A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 13

tüzkeresztségből; egy pár napra ismét el volt látva a herczegi pár
istenadta apanagezsal.
– Te most végy magadhoz négy szál fáklyát, annyi eltart a Bludár
szádáig; utasítá Solom a Darinkát; kapaszkodjál át a kötélen, s mondd
meg a népeinknek, hogy jöhetnek utánunk bátran: itt elférnek
valamennyien; de ugyan siessenek ide hozzám; mert az a sok gerenda,
deszka, czölöp, a mit a Bludárba hánytak, itt ennél a szűk torkolatnál
mind egymásra torlik, s ha itt elzárja, akkor úgy járunk, mint a
hosszúfejüek jártak, hogy a Bludár megtölt lassankint minden üreget, s
itt fulladunk benne. Hát csak siess.
A Darinka elbúcsúzott a királyfitól s neki indult magában megtenni a
nehéz földalatti utat visszafelé.
Most aztán Solom egészen magára maradt.
A mint elgondolkozott az állapotján, rájött lassankint, hogy nemcsak az
a veszedelem fog abból származni, ha itt a mosszori telepekből leúszó
fák elzárják a víz lefolyását, hogy a felső barlangok megtelnek vízzel;
hanem még az is, hogy a főágból elszorított víztömeg egyszerre mind a
mellékágba fog tódulni; s akkor az a kis vidám patak, a mi a cadmæi
sziklák völgyében végig csergedez, egyszerre hegyi zuhataggá alakul át,
s az ő prófétáját ott remetebarlangostól együtt a tengerbe sepri.
Ezt a veszedelmet el kell fordítani.
Hozzáfogott a lehetetlen munkához: széjjelszedni az összetorlódott
gerendahalmazt; szálankint, darabonkint kihurczolni a partra és rendes
határba rakolni.
Sikertelen munka volt. Ha egy gerendát kiszabadított, a hullám hozott
helyette kettőt. Azok odafenn egyre dolgoznak. Azok sokan vannak, ő meg
egyedül. Még sem hagyta abba a munkát.
Arra is gondolt már, hogy felgyujtsa az egész fahalmazt. De akkor meg
nem lesz később a tutajépítéshez való anyag, a minek szintén eljön a
sora.
Mást gondolt ki.
Hadd nőjön felül a torlasz; ha alul, a vízszin alatt lehet a folyamnak
utat szabadítani, akkor az áradás veszélye megszünik, hisz a víz magától
felemeli majd az egész fatömeget, ha még olyan nagy is.
De miért nem emeli hát fel?
Valami akadálynak kell lenni a folyam medrében alant.
Gyakorlott buvár volt, annak nevelték; nem irtózott leszállni a víz alá;
pedig tudta jól, hogy a víz fölött úszó gerendatömeg magához rántja az
emberi testet, úgy, hogy odatapad hozzá s nem tud tovább úszni. Ez ellen
biztosította a magával vitt vasrúd és a fejsze. Ezek lehuzzák a víz
fenekére. Úszni nem lehet, járni kell a víz alatt.
Csak tapogatózva haladhatott. Sok időt nem tölthetett oda alant, mert
lélekzetet venni vissza kellett térnie, s azt csak kerülővel tehette,
feje fölött összezárultak a gerendák.
Ezen kellett legelőször is segítenie. Kitalálta a módját. Tüzet rakott a
víz hátán uszó fahasábokon, a víz alatt azután megtalálta azt a rést, a
hol a világosság az egymáshoz záródó gerendák hézagai között
átszürődött. Az épen elég volt, hogy a fejét átdugja rajta, mikor
lélekzetet szivni felbukik a víz szine fölé. Így aztán meg lehetett
élni.
Lábai alatt kavicstalajt érzett, ezt a folyam hordta ide. Bizonyos, hogy
az egész medrét azzal töltötte meg. Talán ebben akadnak fenn a gerendák.
De ki állította azokat hegyükre?
Tovább tapogatózott a sötétben. A felső tűzvilág nem kisérte messzire.
