A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 03

mikor még nem tud egeret fogni; a másik a fiatal leány, mikor még nem
tudja, hogy mit beszél.
Az üdvözlés után így szól hozzá a fejedelemaszony:
– Még mindig vannak álmaid?
– Azokban élek.
– Kínzanak? Csábítanak?
– Gyönyörködtetnek. Boldogítanak.
– Nem hallod a szomszédod üvöltéséből, hová vezetnek e gonosz álmok?
– Lakótársam szavait nem értem; de a hangja úgy jár rajtam keresztül,
mint a tűz. Úgy szeretném, ha én is tudnék úgy kiáltani, miként ő! Az
neki bizonyosan nagy könnyebbülést szerez.
– Hát mikor körülfog a nagy földalatti csendesség; ez a holt siket
némasága a kősziklának; nem rettegsz-e itt?
– Oh én a csendességben százféle hangokat hallok. Hárfa peng, pacsirta
fütyörész, a fülemüle húz a bokorban; a vadgalambok turbékolnak a
csalitban, a leánykák dalolnak a kút mellett, a pásztor tilinkója
andalog; és valamennyi fölött a kedvesem suttogása édelg: Milenkám,
szeretlek. Nem hallok egyebet.
– Bűnös teremtés!
– Miért vagyok bűnös? Soha sem vétettem senkinek. Elloptam a számtól a
falatot, hogy az éhező madarakat jól tartsam vele, mikor télen nincs
nekik mit enni. A vízbe esett méhet kiszabadítottam, megcsipett: nem
öltem meg; el hagytam repülni; egy póknak a hálóját el nem téptem; ha
utamba akadt, kikerültem; hát mi bűnöm van nekem?
– A tiltott szerelem.
– Ki tiltja azt?
– Az isteni és az emberi törvények.
– Istennel nem beszéltem soha. Azt mondják, hogy ő igen jó. Ha ő maga
jó, akkor másnak nem tilthatja el azt, a mi jó. A szerelemnél pedig
nincs semmi jobb.
– Van. Az az üdv.
– Hát ha az üdv örökkön örökké tart és még az örökkévalóságon túl száz
ifjukorig egyhuzamban, akkor sem cserélném el érte azt az egy napot, a
mit nem töltött be más, mint a szerelem.
– De erre a fényes napra a kárhozat éjszakája következik.
– Hagyján! Oda is elviszem magammal a szerelmemet, s ott is idvezült
leszek.
– Ez az ördög káprázata.
– Nem láttam soha ördögöt.
– Az volt, a ki elcsábított.
– Oh, ha látnád őt egyszer, nem mondanád azt! ha ha egyszer hallanád őt
hozzád beszélni, akármi tárgyról: egy falevélről, egy futó felhőről az
égen, azt mondanád, így csak az angyalok beszélnek; hát még ha szerelme
szavát hallanád, azt mondanád, hogy ez a mennyország.
– Mosolygó arcza álarcz, hizelgő szava hazugság.
– Akkor a vőlegényem, a kihez erővel kényszerítettek, bizonyára maga az
angyal, mert annak az álarcza csúf, vén, utálatos. A szavai igazak, de
mocskosak. Nem kell nekem az ilyen angyal.
– De atyád akarata az. Tudod a tíz parancsolatot? Szereted az atyádat?
– Azt nem tudom. Hanem félek tőle, azt bizonyosan tudom. Valahányszor
megharagítják, ő megveri az anyámat s az anyám megint megver engem. A
tíz parancsolatot tudom. Az Isten törvénye. Egy helyen azt parancsolja:
tiszteld az apádat, a másik helyen: «ne ölj», a harmadik helyen «ne
lopj». És én egyébről sem hallom, mikor az apám és a vőlegényem együtt
van, a kettőt dicsekedni, mint hogy hány embert öltek meg, mekkora
zsákmányt ejtettek, a várunk falai tele vannak levágott koponyákkal, a
termeink virágos szőnyegekkel, a miket nem mi szőttünk. Hát ha három
parancsolat közül ők nem tartanak meg kettőt, hogy tartsam én meg a
harmadikat!
– Te vakmerő! kiálta fel Mater Lubomira, minő esztelen szavakat ejtettél
ki? Téged nem egy dæmon szállt meg, hanem három. A neveik Asmódi, Beliál
és Beherik. A bujaság, a kevélység és a makacsság rossz szellemei. Ne
feledd, hogy nekünk vannak eszközeink azokat kiűzni a megszállottakból.
– Megcsókolom sujtoló kezedet, fejedelemasszony. Te vagy az erő, én a
gyengeség. De én nem félek sem a földön, sem a föld alatt levőktől
annyira, mint félek a megvásárló vőlegényem nászfátyolától, s nem
szeretek sem a földön, sem az égben semmit annyira, mint az én
szerelmesemnek az egy haja szálát, a mit a ruhámba elvarrva viselek.
Míg az ostoba kis leány megdicsőült arczczal ilyeneket mondott, egy
skolopendrum oda mászott a szép fehér vállára. Mater Lubomira undorodva
ütötte le a kezével a czudar férget onnan.
– Nem érezted a százlábú marását a válladon?
– Nem! Én csak a kedvesem csókját éreztem rajta.
A patkányok ott szaladgáltak vakmerően a lábaik alatt. Nagy volt a
dobzódásuk a szövétnekről lecsepegő faggyu osztalékán, egy-egy fel is
akart mászni a rudjára s czinczogott, ha lepottyant.
– Undok férgek! szólt Mater Lubomira borzadozva. És te inkább választod
a patkányok társaságát, mint hogy bűnödet megbándd, vezeklést tarts, s
atyádnak és Istennek engedelmeskedjél.
Az ostoba kis leány nevetésre indult gödrös orczácskáival.
– Hisz ezek nem bántanak engem. Ezek az én izenethordóim. Tőlük küldök
fel a felső világba köszöntést én a kedvesemnek, s ők hoznak majd
választ vissza, hogyha rátalálnak.
– Bárgyu lélek! Hogy vihetné fel a felvilágba a te izeneted egy ilyen
állatocska?
– Hát ez az én hitem. Ha mások hihetik azt, hogy egy festett kép, a
kinek nincs füle a hallásra, lába a járásra, mégis felviheti az ő
izenetüket egész az égbe, miért ne hihetném én ezt?
– Te Manichæa! Még a negyedik dæmon is megszállt: Azáziel; a káromlás
ördöge! A kiűzés ideje eljött. Holnap megkapod a korbácsot.
– A hány ütés fogja érni a testemet, annyiszor fogom mondani: szeretlek,
szeretlek, szeretlek.
– Hát az első korbácsütést kapd mindjárt én tőlem. Tudd meg, hogy kit
oly őrjöngve szeretsz, a kiért így szenvedsz, a kiért megbántod az
Istent, meggyalázod az apát, Boboli János, tolvaj nevén Canovelli Zeno,
lemondott rólad, felvette a csuhát, kolostorba lépett: a neve «Frater
Aktæon».
Erre a fájdalmas csapásra a leány csak lerogyott a földre, a hideg kőre,
és zokogni kezdett, arczát két tenyerébe rejtve, de még a zokogás között
is e szót fuldoklá: «szeretlek! akkor is szeretlek, még ottan is
szeretlek!»
Lubomira bámulva nézett a lábainál vonagló áldozatra. Hát még is csak
kitalálta, hogyan lehet neki fájdalmat okozni?
A szomszéd ketreczben levő dühös őrült meghallotta, hogy társnéja zokog.
Eddig még soha sem tette. – Az őrjöngő megragadta két kezével a
vasrostélyt s elkezdte azt oly erővel rázni, hogy a ránőtt
stalactit-csapok csengtek-bongtak bele, rikácsoló hangon kiabálva: «Te
is sírsz már! Téged is marnak már! A kigyók királynéja! A ki a
százlábúaknak parancsol! Átkozd meg! Mondd utánam a mit mondok!»
Hanem az, a mit ő mondott, warang beszéd volt, azt Kekharizméne nem
értette; nem is mondta utána. Nem is lett volna annak foganatja. A
szenteket nem sebesíti meg az átok, mind visszahull az a kimondója
fejére.
A síró nő a rácson keresztül kinyújtá a két karját, ujjait egymásba
kulcsolva.
– Fáj! Fáj! Nagyon fáj a mit mondtál, fejedelemasszony. De még ez a
fájdalom is édes. Nem is mondhatok neked érte más szót, mint csupa
áldást vissza. Adják az egek, a honnan minden sugallatok jönnek, hogy
azt az édes fájdalmat, a mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy
teljen meg a szived attól a gyönyörtől, a mi az enyimet kínozza, hogy
lepje meg minden érző idegedet az a kéjadó láng, a mi az alatt, a míg
megemészt, az ég felé ragad. Érezd valaha megtízszerezett erőben az édes
poklot, a minek neve szerelem!
Lubomira elszörnyedve burkolta feje körül sűrű fátyolát s futvást hagyta
el a penitencziák folyosóját. Az egyik nőnek az átka, s a másiknak az
áldása az ajtóig üldözte.
Az átoktól nem félt, de az áldás, a mit a gyötrött martyr megkínzójára
mond, foganatba megy. Ettől rettegni lehet, hogy beteljesül.
