A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 06

addig csak nevet kap, valami szentirásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A
sihedereknek még égett a tűz a sarkukban, nagy mehetnéjük volt a
mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tíz parancsolat,
mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.
Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem mondták,
hogy mit főztek ki magukban?


A BOR A WARÁNGOKNÁL.
Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az
Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai
maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.
Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak
neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi
megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprüjére nem jutnak.
Ellenben a mit kereskedelmi czikknek szántak, az eladni való bort,
kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket igen ügyesen tudnak nyers korában
kicserezni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket
egész guláknak felhalmozva lehetett látni szent Márton napján a szent
Vida piaczán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hivogatá
a kalmár világot: «Numine sub nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii
vestri, quidquid habetis erit», a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk
alatt bizvást megpihenhettek népek, a mitek van, kényetek szerint
bánhattok vele»; világosabban szólva: «nem fizettek vámot». Márton
napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy
csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.
Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a boros
hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett, hanem a
kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a Cadmæi sziklák
öblében halommal halászták ki a libegő boros tömlőket.
S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne vesszen.
Pedig ők maguk nem itták a bort.
Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.
Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a mibe a
király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.
Mire használták hát a warángok a bort?
A rabszolgáik megbüntetésére.
Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztá, vagy
ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor
előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a
rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész
nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta minden ember, «ni hogy tántorog a
nagy hős!» hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot,
a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot
jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak
fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb
büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.
A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek
lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy
meggyógyult, vagy belehalt.
A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer volt.
Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező
hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörüsége volt az, a mit
akkor is most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben
megénekeltek és énekelnek: a bor.


A WARÁNG FIUK.
Ez a bor volt az ő stratagémájuk.
A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit a
természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek gazdáját
maga a bosnya király is minden megszálló seregével megtörni nem tudta,
csak alku útján birta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak
várvívók; az egész harczmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors
menetekkel meglepni az ellenséget, nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó
tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük;
de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük
szerint.
A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan
mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton
napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol
Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva.
A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül
Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy
a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a
karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel
járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett
bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem
mondanak le.
Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a
híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi
vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az
ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet
el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a
hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.
Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad
Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála
a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már
betanított a furfangba a barangoló élet.
Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el
fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az
ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre
rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu
az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott
elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok,
megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége
ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját
is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan
kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény
rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek
benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges
mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot
szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a
várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi
bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor
aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul
csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a
lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból,
arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a
kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron
elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem
hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a
hazatérők előtt a vidéket.
Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.
Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a
megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.
A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel
volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti).
Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy
mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis
leánynyal.
A kihuzott nyíl Solom fiué volt.
Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon
megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a
mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a
büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek
felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet
odaát.
Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a
tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.
A waráng népnek volt alkotmánya.
A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben
hagyja. Arra való volt az országgyülés.
Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai
alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy
melyiknek az előnyére?).
Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a
mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga
adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen
azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a
mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó
törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a
szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy
az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a
gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak.
Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem
voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a
jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és
röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.
_Kritikus._ Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a
nemzet között? Az istenek?
_Szerző._ Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen
egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti
szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás
mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum
Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a
királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a
gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás
szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!»
akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a
kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat,
annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt
a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.
_Kritikus._ Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be
lehetne vétetni!
_Szerző._ Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».
Azonban folytassuk a történetet.
Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről,
hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy
megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett
gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész
felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt
dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik
keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák,
szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén
és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a
most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó
casulát s ezentúl szent legyen a békesség.
Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható
alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő
felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.
A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.
Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.
Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő,
mint maga Teuta királyné.
A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban.
Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő
képességű alkatrészt.
Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő
dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum
dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves
alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal
fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő
megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással
tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált
nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást
engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a
kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve
azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta
elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi
koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni,
mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.
Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.
A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.
Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a
ház asztalára, a gyepre.
A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s
kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe,
szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.
Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő
szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a
harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem
lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a
nyíl utol nem érhette.
E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a
királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.
A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s
kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott
volna.
Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben.
Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából
ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget
egyszerre.
– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes
fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.
És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén
keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a
szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.
– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.
Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.
– Miért követted el e vakmerőséget?
– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.
– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted
nincsen, a mi a férfisorba avat.
– Majd lesz.
– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és
számkivetést.
Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta
tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.
Dávid király hajthatatlan volt.
– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta,
kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.
A fiu nevetett.
– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.
Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a
Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a
hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a
fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem
tudtok jobban?»
Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt
fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté
tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már
most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.
A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az
elitéltnek volt igaza, nem birájának.
A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták
czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás
melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.
A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék
alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.
– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.
– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.
– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő
rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.
Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi
lény meg nem előzhette.
– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a
megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.
– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az
egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a
megboszulása.
– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló
férgeket.
– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy
kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben
őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir
knézen, a ki erős sziklavárában lakik.
– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a
menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a
héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.
– Valóban az vagyok.
– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új
Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel
mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a
patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit
mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal
és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy
mint bánjunk az ellenségeinkkel?
Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a
rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga
felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a
szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből
kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még
a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.
– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért
volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar
tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.
– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?
– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!
Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.
– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól
tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül
abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután
összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét.
Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a
várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.
– Ki mondta el neked?
– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre
menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb
neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel
nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első
elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek
begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez.
Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a
mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a
mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha
majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda
hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a
gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot,
mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol
imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom,
hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell
érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb
útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog
utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben
álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor
a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad;
azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen
olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek
a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón
parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este
újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni
az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod
lesz, mert te neked kell őt leinnod.
– Én pedig soha sem ittam bort.
– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros
pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem
hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy
nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem
emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a
kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez
szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük
róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem
azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont
tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan
előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre
nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még
van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve
közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt
itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a
groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a
menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel
megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán
kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy
rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A
rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra,
hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.
– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az
Isten?
– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott
hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem
város összes lakosságát.
Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos
könyvből!
– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné
gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet:
a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor
beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.


AZ ARANYHEGY.
Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy thrák vadász az
illyriai erdők között szarvast ejtett el s mindjárt lakomát csapott
belőle, nagy tüzet rakott s fanyárson szarvas czombot sütött. Mikor már
csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a
vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá
lett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az
egyszerre aczéllá edződött, s szép ragyogó, lilakék zománczot kapott.
Mikor a thrák Nimród kihúzta a forrás-medenczéből a kelevézét, a midőn
az már megszünt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még
mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányult, hideg volt. Hideg láng! A
kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya épen egy
aranygazdag kőzetre volt rakva.
Így fedezték fel az illyr-aranyat.
Még akkor a föld szinén termett az, hozzá volt nőve a tölgyfák
gyökereihez, nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az
első lelet után hozzá fogtak a turzásához, gödröket vájtak a földbe, a
mit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban
a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek
azok a durván kovácsolt arany csákányok, tálak, kösöntyük, tekercsek, s
a gombafej alakú pénzek aranyból.
Mikor azután a római civilisátorok meghódították az Illyricumot, ők
rendszeres bányaművelést kezdtek el az arany vidéken, a maguk módja
szerint.
Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a
legolcsóbb a mozgató erők között.
A legyőzött thrák, illyr, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig
az életet, az aranyat üldözve.
A ki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha
kiszabadulni lehetetlenség volt.
Az aranygazdag hegy, vulkán alaku gula, melynek tetején lett megnyitva a
függélyes akna, a minek a kutjából, a mint a termő kőzetre akadtak,
folyosót vágtak s azt fúrták előbbre, mig az érczben tartott. Ha az ér
elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret.
Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszinére, hogy a szabad
levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le
a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori
hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy
keresztül-kasul furva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya fészek.
Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyilásokból folyvást füst gomolygott elő.
Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra
hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és
meggyujtották, a mig a máglya égett, a rabszolga munkások hasonfekve
maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhuzódó füsttől meg ne
fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázszsá vált, akkor az
átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével eczetet lövelltek, mire
azok egyszerre porlékonynyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a
csákánynak és kalapácsnak. Igy haladtak egy-egy lábnyomot előre
naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út.
Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a
belsejében. Hova lettek maguk, a kik e hegyet kivágták?
Elszökni innen nem lehetett.
Az aknaúton csak tömlővel lehetett fölemelkedni s a tárnaszádákból
kitekintő elé olyan kép tárult, a mi a bedeszkázott világról ad
fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár, azon alácsuszni nyaktörő
merénylet, és nincs semmi czélja a menekülésnek. Átellenben szédítő
magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori
aranyhegyet körül s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas
hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban, a «Bludár». Ezzel szemközt haladni
emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel
a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és czölöpzetek elszakítanak
belőle egy részt. Az innenső martot zuzógépek foglalják el, a melyeknek
kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok
dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat
mélyen alá mosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át s
aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal,
egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába s ott eltűnik a
föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, a kinek van hozzá kedve.
Csakhogy a kik azt az utat netalán megkisértették, épen úgy nem tértek
vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint a kik a más világra
vándorolnak.
A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, a miből azt
gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.
Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt,
legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, a
hol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon
keresztül összegyűjtve, egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és
valaha élt lelkes agyagból. Vajjon miféle érczet teremthet elő egy ilyen
földréteg?
Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt
mutatják azok a törmeléksánczok, a mik a tárnák szádáitól a hegy aljáig
vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, a miben valaha arany volt, keverve
hegykristálylyal és amethyszttal. Ezek a törmeléksánczok teszik a