Végre rátalált egy egyenesen álló czölöpre, mely egész a kavicstalajba
volt elsülyedve. Ez tartja fel a torlaszt; legalább egy részben. Itt
felemelkedhetett koronkint a víz fölé, ha lélekzete elfogyott: a czölöp
rést hagyott. A mint újra leszállt a vízfenékre, a fejszéjét két kézre
fogta s hozzásujtott a czölöphöz. Ki akarta azt vágni.
Mekkorát ijedt! Ütésére egy futó pillanatig világosság támadt a víz
alatt. Mi volt ez? A fejsze nyele keményen megrugta a tenyerét, mintha
kőbe vágott volna vele. Ismételte a csapást. A villanó fény ujra
felszikrázott. A tűzkő és az aczél a víz alatt is szikrát ád. De hát
tűzkőből van az a czölöp? Fának látszik és mégis kova. Az ujabb ütések
ismételték a pillanatra világító szikrát, s annál kivehette, hogy két
ölnyire e czölöptől egy másik mered föl a vízfenékből és azontúl ismét
egy harmadik. Ezek itt hidlábak voltak!
A történet előtti korszak melyik évezredébe verhették azokat itt le
emberi lények, kiknek minden eszközük az élesre köszörült kő volt? Az
égerfaczölöp azóta maga is kővé vált a kövek világában.
Most már sietett kikapaszkodni a gerendák közül.
Úgy örült a fölfedezésnek, mintha egy csatát nyert volna meg.
Most már semmi kétsége sem lehetett, hogy a földalatti tömkelegnek
biztos kijárása van.
A kik ide ezeket a czölöpöket leverték, azért hidalták ezzel át a
földalatti folyamot, hogy a tulsó partjára átjárhassanak.
Óriások munkája volt ez!
Most már nem törte a fejét azon, hogy az uszó fatömeget feltartóztató
akadályt elhárítsa. Hiszen ezeken a kővé vált duczokon keresztül hidat
lehet majd építeni.
Hanem a fatömeg lassankint úgy elzárta az alacsony padmalyú ponort,[1]
hogy a Bludár szélesebb ága túláradt a partján s átömlött a keskenyebb
ágába. Valószinű, hogy azért a fatorlasz alatt is elég víztömeg
hatolhatott keresztűl, mert a barlang még sem telt meg magasabban
vízzel, mint a hol a folyam ketté szakadása kezdődött.
Solom most már az időszámítással sehogy sem volt. A mióta a Darinkát
elküdte, semmi rend sem volt az életben. Nehéz, fárasztó munka után
elnyomta akaratlanul az álom. Az is rövid volt. A mint fölébredt, ismét
a munkához látott. Hány nap, hány éjszaka mulhatott el azóta odafenn?
Visszatalált-e Darinka? Jönnek-e utána hivei? Hátha azóta megrohanták a
Bogumilok a várat, s leölték valamennyit?
Egyszer aztán következett valami hosszú idő, (nap volt-e vagy éjszaka?
azt nem tudta) a mi alatt nem hozott a Bludár több deszkaszálat a hátán.
Azért tetszett olyan hosszúnak ez az idő, mert az álom kerülte a
szemeit. Annál jobban elővette a lelkét a kétség.
Vajjon kiszabadul-e innen valaha?
Elgondolta, hogy azok a nagy bérczek, a miken máskor vadakat kergetett,
most mind a feje fölött feküsznek. Elővették az egyedüllét rémségei. A
míg a Darinka itt volt, addig nem érezte ezt a szorongatást.
Dolgozni sem volt már kedve. Meghúzta magát egy oduban, s mereven bámult
a sziklára, melyet a pislogó parázs megvilágított.
És egyszer aztán észrevette, hogy nincsen egyedül.
Az örök sötétségnek lakosai vannak!
Két vékony cseppkő csapja nyult alá egy kirugó szikláról, a két csap
között egy pók fonta a hálóját. Egy fehér pók. Mit keres ez itten? És
nem sokára jött egy fehér legyecske, beleakadt a hálójába, a pók
elfogta, megkötözte, odujába vitte.
Hát még itten is van élet?
Ez a kis parányi állatkája a mélységes éjszakának visszaadta lelkének
érczét. Hisz itten is Isten világa van!
Bódultan és gyermeteg észszel így okoskodá ki: hogy ha az Isten itt a
mélység fenekén egy pókot és egy legyet teremtett, akkor Istennek itten
kellett járni, s a hol Isten járt, ott embernek is el kell igazodni az ő
nyomdokain. Kedve támadt az élethez megint. Lement a vízhez, keresgélni
valami rákot, vagy teknőczöt.
És aztán kapott a vízben valamit, a minek jobban megörült. Egyet a
hosszúfejű koponyák közül.
Először csak egyet, azután több is jött; a Bludár sodorta, hempergette
őket alá.
Ezek a koponyák izenetet hoznak! Azt a hirt hozzák, hogy a hivek
lejöttek már a barlangba, a csonthalmokat takarítják el arról a helyről,
a hol pihenőt kell tartaniok.
No hát ezek a koponyák még tovább is fogják vinni az izenetet. Majd
meglátja azokat a remete oduból az ott merengő próféta a patak megáradt
vizében végig hömpölyögni, s arról megtudja, hogy az a varázs-kabala, a
mit maga elé a homokba rajzolt, minden számában pontosan teljesül. Csak
az utolsó van még hátra. Az lesz a legnehezebb, de az lesz aztán «minden
a mindenekben».
Solom a feje fölött egy csillagot látott megjelenni és egy pacsirta
énekét hallotta.
Csillag és pacsirta! Ezer ölnyi mélységben a sziklák alatt!
Pedig az volt. Darinka jött vissza. Az ő fáklyája volt a csillag. Az ő
dala a pacsirtaének.


A FÖLDFELETTI SÖTÉTSÉG.
Solom királyfit és a népét most már ne féltse senki. Ők jó helyen
vannak. El is férnek benne, meg is töltik azt. Senki ott meg nem
támadhatja őket. Éhséget nem szenvednek; a Bludár ellátja őket bőven.
Van tüzelő fájuk elég. S az is bizonyos, hogy a bujdosó folyam mentén
megtalálják majd a kivezető utat; gyakorlott bányásznép az egész: teljes
életét abban töltötte, hogy a sziklán keresztül törje az utat. Ezt sem
mélység, sem magasság fel nem tartóztatja. Emberész és embererő az
időtlen időkben is tudott itt alkotni, hát most, hogy ne tudna, mikor
már vas van a kézben? Talán sokáig fog tartani a kemény munka, de véget
ér napjára.
Az a nap, a husvét ünnepét megelőző péntek: a «nagypéntek!»
Ha hamarább kitörhetnek is a napvilágra, ezt a napot rejtekükben kell
bevárniok; mert a próféta így parancsolta.
Az a próféta pedig ott ül a tenger partján és rajzolgatja a
tengerfövénybe az apály idején a bűvös vonalakat, a mik a jövendőt
jósolják; a visszatérő dagály szépen betakarja azokat megint.
A mint a patak egy ős emberfőt, egy ős medvekoponyát hemperget alá, azt
kiveszi a vízből és gulát rak belőle. Ki tudja, minő babonára való az?
Itt nem látogatja meg senki, börtöne ez a völgy. Az ösvény egyik végét a
tenger zárja be, másik végét a kolostor fala. Onnan sem jön senki hozzá.
Nem futhat el innen. A warángok útján a meredek sziklára felkuszhatna,
ha volnának sziklamászó czövekei, mint azoknak: de azzal is mit nyerne?
A waráng nép Onufriosz főpap hive, azok elfognák s visszavinnék a
zárdába.
Élelméről sem gondoskodik senki. A tenger ád neki kagylót, balánt,
tengeri pókot; a föld ád hozzá gombát, mi kell egyéb egy remetének?
Egy napja van, a melyről bizonyos, a klastromi regula szerint.
Nagypénteken érte fognak jönni és elviszik.
A passió-játékban ő fogja képviselni az ördögöt. A világot elcsábító
ördögöt.
Odáig készülhet a szerepére.
