A Dobay-ház: Regény - 09

… Öröm váltotta föl a szomoruságot, nagy, őszinte, igazi öröm. S ettől
az örömtől már tuláradt a szerelmesek szive… Gondolataik találkoztak…
Tisztában volt mindegyikük azzal, hogy Sipiczky érettük tette kockára
életét. De nem szóltak róla egymásnak. Csak együtt éreztek egy és
ugyanama hálát és szeretetet a nemes barát iránt. Egy sziv, egy lélek
voltak, a mint ott egymás mellett ültek és önkéntelenül – mint két delej
– egymáshoz vonzódtak kezeik… Kéz-kézben mosolyogtak egymásra.
Jancsi bácsi ütött a fejével, hogy helyesen van ugy. Tetszett neki a
dolog. S a fiatalok viszont köszönetet intettek neki jóindulatáért.
Kezük érintkezése extázisba ejtette a szerelmeseket. A gyönyör extázisa
mellett azonban ott ólálkodott lelkükben az aggodalom is. Ez fölkavarta
rajongásra hajló szellemvilágukat; otthagyták a földet.
Az ifju szólt:
– Követlek a halálba is. Enyim vagy. Nem hagylak.
A leány felelt:
– Tiéd vagyok. Tiéd a testem, tiéd a lelkem. Szolgálód vagyok.
Válaszolt az ifju:
– Én meg az urad, de a rabszolgád is: egy intésedre készen a halálra.
János bácsi bárhogy erőltette is halló idegeit, egy szavukat se
hallotta… Halk suttogásba veszett el rajongó beszédjük. Inkább csak
sejtették egymás szavát.
Bizonyára a papát sem a hangok keltették föl, hanem mert lejárt az álma,
mint a homokóra: attól ébredt föl. Horkantott egyet és fölnyitotta
szemét. Inciéket nem vette észre hamarosan, bár nem lett volna hiba,
mert a horkantásra azok már eleresztették egymás kezét. Pedig a
horkantás még az álomban volt benne és nem az ébrenlétben. Különben az
ébrenlét első megnyilatkozása is csak az álom folytatása volt. Ez az
álom pedig a Vasárnapi Ujság egy cikkének volt a második fejezete. Az
első fejezet a kinai császárnéról és Li-Hung-Csángról szólott. A második
fejezetben Li-Hung-Csáng már ölelgette a kinai császárnét s az ölelgetés
után olyan kalamajkát jártak el kettesben, hogy csak ugy repdesett a
copfjuk.
Az öreg ur akkor ébredt föl éppen, mikor képéhez csapódott az őrült
sebességgel piruettező Li-Hung-Csáng bájos hajfonadéka. Arcához kapott
és miután meggyőződött róla, hogy csak álmodott, ébren folytatta az
eszmetársitást, egész fönhangon monologizálva:
– Kutya egy gyerek az a kinai császárné, hogy az ujja körül forgatja az
egész mennyei birodalmat! Holott bölcsek és hősök huszonötezer
esztendeig hozzá se mertek nyulni az ősi szokásokhoz és ősi
alkotmányhoz!
Inci elkacagta magát a meglehetősen harsány hangon elmonologizált
humoreszken, aztán fölugrott és össze-vissza csókolta atyja arcát és
kopasz fejét.
A papácska elszégyelte magát.
– A manóba, gyerekek, hát itt vagytok?! Biz én valószinüleg félálomban
beszéltem, – röstelkedett az öreg. – Mordózom a milliomát! Minek hagytok
aludni, hiszen nem vagyok én vén ember, hogy muszáj lenne délután is
aludnom, különösen, mikor ilyen kedves vendégem van. Igaz a’, Jánoskám,
fiam, mit álmodtál a sárga szobában? – tereli el a beszédet más tárgyra
Dobay.
– No, még ezt nem is beszélte el, Kalvyl, – mondja Inci is.
Kalvylra ráragadt a jókedv s az öregnek humorisztikus fecsegései is
hangolták talán, mert igy válaszolt:
– Azt álmodtam, Lojzi bácsi, hogy a toronyból lenyujtotta a rézkakas a
nyakát egész a földig és fölszedte a galambok elől a buzaszemeket, a
miket Inci kisasszony szórt nekik.
– Hahaha! – nevetett az öreg, hogy csak ugy huzta a horpaszát, – akkor
hát rajta, Inci, szórj nekik friss szemet, mert még itt találnak hagyni
az én szelid kis barátaim.
