A Dobay-ház: Regény - 02

Adósságot csinálni, hitelt igénybe venni nem szabad.
Dobay.“
Ezután kikaparászta tárcájából Dobay azt a névjegyet, a melyre Pollitzer
antikvárius nevét és lakását följegyezte volt: Pollitzer Mór,
Károly-körut 5.
– Nincs ugyan messze, – gondolá Dobay, – de miért ne mehetnék kocsin
odáig is. Hisz pénz lesz, mint pelyva. Az „Elvira keservei“ legalább is
tizezer forintot fognak jövedelmezni.
A Szervita-téren fiakkerbe vágta hát magát s a Pollitzer boltja elé
robogott.
Pollitzerhez – mióta megvan a boltja – fiakkeren még élő nem hajtatott.
Nem csoda hát, hogy ifjabb Pollitzer megbámulta a fiakkert és grófnak
nézte a fiakkerezőt.
– Jó napot, Pollitzer ur, maga az?
– Szolgálatjára, méltóságos gróf ur.
– Csak hagyja, hagyja, – intett Dobay Alajos.
Hogy miért intett és miért mondta, hogy: „hagyja – hagyja“, azt nem
tudni, mert Pollitzernek eszeágában se volt kezet csókolni. Nyilván azt
gondolta az öreg ur, hogy ha már grófnak nézik, megtehetik vele azt a
csufot is.
– Én egy raritást keresek, Pollitzer ur.
– A Dobayt?
– A Dobayt! Hát honnan tudja?
– Ez most a legnagyobb raritás a világon. Az egész földtekén csak
egyetlenegy eladó Dobay létez: az én birtokomban, – igy szavalt ifjabb
Pollitzer s ezzel kecsesen a középső és mutató ujja közé fogva egy
könyvet, kétszer-háromszor meghimbálta a levegőben, majd megcirógatta
szépen, mint egy pejcsikót, csak éppen, hogy meg nem kinálta cukorral.
– Hát keresik a Dobayt? – kérdi ragyogó arccal az öreg.
– Hogy keresik? Micsoda kérdés? Szeretem hinni, hogy keresik… Csak volna
belőle vagy ezer, mindjárt becsuknám a gseftet.
– És miért csukná be a gseftet, kedves barátom?
– Hát, mert házat vennék a Dobayn.
– Házat venne a Dobayn?
– Természetes, hogy persze. Nem szabad nekem Hausherr lenni?
– Dehogy nem, édes fiacskám, hanem ezer Dobay árán nem lehet házat
kapni.
– Hát a Haas annyiért nem adja oda a házát, de a Hanser kevesebbért is
odaadja a hauzát: a Dohány-utca 16. számot. Igen jó objekt, tiz
percentet hoz.
– És mennyibe kerül?
– Ötvenezer forintba.
Az öreg nem válaszolt, mert előbb komputust kellett csinálnia. Fölállitá
a hármas szabályt: Ha ezer Dobay árán 50.000 forintos házat lehet venni
– akkor egy Dobayn x forintos házat lehet venni? Szorzott, osztott és
kijött, hogy 50 forintosat. Ilyen ház ugyan alig van, de legalább kisült
(s ez is valami), hogy egy Dobaynak az ára ötven forint.
Méreg, hogy az ember saját költeményeinek egy hatvan krajcáros példányát
ötven forintért kénytelen megvásárolni. De hát mit tegyen? Az utolsóról
keletlen kalácsot evett, az utolsóelőttiek pedig idegen kézen, idegen
könyvtárban őriztettek. Kölcsön csak nem kérheti saját költeményeit és
pláne leánya udvarlóitól.
Alkudni szintén nem mert az öreg, először, mert grófnak nézték,
másodszor, mert belátta, hogy a földtekének utolsó Dobayjára ugyis hiába
alkudnék.
Savanyu arccal bár, kivette tárcájából az utiköltségre félretett
ötvenesét és hanyag elegánciával odadobta Pollitzer ur elé.
Pollitzer ur megfricskázta a ropogós bankót, aztán a világosság elé
tartotta. Ismét megfricskázta és meggyőződvén róla, hogy nem hamis,
megcsalatkozott ábrázattal ejtette a pudlira.
– Méltóságos gróf ur – ez nem sok!
– Nem sok? De hisz inkább méreg sok, – ijedezett Dobay, kinek zsebében
már összesen csak 3 frt 75 krajcár honolt.
– Hát kérem, tekintve, hogy a méltóságos ur első kundsaft és hogy ily
magas összeköttetést föltartani akarok: pénzbe nem kivánok többet, de
engedje meg gróf ur, ilyen ritkaság eladásakor szokásba van nálam egy
kis ajándék-ráadás, hogy vigasztalva legyek a…
– Jó, küldök tizenkét nyulat az uradalomból, – sóhajtott föl az öreg
Lojzi.
– Hm, kérem szépen, a nyul nem kóser – a liba kóser.
– A liba kóser? Nem bánom, küldök hat libát.
– Tizenkettőt tetszett mondani…
– A milliomát, legyen hát tizenkettő. Ide azzal a könyvvel.
– És mikor kapom a libákat, kérem alásan?
– Sürgönyözök, hogy küldjék azonnal.
– Talán föltennénk a sürgönyt.
– Föl? Az áldóját! Hagy irom:
„Botos István ispán urnak
Lasnak.
Pollitzer Mór, Károly-körut 5. cimre 12 hizott libát küldjön azonnal.
Dobay.“
– Itt a korona, küldje el.
– Kisztihand, gróf ur! Annyit mondhatok, hogy jó vásárt méltóztatott
csinálni. Tessék: itt a Dobay! Kisztihand!
– Csak hagyja – hagyja, kedves barátom.
Saját költeményeinek véres verejtékkel, azaz drága pénzen és
naturáliákon megszerzett birtokában foglalt ujra helyet Dobay Alajos
kocsijában, s egyenest Singer és Wolfner könyvkiadó urakhoz hajtatott.
Ott félóráig tárgyalt, mig megegyezett velük olyképpen, hogy a kiadás
szerző tulajdona marad; a nyomtatási költség 478 forintot fog kitenni;
az elárusitásért 45 százalék jár stb.
Dehogy engedte volna a szerzői tulajdonjogot! (No, nem is kérték tőle.)
– (Csak nem vagyok bolond fix összegért eladni a kiadás jogát, hogy a
kiadó hizzon verseimen s ő vegye meg a Dohány-utca 16. számu házat.
Olyan nincs.) Dohány-utca 16., – szólt oda a fiakkernek. – Már csak
megnézem a házamat.
Nem volt rossz ház. Mindössze, hogy az egyik boltjában sajtos volt, a
másikban meg libahentes, – vagy hogy hivják azt a mesterembert, a ki
libazsirt, libaszalámit és libaszafaládét árul. Ezektől támadt egy kis
rossz szag a házban, no de azon lehet segiteni.
– Majd fölmondok nekik s a sajtos helyébe virágkereskedést, a libahentes
helyébe meg illatszer-raktárt telepitek. Csak ész kell mindenhez! –
hencegett magában Dobay. – Hajts a Nemzetibe. Nem a szinházba, mert oda
még korán van.
– A hajós-egyesületbe, nagysága?
– Nem szoktam hajókázni, még nyáron sem. A hotelbe, tulok!
– Igenis! – vigyorgott a fiakkeres ama biztos tapasztalata folytán, hogy
a ki goromba, az jól szokott fizetni.
Jól is fizetett Dobay. Az összes folyótőkéjének kilenctized részét: 3
forintot adott a fiakkernek. Hogy az összetulkozott kocsis ezt
appreciálni nem tudta, és hogy megvetőleg csörgette meg markában a három
ezüstforintot, az az összetulkozott kocsis bornirtságára vall és nem a
Dobay generozitását dönti meg.
Ugyan csupán huszonöt vassal a zsebében, de azért vigan mérte a lépcsőt
Lojzi papa, annak tudatában, hogy gyorsan, okosan és erélylyel intézte
el folyó ügyeit és hogy egy-két hét multán 25 krajcár helyett legalább
2500 forint fog bugyellárisában dagadozni.


IV. Sipiczky fordulása.
… Benyitott a szobájába. Az első dolog, a mit ott meglátott, egy nagy
malomkerék volt, vegyes virágokból. Ez az asztalon hevert. Jól
körülszagolta s aztán tovább vizsgálódott. Az egyik sarokban ott ült a
felesége meghatott édesanyai ábrázattal, a másikban az Inci lehajtott,
sápadt fejecskéjét a szék támlájára eresztve, végre a harmadik sarokban
Sipiczky hajlongott, mint a Gottschlig porcellán-kinaija, azzal a
különbséggel, hogy Sipiczky nem ült, mint a kinai, de állott.