Ez a szerep abból áll, hogy az ördög vitatkozik az angyallal. Végül
aztán az ördög természetesen legyőzetik és kegyetlenűl
megkorbácsoltatik.
De hát ha egyszer ő talál győzni?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha azok odalenn a föld alatt «láttak», annál nagyobb sötétségben
maradtak mind azok, a kik őket keresték idefenn.
Dávid király kereste a fiát; a hadnagyok a vele együtt eltünt fiaikat.
Twartimir és Tirimir pedig keresték az elveszett asszonyokat, lányokat,
gyermekeket, a kiknek a holttestei nem voltak a várromok között.
A warángok annyit kiokoskodtak, hogy a karácsonéji nagy mészárlás az ő
suhanczaiknak a munkája volt. Megrabolt borospinczéjük erről
felvilágosította őket. A mosszori vár égését láthatták saját városuk
falairól. Azt is megtudhatták, hogy a rablókalandról visszatérő knéz a
várát nem birta első rohamra visszafoglalni. A fellázadt rabszolgahadat
waráng legények vezették az ostrom visszaverésénél. És azután a
bogumilok ott leskődtek az erdőben egész gyertyaszentelőig; csak akkor
birtak a váruk kapuján betörni, egy nagy zivatar alatt. Hogy pedig
azután mi történt? arról nem szivárgott ki a warángok közé semmi hir.
Emberi ész szerint azt hitték, hogy a fölülkerekedett bogumilok leöltek
mindenkit, a kit a várfalon belül odaszorítottak.
A knéz és fia ellenben azt hitték, hogy a gyilkos ellenség, az ő
pereputyjukkal együtt valahol a bányaaltárnákon keresztül szökött meg az
ő boszujok elől. Hogy az asszonyok, leányok kellettek neki, az talált
magyarázatot; de minek vitték magukkal még a gyermekeket is? Rendes
észjárás szerint nem lehetett egyebet gondolni, mint hogy a lázadó
rabszolgák és waráng vezetőik, a várból elosonva, a warángok kerületébe
menekültek s most ott tartózkodnak.
E tévfelfogás miatt mind a két fél kölcsönösen el volt egymás ellen
keseredve.
S az ingerültség nyilatkozatai abból álltak, hogy egy-egy csapat harczos
majd az egyik, majd a másik félről át-átcsapott a szomszédja területére;
a mi tanyát útban kapott, azt felgyujtotta, a ki élő embert utólért, azt
levágta, csordát, nyájat erővel elhajtott. Az egyik nap az egyik tette,
a másik nap a másik. Ezt nevezték abban az időben diplomatiai
értekezésnek. Követeket küldözni egymáshoz nem volt tanácsos, mert
azokat mind a két fél karóba huzatta. (Ezt még a római követtel is
megtették.)
A nagy bőjt kezdetén volt a «jurjendán» ünnep. Ez akkor az egész
keresztyénségre nézve a Balkán félszigeten az általános béke napja volt.
Senkinek fegyvert nem volt szabad e napon kezébe venni; minden férfi
zöld ágat hordott a kezében s ha a halálos ellenségével találkozott is
össze, a zöld ág földig hajtásával üdvözölte.
A jurjendán ünnepén minden ember megfürdött a császárkutban. Ez volt a
neve egy meleg forrásnak, mely a rómaiak által «Citorea»-völgynek
nevezett hegykatlanból buzgott elő, körülbelől azon a helyen, a hol
Medea Absyrthot darabokra vagdalta. Egy vén Druida volt a meleg forrás
őre; a ki annyira vitte az állatszelidítést, hogy a kigyók barlangjukból
odacsusztak hozzá, mikor ebédelt, s résztvettek a lakomájában, s a
sirályok körülülték és a tenyeréből ettek.
A császárkutnál összetalálkozott a jurjendán ünnepén a két népatya.
Dávid király és Tvartimir, az archizsupán. A békefa, az olajág volt
mindkettő kezében.
– Mért pusztítják a te vitézeid az én országomat? kérdezé Tvartimir.
– De miért dúlnak a te junákjaid az én tanyámon? mondá Dávid.