– Érzed te is azt az édes poklot, a minek neve szerelem; s légy benne
üdvözült!


AZ ÉNEKLŐ DABÓZA, A TENGERI SZÜZEK ÉS A KEREKES HAJÓK.
Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy
Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius,
Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket.
Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi
baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe
elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés.
Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent
meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer
volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a
Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.
Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a
veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.
Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény
nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő
hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata
partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden
italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös
gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől,
hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik
azoknak a partraszállást megnehezítsék.
Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a
mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első
sorban az éneklő Dabózák.
Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt
Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a
mi történetünk idejében semmi sem található.
Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és
barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a
víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt
első sorban a Dabózák.
A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a
kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy
pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget
szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a
szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint
egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább
azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.
A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából
préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni
olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha
erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és
összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit
utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk
hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig
jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata
népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre
kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni.
Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát
pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s
mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva,
oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran
oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak
neveznek.
Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket
szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy
tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó
hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata
paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván,
hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat
felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy
énekelni mint egy ember.
Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.
Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása
által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad
barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.
Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a
kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.
A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.
A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.
Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye
meg.
A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.
– Itthon van-e a Dabóza?
– Dehogy van itthon a Dabóza.
– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!
– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.
– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!
Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra
csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen
a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap
egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy
száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a
pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán
beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No
ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel
odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a
tervezett ujabb kirándulásoktól.
Ilyen állat az a Dabóza.
A második rém pedig a tengeri szűz.
A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb
bemutatottnál.
A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott
lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De
jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a
hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi
szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal
felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg
lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a
tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában.
A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a
tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel,
hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent
rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy
hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s
aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal;
csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily
óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az
éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett!
hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az
ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.
Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A
cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak
önérdekében állott.
Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt
épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.
A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú,
nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak
jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a
dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a
hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon.
Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A
dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor,
jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a
kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az
emberalakot eltorzítja.
Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három
világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó
házaikkal egyben.
Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat
védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen.
Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész;
nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét.
Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két
oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat
olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el
részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel
találkoztak össze.
«_Disputa._»
_Kritikus._ De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit
elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő
hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia
elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a
XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson
végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy
regényt?
_Szerző._ Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a
juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt
határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész
Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem
bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi
állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották,
egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is
kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási
tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a
szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában
meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval
hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem
érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat
nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.
_Kritikus._ Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója
előtt!
_Szerző._ Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem
csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva
találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer
Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus
idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam
pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas
humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus,
ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel
capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis
lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes
radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus
elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente
discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes
operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias
Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»
_Kritikus._ No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát
csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.
*
«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani
tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin
alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra,
rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét
keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó
engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt
fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a
sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a
kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen
összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség
döntötte el a csata sorsát.
A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri
hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai
polgárháboru idején.
Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint
egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a
paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez
nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati
virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom)
mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán
két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal
csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek
lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül
tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által,
hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit
gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a
waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni,
s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül
törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával
már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az
evezéssel, miként amazok.
Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei
lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem
birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták
volna.


DÁVID KIRÁLY.
Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet
s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt.
Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben
nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid
király is belevonatik a condolentiába.
Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök.
Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve
zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík
hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról
viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.
Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A
waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő
gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi
dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng
nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.
A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges
meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a
világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények
rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik.
Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma
bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden
alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor
fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a
lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű
tövisindás bozótjai tanították meg.
Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok
még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek;
kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába
egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng
férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a
mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli,
fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a
mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a
további kötekedéstől.
Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az
egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi
családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.
Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés;
tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak
kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb
ideig, megölni valakit.
Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.
Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius
megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek
állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a
küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes
ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem
azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata
hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a
sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak
rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.
Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett
látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett
faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római
irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I.
N. R. I.
Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant
csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek
már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben
az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide
kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.
Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj,
az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a
dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó
szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.
A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az
orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.
A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja
öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve
aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül.
Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól
ismerik.
Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és
szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által,
mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a
ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde
halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az
ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok
csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid
király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell,
elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól
összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a
parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett
olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a
kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt;
rájuk nem üt.
Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a
habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven:
«kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára
megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe.
Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.
A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a
vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a
csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra.
Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a
vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész
hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a
felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra
szállítják.
Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a
forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak
megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.
A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt
megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.
A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy