A három márványfej: Regény, kritikával elegy - 02

Ennek a titoknak a megoldását rejti a brantavölgyi zárda.
Az előkelő családok leányai egész tizenkét éves korukig otthon
neveltettek, s igen természetesen társaságba nem kerültek. Irni, olvasni
nem kellett nekik tudni. Ez volt a legjobb methodus: megakadályozni a
világi csáb incselkedéseit. Mert ellenben Raguza tele volt poétákkal, a
kik egyébbel sem töltötték az időt, mint szerelmes versek firkálásával.
Ezért is hivatott ez időben Raguza a «szláv Athenænek». Azonban enyhítő
körülményül legyen felemlítve, hogy a dalmata költők verseiket latin
nyelven irták; úgy, hogy azok csak férfiak gyönyörködtetésére
szolgáltak. Ezt a nyelvet pedig csak irástudóknak lehetett elsajátítani,
mert nem használtatott a közbeszédben, csupán a tanácskozásban, az
igazságszolgáltatásban s az idegenekkel való közlekedésben. (Hiszen mi
magyarok is voltunk egyszer ilyen athenæiek.)
Mikor aztán kezdett a kis leány abba a korba lépni, a mikor szeret az
ablakon kikukucskálni, akkor érte jött egy tisztes matrona, fehérfekete
skapuláréval a fején, a kék palásttal a vállán, melyre ezüst csillagok
és arany lángok voltak himezve, az átvette a szülőktől a reményteljes
csemetét s maga mellé ültetve a gyaloghintóba, elvitte a három tüzes
szentek zárdájába. Ott aztán addig maradt a kis leány, a míg évek
jártával támadt a számára (néha már ki is volt szemelve) egy ilyen
fentebb leirt szeretetre méltó, hozzá illő vőlegény, a kinek a
kecskeszakálla már ezüstbe játszik, a ki a szülők tetszését megnyerte; s
miután az érdekelt felek a hozomány és móring, s más ily lényeges
tárgyak felett szépen megegyeztek, akkor a kék köpönyeges matrona ismét
visszahozta a gondjára bizott kisasszonyt, a ki a kolostorból azután
egyenesen az oltár elé lépegetett kiválasztott vőlegénye karján (azaz,
hogy csak az ujjainak a hegyét érintve kezével).
De hátha a fiatal leánynak nem tetszett ez a szeretetre méltó ábrázat, a
melyet az idők már úgy telerajzoltak zónákkal és meridianusokkal, mint
valamely földglóbust? Hátha inkább szeretett volna egy olyan
kiállhatatlan deli sihederrel, (a ki még lépni sem tud, hanem ugrál), az
áldásosztó pap elé járulni? Hátha már álmodott is valaha ilyenről?
No hát épen az volt a három tüzes szentek kolostorának a legfőbb
dicsősége, hogy még az álmokat is meg tudta őrizni.
Az álmokat! A fiatal leányok álmait! Hisz az túl megy az emberi
hatalmon. Túl is ment. Azért volt az ő hirük olyan nagy!
De nem csak a raguzai patriciusok küldték ide a serdülő leánykáikat a
biztos zárdába, hanem a szomszéd tartományokban lakó knézek is. Azoknak
megint egészen más okaik voltak erre az elővigyázatra. A knéz valami
olyan fejedelemforma volt: «kis király», a hogy a magyarok mondják.
Várban lakott, fegyveres csoportot tartott, háborut viselt, majd az
egyik, majd a másik szomszédjával. Aztán megesett, hogy egy harmadik
szomszéd az alatt rajta ütött a várkastélyán, s a mit elvihetett,
elrabolta. Ha szép leányt talált, azt bizonyosan ott nem hagyta. Sőt
legtöbbször épen a szép leány volt az ok a háboru viselésre. Tirimir
knéznek volt egy szép leánya, Dragomir knéznek meg egy levente fia. De a
kettőt elválasztotta a vérbosszu. Ez volt a «törvény» arra befelé a
hegyek között. Itt csak úgy lehetett a leányt feleségül venni, ha az
apját, vagy egy pár bátyját agyonütötték. Ebből azután megint ujabb
vérbosszu füződött s ez szállt hagyományul ivadékról-ivadékra.
Sokszor meg a tengeri rablók rohanták meg a vidéket s a védtelenül
mulatozó leánykákat ölre kapták, elrabolták; elvitték a marokkói császár
háremébe.