– Felelj elébb te az én kérdésemre.
– Azért, hogy mért nem küldöd nekem haza az én fiamnak, Solomnak a
fejét, a mit te levágtál? meg a többi hadnagyok fiainak a fejeit, a kik
a kezedben maradtak? Tudod, hogy a warángok nem türik azt, hogy a
nemzetségükből valakinek a feje csufságra idegen házban legyen
mutogatva.
– Hiszen bár küldhetném meg neked a fiad fejét, meg a többi kamaszokét,
a kik a váram felgyujtották, a népemet részeg álmában leölték! Bizony
mondom arany kosárban küldeném haza! De nem hogy én tartogatnám az ő
fejeiket dugaszban, de ők vitték el az én váramból valamennyi asszonyát,
leányát, gyermekét az én népemnek. Hová dugtad el őket? Add elő!
– Bizony esküszöm neked az új Istenre, meg a régi istenekre, hogy én
hozzám, vagy az én országom tájékára nem hoztak egy porontyot sem a te
ivadékodból. Asszonyra meg épen nincs szükségem; magamnak is több van,
mint kellene. Bizonyozott Dávid király.
– Akkor én viszont esküszöm neked a még ezután következendő istenekre
valamennyire, hogy én nem tudom, a te fiad, meg az ő társai hová lettek?
merre vesztek? mert én még a lábuknak a nyomát sem tudom megtalálni sem
a földön, sem a föld alatt. Ezt meg a mosszor knéz állítá.
Mivelhogy pedig mind a ketten megfürödtek már a császárkutban,
annálfogva hitelt kellett adniok egymás szavának, mert ha a fürdő előtt
mondtak volna hamis esküt, azt a víz lemosta volna róluk, de a fürdő
után hivatkozni hamis hittel az istenekre annyi volna, mint inzsábákat
és petécseket szerezni a testére. A két fejedelem kezet szorított s
megigérte, hogy majd a páska ünnep után folytatni fogják az
ellenségeskedést.


A «DAIMONOMACHE.»
Még most is divik Dalmatia hegyvidéki kisebb városaiban az az ős
keresztyén világból fenmaradt szokás, hogy nagypénteken, a midőn a
Krisztus koporsója egyházi pompával felállíttatik a templomban, az
összegyűlt nép előtt az angyal és az ördög egymással szóharczot vívnak.
Hétszáz év előtt ez a játék valódi magasztos ünnepély volt.
Az angyal hivatalát rendesen valamely kiváló főpap viselé. Ez igen
háládatos feladat. Az ő segítségére vannak az ó- és új-szövetség könyve,
a szentek minden iratai, a martyrok példái, az apostolok élete, a
messiás szavai és a patriarchák bölcsesége, a Sion hegyén kiadott
Isten-törvények táblái, Mózes vesszője és Áron ékesszólása, Dávid
hárfája és Salamon példabeszédei, ő mellette állnak táborkarok gyanánt
egyfelől az egyházi rendek, a szerzetesek képviselői, a kik
messzeföldről ide vándoroltak; a zarándokok, a kik a szent sírtól tértek
vissza, a jeruzsálemi port még le sem verték saruikról; – másfelől a
szent szűzek, az apáczák magasztos zsolozsmáikkal bele vágnak a vitába,
mikor az ördög nagyon fennen kezd dicsekedni s elnyomják vele istentelen
beszédét. – Hanem a szegény ördögnek annál keservesebb a szerepe. Neki
nem segít senki, minden ember eltagadja a vele való ismeretséget.
Egyedül áll a szinpadon, mindenkitől eltaszítva, kiakolbolítva, előre
elitélve. Gúny, szidalom, csufolódás kiséri minden mondását. A merre
csak tekint, mindenütt kinyujtott kezeket lát, a melyek átokkal tetézik.
Tudja jól, hogy neki meg «kell» buknia.
Erre a szerepre mindig azt szokták kiválasztani a «testvérek» közül, a
ki abban az évben legnagyobb vétket követett el, vagy a szent fogadalom,
vagy az egyházi fegyelem ellen.
De legalább szabad neki egy óra hosszatt perelni a lelki fejedelmével s
ez is gyönyörűség az ördögnek.
Ki lett volna ez ördög szerepére méltóbb, mint Frater Aktæon? A kevély
patricius fiu, a raguzai poéták vezére, a ki istentelen szerelmi
költeményeivel minden fiatal léleknek csengetyüt adott a pokolkapujához.
Ezek a pengő rímek, ezek a sapphicusok valóban az ördög cziterái!
Ő neki kellett a nagypénteki délestén megaláztatni, például szolgálni az
egész gyülekezet előtt.
Az egész gyülekezet csupa nőkből áll. A megcsontosodott és a már egészen
kővé vált apáczák, azután az olyanok, a kik még érzékenyek, de leginkább
a fiatal növendékek, ezek azok, a kiknek a megrémítésére szolgál az
ördögnek ily módon való megidéztetése, kivallatása, elitéltetése és
megfenyíttetése.
Fenn a templomban az üdvözítő koporsója van felállítva, rózsalugasok
közé, melyeknek illatos árnyában fiatal zárdahölgyek képviselik a
virrasztó angyalokat.
Az egyik angyal szent Kekharizméne.
Őt is felhozták börtönéből, hogy legyen jelen bűnös kedvesének
megszégyenítésén. Ez volt a penitencziának a legmagasabb foka.
Csak az őrjöngők maradtak lenn a katakomba zárkáiban.
Az ördög bukása különben is mindig bizonyos, de különösen az, midőn az
angyal szószólója oly hatalmas szónok és mély tudományú bölcs, mint
Onufriosz archimandrita, ki a dæmonnal való vitákban annyi győzelmet
szerze már; pedig néha napján kevély ellenfelei voltak.
A theatrum a templomajtó bejárata alatt van felállítva, mivelhogy az
ördögnek a templomba bejönni nem szabad. Csak onnan kívülről feleselhet,
míg ellenfele a templom hajójában foglal biztos állást egy emelvényen.
A mellékoltár fülkéje előtt van felállítva a mennyezetes trón, melyen az
igazságosztó nemtőt jelképező fejedelemasszony ül, kezében pálmaággal,
melyet a nagy vita végén a győztesnek fog jutalmul átadatni, s az
elbukottat elítéli.
A mai ünnepélyen Mater Lubomira négy ágú koronát visel a fején, mely
ragyog a karbunkulusoktól, s e korona alul hosszú kék selyem palást
omlik alá, ezüst csillagokkal átszőve, mely betakarja egész termetét,
alig engedve láttatni a bő dalmatikát, melynek fekete bársony éjéből
arany lángok világítanak elő. Minervai arcza oly hideg és mozdulatlan,
mint egy szoboré. Erről nem olvasni le kegyelmet.
A felavatott apáczák a két oldalt szemközt fordított padsorokat
foglalják el. Olyan egyforma helyzetben ülnek ott, arczaik egész
szemöldig és ajkig eltakarva, kezeik bő kantus ujjaikba eldugva, mintha
élők sem volnának.
A fiatal szüzek a márványon térdelnek összetett kezeiket ajkaikig
emelve.
Csengetyűhang e napon nem szólal meg, hármas kalapácsütés jelenti, hogy
a főpap megérkezett.
De előtte is zárva van erős vasrostélylyal a templom hajója s annak az
ajtójánál áll őrt a legidősebb apácza: «Mater Fulgentia», kezében csomó
kulcscsal. Azt kérdi tőle: «Ki vagy?»
– Az angyalok küldötte, felel a szent ember.
Erre a főapácza kinyitja előtte az ajtót s bebocsátja a férfialakot a
nők szentélyébe.
Onufriosz ugyanazt a fénytelen fekete bő talárt viselte, a mivel
nagypénteken, a legfőbb paptól kezdve mindenki a világ gyászát
jelképezi, fején az a gömbölyű magas nemez süveg, melyről hosszú fekete
fátyol leng alá. Csak szép ezüst haja s leomló selyemszakálla ad fényt
megjelenésének. Három ujjával áldást osztva halad végig a padsorok
utczáján, azután leborúl arczra az idvezítő koporsója előtt, s úgy marad
ott, homlokát a márvány lépcsőfokra fektetve, a míg a szent nők
gyülekezete egy siralommal teljes «lamentácziót» végig énekel.
