, fején veres süveget viselt, a miről fűzérei
lógtak alá az arany és ezüst pénzeknek, vegyítve ezüst és réz
félholdakkal, csigákkal és baltácskákkal; e fűzérek egész a válláig
hulltak, eltakarva álla alatt átkötött két hajfonadékát, s folytatásukat
találva a nyakán elkezdődő s fél melléig érő kláris-, üveggyöngy- és
kagylófüzérekben; a sok csengő-bongó csülleng csilingelt, a hányat
mozdult a fejével.
A kuma lesegíté a nyeregből a menyasszonyt, mire az letérdelt az első
lépcsőfoknál és azt megcsókolta. Ez az engedelmesség jele. Erre egy öreg
asszony egy kis fiucskát tartott eléje, a menyasszony azt karjára vette
s összecsókolgatta. Ez a szeretet kifejezése.
Most azután a kuma és a diveri megcsókolják az arát, s ezzel be van
fogadva a házhoz.
Most lehet előhozni a vőlegényt.
A Szlón förtelmes jó kedvében volt ma.
– Hivjátok elő a badnyákot!
Solomot elővezette a két szuát. A czifra vőlegényi jelmez fölé még egy
földig érő skarlátvörös köpönyeg is volt rajta, a minek az alsó szélén
rézbolondságok csilingeltek, gyűrűk, holdak, lánczszemek.
– No nézd Solom, dicső királyfi, én veled szövetséget akarok kötni.
Neked adom feleségül a hugomat, a Darinkát. Legyen szövetség a két
fejedelmi család között. Az apáinktól nem kérdezzük, beleegyeznek-e? Hát
tetszik-e neked a menyasszony?
Solom ránézett a leányra, s a szivében sajnálkozás kelt miatta. Arra
gondolt, hogy ha a következő éjjel ezt az egész népet le fogják ölni,
ennek a nyomorult gyermeknek is a többiekkel együtt kell majd meghalni.
– Kár érte! Ez a szó szaladt ki a száján.
– Mért mondtad, hogy «kár érte?»
– Hogy olyan gyermek még.
– Elég idős lesz az teneked, csak te légy majd elég legény ő mellette.
No hát elveszed-e?
– Elveszem.
– De nem addig van ám az, hogy csak «elveszem». Egy knéz leányt! Azt meg
is kell érdemelni. Le mered-e tenni a hármas vőlegényi próbát?
– Csak tudjam, mi az?
– Hát legelőször is egy piros almát le tudsz-e lőni a dárda hegyéről?
– Az nem nagy vitézség. Csak tegzet és nyilat adjatok hozzá.
Úgy eltalálta az almát nyillal, hogy a torony tetejéig repült.
– A második próba, hogyha ezt az öt lovat egymás mellé állítják, a min a
menyasszony, a szuátok, a sztari szuát, meg a Buklia jöttek, keresztül
tudsz-e rajtuk ugrani egy szökéssel?
– Azt is megteszem, csak hadd vetkőzöm neki.
Solom levetette a köpönyegét a válláról, az opánkáit leoldta a lábairól,
s könnyedén, mint az evetke egyik fáról a másikra, szökött keresztül az
egymás mellé állított öt paripán.
– No de most jön a harmadik próba. Fölismered-e majd a menyasszonyodat,
ha heted magával jön eléd, lefátyolozottan? Előre megmondom, hogy ha
mást találsz kiválasztani, az olyan meggyalázás lesz a törzsökömön, a
mit a véreddel mosok le. Ha nem az én hugomat választod, a fejedet
leüttetem rögtön. Még most visszaveheted a szavadat, akkor futni
hagylak, hanem korbácscsal kisértetlek.
– Vállalom a próbát.
Erre a Darinkát félrevitték s nemsokára ismét visszahozták heted
magával, mind egyforma termetű leányka volt, tarkótul talpig letakarva
fehér lepellel.
– Válaszd ki hát, melyik a tied?
Solom leteríté a kerek köpönyegét a földre, maga odaállt a közepére,
azután lehúzta az ujjairól a gyűrűit, (minden ujján volt kettő) s oda
szórta maga körül a köpenyre.
– A ki szeret, szedje fel! kiálta a hét leánynak.
Nosza mind a hét leány ugrott a gyűrűket szedni! Hanem ekkor Solom
hirtelen kirántá a handzsárját s megvillantá a feje fölött.
– De ha más nyul a gyűrűimhez, mint a mátkám, tőből levágom a kezét!
A mire hat leány ijedten visszahőkölt, csak a hetedik térdelt le a
gyűrűket felszedegetni.
– Íme, ez a menyasszonyom! kiáltá Solom, lekapva a leplet a leány
fejéről. Valóban az volt Darinka.
– No, te ravasz róka vagy. Bizony «falosnyi» a neved, nem más. No hát
tied a menyasszony. Csak meg ne bánd. Hozzátok elő a lovat!
A bogumilok lóháton esküdtek a szabad ég alatt; vőlegény és menyasszony
nyeregből tették a fogadást, egymás kezét tartva, maga a pap is lovon
ült, úgy mondta ki rájuk az áldást, a mi látható jobban is ki volt
fejezve, egy nagy koszorú alakjában csupa pávatollakból, a mit a pap a
menyasszony süvege fölé helyezett. Ez az a koszorú, a mit a lakodalom
estéjén a vén kuma egy kardcsapással fog leütni a menyecskévé leendő ara
fejéről.
Akkor aztán az örömanya (valami vénasszony) egy kosarat nyujtott fel a
menyasszonynak, az tele volt mandulával, mogyoróval, azt ő az alatt, a
míg a szuátok körülvezették zabláján fogva a lovát, marokkal hányta a
vállán keresztül a násznép közé, hogy nagy legyen az áldás. Így kerülték
meg a belső várost nagy üdvriadallal, a miben több volt a
csufondárosság, mint a tisztesség. Ez már szokás a bogumiloknál, hogy a
fiatal párt csintalan tréfákkal boszantják.
S a pajkos dévánkodás még folytatását találja, mikor az ifjú pár a
«domachin» házába vonul. (Valami nagyon vén harczos adta ki magát
örömapának.)
A domachin és a diveri versenyt gunyolódtak a vőlegénynyel: «no te ugyan
beleválasztottál magadnak a feleségbe!»
Hisz az egy lusta, renyhe, szófogadatlan czefre! A kórság járja
holdtöltén. A pofája ki van festve. Ha kenyeret süt, szalonna van
mellette. Délig aluszik, estig nyujtózkodik. Ördögökkel tánczol. Söprün
lovagol. Hét szeretője volt már, mind a hét ott hagyta. Csupa halpikkely
a bőre!»
Az efféle ingerkedés mind nemzeti szokás. Solom tudja, hogy mit kell
erre felelni.
– Hát hiszen ha hét ördög van is benne, majd kiverem én belőle! mondja a
vőlegény s olyan mozdulatot tesz a tenyerével, a mi hasonlít a
pofonlegyintéshez; néha meg is érinti az ujja hegye a menyasszony
orczáját.
– No hát most már jőjjenek a csimpolyások s kezdődjék el a lakoma!
parancsolá a Szlón a Bukliának. (Ez a vendégség rendezője.)
– Megálljatok még! szólt Solom. Nekem egyéb dolgom is van, mint
vőlegénynek helyt állni. Tudjátok, hogy odafenn a toronyban fekszik a
süvünk, a Verblud; az nem jöhet ide a sánta lábával, hogy velünk
tánczoljon; sőt inkább engem vár, hogy új balzsamot tegyek a sebére. Ezt
addig hadd végzem, a míg bort nem ittam. Boros fővel eltalálnám
téveszteni a füveket s baj lenne belőle.
– Jól van, badnyák! Hát eredj fel a Verbludhoz, addig hagyd itt a
mátkádat.
– Bolondoknak! mondá Solom. De bizony magammal viszem, tőlem el nem
marad. Meg is kell mutatnom a süvünknek az ő ángyikáját.
– Vigyed, vigyed! kaczagott a Szlón; s valamennyi junák segített neki a
nagy röhögést növelni. Hogy a badnyák oda viszi a Darinkáját a
Verbludhoz, bemutatni azt, mint a dölyfös fejedelem ángyikáját. Olcsó
lesz ott a dárdanyél!
Solom azonban, alig hogy kiszabadulhatott a kaczagó bogumilok
társaságából, a torony lépcsőjénél megállítá a Darinkát s erősen a
szemébe nézve, azt mondá neki:
– Te nem vagy knéz leány, hanem rabszolgáló!
Az ara elnevette magát.
– Hát ezt honnan találtad ki?
– Onnan, hogy mikor feléd legyintettem a kezemmel, mintha pofon
akarnálak ütni, te a helyett, hogy, a mint szabad nemes leány szokta, a
kezedet az arczod elé emelted volna, egyszerre mind a két kezedet a
hátad mögé dugtad. Erre a rabszolga leányokat tanítják, hogy a
pofonütést hátratett kézzel kell fogadni.
– Én nem is mondtam neked soha, hogy knéz leány vagyok. Meglehet, hogy
az apám knéz volt, de az anyám rabnő. A többi hat is az volt.
– Ne nevess rajta. Mert te sem tudod, hogy hát én ki vagyok?
– A badnyák.
– Én nem vagyok a badnyák, hanem a halálmadár. Én megölök mindenkit, még
ma éjjel, a kiben élő szív dobog e falakon belül.
Erre a szóra a Darinka elkezdett reszketni.
– No ne remegj, szólt a Solom. Te neked mégis megkegyelmezek.
Megszerettelek, el nem hagylak. Itt várj reám a legalsó kőfokon, a míg
visszajövök. Őrizd a lerakott czifra ruháimat. Én megint felveszem a
rabingemet, a miben idejöttem, úgy megyek fel a Verbludhoz. Mikor
visszajövök, újra felöltöztetsz a czifra köntösbe s aztán lemegyünk a
násznéphez. Lesz nagy eszem-iszom. Én is részt veszek benne.
Valahányszor korsót, tömlőt felnyitnak, abból mind nekem kell húznom a
legelső kortyot, azután töltik meg vele a nagy «bukkarát». Te ott