– Jőjjön maga is, Kalvyl, – hivta Inci Jánost.
Az kétszer se hivatta magát, bizony ment. Magukra hagyták az öreg
urakat…
Mint egy őzike, ugy futott Inci a kastélyból a melléképületben levő
konyhába. Egy szakajtó buzával tért vissza.
Kalvyl az enyhe téli napon födetlen fejjel és télikabát nélkül
gyönyörködött a bájos idillben s elgondolta magában, hogy hányszor
festették meg már ezt a jelenetet és valahányszor, mindig rosszul; mind
csupa próza volt ehhez a költői képhez képest. Különösen, a mint feddi
őt a leányka:
– Az Istenért, édes! Kalap nélkül! Még megfázik nekem.
– Megfázik nekem, – ismétli boldogan mosolyogva a festő.
– Vegyen kabátot és kalapot, János, – nógatja a leányka.
– Ugyis melegem lesz, ha magára nézek, én édes szerelmem, – tréfálkozik
az ifju.
De Inci se maradt tréfával adósa. Fölmarkolt a szakajtóból egy csomó
buzát és dévajon Kalvylra szórta, hogy tele lett tőle haja és ruhája,
még a szeme is kapott.
– Nézze meg az ember, hát illik ez: egy üres bók magához? Hát igy
becsüli meg azt a szegény leányt, – folytatja Inci most már lágy,
dallamos hangon, – a ki magát annyira, oly kimondhatatlanul szereti?!
– Igaza van, édes, ha nem szereti a bókot, – hagyta helyben az ifju
komoly arccal, – az csak üres lelkeknek hizeleghet és üres agyakban
fogamzik…
Ilyen derült, ragyogó kedvvel gyönyörködtették egymást, a mátkások a
halálban!
Oh, mert arról nem feledkeztek ők meg, hogy örök hüséget fogadtak
egymásnak, bár egyikük se remélte, hogy még a földön egymáséi lesznek.
(De hát együtt meghalni: az is gyönyör. A tulvilágon majd egyesülni
fognak.)
Ebben a rajongó hitben voltak ők boldogok és derültek, nem is a földi
boldogságukba vetett hitükben. Attól ugyan elepedtek volna, mert ha
reméltek egy kissé, oly halvány volt az a remény!


XX. Az Inci javaslata.
Bármennyire el voltak egymással telve a szerelmesek, altruisztikus
lelkületük nem merült el végképpen az önfeledtség mámorában. Hogyne
gondoltak volna Sipiczkyre: arra az önfeláldozó barátra, a ki érettük
oly nemes önzetlenséggel tette kockára életét!
És most éppen ez a nagylelkü lény okoz egymáshoz való kölcsönös
viszonyukban oly kényelmetlenségeket, oly bonyodalmakat, a miknek
elsimitása, mig egyrészről a hálaadástól való menekülés látszatát
ébreszthetné, addig másrészről szinte kötelességük volt, Sipiczky
akaratát véve elsősorban tekintetbe.
Ő ugy kivánta és sürgönye idegesen tartott szövegéből kitetszőleg sulyt
helyezett arra, hogy végakarata és Incihez való szerelme titok maradjon
előttük. Ugy Kalvyl, mint Inci jól ismerték barátjuknak a cinizmus
mezébe öltöztetett nagylelküségét, a mely óvatosan kerüli a tüntető
nyilvánosságot; tudták, hogy teljes életében alterálni fogná őt, hogy a
véletlen igy leleplezte legbensőbb érzelmeit.
Arisztokratikus lelkületük sugta ezt nekik, a mely irtózik a hála
provokálásától, sőt a hálaadást se kontemplálja szavakban: magába zárja
ezt, hogy alkalomadtán tettekben juttassa kifejezésre. (A hála
kifejezésének egyedüli ildomos alakja a tett.) Magukból indultak ki, a
mikor Sipiczky helyzetét birálták.
Elhatározták hát, hogy lehetőleg igyekezni fognak barátjuk titkát vele
szemben is megtartani. Ugy vélték, hogy ugy reá, mint magukra nézve
legjobb lenne viszonyuknak status quo ante föntartása, a mi a külszint
illeti. Mert bensőleg az már nem volt lehetséges. Azt, a mit Sipiczky
érettük tett, nem számolhatták el lelkükkel csak ugy; annak nyoma örökké
ott marad, bárha eltemetve is.
Már most hogy oldják meg ezt a kérdést? Hogy hitessék el Sipiczkyvel,
hogy nem olvasták el levelét? Hogy vezessék félre? Félrevezessék-e
egyáltalán? Még ha lett volna támasztékuk! Például, ha csak annyi is,
hogy tudják vala, miként küldték el nekik ezt a levelet. Kinek a
meghagyásából és elhamarkodásából. (Mert azt sejtették, hogy valakinek
elhamarkodása folytán történt.)
Ha azt tudják, könnyebb lett volna Sipiczky ellen tervezett ártatlan
összeesküvésüket megszőniök: összebeszélvén a könnyelmü levélküldővel.
De igy!
Egy dologgal voltak csak tisztában. Azzal, hogy – miután fölbontották,
hát vissza nem küldhették a sürgöny rendelkezése értelmében a levelet, –
csak ugy érnek el pozitiv célt, ha letagadják a levél vételét.
Az ilyesmi azonban nem fért a jellemükhöz: egy valóságot letagadni!
Más megoldáson törték hát a fejüket. De hiába! Nem akadtak, – mert nem
akadhattak a kérdés kulcsára.
Végre is egy fél megoldásban állapodtak meg… (Ám segitségükre jöttek: a
véletlen és Dezső).
Ilyeténképpen:
Egy sürgönyt fogalmazott Inci:
„Vettem sürgönyödet, kérek bővebbet levélben. Jőjj már.
Kalvyl.“
– Lássa, ennek a táviratnak szövegéből csak azt sejtheti, hogy nem
kaptuk meg levelét, – mondja Inci.
– De kérdezni fog, rájön; mert csak nem hazudhatunk.
– Kérdés, hogy fogja-e kutatni. Az emberek legnagyobb része nem szereti
bolygatni a reá nézve kellemetlen témákat.
– Ennyi élettapasztalat egy kis leánytól, édes, okos Incikém! –
csodálkozik mosolyogva Kalvyl.
– Igen, azt hiszik maguk, hogy mi leányok nem gondolkozunk, – felelte
kedvesen duzzogva a leányka.
– De ha mégis kérdőre von bennünket? Vagy meggyőződik róla a postán,
hogy nem ment vissza a levél?
– Akkor, – felelt Inci, – hiába! Vallanunk kell. Ám addig bizzunk a
véletlenben és – a szerencsénkben, – tevé hozzá. De már szomoruan és
keserüen hangzott el ez a szó: szerencsénkben. (Hol van az?)
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Dezső dr. bontotta s olvasta föl Sipiczkynek az Inci fogalmazta
táviratot.
A beteg megörült.
– Ohó, elvégre nem adta föl a hordárod a levelet! Milyen szerencse
volna!
Dezső, barátja megnyugtatása végett, kapott ez eszmén.
– Az bizony meglehet, – válaszolá, – hogy forintot és levelet
zsebrevágott abban a tudatban, hogy nem néztem a számát. Igaz is, hogy
vevényt nem hozott.
– Bravó! Kutasd föl a derék embert és kérd vissza tőle levelemet, aztán
jutalmazd meg egy ujabb forinttal, hogy oly pontosan nem teljesitette
megbizásodat.
– Hogyan kutassam? Nem hordárállomáson volt, ugy fogtam el. Azt se
tudom, milyen.
– Lám, milyen szerencse, doktorkám, hogy olyan szeles vagy! Már ugy
lesz, hogy zsebrevágta a hordár a levelet, megspórolván forintot, utat.
– Biztosan ugy lesz, – ravaszkodott Dezső. – Bocsásd meg a
könnyelmüségemet, de azt sem tudtam akkor, hogy hol áll a fejem.
– Nem hogy megbocsátanék, de teljesen értelek. Éljen a haza! És most
tegyük fől a sürgönyt. Irj!
Dezső irt, a mint diktáltatott:
„A bőrömet kilyukasztották, de csak a bőrömet. Most foldozza a
leibsuszterem, Dezső. Három nap alatt kész a munka, akkor elindulhatok.
Ölel
Sipiczky.“
Ezenkivül még egy levelet is irt Dezső, Kalvyl Jánosnak a maga nevében.
Az volt benne, hogy kellemes lenne Sipiczkyre nézve, ha nem vennék
tudomásul a tőle kapott levelet, ha megkapták. Hagyják meg őt abban a
jelenlegi hitében, ha lehet, hogy a levél föl sem adatott.
E hiedelmében meg is maradt Sipiczky. A véletlen s egy kis ártatlan
furfang kegyelméből. Az igaz, hogy nem is igen firtatta a dolgot: igaza
volt Incinek.


XXI. A világutazó és a lengyel virtus.
Kemény hideg idő volt. Konccá fagyott a föld. A természet ilyenkor a
legcsöndesebb: a mikor még a hó se „szól“ a fáradt napsugártól, de ha
ember lép rá, akkor csikorog, mintha azt mondaná: Féreg, a nap nem bir
velem és te merészkedel szüzességemre törni?
Ilyen idő volt, a mikor a budapesti központi pályaudvaron fontoskodó,
sürgést-forgást mimelő léptekkel fölmerült a kis zömök bácskai alakja,
jól nekiöltözködve, mintha legalább is Szibériába készülne.
A bundája persze rajta volt, hogy lássa és irigyelje a tisztelt publikum
a szerencsés bundatulajdonost. Az igaz, hogy szép volt az a bunda:
dohányszin a külseje, fekete zsinórzattal, a bélése csak farkas ugyan,
de a gallérja már 12 darab eleven hód élete árán került a Kertész
nyakába.
A lábzsákba már bele nem bujhatott Kertész – mert nem tudott volna
járni, – ezt hát egy hordár vitte utána. Jobban mondva, Kertész ment a
lábzsák előtt, hogy tudják, kihez tartozik. Különben a lábzsák is finom
volt: valami fehércsíkos állat bőrével vala bélelve.
A mi még nevezetes volt Kertészen, az a szibériai görénysapkája.
(Notabene: hogy a görény nálunk diszkreditált állat, de Szibériában nagy
a renoméja; ott pézsmaszaga van a hidegtől s azért drága is.)
Végre egy sárga szij volt a Kertész nyakába akasztva, annak a végén egy
szivartok lógott, olyan arányu, hogy ötven darab szivar kényelmesen
elfért benne.
Látcsöve nem volt Kertésznek, de a helyett egy cégér (kézitáska) himbált
a kezében. Ennek az lett volna a rendeltetése, hogy ezresbankókat
tartalmazzon, de csak ujságot s egyébfajta papirost takart el
szégyenkezve…
Nem csuda hát, ha annyi fényes fölszerelés birtokában büszkévé lesz az
ember és fontoskodva, szélesen lépdel. Mert bizonyos, hogy megbámulják
érte. A ki nevet, az csak irigységből teszi.
Ilyen irigy lehetett bizonyára Sipiczky is, mert ő bizony hahotára
fakadt, a mikor meglátta a világutazót.
– A manóba, Andor, elfelejtetted a legszükségesebbet! (Notabene:
kibékültek a párbaj utáni napon.)
– Mit? – kérdi Kertész sértődötten a gunyoros nevetéstől.
– Az orrvédet, barátom! Mit használ a bunda meg a lábzsák, ha a
lélegzeted belefagy az orrodba.
Kertész ugy gondolta, hogy okosabb, ha meg nem haragszik, hát valami
viccet keresett. Azt felelte Sipiczkynek, hogy az egész városban nem
talált az orrához méltó orrvédet, azért kénytelen lesz az utat anélkül
megkockáztatni.
– Helyes, fiu! – dicsérte a lengyel, – ugy látszik, egy kis humorra is
szert tettél, a mióta Carver lett belőled.
– Ne emlegesd, kérlek. Ugy fáj nekem a dolog.
– Sohse szerénykedj, hiszen örülsz neki.
– Bizony, bizony nem.
– Nem-e?! A legveszedelmesebb párbajhős lettél: réme stenkereknek,
bálványa ifjasszonyoknak és leányoknak. Legendák keringenek rólad, hogy
üres óráidban kukoricaszemeket dobálsz a levegőbe s ugy lövöd el őket.
Ej, ej, Andorkám, ha te ennek se örülsz, akkor te blazirt vagy!
Erre már nem tudott viccet találni Andor, hát megharagudott.
– Mit gunyolódsz, kérlek? Tapasztalhattad, hogy mindent nem türök el.
Ismét belém akarsz kötni?
– A világért se. Most már félek ám tőled – a lecke után. No ne
berzenkedj, jer, szálljunk egy szakaszba…
Igy esett meg, hogy együtt utazott a két álbarát Lasnak felé. Mindegyik
tisztában volt a másik szándéka felől, hát nem is kérdezték ki egymást;
– másról beszélgettek.
Eleinte közönyös dolgokról folyt a szó, de miután Sipiczky
szarkazmus-méreggel eresztette föl a szóbeszédet, még a közönyös dolgok
is fölzaklatták a kis bácskainak különben elsőrendü máját.
– Hát azt a bőröndöt miért nem adtad föl teherpodgyásznak? Még
megbirságol a konduktor! Nem tudod, hogy egy méter hosszu tárgyakat már
nem szabad becipelni a kupéba? Uj szabály!
– A szivartárcámat érted?
– Ja, csak szivartárca? Pardon, azt hittem, hogy a magyar diszruhád
tokja.
– Az nincs ilyen nagy, – elménckedik Kertész, – azt a mellényem zsebében
szoktam hordani.
– Tehát van diszruhád? Az esküvőre ujat kell ám csináltatnod. Tudod-e te
azt, hogy egy gentleman esküvője napján először is megfürdik, aztán
vadonatuj fehérnemüt, ugyanolyan csizmát és ruhát vesz magára, de előbb
megberetválkozik szépen…
– Ugyan kérlek!
– Nem hiszed? Hát fogadjunk!
– Nem fogadok! Nem csináltatok uj ruhát.
– Meg se fürdöl, se meg nem borotválkozol? Meg fognak szólni, Andor…
– Átülök egy más szakaszba, ha szekirozol.
– Hó, akkor inkább te szekirozz engem. Látod, én meg attól csak jobban
itt maradok.
– Különös az izlésed.
– Miért? Hogy szeretem, ha mulattatnak?
– No, – gondolta a kis Kertész, – megállj; hát majd megmulattatlak én,
ugy, hogy sirni fogsz tőle, ha csak az kell. Kezdi is azonnal:
– Alfréd, te Lengyelországban születtél, ugy-e? – kérdé sunyin
mosolyogva.
– Nem én, hanem Petymegen, – volt rá a válasz.
– Akkor az apád született ott.
– Ő sem ott, hanem szintén Petymegen.
– Hát nem vagy lengyel?
– De az, hanem Petymegre jártunk születni.
– A nagyapád is?
– Az is. Miért kérded?
– Mert szeretnék tőled valamit megtudni a lengyel viszonyok felől.
– Parancsolj.
– Igaz az, hogy a lengyel nemesek között a legujabb is ezeréves
családból való?
– Igaz. Ha az összes lengyel családoknak származása korát összeadod, a
káoszig kell eljutnod a számjaiddal. Nem tudod te azt?
– Hát hány ezer éves birodalom Lengyelország?
– Hja, barátom, a lengyel urak nemessége nem Lengyelországból datálódik
ám. Két család még a Noé bárkájában kapott nemességet magától Noétól
(mert hogy dicsőn az asztal alá itták az öreg borapostolt); kettő
Herkulestől, annak a fejében, hogy segitettek neki megnyuzni a farnezi
bikát s a neméai oroszlánt (ezt a tényt igazolja cimerük is); ismét
ketten Homérosztól szereztek kutyabőrt a nagy eszükért. (Az egyik család
őse ugyanis az Odysszeát, a másiké az Iliaszt vágta be könyv nélkül.)
Azután –
– Köszönöm, elég. A te családodra vagyok kiváncsi.
– Engedj meg, a szerénységem tiltja.
– Hát szégyen az ansziennitás? Végre is kisül, hogy te csak egy rongyos
lengyel királytól szerezted kutyabőrödet, – ingerkedik a kis bácskai.
– Oh nem, barátom, – szólt alig birva a saját elmésségén való nevetését
elfojtani Sipiczky, – az én kutyabőröm annak a kutyának a hátáról van
lenyuzva, a mely kutya Évát őrizte volt a paradicsomban, hogy el ne
lopják az Ádámjától.
A kis Kertész, bár hatalmasan felsült a bosszantásával, elnevette magát.
Nem tudott haragudni, ha ennyi bolondságot hallott. De különben is
nagyon szeretett nevetni és ha csak tehette, nem irta a gunyt a saját
rovására. De miután föltette magában, hogy megbosszantja Sipiczkyt, más
oldalról fogott a támadáshoz.
Elkezdett neki azokról a lengyel fiukról mesélni, a kik vele jártak
iskolába a Teréziánumban. Solnisky és Krajewsky voltak közöttük a
legjelesebbek, bár a többi is erős volt a lapitásban.
„Ugy Solnisky, mint Krajewsky természetesen királyi rokonokkal
dicsekedtek s ezt szemben mindegyikük elismerte a másikáról. De egymás
háta mögött megvetőleg nyilatkoztak az egymás családjáról: A Solnisky
nagyapja birkás volt a Krajewsky nagybátyjánál, a Krajewsky nagyapja
ellenben házizsidója volt a Solnisky szépatyjának. És midőn rájövén
egymás turpisságára, kérdőre vonták egymást: százszor is megesküdött
mind a kettő, hogy olyat nem állitott a másik családjáról, sőt…“
„Egyszer nagyon elszomorodott Solnisky. Olyan arcot vágott, mintha jeges
vizbe mártogatták volna télviz idején. – Mi bajod, kedves barátom? –
kérdi tőle egyik iskolatársa. – Hej, pajtáskám, lelkem, – válaszolt a
bus lengyel, – nagy az én szomoruságom: atyám elverte a jussomat. (Ohó!)
– Na, – folytatá Solnisky, – most képzelj el engem szegény embernek!
Hogy fogok én három millióból megélni? Nyomoruság az élet. (Hogyan?!)
Három rongyos milliót birtak csak megmenteni. Oh!…“
„Egy másszor meg Krajewsky szoarét adott barátjainak. Ennivaló nem volt
sok, de az ezüst, az remek volt. Dicsérték a fiuk az ezüstöt: remek,
fejedelmi! S ez a dicséret könyeket fakaszt Krajewsky szeméből: igazi,
nagy, potyogó könyeket. – Mit sirsz, lengyel pajtás? – kérdik a
cimborák. – Ah, hagyjátok, ne is emlitsétek. Szegény, megboldogult jó
anyám jut mindig az eszembe, valahányszor az ezüstöt látom… Az ő
hagyatéka. – Másnap megjelent az intézetben a Munsch-szálloda
bérszolgája s egy zöld halinába jól elpakkolván az anyai hagyatékot,
visszaszállitá a gazdájához: Munsch urhoz. Ergo, kisült, hogy Krajewsky
árendálta az anyai hagyatékot és kegyeletkönyekkel pótolta a hiányzó
hagyatéki jelleget, mert érezte, hogy másképp nem hinnének benne.
„Krajewsky birtokán különben a mezei utak aszfalt-burkolattal voltak
ellátva.
„A Solnisky-féle istállókat ellenben karrarai márványlapok burkolták
kivül-belül…“
Ilyes dolgokat beszélt Kertész a jó lengyelekről s a végén, látva
Sipiczky közönyös arcát, még egy fulánkot is eresztett a meséi után.
– Dicső nemzeti vonása a lengyeleknek, hogy véletlenségből se mondanak
igazat. Nem csoda, hogy elpusztult ez a nemzet. A természet rendje
szerint el kellett pusztulnia.
Ez a féligazság maga nem bántotta Sipiczkyt. Azon is inkább
elcsudálkozott, mintsem bosszankodott, hogy egy mégis művelt társaságba
járó embernek szellemi arzenáljában olyan piszkos fegyverek is akadnak,
mint a milyeneket Kertész ellene használt. (Igazi telivér paraszt! Az
apját szidja az embernek, hogy megharagitsa!) Gondolta Sipiczky,
kiragadja Kertész kezéből a saját fegyverét.
– A hazugság rut dolog, de ártatlan. Ellenben az uzsora és a kapzsiság
már vétek s a komiszabb fajtából való, – vágott vissza a bácskai
tőrével.
Fülig pirult Kertész – mert az ő atyja kapzsi is volt meg uzsorás is –
de hiába! Nem vághatott vissza. Elnyelte hát a mérget s olyan arcot
csinát hozzá, mintha mézet nyelt volna.
– Biz az komisz fajta vétek: az uzsora, mindegy az… Abba nemzetek még
nem pusztultak el…
– Abba nem, az igaz. E tekintetben a bácskaiaknak nemzeti politikája –
beismerem – különb, mint a lengyeleké. A lengyel bőkezü és hazudik, hát
tönkre megy. A bácskai kapzsi és igazat mond, hát prosperál…
– Nem minden bácskai kapzsi…
– Nem minden lengyel hazug…
Egyszóval az lett a vers vége, hogy Kertésznek nem sikerült kifogni
Sipiczkyn. Valahányszor, mindig beleesett a saját hálójába. Ugy, hogy
mire befordult kocsijuk a lasnaki kastély udvarára, már egészen ki volt
merülve a kis ember ugy a hidegtől, mint a keserüségtől.


XXII. Mizériák.
Hát még mikor meglátta szobáját: egy sötétes, komor boltozatu, penészes
kinézésü helyiséget: a kék dutyit és összehasonlitotta a Kalvyl és
Sipiczky közös, barátságosan világos, sárga szobájával! Az édes
tésztákon fölhizott kis ember erre végkép kijött a sodrából, csak az, a
ki saját szokásainak rabszolgája, tudja megitélni, hogy mi az, ha valaki
ruganyos derékaljhoz van szokva és zöldfű zsákon kénytelen hálni; hogy
mi az, ha valaki széles divánon szokott heverészni és háromrét görbe,
keskeny kanapéra van utalva.
A sárga szobában megvolt minden európai kényelem. A kék dutyi kisázsiai
állapotokat tüntetett föl.
Kertész nem tudta megérteni, hogy ő, mint vőlegény, miért nem első
személy a háznál. (Hiszen a vőlegényből van a legtöbb haszon!) Mérgesen
kötötte föl bajuszkötőjét, aztán fényesre pomádézta haját szagos
pomádéval. A nyelvét is lekaparta, fülét is kipiszkálta, de már kezét és
nyakát nem mosta meg. Ki nem állhatta a hideg vizet, meleget meg nem
adtak Kisázsiában.
Mire fényesen megépitett látogatóruhájában kifenekedve megjelent kis
Kertész a szalonban: már ott találta az egész családot, sőt a vendégeket
is.
A mama ujongva és hopkázó léptekkel ment elébe: ugy üdvözölte; Inci
szivesen, de fagyosan. Az öreg ur már megérkezésekor beneventálta, hát
most csak a hátát püfölgette: ugy kinálta helylyel.
Rossz helyet jelöltek ki neki nagyon: egy ajtó s egy ablak között. Ilyen
helyen pedig mindig van légvonat, akár igazi, akár képzelt, de van.
Kertész sehogysem érezte magát. Az igaz, hogy az egész társaság fölött
bizonyos feszültség uralkodott.
A kis Inci halvány lett ujra s alig mosolygott már. Letüntek az ő szép
napjai, a szerelem fénysugarait elhomályositotta a kötelességszerü
tettetés szürkesége. Az a kis ember volt a memento mori. Feltünése ugy
hatott reá, mint a halál fagyos lehellete.
Kalvyl nem volt szomoru. Inkább dac villant meg szemében, mint bánat. És
ha Incire nézett, gyülölség fakadt szivében Kertész ellen. Szinte
szerette volna arcul ütni. Ez a gyülölet csak most forrott ki benne,
hogy egy hatalmas érzületté váljék.
De legkevésbbé volt elemében Sipiczky. Először is az zavarta őt, hogy
tekintete mindig találkozott az Inci szomoruan mosolygó szemeivel s
Kalvyl hálát és szeretetet sugárzó tekintetével. Mintha beszélt volna
vele az a négy szem. (Mindent tudunk, te jó ember. Az Isten áldjon meg
érte!) De az Inci két szeme ezenfelül még azt is mondta, hogy: Látod,
testvérkém, nem tudsz rajtunk segiteni. Elejtett már a sors bennünket! A
Kalvylé meg azt, hogy: Segits! Látod, én már mindenre el vagyok szánva.
Aztán az is feszélyezte Sipiczkyt, hogy Kertészszel szemben udvariasnak
és kimértnek kellett lennie. Ezt természetellenesnek találta a
szatirikus lengyel.
Az öregeket meg az alterálta, hogy a helyzet ujsága folytán sehogysem
tudták eltalálni a volt ellenfelek irányában alkalmazandó tónust.
(Kertész ugyanis megirta nekik a párbaja történetét. Hogyne!) Szerettek
volna a párbajról hallani valamit, hogy tul kerülnének egyszer s
mindenkorra e kínos kérdésen. Tudni szerették volna, hogy őszinte-e az
ilyen kibékülés, avagy formaszerü udvariasság csupán. Utóbbi esetben
kínosnak hitték vendégeik helyzetét. Csodálkoztak is rajta, hogy együtt
jöttek. (Miért nem tért vissza Sipiczky valami ürügy alatt, miért nem
ment máshová, ha már utközben találkoztak?)