Még ezek ellen is a legbiztosabb menedék volt tehát a legféltettebb
kincs, az ifju szüzek számára a brantavölgyi kolostor; mert ha még akadt
volna is oly vakmerő, akár kéjencz akár martalócz, a ki erőhatalommal
támadta volna meg a magányos zárdát, azt először is a három tüzes
szentek mindenféle pokoltályoggal verték volna meg; de sokkal inkább a
nyakába zudították volna a bátorszivű apáczák azt a gát közé szorított
tavat s egész seregestől leseperték volna a tengerbe, a hogy ezt egyszer
meg is izente az ott kóborló Hayreddinnak, a kalózkirálynak, az
apácza-fejedelemasszony, a büszke Lubomira.
A brantavölgyi zárdában nem tűrtek meg semmiféle hímnemű állatot, legyen
bár annak a neve férfi, kakas, vagy kandúr. Még a galambokat sem
engedték megtelepedni a padláson. Hiszen két csókolódó galamb épen a
legjobb jelképe a szerelemnek. Itt nem szabad senkinek és semminek
szeretni! Ha csalogány jött a kert bokrai közé, elfogták lépvesszővel;
kitekerték a nyakát. Ez is a szerelem énekese.
Az egyetlen férfi, a kinek hetenkint egyszer meg kellett jelenni a
zárdában, volt a gyóntató atya, Onufriósz, archimandrita. Ez már özvegy
férfiu volt. Nemnélküli ember. Hajdan a nápolyi hölgyvilágnak
legkegyeltebb gyóntató atyja; de irigyei addig áskálódtak ellene, míg át
lett rendelve az Illyricumba. Még akkor is szép alak volt, igazi
patriarchai eszménykép; vállát verő haja, övéig érő szakálla fehér mint
a selyemvirág szöszsze; de orczái pirosak, redőktől össze nem
barázdálva; két szemében most is világítnak a varázstevő lángok, a mik
annyi háborgó kebelnek megnyugtatást szereztek; duzzadó ajkain, sima
nagy homlokán olvasni lehet a büszke öntudatot, a nagyravágyást. Ezzel
az alakkal valami más is lehetne az ember, mint a brantavölgyi apáczák
gyóntatója.
*
«_Disputa._»
_Kritikus._ Most megfogtuk szerző uramat! Ha Onufriusz Nápolyban volt
elébb gyontató, akkor a római egyház alattvalója volt; az is mondatott
fentebb, hogy a raguzai fiataloknak egy pár évet a szentföldön kellett
tölteni, ebből megint az következik, hogy a brantavölgyi kolostor is, a
hová azalatt a menyasszonyaikat elrejték, szintén Róma fenhatósága alatt
állt, a papi cœlibatus pedig már akkor, 1059 és 1063 között, be lett
hozva VII-ik Gergely pápa által; miképen lehetett tehát az ön Onufriusza
a keresztesháboru ideje alatt özvegy ember?
_Szerző._ Ha csak menekülni akarnék a vád elől, kétfelé is kibujhatnék
egy mellékajtón; azt is mondhatnám, hogy az én történetem épen 1059–63
között esik, vagy utasíthatnám a kérdezőt I. Ferdinánd
reformatio-czikkeire, a miket a tridenti zsinatnak benyújtott, előadva,
hogy meg van ugyan hozva a cœlibatusról szóló törvény, de azt az ő
országaiban, úgyszólván, senki sem tartja meg; hanem hát én be akarom
bizonyítani, hogy igaz történetet irok, s semmi rendkívüli expedienseket
nem használok fel; csupán arra hivatkozom, hogy a nem schismaticus
keleti hívek főpapjainak a római pápák megengedték az egyszeri
házasodást, s «a mellett» a gyóntatás és egyéb szentségek feladása is
meg lett nekik engedve. Történetem egész legalis, realis és morális
alapon van fölépítve.
_Kritikus._ Ezt jó lesz el nem felejteni.
*
Hogy a kolostor homlokfalának egy ablaka sem volt, annak az okát könnyű
kitalálni az előtte elterülő tó és mohafürdőben, mely éjjel-nappal
látogatva volt.
A keskeny gyaloghidat az épület mellvédőjéről a látogató archimandritán
kívül csak a női jövevények előtt bocsátották alá. Ezen keresztül
lehetett bejutni az egyetlen bejárathoz, mely olyan alacsony volt, hogy
Onufriosznak mindig meg kellett hajtania a fejét, mikor belépett rajta.