Egyikük se vallott egy kukkot sem. Ez Dobayt idegessé tette.
– Hát mi lelt benneteket, megnémultatok?
Egy hang sem. Azaz, hogy mégis. Inci halk zokogása – mint egy sebzett
kis galamb nyögdécselése – töri meg a csöndet.
Az öreg dühbe gurult.
– Ki bántotta ezt a leányt?
A leány fölugrik és atyja nyaka köré fonja reszkető karjait, ugy int
némán, hogy senki.
– Hát akkor miért rísz, kis cselédem? Na, majd lecsókolom a könyeidet.
Ne félj, mig az apádat látod.
A mama idejét látta a szerepváltoztatásnak. Meghatott édesanyai
ábrázatát részben örömkönyektől áztatott édesanyai, részben lágy, boldog
hitvesi ábrázattá változtatta és férje vállára hajtván frufrus fejét,
macskaszerü mimikával sugta fülébe:
– A bimbó hasadása… örömkönyek… Megkérték a kezét.
Most eszmélt föl Dobay. (Tehát a szüz szemérme! A szüzé, ki előtt
misztérium a szerelem, félisten a férfi; ki után vágyik, de a kitől fél…
Ez az!… A malomkerék meg a megkérési cerimónia garniturája; a mama
meghatottsága a boldogitó részleges beleegyezés; a Sipiczky hajlongása
meg bevezetése a totális beleegyezés kieszközlése és elnyerésének… Ez
most rajta áll!) Ekként egybefüzvén logikai láncszemeit, elkomolyodott
Dobay Alajos. Mert érezte, hogy leányának sorsa és boldogsága az ő
kezeibe van letéve.
Felesége hiusága és gőgje rég megvesztegették annak itélőtehetségét. A
leányka engedelmes, jó gyermek: az ugy cselekszik, a hogy szülei
parancsolják. Tehát egyedül ő rajta a felelősség gyermeke boldogságáért.
Föltette magában, hogy Isten rendelése szerint, tiszta szivvel, minden
önzés nélkül teljesiti kötelességét, az óvatos és szerető atya
gondosságával: hogy nem anyagi érdek fogja vezérelni, hanem első sorban
is a kérő jelleme és megbizhatósága.
Megsimogatta leánya szöghaját és valamit sugott a fülébe.
A leányka erre a szomszéd szobába távozott…
… Sipiczky tegnap esti sikerén fölbuzdulva, elérkezettnek látta a
pillanatot, hogy megkérje Incit. Hát most itt van. Föláll és elmondja
mondókáját Dobaynak:
… Hogy szereti Incit és tenyerén fogja hordani, ha sorsát hajlandó az
övével egybefüzni; ha nem, – széles a világ, elrejtőzik majd valamely
zugába stb. stb.
Az öreg végighallgatja ünnepies, komoly arccal. Komiko-humorisztikus
allürjei elsimulnak szépen; egyszerü méltóság ül az arcára. A magyar
nemes ember marad meg belőle csupán, a ki fehér oszlopos kurián tanulta
meg vérét és hazáját szeretni s imádni egy selyemfőkötős, jóságos
mosolygásu édesanyától. Bajuszát se sodoritja, mint szokta, ha széles a
kedve, fejét se vakarja, mint szokta, ha mérges; vonásai és mozdulatai
nyugodtak és szelidek.
A parthie-hajhász lengyel parvenüt láthatólag zavarba hozza ez a
magatartás. Ő csak külsőségeiből ismerte a gentlemant, (a ki mókáival
imponál az éretlen tömegnek). A szivben és lélekben fogantatott
grandseigneur-t: azt nem ismerte ő. Ilyet látott most maga előtt. És
dicséretére legyen mondva, fölismerte.
Mondókájának utolsó szavait már szinte zavartan hebegi el a rutinozott
világfi – és lesüti tekintetét a nagyur előtt.
Dobay hozzálépett és két karját szeliden megfogva, leülteti leánya
kérőjét. Ő maga állva marad s elkezd beszélni halkan, de nyomatékkal,
nyájasan, de őszintén.
… Olyan a beszéde, mint a hegyi patak: gyorsan folyik a szó ajkáról,
üdén és tisztán…
… Olyan a beszéde, mint egy attikai szónoklat: kenetesség nélküli, de
vallásosan mély.
A fiatalember meghatva hallgatja, mint a bünös, ki megtér a szentirás
igéjén. Lelkülete egy gyors átváltozáson megy keresztül. Már mélyen
bánja, hogy cinikus, frivol életfölfogásával e szentélybe betolakodni
merészkedett.
Bánja. Pedig az öreg Dobay nem mond semmi olyast, a mi őt bánthatná. Nem
is ad tagadó választ. Csak azt magyarázta eddig, hogy mi a családi élet
szentsége, – hogy mije a férj szerető, hű hitvesének, – hogy egy
szubtilis női sziv érzékenységét miként kell a férfinak – a ki erős –
respektálnia.
Csak ilyeneket beszélt eddig. A részletek azután következtek. A
legnehezebb, a legkényesebb pont a vagyoni kérdés megoldása volt.
Az öreg ur finom tapintattal először is a maga viszonyait tárja föl, –
nyiltszivüen, nem kötelező őszinteséggel.
Dobayné föl-fölszisszen néha – mint a kinek a tyukszemére hágtak, – de
nem mert szólani. Érezte, hogy itt most csak egy embernek van joga
beszélni, s az a férje. Ő volt most az ur itt: föltétlen ur az összes
lelkek fölött. Nem szólt hát, bár az elfojtott, meggyült haragtól s az
álszégyen érzetétől lángbaborult arca férje szavain:
– Mi szegények vagyunk, de becsületesek. Háromezer holdunk van, az igaz,
de abból kétezer hold kipusztitott erdő, a többi harmadrendü sovány
szántóföld, a melynek jövedelme 6000 forintra megy. Ezt kapja majd a
leányom, ha mi, Isten akaratából pihenni térünk. Addig csak annyit, a
mennyit éppen adni képesek leszünk: évenkint legföllebb kétezer
forintot. Nos: ebből természetesen nem lehet megélni… A másik dolog, a
miről föl kell, hogy világositsalak: a származásom… Én nem származom
olyan ősrégi családból, mint te vagy a feleségem. Őseim egyszerü
bányászok valának, de becsületesek. A bánya-büntetésre összeirottak
listáján soha elő nem fordult a Dobák név. Mert igy hivtak bennünket még
ezelőtt száztiz esztendővel, a mikor szépatyám a nemességet kapta József
császár kegyelméből… Erre vagyok én büszke: erre a becsületünkre!
Dobayné ajkába harapott, hogy szinte vér serkedt a fogai nyomán.
– Őrült! – sziszegte, de csak nem mert szólni…
A lengyel gróf ellenben sápadtan és komoly méltósággal hallgatta az
öreget, s azt gondolta magában: mily vétek, hogy ő nem tud ilyen
becsületes lenni!… Megfogadta, elhatározta, hogy ma legalább igaz lesz
és becsületes.
Beszélnie kellett. Eleinte akadozott, később fölmelegedve az öreg ur
bizalmat gerjesztő figyelmes arcától, tüzbe jött és tudott beszélni ő is
egyenes, becsületes nyiltszivüséggel, – ma talán először életében.
Elmondta, hogy ő régi nemes és igazi gróf, de a királyi atyafiságról
hallgatott.
De itt már közbeszólt az asszony:
– Miért hallgatja el összeköttetéseit: azt, hogy ükanyja
Ponjatovszky-leány volt és hogy a Sanguskókkal és Sapieha hercegekkel
közeli rokonságban áll?
– Azért, nagyságos asszonyom, mert akkor nem mondanék igazat.
Általános mély csönd. Dobayné töri meg:
– Eddig ugy mondta.
Lángbaborult sápadt arca a szegény lengyelnek; alig fért ki torkán a
szó, de azért kinyomta: „Hazudtam!“
Tágra nyilt két szeme öreg Dobaynak. Nem a nagy rokonsági kilátások
eltünte fölötti bánatában, hanem afölötti bámulatában, hogy hazudott
Sipiczky. (Egy szakállas ember!)
Észrevette ezt a lengyel és beszédét eképpen folytatá:
– Hagyományos rossz szokásunk, bününk, vétkünk nekünk lengyeleknek, hogy
családi összeköttetés és vagyoni viszonyaink tekintetében sohase, vagy
csak ritkán mondunk igazat… Ezentul nem teszem.