Dobayné még csak-csak találta magát, de az öreg ur olyan zavart volt,
mint egy iskolás diák. Tapintata azt sugta, hogy Sipiczkyvel kellene
többet foglalkoznia, de leendő vejét meg nem mellőzhette, hát egyikhez
se szólt egy szót sem.
Dobayné már határozottabb volt. Ugy gondolta, hogy a vőlegény egy adott
dolog. Vele foglalkozzék Inci, vagy ő foglalkozzék Incivel; Sipiczky
ellenben az ő kegyeire van utalva. Ki is tüntette őt, mindig vele
foglalkozott. De szivesen is tette, mert tetszett neki a csontos,
vállas, arisztokratikus arcélü, sápadt ember.
És mintha Sipiczky is szivesen szórakozott volna az érett szép
asszonynyal!… Végre is ők melegitették föl a társaságot. Más alig
beszélt.
Sipiczky ha nem is volt vénájában, mindig érdekes társalkodó tudott
lenni. Beszédje sohase volt zamat nélkül való; társalgásának olyan
fordulatai voltak, a melyeket eszes nő mindig könnyen kihasználhatott
szellemereje kimutatására. S az ilyen modor nagyon tetszik a nőknek.
Mert a nők épp ugy szeretik csillogtatni szellemi kincseiket, mint egyéb
ékszerüket.
Dobayné kezdett igen jól mulatni. Ugy nevetett Sipiczky egy pár
aperçuején, s a saját szellemességein is, hogy csak ugy
rengett-háborgott csipkébe foglalt izmos kebele. Lábait szinte nem volt
képes nyugodtan tartani, asszonyos, de merész mozdulattal, hol egyiket,
hol másikat vetette keresztbe. Majd azzal is fölhagyott és teljesen
elhagyva magát, szélesen ülte meg a sárga zsöllyeszéket. Akkor már ki is
volt piruva és megnedvesedtek üde ajkai. Lassankint ellustult
szellemessége, a teste pedig megreszketett néha, mintha fáznék…
Sipiczky merően és merészen cirógatta végig tekintetével az asszony
termetét, a keblét, a vállát, a lábait… Ő is megszünt már csevegni;
másoknak adta át a szót. Szarkasztikus mosoly vonult el ajkán, de
vigyázott, hogy a szép asszony ezt észre ne vegye. Ugy akarta, hogy az
asszony csak vele foglalkozzék és másra ne is gondoljon, csak ő reá.
Sipiczky nem volt elbizakodott, de emberismerő volt. Belátott Dobayné
lelkébe, ismerte vérmérsékletét, érzékiségét. Tudta, hogy ezekre lehet
támaszkodni és _tervet épiteni_.
A vacsoránál már öreg Dobaynak is megeredt a nyelve. Nem létezett olyan
fatalitás, a mely az ő étvágyát képes lett volna még csak gyöngiteni is.
Már pedig, a ki jól eszik, az nem szomorkodik. Az ősz mókásgyerek lett
ujra, a ki szereti a bolondságokat… Kertészt összeszidta, hogy
megpiszkálta s otthagyta a kolbászt, a lasnaki konyha büszkeségét.
– Talán nagyon zsiros, gyermekem, azért nem eszed. Mustkolbász kellene
neked inkább, ugy-e? Feleség, hozass Andorkának egy pár mustkolbászt, de
torma nélkül, – cukorkával.
Sipiczky elkacagta magát. (Kertészt szekirozza az apósa! A jelszó ki van
adva.) Nosza, fölszabaditotta az illem által leláncolt humorát és
reázuditotta szegény Kertész fejére, hogy csak ugy zugott bele.
Zugott bele, de azért aprókat és sokat nevetett a kis bácskai – ugy adta
a helyzet.
Éhesen kelt föl a vacsorától Kertész: azt is ugy adta a helyzet.
Fricassékhoz és süteményekhez szoktatott gyomra undorodott a kemény,
zsiros magyar koszttól, hát csak birsalmasajtot és gorgonzolasajtot
evett; szomoruan gondolva a gentrykaszinó konyhájára, a hol most fogast
ehetnék vajjal és tejszinhab-parfét piskótával. (Na, tea csak lesz
legalább, – vigasztalta magát, – majd jóllakik teasüteménynyel.)