Ez ajtó egy szűk sötét folyosóra nyilt, mely a tömör bástyafalon
keresztül a nagy épület belsejébe vezetett. Az épület zárt négyszöget
képezett, a hátulsó osztályában egyetlen tömzsi toronynyal, melynek
kékre zománczolt teteje a tó felől jövőkre nézve láthatatlan volt;
ellenben a völgy tulsó oldaláról nézve annál ékesebben tünhetett fel.
Csakhogy a kik a völgy tulsó oldalán laktak, azok onnan ebbe a világba
soha sem jöttek elő. Ott lenn a mély völgykatlanban volt a kolostor
majorsága, mely az odafenn lakókat tápszerekkel ellátta.
Abba a völgybe még a nap is csak delelőre pillantott be; világi
emberszem soha; csak a kolostorlakóknak volt oda kilátásuk.
Odafenn a kolostorban konyha sem volt. Meleg étellel itt nem éltek. Az
esztendő háromszázhatvanöt napja közül kétszázharminczkettő volt a bőjti
nap, s a közül nyolcz olyan, a mikor még vizet sem volt szabad lenyelni.
Volt válogatás is a bőjtökben, a tojásnak, a vajnak, az olajnak és a
vízben főtt zöldségnek a napja; a halevő nap már az enyhébb bőjtök közé
tartozott, a húsevésre felszabadított napok száma azonban még a
fogadalmak és gyászesetek által is meg lett rövidítve.
Hanem ez csak a fogadást tett apáczákra nézve volt rendszabály, s a
fogadást csak a negyvenéven túl volt szabad letenni. Nem kötelezte ez a
szigorú életmód a fiatal növendékeket, és magát a fejedelemasszonyt.
Lubomira még nem volt több huszonnégy évesnél. A raguzai érsek
rendeletéből lett ideküldve e kolostor felügyeletére már tizennyolcz
éves korában.
Valódi Minerva arcz volt, egész hozzá illő termettel, csak a lovassisak
a fején, a pikkelypánczél a keblén, a medvefej a paizsán hiányzott neki
hozzá, hogy Pallas élő szobra legyen. Az a hideg láng a szemében, a mi
Arachnét pókká változtatta. A puszta ránézéssel uralkodott az
alattvalóin. Áhitatossága példát adott valamennyinek.
Reggel hét órakor hangzott naponkint az első harangszó az ájtatosságra,
a mire az apáczák czelláikba összegyülekeztek a templomba. Lubomira
mindig legelső volt az oltár előtt. Azután következett a véghetetlen
zsolozsmaéneklés, imádkozás, térden járás a szentek koporsói körül, a
miben a fiatal leánykáknak is mind részt kellett venni. Ez így tartott a
déli harangszóig. Akkor következett az ebéd. Az étterembe egyenesen a
templomból mentek le egy csigalépcsőn, az épen ott volt a templom alatt.
Elébb a fiatal leánykák ebédeltek meg, a drága csemeték, a kiket a
szülőik menyegzővárásig küldtek ide, azoknak nem kellett itt
elnyomorítani a testüket. Az apáczák hordták nekik körül az ételt. A mi
azoktól megmaradt, abból nekik még izlelniök sem volt szabad, azt
kiadták a tó mellett ácsorgó zarándokoknak. Ők maguk hozzá ültek a maguk
sovány bőjti ételeikhez. De azalatt is egyre folyt az imádkozás. Se
száraz hal, se retek, se olajos hal nem kerülhetett elő, hogy az
asztaláldás meg ne előzte volna, s az étkezés alatt egy testvér
felolvasást tartott a szentek életéből. A mi azután még ezektől is
megmaradt, tányérhulladék, kenyérhéj, ízék, morzsa, mócsing, az össze
lett seperve, s azt leadták még egy emelettel alább a «vezeklőknek».
A templom a kupolája ablakaiból kapta a világosságot, az alatta levő
refectórium a keletnek fekvő mély gömbölyű ablakokból, a miből sokat
elvettek a boltozatot tartó tömör oszlopok, a miket az étkezésnél
négy-négy testvér szokott körül ülni, a harmadik (lefelé számított)
emeletbe már csak egy szűk folyosó csúcsos részein át szivárgott a derü;
ez már magába a sziklába volt vágva. Itt voltak azok a szűk czellák, a
mikbe azokat az apáczákat zárták el, a kik valami vétket követtek el.