Akkor aztán feláll a lépcső magaslatára s csengő, érczteljes hangon
kiáltja felhivását.
– Beliál fia, jelenj meg parancsolatjára a te Uradnak!
E szóra a templom belső ajtaját takaró fekete kárpit lehull, s a
czinterem közepén ott áll az ördög.
Nem a csuhás remete, nem Frater Aktæon alakjában, hanem a hogy igazi
ördög korában szokott járni, mint raguzai nobili. Fején tollas zöld
kalpag, arany abroncscsal, dolmánya féloldalon piros, a másik fele kék
és veres sávolyos, nyakában aranyláncz, derekán aranyöv, abba dugva
hosszan lecsüggő háromszinű selyemkendő, az egyik nadrágszára hosszában
lefutó fehér kék és veres csíkokkal összeállítva, a másik pedig piros,
azonfölül kék abroncscsal, s aztán sárga alapon veres S betükkel,
félválláról hegykén odavetett kék selyem köpenyke csügg alá, lábain
sárga szattyán-topánkák arany sarkantyúval, balkeze büszkén nyugszik
czifra tőre markolatján, jobbjával kalpagját daczosan nyomja még
mélyebben a fejébe. És aztán felel merész, éles hangon.
– Megjelentem, de nem parancsolatodra. Mert uramnak el nem ismerlek,
hanem, hogy megküzdjek veled!
Onufriosznak egy békeszerző kézmozdulata elcsitítá a felzúgó
elszörnyedés hangját, melyet a gyülekezet hallatott e vakmerő szavakra.
A nagy mester biztosan érezte magát az ifjoncz himpellér ellenében.
– Mi a te neved, dæmonok legkevélyebbike, hogy így mersz megszólalni én
előttem?
– Az én nevem Asmodái, a szerelemnek dæmona, a szivek édes fájdalmának,
az álmok nyugtalanságának, a gyönyörök keserűségének, az örökké égő
tűznek dæmona, a ki ura a királyoknak és a szenteknek és mindennek a mi
él: voltam vagyok és maradok.
– Hazugság minden szavad! Nemde nem megirta-e a bölcs Lactantius, hogy
egész fajzatod, a Beliál ivadék legyőzetett a Jehova parancsára és
fogságra vettetett? Rafáel angyal leküzdte Azráelt, az óriások apját. A
kinek a föld leányaival való érintkezéséből támadtak az Elihudok és
Nephitimek, a hosszúfejű óriások, a kiknek csak egy szemük volt, de
disznóagyaruk, emberevők voltak, s a kiknek a koponyáit ma is hányja ki
a föld magából. Tán te is azért jösz, hogy ilyen egyszemű, hosszúfejű
szörnyetegekkel népesítsd meg a világot? Nem bizonyítja-e szent
Chrysostomus, hogy a mely földi leányok a Beliál fiaival szeretkeznek,
azoknak mind ormótlan óriás fiaik lesznek?
Szinte lehetett hallani a didergő fogvaczogást, a mit e rémséges
fenyegetés előidézett a hallgatóságnál.
Onufriosz folytatta.
– Hát Szemiázázt nem Gábriel angyal kötözte-e meg, s aztán a Dudáel
pusztában nem hegyeket rakott-e rá, ő rá és valamennyi testvéreire, s
nem ott fognak-e kínlódni hatszáztíz emberöltő időig, a midőn az örök
tűzre vettetnek?
– Ez mind úgy lehet, felelt rá Asmodái. A többi dæmonok mind el lehetnek
temetve, de én magam élek, mert én vagyok az élet, én a szerelem
nemtője. És nálam nélkül nincs élet a földön. Adjatok nekem egy üres
planétát, s én azt egy nap alatt megnépesítem. Űzzetek el engem a
földről, s lesz belőle kopár, hideg, üres jégtenger, miként a hold.
Mikor Jehova a virágokat teremté, én világítottam neki, a szerelem
szelleme!
– Ki adta a szádba ezt a vakmerő mondást?
– Mózes, vagy Ben Akiba, a ki a teremtést leirta. A harmadik napon mondá
Jehova: «legyenek fák, füvek és virágok, a mik magot teremnek és
gyümölcsöt hoznak!» És lettenek. A negyedik nap teremté a napot és a
holdat. A szerelem elébb volt, mint a nap! S a nap hiába süt a
jéghegyre, ha én ott nem vagyok, nem olvad az meg. Én vagyok a világon a
melegség, én vagyok a lélek. És én mindenütt ott vagyok, a hol a
teremtés foly. Mert vannak kövek, melyek úgy nőnek mint a virágok. Ezt
bizonyítja Plinius. És vannak virágok, a melyek elevent szülnek, és élő
állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely-alakban
párosulnak, és vannak állatok, melyek fennállva járnak, és vannak, a
melyek gunyhókat építenek, és madarak, a melyek beszélnek, és a
mélységtől a magosságig mindenütt ott van a lélek, ott vagyok én! Az
örökké alkotó szerelem.
– Átok a nevedre! kiáltá közbe haraggal Onufriosz. Nem te voltál-e az a
gonosz szellem, a ki Évát elcsábítottad, s az első emberpárt bűnbe
ejtetted?
– No! S hát vétettem vele, hogy most a Jehovát egy pár ember helyett
száz milliók dicsérik?
– De elveszítők a paradicsomot!
Asmodái gúnyosan mosolygott.
– Csak nem adsz tán hitelt a rabbinusoknak, a kik azt állítják, hogy
őseink nem jó házaséletet éltek! mintha Ádám apánk azon szépségek után
csábult volna, kiket «Isten leányainak» nevez a talmud? Ne hidd el azt a
fescenninát «Lilith»-ről. Bizony mondom, a dæmonok közt nincsen nőnemű.
– Jól mondod. Előbb a nők szivét szállják meg, s azok által rontják meg
a férfiakat. Nem te vagy-e a szerzője az első háboruságnak az emberek
között, nem a szerelem ördöge veszítette-e el Ábelt Kain által?
– Úgy történt! De Kainnak volt igaza! És Ábel méltó volt a halálra!
Hah! Milyen zúgás támadt e szavakra a gyülekezetben! Még Lubomirának a
szemei is megvillantak egy pillanatra. Asmodái észrevette e villámot, s
mélyen meghajtá magát.
– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges
birónőm. Kérlek hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy
Eutichæus, alexandriai patriarka irásaiból, hogy a két e földön
született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt «Azma»,
Kainé «Ovaén». Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk
azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel
mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az
ikerhugát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi
ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld.
Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is, meg Ovaént is, s
mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra
olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A mult
századokban támadt egy secta Arragóniában, Abeloniták neve alatt. Ezek
hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni,
hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett
paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes hæresis hirdetői
ellen adta ki VIII. Leo pápa a «Ne quid nimis» bulláját, s megparancsolá
Arragonia királyának, hogy az Abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is
történt. Ime tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az itélet, hogy
Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, a mit az arragoniai
király.
Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja, ez az ördög nagy
dialecticus!
– Oh te átkozott sátánfi! kiálta felgerjedve Onufriosz. Még te a
szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges
nyilaidat! de megállj! én kihuzlak e biztos buvóhelyedből szarvaidnál
fogva. Hát nem megirta-e szent Cyprián «De filiis Dei» nagy munkájában,
hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik
szülött «Seth?» Ennek az utódai népesítették meg a szent Thábor hegyét.
A míg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők,
vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el
a két ivadékot.
– Ismerem e történetet! szólt nevetve Asmódái. Magam is ott voltam.
Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth
ivadék legényei a bűbájos Kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a
Thábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton
csábtánczukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek
énekeltek és tánczoltak.
– De meg is lakoltak érte, mert a mint visszaakartak térni a Thábor
hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel
nem juthattak többé.
– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott