A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 12

jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.
Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.
Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte,
hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe
jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az
erdőben.
Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.
Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.
– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.
– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.
– A más világban. Jer ide hozzám.
Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első
párkányt sem.
Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki.
Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.
Megmutogatta neki a szörnyű leletet.
Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.
– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk
bukkanunk. Ezek minket megesznek.
Solom megnyugtatá a remegőt.
– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett
pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a
csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger
járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi
csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.
«_Disputa._»
_Kritikus._ De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan
szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem
akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor
Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről
megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól
kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem,
hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába,
hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De
végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az
ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?
_Szerző._ Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel
akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy
ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi
állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre
most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről
betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy
mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a
mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a
holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»
– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz
előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink
nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg,
mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.


A SOLOM ÁLMA.
A napot (fekete, földalatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni
az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a
ledöntése nem sikerült.
Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az
elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott
egy rakáson. Egy csoport teknőczöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó
lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közülök, a többi
elszaladt. Amazokat leadogatta Darinkának, a ki nagyon megörült a drága
pecsenyének, odahaza ezt a finom inyenczséget csak az uraság számára
volt szabad halászni. A teknősbéka bőjtös eledel: hús, a ki úszik: tehát
hal.
Ime két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra.
Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot
tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett
használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette,
hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medenczéjéből
aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perczeket. Megint úgy aludtak, a
hogy a mult éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem
volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt
és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csakúgy
nyekkent bele, a mit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak
– törvény szerint s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házas élet
gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj
megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva alugyék.
Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az
első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó
cseppjeit a bele töltött víznek a két koloncz közé.
Most aztán kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő? Ez volt a
barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt
arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi
chronometereinknek.
Solom elébb megtöltötte a medenczét ismét szinültig vízzel, s a tarka
kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó
társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.
Darinka, a mint az ökleivel kitörülte az álmot a szemeiből s a pattogó
tűz világánál meggyőződött róla, hogy ismét a földalatti Isten világában
van, rögtön azt kérdezé Solomtól, gyermeki kiváncsisággal, «no hát
megálmodtad-e a hosszúfejüek meséjét».
– Meg, szegényt! felelt Solom. Kuporodj ide mellém, mindjárt elmesélem.
– Jaj! csak borzasztó ne legyen.
Solom elkezdé az álom meséjét.
«Hol volt, hol nem volt; mikor még egészen más világ volt, a «Zágon»
Isten azon gondolkozott, hogy kit tegyen ennek a világnak az urává?
Először megpróbálta a «nagy» medvével, az hatalmas termetű állat, két
talpán jár, fára is tud mászni; derekasan ordít; de nincs semmi ész a
fejében. Azután megteremtette a «nagy» majmot az «obesiánát», ennek már
esze is van, négy keze is van; de ez meg nem tud beszélni, ez nem
parancsolhat a többi állatoknak. A Zágon Isten pedig olyan állatot akart
teremteni, a melyik ő vele beszélni tud, és ő neki áldozik. De hogyan
teremtse ezt meg? A sárkányt megteremti a posvány, a táltost a forgó
szél, a vizi hüvelvényt a tenger, a lidérczet a hulló tűz; de ki teremti
meg a beszélő embert? A Zágon Isten tehát készített agyagból egy alakot,
kezekkel, lábakkal, jól megnyujtott fejjel, s azután segítségül hivta az
üstökös csillagot. Ez az Isten lelke. Mikor ez olyan közel jön a
földhöz, hogy beleütődik, akkor ez a tüzes lélek egy új teremtésnek ád
életet, a milyen még eddig nem lakta a világot. Így teremtette az
embert, a hosszufejüt.
– Ezt te mind most álmodtad?
– Nem. Ezt az anyámtól hallottam. A régi papjaink beszélték eképen az
ember teremtését. – Ez a faj aztán elszaporodott, sok családot alkotott,
de csak akkor vette észre a Zágon Isten, hogy elfelejtett neki olyan
körmöket és agyarakat adni, a milyeneket a medvének adott. E miatt nem
hogy az új ember lett volna ura a világnak, de ő lett az egész világ
üldözöttje, egy állat sem félt tőle; bölény felöklelte, medve megtépte,
vadkan megkergette; kénytelen volt az öklei számára fegyvert keresni: a
kőből készített fejszét, buzogányt, azután a barlangokban keresett
buvóhelyet, menedéket a porontyainak. Ekkor támadt egy hatalmas, nagy
király a nemzetségéből, a kinek a neve volt Kaján. Ez föltalálta a
nyilazás mesterségét. Hogyan lehet nagy távolból az ellenséget elejteni?
gyorslábú vadat futtában megsebesíteni, erősebb állatot gyöngébbnek
legyőzni. Ez a nyil, ez a kézíj megtette őt a világ urának. A Kaján
nemzetsége diadalmaskodott sűrű harczaiban a medvék és dabózák rusnya
fajzatai fölött, s lehuzta azoknak a bőrét, és a saját testét takarta be
vele. Ebbeli nagy büszkeségében elhatározta, hogy királya, a nagy Kaján
örök emlékére egy halhatatlan művet fog alkotni, a miről azt, míg a
világ világ leszörökké megemlegessék: egy óriási barlangot, a mely egyik
hegy lábától a másikig tör keresztül. Úgy törték, rakták, tágították,
rovátkolták a Bludár mentében, a sziklák kebelében ezt a rengeteg nagy
barlangot egy emberöltő időn keresztül. – Azonban ez alatt a
hosszúfejüek a hatalmukat, a melylyel őket a Zágon Isten felruházta,
gonoszul használták. A nyilaikat nem csak a fenevadak ellen fordították;
hanem a saját embertársaik ellen is. – Megölték a maguknál gyöngébbet.
És miért ölték meg? Azért, hogy megegyék. Az erősebb ember megölte a
gyöngébbet, azért, mert jó izű volt a husa.
– De ezt csak álmodtad már? kérdé összeborzadva Darinka.
– Nem bizony. Ez mind igaz; mert az anyám mondta. A hosszúfejűek
emberevők voltak. «Ejnye!» kiálta fel, ezt látva a Zágon Isten, «ezt
ugyan megbántam, hogy megteremtettem! Nem kellett volna neki ilyen
hosszú fejet csinálni, abban lakik a nagy gonoszság!» S azzal fogta
magát, rázudította a tengert a földre. S az özönvízzel elseperte az
egész ivadékot. Eddig az igaz történet. Ezt elhiheted. Ezt minden ember
tudja, a ki csak valaha pappal beszélt. Most következik az én
álomlátásom, a mi az éjjel a szememre szállt. Úgy jött, mintha én volnék
a Kaján királynak a legkisebbik fia, tizenegy bátyámnak legifjabbik
öcscse. Épen nagy diadalútról kerültünk haza a királyi palota
barlangtermébe s tartottunk nagy áldomást a velünk hurczolt foglyok
véréből és konczaiból.
– Huh te, hogy tudsz ilyen csunyát álmodni?
– Azt én. Emlékezem rá, hogy én is egy ilyen szép leánynak a fehér…
– Jaj! ne mondd tovább! félek tőle!
– Hiszen most már én nekem is a hátam borsódzik bele, ha visszagondolok
rá; de mikor odaát voltam a hosszúfejű világban, csak olyan örömet
éreztem én azon, mint mikor az ember egy szép fehér hattyut lelő
röptében. Az is de szép állat! Hanem azért jó a husa! Aztán ellenség
volt. Selypített. Egy egész nemzetség volt, mely az «r» betüt nem mondta
ki, hanem «ly»-et hangoztatott helyette. «Ezért» megérdemelte bizonynyal
a kiirtást. Leöltük az utolsó gödölyééig. Aztán megettük őket. Ez nekünk
gyönyörűség volt, nekik pedig dicsőség, így a vérük megmaradt
embervérnek, a husuk emberhussá vált; nem lett belőle féregabrak. Én
voltam a legszebb királyfi, nekem jutott a legszebb csemege.
– S ez azt csemegének mondja.
– De most is számban az ize.
– Ne mondj már több ilyen bolondot! Mi lett azután?
– Hát azután a nagy tüzet égni hagytuk, a nehéz kőtévőt a barlang két
nyilása elé támasztottuk s akkor elfeküdtünk a tűz körül a leterített
medvebőrökre, az asszonyok a lombból vetett ágyakra és elaludtunk. Nekem
úgy tetszett, mintha az egész barlang ingana, rengene alattam, ez is jól
esett, azt hittem, ringatnak. Hát egyszer csak nagy földrengető
csattanás riasztja fel az egész alvó népet. Az egyik kő-tevő, (az a
melyik most is a földön fekszik) magától bedült, s arra mi valamennyien
úgy éreztük, mintha a barlang padlata egyszer erre, másszor arra hajlana
lefelé úgy, hogy a tűz körül fekvők majd az egyik, majd a mási oldalról
gurulnak a parázs közé. Aztán meg egy nagy darab kőszikla zuhan alá a
magas padmalyról a máglya közepébe s azzal szétrugja a tüzet, szerte
szórva mindnyájunkra a parázshalmot. Erre mindannyian felugráltunk s
menekültünk az első lonkára. A barlangban szerteszét repült üszkök egy
pillanat alatt meggujtották a sok száraz almot, a medvebőröket, úgy hogy
lángba borult minden. Ha az bele talál kapni a felhalmozott száraz fába,
a mi hasábokban feküdt toronymagasan a barlang mélyében, mind odaégünk.
Éreztem, hogy süti a testemet a láng, a hajam pörkölődött.
– Jaj! fuss hát onnan a tűz közül!
– Hiszen csak álmodtam, te golyhó! Csak az apám, a nagy király nem
vesztette el az eszét. Hatalmasan ordítá el magát!
«Arrarerrerrirrirorrorurrur!»
– Hajh te! Mit tesz az?
– Ez azt teszi, hogy szaladjon minden ember a tüzet oltani, kobakkal,
kecskebőrtömlővel hordjanak vizet a külső tóból.
– Okos ember volt az a te álomapád. Vajjon hogy hivtak téged akkor?
– Volt is akkor nekünk nevünk. Mindenkit annak hivtak, a milyen volt,
«pirók», – «pufók», – «orros», – «agyaras», – «pisze», – «suta», –
«balog», – «kesely», az asszonyokat «szemők», – «emős», – «üsző», –
«boglyos». Neve csak az egy királynak volt «Kaján». Meglehet, hogy azt
is a jó tulajdonságaiért kapta.
– No hát eloltottátok-e a nagy tüzet?
– De nagyobb bajunk lett annál. A tóhoz küldött embereink nagy hamar
ijedten rohantak vissza, kiabálva: «harraherrehirrihorrohurru!»
– Hát az mit tesz?
– Azt, hogy nyakunkon a medvék, meg a dabózák! Hirtelen helyre akarták
állítani a feldült sziklafedőt a barlangnyilás elé! de már nem vala
idejük hozzá, mert a sötét folyosóból nyakrafőre tódult elő egymás hátán
keresztül kapaszkodva, a sok bozontos fenevad, iszonytató ordítással, a
mi még most is a fülembe cseng.
– De hát hogy jöhettek azok ide? Hisz azoknak nincs tutajuk, hogy a
Bludáron leereszkedjenek.
– Hát hiszen épen ez volt a Zágon Isten boszuálló csodája. A tenger
hajtotta őket ide. A tenger kicsapott a partokon felül, a legmagasabb
hegyek tetejéig, s visszafelé hajtotta a Bludár folyót ugyanazon a
barlangfolyosón át, a mit az magának a hegy alatt ásott, egész odáig, a
hol a tengerbe ömlik, s erre valamennyi barlangi medve, sokatevő,
halottásó vadállat, a kiket a visszatóduló víz odujából kizavart, uszott
az áradó vízzel együtt, a merre az nyomta fölfelé, az egymásra következő
barlangokon keresztül, míg utoljára a szomszédunkban levő
cseppkőbarlangig eljutott. Itt világosságot látott maga előtt, mely az
égő barlangból terjengett, medvefővel azt gondolta, hogy az ott
«napvilág» s mind odarohant, nagy dühvel s elzárta előlünk a menekülést.
– Jaj ti szegények! Mi lesz belőletek?
– Mi felfutottunk az első lonkára s hirtelen kézbekaptuk a tegzeinket,
lándzsáinkat s azzal elkezdődött a végső irtóharcz a két fenevad, az
ember és a medve között. Alant a lánggal égő barlangban a szőrös vadak
sem maradhattak, el kellett nekik foglalniok a felső lonkákat, a
meztelen vadaktól. Ebből támadt az ádáz haláltusa, a melynek nem
lehetett addig vége, a míg valamennyi ki nem adja a páráját. Eleinte
könnyű volt a védelmünk, a dabózákat kivégezni elég volt a nyil is, s a
felkapaszkodó medvének a fejét bezuzta a kőfejszénk, mielőtt a körmét,
fogát a husunkba vághatta volna. Azonban a barlang torka egyre okádta az
utóbb tóduló szörnyetegeket, s azok nem sokára az elesett társaik
testhalmazára hágva elérhették az első lonka szélét, úgy hogy nekünk fel
kellett menekülnünk a második lonkára. Ott ujra kezdtük a védelmi
harczot; de már a nyilaink elfogytak, a lándzsáink kőhegyei beletörtek a
medvék agyaraiba, közelről kellett velük harczolnunk, buzogánynyal,
kőfejszével, szijon csóvált szegletes kövekkel. Ez alatt meggyulladt
maga a barlang hátuljában felrakott magas farakás, s nem sokára tetőtől
talpig lobogott, recsegett, mint egy égő torony, magasan bevilágítva a
barlang sziklaboltozatának meredező csompóit. A sütögető tűztől még
dühösebbekké lettek a mi bősz ellenfeleink, a bundájukat perzselte a
rájuk hulló zsarátnok. Nekik is fel kellett jutniok a védelmet kináló
sziklagádorba, ha meg nem akartak sülni. Végre kénytelenek voltunk a
harmadik, a legmagasabb sziklafokra felmenekülni, a hová csak lábtókon
juthattunk. A mint ezeket felvontuk magunk után, a medvék ellen nagyon
erős állásunk lett; ők a sziklapárkányt, még ha egymás hátára
kapaszkodtak sem érhették el, míg mi őket felülről lezudított kövekkel
agyba-főbe verhettük. Az asszonyok hordták a köveket.
– Hát én nem voltam melletted?
– Csak te maradhass! S ne kivánkozzál oda, a hová nem hivtak. Nem sokára
megjelent egy harmadik küzdő fél a csatatéren, a ki mind a kettőnknek
ellensége, s mind a kettőnknél erősebb.
– Vajjon ki lehet az?
– A tenger. Az alulról felnyomuló özönvíz, mely a barlangi állatokat
idáig kergette, még magasabbra áradt; betöltötte a cseppköves üreget s
onnan aztán a folyosón keresztül kezdett beömleni a barlangba. Az első
dolga az volt, hogy a barlang aljában égő tüzet egyszerre kioltotta.
Csak a magas farakás égett még. De mi még akkor sem vettük észre, hogy a
tenger jön ellenünk; mert a víz szine úgy el volt lepve állatok
hulláival, hogy mi csak azt láttuk, miként emelkedik a barlang feneke,
az egymáson heverő vadakkal, tengeri csigákkal, hinárral terítve
folyvást magasabbra? Elébb az első lonkát takarja el, majd fölemelkedik
a másodiknak a párkányáig. Ekkor már rémülve vettük észre, hogy a
bejáróinknak a kapujai egészen elsülyedtek valahová. Egyszer aztán
erővel tört keresztül a zuhatag a folyosó nyilásán, harsogva s arra
elkezdett az egész hullatömeg sebesen forogni az örvény sodrától, a hogy
annak a másik tónak a vizét látjuk orsózni.
– No ugyan nem szerettem volna ott lenni!
– Én sem mennék még egyszer oda. A vízár egyre emelkedett, s a mint a
második lonkát is meghaladta, az ott tomboló medvéket is felvette a
hátára, azok a vízzel együtt emelkedtek fel egészen mi hozzánk, a míg a
párkányunkat elérték. Ekkor aztán elkezdődött a végső haláltusa
közöttünk. Ember és fenevad összeszorulva abba a legfelső üregbe, a hol
azt a csonthalmot találtuk. Ember és vadállat ordított, üvöltött, egyik
sem különben, mint a másik, a kőfejszék csattogtak a kemény koponyákon,
az asszonynép sikoltott, a haldoklók hörögtek, a tűztorony recsegett, a
tenger csapkodta a sziklákat, s a sziklák rázkódtak. Fogyott az élet.
Egyre magasabbra nőtt a hullahalom; egyre feljebb hágott a vízár, már
csak az a halom állott ki belőle, megvetve a hosszúfejűek és a medvék
testeiből. Annak a tetején harczolt még egymással a két fajzat
maradványa. Ott láttam magam körül eldülni a tizenegy bátyámat,
kőkéseiket a megölt ellenség szivébe merítve, ki őket is megölte. Ott
roskadt össze előttem a Kaján király maga, iszonyún szétmarczangolt
testtel, de még egyszer fölemelkedett fektéből, hogy a kőfejszével még
egyet üssön a leterített ellenfél fejére. Azután egyedül maradtam.
Minden halott volt már körülöttem. A tenger a lábamat locsolta, a mint
nemzetségem hulladombján álltam. Az égő farakásnak csak a hegye lobogott
még a körben forgó víztükör felett. «Hát én velem senki sem jön
megküzdeni? Hát én mire maradtam itt egyedül?» Erre a felkiáltásomra
egyszerre felbukkan a víz alul egy roppant nagy medve, nem olyan, mint a
többi, ez egészen fehér s a feje keskenyebb. Ah, ez az én párom, ez van
nekem szánva.
Nem kerestem se fejszét, se dárdát, puszta kézzel, kitárt mellel vártam
be, s míg az engem rettentő karjával átölelt, hogy agyonszorítson, én a
torkába dugtam az öklömet s megragadtam a nyelvét, hogy kitépjem.
– Jaj, hogy nem lehettem én akkor melletted.
– Hiszen ott voltál. Mikor legjavában folyt a nehéz harczom, te meg
belemarkoltál az üstökömbe s addig tépásztál, a míg felébredtem.
– Igen bizony, mert a mit te ki akartál tépni a tövéből, az nem a fehér
medvének a nyelve, hanem az én kontyom volt.
Erre aztán mind a ketten nevetésre fakadtak, szép fehér fogsoraikat
egymásnak mutogatva.
Erről a fogsorról valami jutott Darinkának az eszébe.
– Te hallod-e? Ha te annak az emberevők királyának a fia vagy, akkor én
félek te tőled, hogy egyszer engem meg találsz enni.
– Bizony, mondok, hagyá rá Solom; magam is úgy érzem néha, mikor sokáig
nézek rád, hogy szeretnélek megenni, meg is tenném, ha valamit nem
fogadtam volna! elkezdeném a szádon. A Darinka össze is szorította az
ajkait azonnal.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
_Kritikus._ És e szerint szerencsésen a nyakába varrtuk a jámbor Solom
királyfinak az egész paleontologiai megfejtést. Azonkívül gazdagítottuk
a világtörténelmet egy præhistoricus katastropha adataival, a
nyelvészetet pedig egy özönvíz előtti idiomával, melyben egyedüli
magánhangzó az «r» betű.
_Szerző._ De kérem «h» betü is volt benne. S ki tudja, hova
tökéletesítették volna még a nyelvüket, ha az akadémiájukat
felállíthatják?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– De már most lássunk a dolgunk után, elég volt a mesemondásból. Hozd a
fejszét, én meg a vasrudat.
S hozzá fogtak egyesült erővel a kőlap tovább töréséhez. Délig rést
törtek benne, akkorát, hogy át lehetett rajta bujni. Ki mondta meg
nekik, hogy dél van? bizonyára a gyomruk; nincs olyan toronyóra, a mely
annál pontosabban elverje a déli tizenkettőt.
A mint kipihenték magukat, összeszedték a szerszámaikat, élelmi
szereiket, s átkusztak az újon tört résen.
Hosszú, haránt lefelé hanyatló sikátor nyilt meg előttük, mely messze
elvezetett zeg-zugos futásban, jobbról is balról is oldalnyilásoktól
megszakgatva, melyek a járatlan kutatót könnyen megtéveszthetik. A
hajdan járt utat azonban meg lehetett ismerni arról, hogy a falai
kormosak voltak, az itt járó-kelők fáklyái füstjétől. Ez jó vezető volt.
A napszámláló követ nem volt szükség magukkal hozniok, mert hiszen a
felvilágban levő társaiktól megtudják, ha megint összekerülnek, hogy
hány nap mult el földalatt járásuk óta, arra az eszközre majd csak akkor
lesz szükségük, ha mindnyájan ide alant lesznek.
A tekervényes sikátor messze elvezette őket a hegyek belsejébe, siket,
hangfullasztó oduk tömkelegébe, a hol egészen elvesztették a Bludár
földalatti zugásának neszét.
Darinka aggódott, hogy el talál fogyni a szurokfenyő hasábjok, s akkor
hogy találnak vissza? Vékonyabb szilánkokra hasogatták azonnal a
fáklyáikat. Az élelmi szerük is fogytán volt már, csak a száraz borsó
járta.
Egyszer aztán úgy tetszett Solomnak, mintha, a földre fekve, távoli
morajt hallana.
– Közeledünk hozzá. Mindjárt megkapjuk a Bludárt, s ott aztán lesz fa
is, meg teknőcz is, majd sütkérezünk, vendégeskedünk ott.
A moraj egyre hallhatóbb lett, a folyosó, mely eddig szikkadt volt,
elkezdett nyirkossá lenni, a tetejéről lecsüggő cseppkő a fejeiket
fenyegette, egy éles szögletű kitérőnél aztán megcsapta a füleiket
egyszerre a mennydörgő zuhaj, a mit a Bludár támaszt oda alant.
Milyen örömrivallással üdvözölték a keresett jó ismerőst! Futottak
feléje, hogy minél elébb meglássák. S hogy megijedtek tőle, a mikor
meglátták.
Nem egy barlang; egy egész földalatti tájkép tárult fel előttük,
szétnyilt sziklafalak, egymásba illő csompókkal és vápákkal,
bérczszigetek, félredült tornyok, s azok között a zuhogva, harsogva
vágtató szilaj folyam.
Mindjárt a völgy elején volt egy kerek tómedencze, miként az első
barlangban; csakhogy ez nem képezett körülforgó örvényt, közepén
bemélyedő orsója köldökével, hanem inkább magasra felbugygyanó dombot.
Egy hegy, egy gúla – vízből. A mint a felülről nyomott folyam
sziklabörtönéből egyszerre kitör elemi erőszakkal, s két ölnyi magasra
túlemelkedve a medrén, a tó közepéből szétküldött hullámgyűrűit
egymásután paskolja a part szikláihoz, alámosva azokat egyre mélyebben s
azután egy keskeny teknőbe szorulva, a kilőtt nyíl sebességével vágtat
odább, iszonyú zuhajjal omolva alá fenekét látni nem engedő mélységbe.
– Te, galambom! mondá Darinka, a mint a bámulattól magához tudott térni,
ezen a folyón emberek át nem kelhettek soha.
– Rajta nem, de alatta talán? Szálljunk csak le a mélységbe.
Az őslakók gondoskodtak lépcsőkről, egymásra hengerített sziklák: nem
lépegetni, de fölkapaszkodni valók, egész addig a völgyfenékig vezettek
alá, a melyet a magasból alárohanó folyam tajtékká tört habjaival
elborít.
És Solomnak jó sejteme volt. A százlábnyi magasból alárohanó folyam, a
kirugó sziklapárkányról ívtöredékben omlott alá, messze elválva a
meredek sziklafaltól. Ámde az egész völgyfenéket alatta sűrű köd takarta
a porrátört víztől.
Ki mer e félelmes ködbe leszállni, hogy az átjárót keresse? Nem fölötte,
hanem alatta a haragos folyamnak; fittyet hányva az ő egész felséges
haragjának!
– Gyujtsunk most két fáklyát, mondá Solom. Te az egyikkel maradj itt a
parton, én a másikkal leszállok a ködbe s keresem gázlót.
S azzal fogta az egyik fáklyát s neki ment a láthatatlannak.
A fáklya perczegett a ködtől, a mint leszállt bele, de nem aludt el.
Csak annyit látott mellette, a mennyit egy lépéssel átgyőzhet: egy-egy
fekete követ, mely a vízből kiáll; hanem azt megtalálta minden
lépésnyire: rakott ösvény volt itt «Themzetunnel». Egyszer csak azt
vette észre, hogy a köd elhagyja s a tulsó part sziklái merednek fel
előtte. Átjött a vízesés boltozata alatt.
Most aztán inte a fáklyával Darinkának, hogy ő is jöjjön utána.
A Darinka is megtalálta az utat.
– Jaj te! holyannak láttalak! Szörnyüködék Darinka, a mint Solom
felsegíté a sziklapartra. Ha én azt el tudnám úgy mondani! Mikor a fehér
ködben, a víz mögött jártál. Mintha valami tündér volnál; mintha fényes
holdudvar vett volna körül, s annak a közepett szivárványos volt az
arczulatod azután, hogy bementél a vízboltozat alá, s azt a fáklyáddal
bevilágítottad. Talán ilyen lehet a templom, a miben az Isten lakik.
– Hát én épen olyannak láttalak téged, mikor te jöttél a vízesés alatt
keresztül.
S aztán, hogy mind a ketten olyan tündér formának látták egymást,
összeölelkeztek.
– De már most siessünk. A fákat kell megtalálnunk, a miket társaink
odafenn a folyón leusztattak. Azoknak valahol fel kellett itt akadniok,
fa nem marad a víz alatt.
A Bludár kanyarulata miatt csak a balparti sziklákon lehetett tovább
hatolni. A folyam csupa zuhatagokban esett alá.
A völgy aljában aztán a tágas barlang egyszerre két részre vált. A
boltozatról egy bástyaszerű oszlop nyult alá a szikla fenekéig, s az a
Bludárt két felé osztotta. A bal ágnak jutott a keskenyebb szakadék, a
jobb ágban maradt a folyam testesebb része. Ezért a baloldali ösvény
kinálkozóbb volt. Azt már meg lehetett győzni könnyű tutajjal is; annak
a mentén lehetett gázolva követni a sziklafolyosót.
– Ez nekünk baj! mondá Solom, mert ha idáig jutunk a népeinkkel, azok
mind kapni fognak rajta, hogy a könnyebb járatú ösvényen jussanak ki a
szabadba. Ez a sekély víz pedig nem oda vezet, a hova én akarok eljutni;
ez a remete barlangjának a völgyébe visz. A nagyobbik ága a Bludárnak a
Branta folyó, az vezet engem a «tüzes szentek» kolostorához. És én
megesküdtem, hogy addig nem nevezem magamat férfinak, se mástól nem
hagyom annak neveztetni, a míg a kisebbik anyámat börtönéből ki nem
szabadítom. Addig tacskó legyen a nevem! s a férfiu, a kit tusára hivok,
az asszony, a kitől csókot kérek, azt felelje: «eredj kölyök! törüld meg
az orrod!»
Már erre a fogadásra a Darinkának is át kellett látni, hogy a folyam
szélesebb ágának a futását kell nekik megtalálniok. És fát még mindig
nem találtak, hogy a fogytán járó szurokfenyő fáklyáikat pótolhassák
vele.
Még is csak átgázoltak a sekélyebb ág vizén a szélesebb barlang
torkolatába.
Ott aztán a legelső kanyarulatánál a vízmosta üregnek nagy örömmel
kiáltának fel egyszerre: «itt a gerendák!»
A barlangüreg e helyütt lapos volt, de széles; az egész üreget azonban
úgy eltorlaszolta az egymás hegyére hátára tolt mindenféle fatömeg, hogy
azon keresztül hatolni nem lehetett. A felbugyogó hullám egyre hányta ki
magából az elnyelt czölöpöket, s a vágtató vízhát hordta őket a
többihez. Azok odafent ugyancsak hozzá láttak a takarításhoz.
Megvolt tehát a fődolog, a tüzelőnek és fáklyának való.
– Az sem lett volna baj, ha a fáklyánk elfogy is, biztatá Solom
Darinkát, az oldalamra tekert kötél földi gyantába van itatva, ez
eltartott volna a visszafelé való útban. Nem indultam vaktában a
veszedelemnek. De most lássunk utána, hogy mi tartja itt fenn ezt a sok
úszó fát? Mert mi nekünk át kell jutnunk a folyam tulsó partjára megint.
Az pedig ez idő szerint lehetetlenség volt, a gerendatorlasz a barlang
padlásáig elzárta az átjárást; a folyam alatta zúgott el, s ha egy
gerendát elvettek a torlaszból, jött helyette a víztől hajtva kettő.
– Neked innen vissza kell térned a népünkhöz, mondá Solom, hanem elébb
szerezzünk ennivalót az utadra.
Volt abban válogatás: csak meg kellett bolygatni a köveket, csoportostól
jöttek elő azok a hatalmas dalmátiai rákok, a miknek akkora az ollója,
mint egy kis gyerek-kéz. Nagy hamar tüzet raktak egy szikladöbörben s
belehányták a rákokat, azok szép pirosra sülve jöttek ki a