De micsoda vétket?
De meddig kellett nekik ott maradni?
Volt olyan közöttük, a ki már hat év óta ki nem jött egy olyan szűk
oduból; nem tudta már, mikor van tél, mikor van nyár? A szikla egyformán
hideg.
A többiek úgy hívták, hogy «Soror Kozima».
A fiatal leánykák csak suttogva emlegették egymás között. A
felügyelőnőik azt mondták nekik, hogy Soror Kozima az ördögtől van
megszállva.
Annyit emlegetik azt az ördögöt, hogy az ember utoljára kiváncsivá lesz
rá, hogy vajon milyen lehet ő?
A brantavölgyi kolostor falai ugyan tele vannak festve az alakjával, a
hogy a keleti egyház templomai szoktak lenni. Hanem a különböző
formáiból az tünik ki, hogy még a pokolban is változandó a divat. A két
századdal elébb festett képeken, a mik a folyosókat, a tornáczokat, a
kapuíveket ékesítik, nagyon ocsmány alakja látszik az ördögnek, fekete
szőrös, szarvas, bivalylábú szörnyeteg, hosszú, kilóggó vörös nyelvvel,
a ki vasvillára szúrva viszi a bűnösöket a pokol tüzére. Ez a neme a
festészetnek akkor keletkezett, mikor az ikonomachia megszünte után, a
Kopronimos Konstantin által levakart templomfalakra ismét elkezdtek az
elpusztított remek egyházi képek helyére ujakat festeni. A művészek után
a mázolók.
Később aztán az Illyricumban is újból lábrakapott olasz izlés
becsületesebb kinézésű ördögöket honosított meg az ájtatosságnak
szentelt falakon; de még azok is magukon hordták pokolbeli ismertető
jeleiket, a gonosz kifejezésű ábrázatot, a hegyes Mefisztó szakállal, a
denevérszárnyat, a sántító lólábat, s rendszerint ellentétbe hozatván
égi ellenfeleikkel, a lángpallosú arkangyalokkal, rögtön elárulták, hogy
minő elveket képviselnek.
Hanem hogy az ördög a maga valódi alakjában bemutattassék, ez az érdem
az új apáczafejedelemnőt illeti meg.
Ő volt az, a ki az apáczákkal, kik minden művészetben jártasok voltak,
az ördögöt nyalka deli ifju legény képében festette le a zárda falára, a
ki nem tüzes vasvillával, hanem drága ékszerekkel csábítja az ártatlan
szüzeket magához, gitározik és virginál; térdepel és esküszik;
paradicsomot épít és rózsákon jár, hanem aztán ha egyszer megkaphatta a
kezedet, szegény ártatlan szűz, ha átölelhetett, akkor egyszerre elveti
az álarczát, a szarvai előtörnek, a szája tűzlángot okád, s áldozata
előtt lólábával berugja a pokol ajtaját. – Ilyen az ördög! – Ellenben
ott van másfelől a mentőangyal, tisztes meglett korú férfiu képében.
Szép szürke üstökkel, tekintélyes kecskeszakállal, bársony talár a
vállán, nyuszt-prémmel, tollas barét a fején, akár egy raguzai szenátor.
Más formának nem is lehet képzelni a védangyalt emberi alakban. Nem jár
az mezítláb, mert annak szép spanyol maroquin saruja van. Ez
megszabadítja a pokol torkából a kétségbeesett áldozatot az ördög keze
közül s aztán bevezeti kezén fogva az igazi paradicsomba.


SOROR KOZIMA ÉS SOROR KEKHARIZMÉNE.
Az a tetszős alakban megjelenő ördög, ha egyszer bevette magát a női
szívbe, nehezen birható a megszökésre.
Vannak szelidebb és erősebb módszerek ő kelmének a kiűzésére. Ha szent
képek, zsolozsmák, áhitatos beszédek, imádkozások, bőjt, vezeklés,
önkorbácsolás, hangyákkal tele rakott alsó öltönyök, rémek megjelenése,
titokteljes hangok – nem segítenek, ott van végső gyógyintézetnek a
katakomba.
Mélyen a kolostor fundamentuma alatt, a sziklába vágva vonul el a
szikla-folyosó tört szegletben; a szegletnél át van törve a sziklafal
ölnyi vastagságban, s e nyiláson át jön be a friss levegő és valami
világosság.
Egy sziklaér csordogál végig a folyosó csatornájában, ez tartja tisztán
a cellákat.
A folyosó a cseppkőbarlangok természetével bir, a kolostor előtti tó
vize szüntelen szivárog át a mészkövön, s kisebb nagyobb stalaktit
csapokat képez a cellák előtt. Az ablakkal épen átellenben levő üreg
vasrácsa már csaknem be van nőve alul-felül a lassan növekedő
mészsipoktól.
Ebben az üregben lakik már hat év óta Soror Kozima.
A mellette levő cellában Soror Kekharizméne van bezárva, még ez is kap
egy kis rézsut világot a szikla-ablakból, a többi cellák már a
sötétségben vesznek el.
Kozima és Kekharizméne!
Talán nem is ez volt a nevük, mikor még az Isten szép napvilága sütötte
arczaikat?
Hiszen Kekharizméne szép név, (azért, hogy olyan különösen hangzik), azt
jelenti, a legklasszikusabb nyelven, hogy «kedves». – Talán
«Milinká»-nak hivták, még nem rég, mikor lantpengés mellett invocálták a
nevét – Ez utóbbi vezeklő még csak jelen tavasz óta lakik itt e
cellában.
Mind a ketten nagyon veszedelmesen vannak megszállva az ördögtől.
Kekharizméne nem tudja elfelejteni azt a napot, a melyen a deli termetű
ördög, menyasszony útjában, elragadta őt, kisérőit szétverve, pedig a
neki szánt vőlegény száz tulkot vágatott már a lakodalomra s ez a
vőlegény egy fejedelem volt; igaz, hogy vén, de hatalmas úr, az elrabló
ördög pedig csak egy raguzai kereskedő fia, a ki csak verseket tud
dalolni; de milyen verseket, a mik a csókok tudományát tanítják; de
hogyan tanítják! Egyetlenegy tündérvilágú nap, melynek a csillagai még
fényesebbek voltak, mint a napja, volt az egész életük; de ez az élet
fölért az egész mennyországgal. Akkor vége szakadt. Az ég boszuja
utólérte őket. A szép arát idehozták e zárdába, a szeretőt elvitték, ki
tudja hová? És azt a napot nem tudja Milinka elfelejteni soha.
Pedig már nincs is Milinka a világon. Az elmult. Ez itt Kekharizméne.
Még a menyasszonyi öltönye van rajta; mert az apáczakantust nem akarta
vele felcserélni, elejétől fogva konokul megtagadta az engedelmességet;
még nem lepte be a penész a szép kihimezett sarukat; még a nyirok nem
vette ki a szinét a kantus selyembársonyának; még a hideg pinczelég nem
hervasztotta el orczáin a rózsákat; a könyhullatások nem homályosították
el szemei tüzét. Olyan most is, mint azok a vila eszmények ott a dalmata
hegyek között, a kiknek az arczuk szívalakú, hegyes álluk, kis
gödröcskével; finom ajkaik, lánggyujtogató szemeik, hosszú,
sötétségkergető szempillákkal, keskeny, egyenes szemöldökük hozzá, s
átkozott picziny rózsaszinű fülecskéik; egész termetük csupa ideg,
tetőtül talpig báj.
Ilyen még most Twartimir knéznek a leánya.
Még most igen csendesen viseli magát. Szelid alázatos; nem kell
meglánczolni. Ha jön a gyóntató, felel szépen a kérdéseire. Ha
meglátogatja a fejedelemasszony, kinyújtja eléje a kezét, hogy
megfoghassa az övét és megcsokolhassa azt. – És azután elmondja neki,
hogy mit álmodott. Azok az álmok mind az ördög káprázatai. De mikor
olyan édesek mégis!
Soror Kekharizménét szándékosan helyezték el Soror Kozima közvetlen
közelébe. Ez az első foka a gyógykezelésnek.
Lássa a rossz szellemtől megszállott, mi lesz ő belőle is időjártával,
ha szivéből azt az édes dæmont nem hagyja számüzni.
Soror Kozima rettenetes alak. A termete is oly szokatlan magas, hogy nem
állhat fel egyenesen az alacsony üregben; kénytelen térdepelni. Hat év
óta, hogy a földalatti odúba be van zárva, az öltöny lemállott testéről:
csak az aranyhimzet tartja még a rongyokat össze rajta. Csak az
aranyhímzet mutatja, hogy azok valaha fejedelmi öltözet voltak. A
testének nagy részén ezek sem takarják, vállai, karjai, háta, lábszárai
meztelenek, s a hol a hosszan leomló vörös haj nem borul rájuk,
mutogatják az ütések foltjait, a karczolásokat, a mik bőrét
eléktelenítik. De azt az alakot a hat éves bőjt és kínzás sem birta
megtörni; mikor egy meztelen karját kinyújtja a rács vasrudai között,
csak úgy dagadnak rajta az ínak és izmok; ha bőrének fehérsége nem
vallaná rá, azt kellene hinni, hogy az egy férfi karja. A széttárt
tenyere pedig egy óriási keselyünek a karma. Néha odafekteti az arczát
egy olyan négy rozsdás vasrúd által képezett rámába. A mi szörnyarczot a
mesék emlegetnek: Meduza, endori boszorkány, vasorrú bába, mind türhető
pofa hozzá képest. Kétféle indulat torzítja el minden vonását: az emberi
düh és az állati szenvedély.
Mikor valaki belép a katakombába, akkor előrohan.
Orczáit oroszlán-ránczokba vicsorítja az őrjöngő harag vonaglása,
szemöldökei pióczákká csavarulnak, zöld szemei karikára nyilva ragyognak
beesett üregeikben; összecsattogó fogai közül tajtékot köpköd a gyóntató
felé.
Ha pedig egy apácza jön felé, a ki ételt hoz a számára, akkor az a
rémtekintet még borzasztóbbá alakul át, akkor a szemérmetlenség vigyori
torzulását veszi fel; egy fintorkép az állati vágy kifejezésével, az égi
szerelem bestialis lealjasodásában; akkor kaczag, röhög, vihánczol;
rákezd dalokat énekelni, a mik a legszemérmetlenebb bujaságot
magasztalják, s tapsol hozzá a két kezével, tánczol mellé a két lábával,
hogy csak úgy csörög belé a láncz; míg önkivületében hozzá üti egyszer a
fejét az alacsony sziklapadmalyhoz, s akkor aztán elszédülten esik le –
a rohadt szalmára, a mit minden évben egyszer kikaparnak alóla, mint a
tigrisek alom ízékét az állatketreczben.
Csupán egy emberi lénynek van rá bűverős hatása: Mater Lubomirának. Ha
őt látja közeledni, a hang elhal az ajkain, térdre ereszkedik,
összezsugorodik, a meztelen tagjait hajával igyekszik tiltúl takargatni.
A fejedelemasszony bátran odamegy a rácsához, nem fél, hogy megragadja
és összetépi; szól hozzá majd csendesen, engesztelőleg, majd keményen,
parancsolólag. Ennek szót fogad. Nyöszörög, reszket, szűköl, mint az eb.
S ha ilyenkor az arczát fölemeli a két összefont karja közül, az az
iszonytató kifejezés eltünni látszik arról; lesz belőle – nem fenevad,
hanem asszony.
Lubomira, miután Soror Kozimához beszélt, tovább megy s Soror
Kekharizméne cellájának rácsozatára teszi a kezét, szeliden súgva: «Pax
tecum, Kyrie eleison».
Soror Kekharizméne odajő a rácshoz, s letérdepelve, megcsókolja a
fejedelemnő palástjának szegélyét.
«_Disputa._»
_Kritikus._ Mielőtt megtudnók, hogy mit beszéltek egymással Mater
Lubomira és Soror Kekharizméne, legyen szabad egy szerény észrevétellel
félbeszakítanom az előadást. – No ugyan bolondul rendezték el azok a
jámbor apáczák azt az ördögűzési methodust; ha egy fiatal, lehetőleg
ártatlan, még megmenthető testvért oda helyeztek el a bőszült
satyriázistól őrjöngő mænade szomszédságába; a ki azután a maga
szemérmetlen, eroticus dalaival tökéletesen megmérgezhette szomszédjai
kedélyét.
_Szerző._ Nem tehette. Kozima a waráng nyelvet beszélte, s azt se
Kekharizméne, se más apáczák nem értették.
_Kritikus._ Waráng nyelvet! Szent Bábeltorony! El ne dülj alattunk! Hisz
ez a waræger nép nyelve. Hát hogy kerülnek a warægerek a dalmata hegyek
közé? Ezek a félelmes harczosok, a kik a rémei voltak három
világrésznek!
_Szerző._ Igen egyszerüen. A byzanczi császárok, mint segélyhadakat
fogadták fel ez óriások fajából származó népet, s elpuhult nemzetüket
ezeknek az edzett testével védelmezték; mikor aztán a hosszú harcz
alatt, melyben egész népek enyésztek el, a warángok népe is úgy
megfogyott, hogy csak egy kis törzset képezett már, a mi már nem volt
elég a nagy birodalom határait megvédeni, de nagyon sok a
féktelenségeivel magát Byzanczot felforgatni, akkor a Komnénok ide
telepítették az illyr hegyek közé a waráng nép szakadékát; a mi
történetünk idejében ott foglalt tért a dalmaták és bosnyákok területei
között. Derék, becsületes nép volt, a ki a szomszédjaitól nem rabolt.
_Kritikus._ Nem rabolt? Hát mit csinált?
_Szerző._ Mindig hajón ült; a tengeren járt, s a távol tartományokban
rabolt. A tengeren félelme volt Velenczének, Génuának, épen úgy, mint
Tripolisnak; ellenben otthon a szárazföldön igen csendesen viselte
magát, elismerte a Kulint, a bosnyák krált fennurának, s midőn az kiadta
a parancsolatot, hogy a warángoknak el kell hagyniok az eddig követett
pogány vallást, s fel kell venniök a keresztséget, a fejedelme példájára
megkeresztelkedett az egész waráng nemzet s elfogadta a nagy Onufrioszt
patriarchájának. Ez üdvös áttérésnek azonban valami kellemetlen
következése lett. Az örök harczban és tengerviharban élő waráng nép
között nagyon félrement a férfi és nőnem közötti számarány. Minden
waráng hősre jutott két waráng hősnő. Ezt ők, mint adott helyzetet,
kénytelenek voltak elfogadni. Bölcs törvényhozóik ugyan ezen deficiten
az államháztartásban azzal az elmés intézkedéssel igyekeztek segíteni,
mely szerint meg volt engedve a waráng apának, hogy ha valamelyiknek
több leánya születik, mint fia, a fölösleget kivihesse az erdőbe s ott
rábizhassa a vadállatok gondjaira. (Kritikus: «Ime a lelenczház eszméje
megvalósulva!») Azonban a keresztyénség alapelvei épen úgy nem engedvén
meg a többnejüséget, mint a gyermek-kitevést: így állt elő az a
kényszerüség, hogy minden waráng férj elbocsássa a két felesége közül az
egyiket. Hogy a nép bevegye az ujitást, maga a waráng fejedelem ment jó
példával előre s a két felesége közül épen a fiatalabbat, Bravallát,
eltávolítá magától. Azért a fiatalabbat, mert annak még gyermeke nem
volt, a másiknak fiai voltak, annak otthon kellett maradni. S minthogy
Bravalla szépszerével nem akart belenyugodni az elválásba, erővel
kényszerítették rá, bedugva őt a három tüzes szentek zárdájába. Itt is
azonban igen heves temperamentumot tanusított, nem akart se imádkozni,
csak a maga szerelmes dalait hangoztatta. Ha pedig azokhoz a képekhez
vezették, a mik oly élénken tüntetik fel az ördög és angyal közötti
külömbséget, mindig az ördögöt csókolta meg. Ezért lett azután a
dæmontól megszállotak katakombájába bezárva, a hol őt Mater Lubomira
minden nap meglátogatá, azzal a kitartó nemes szándékkal, hogy a
megszálló dæmont kiűzze belőle.
_Kritikus._ Mi módon? ha szabad kérdeznem, ha Bravalla asszony nem
értett más nyelven, mit warángul?
_Szerző._ Lubomira beszélt warángul.
_Kritikus._ S hogyan jutott ennek a nyelvnek az ismeretéhez? Ő rá is
leszálltak azok a kettős tüzes nyelvek, a melyek az első apostolokat
minden nemzetek idiomáira megtanították? vagy pedig már akkor a waráng
nyelv be volt hozva a dalmatiai felsőbb leányiskolákba, mint kötelezett
tantárgy? vagy csak úgy magánnyelvmesterek adtak belőle órákat, Ahn és
Ollendorf nyomán, előkelő kisasszonyoknak? Megjegyzem, hogy a három
expediens közül legjobban elhiszem a kettős tüzes nyelveket, minthogy a
biblia mondja.
_Szerző._ Én pedig a legutolsót ajánlom az elfogadásra. – Igen is: az
egész világgal összeköttetésben álló Raguza városában főgondot
fordítottak mindenféle idegen nemzet nyelvének a megtanulására. A
raguzai szláv nép a legszebben beszélte a Cicero nyelvét, s
tanácskozásaiban, kereskedelmében az olasz nyelvet használta. A sokféle
nyelvismeret volt az egész világra kiterjedt befolyásnak egyik titka.
Minden nép számára akadt tolmács e hatalmas köztársaságban. Akkor
lendült fel a nagy aszkétai áramlat, mely egyszerre meglepett ifjat és
öreget; boldog családapák, szűzi hajadonok készültek ismeretlen utakra,
pogány népeket megtéríteni. Ehhez nyelvismeret kellett. A warángok ott
telepedtek le Raguza közelében, oda ékelve magukat a köztársaság és
hatalmas ellenségei: a bosnya, chroboth: knézek, zsupánok tartományai
közé. A tengeren csendes szövetségesek voltak: raguzai kereskedő hajó
békén vitorlázott el a gyorsevezős dereglyéik mellett. Ezt az ősvad
népfajt, mely nem volt senkivel rokon, megnyerni érdekében volt
Raguzának. Az, a ki Lubomirát gyermekkora óta apácza-fejedelem
asszonynak nevelte, megtanította őt a waráng nép nyelvére.
_Kritikus._ Hogyan? Könyvből? Voltak a warángoknak irásjegyeik?
_Szerző._ Voltak.
_Kritikus._ Csakhogy azokról az összes tudományos világ nem tud eddigelé
semmit. Ismerünk glagolitbetüket, ékirást, rúnákat, hieroglyphokat,
mexikói, örmény, tamul, bug, sanskrit, szerecsen, tübeti, mongol,
ó-assyr, pehlvi, etrusk, kopt, stb. stb. alfabetet, de waráng betüknek
még nyoma sem maradt sehol a világon.
_Szerző._ Dehogy nem maradt. Ott láthatók a warángok hajdani dalmatiai
lakhelyén waráng betük, még pedig bronzból kiverve. Ott látta azokat Sir
Gardener Wilkinson, angol utazó Opus várában: a pópánál.
_Kritikus._ Opus várában? A hová csak gyalog lehet felmászni, a kinek jó
lába van; az út egyik oldalán a csernagorczok lövöldöznek az utazóra, a
másik oldalán az albánok. Köszönöm! Inkább elhiszem, hogy ott vannak a
waráng betük bronzból kiverve, mint hogy a bőrömet oda vigyem. Csak
tessék folytatni egész vakmerően. Lássuk a warángokat!
Egy puszta kőpad, szalmával beterítve, volt a hely, mely nappal ülőkéül,
éjjel nyoszolyául szolgált Tvartimir leányának, a szép Milenkának.
A sötét cellába a mély sziklaablakból már csak tört világ jutott, az is
csak a rács elejére, a hátterébe már nem vetődött égi világ. Ámde a
földalatti országnak is vannak fényt adó teremtései: (ugyan kinek a
számára?). A szögletben világít egy csoportosan növő gombafaj, a falakon
mászkál a skolopendrum, a százlábú, s a padlaton fetreng a kigyós vízi
csillag, mely olyan, mintha öt kigyófark volna összenőve. Ezeket mind
világító erővel ruházta fel a természet, s a fényből nem felejtette el a
tüzet sem; a gomba úgy éget ha hozzá nyulnak, mint a pokolkő; a százlábú
marása fájó hólyagot húz, s a kigyós csillag érintése olyan viszketeg,
mint a döbröcz. A patkányok ott kergetőznek az ülő alak lábai körül;
némelyik felfut az ölébe s megnyalja az ujjai hegyét.
Ő pedig szemébe mosolyog a látogatójának, a mint az hosszú nyelű
mécstartóját leteszi a vasrács elé, hogy az arczába lásson.
Egészen gyermek még a kis mátka. Olyan szeretetreméltó az ostobaságában.
Mert két tökéletes alkotása van a természetnek. Az egyik a kis macska,