– Ez nem is szép dolog és nem férfihez illő, – mondta egyszerüen az öreg
Dobay.
Dobayné ellenben megvetéssel méregette végig a paraszt igazmondással
saját rangját lefokozó „ostoba lengyel fickót.“
– Hát akkor a majorátus sem igaz, édes gróf Sipiczky?
– Az van a családban s én vagyok a várományosa, ha Boleslaw fia…
– A tizenhatodik?
– Nem, csak a hatodik Boleslaw fia el találna halni.
– És beteg az az ur? – kérdi Dobayné. – Csakugyan nem élhet három évnél
tovább?
– Nem beteg, nagyságos asszonyom és fiatalabb, mint én.
– Hát akkor mi marad magából, édes Sipicsky, a leányom számára? –
selypitett Dobayné.
(Dobayné mindig selypitett s a c-t cs-nek mondta, ha erőt vett rajta a
méreg.)
E brutális megjegyzésen föllázadt az öreg ur.
– Nem engedhetem, hogy a vendéget megillető tiszteletet megsértse, –
fedte nejét.
Ő nagysága nem szólt. Mutatóujja köré csavarta hajának egy pamacsát és
kétszer-háromszor megrántva azt dühében, mint egy tragika, a szomszéd
szobába rohant.
A két férfi egyedül maradt. Egy ideig hallgattak. A lengyel törte meg a
csöndet:
– Nem érdemlem meg a leányod kezét. Nem vagyok én abból a becsületes
fajtából való, a miből ti. Egy léha, büzös légkörben nőttem nagygyá.
(Csönd.) Most kezdem csak igazán érezni, hogy sokkal jobban szeretem őt,
mint hogysem e házasság által boldogtalanná tegyem életét. Én egy sivár
ember vagyok…
Az öreg Dobayt meghatotta ez az önvád.
– Nem ugy, fiam, jó ember vagy és helyén van a szived. Csak nem volt, a
ki vezessen. A házamat ezentul se kerüld és légy bizalommal hozzám, –
tekints apádnak.
A lengyel, felejtve formaságot, arisztokratikus önfegyelmét teljesen
elvesztve borult az öreg keblére és görcsösen megszoritva kezeit, e
szavakkal távozott:
– Köszönöm a kegyet, eljövök. A testvérje leszek ezentul… Engedd meg.
*
– Válassz ki egy virágot ebből a csokorból s tedd el emlékül. Oly ember
adta, a ki léha volt, de jó és téged igazán szeret: mert lemondott a
kezedről, – igy szólt Dobay leányához és nagyon meg volt hatva.
Földerült Inci sápadt arca, Dobay meglepődött.
– Hát te örülsz ennek, kis báránykám? Nem éreztél vonzalmat iránta?
– Oh nem, nem, itt maradok veletek, – válaszolt a kis Inci örömmel és
határozottan.
– És te ezt nem tudtad, Ida? Ida! Vagy nem vetted számitásba gyermeked
érzelmeit?
– De igen. Azonban mire való házasságban a szerelem? Lám én szerettelek
és most…
Elsápadt az öreg ur, de összeszedte minden erejét. A kiméletlen
durvaságra szeliden válaszolt:
– És most is szeretsz, habár öntudatlanul is. Ha meghalnék, szivedből
megsiratnál és virágot ültetnél sirhalmomra. A szerelmet: az elsőt, egy
nő se felejti el soha.
Az asszony, a 35 éves, érett, szép asszony elpirult s egy könycsepp
szivárgott a pillájára. S a férfi, a hetven éves délceg aggastyán,
lecsókolta azt a könyet.
Az Inci könyeit lecsókolni már nehezebb lett volna. Megeredt azoknak
árja s folyt, mint a patak, hogy csuromviz lett tőlük pici zsebkendője…
Örömkönyek voltak azok.


V. A Kalvyl-ok esete.
Kalvyl Farkas János báró Sziléziában született. Atyja halála után
testvérével, Frigyessel osztozott annak birtokán. Egynek-egynek ezer
német hold jutott, a mi ott szép vagyon, különösen, ha megbecsülik.
Farkas János meg is becsülte, de Frigyes elverte a magáét.
Erre fogja magát a bolondos jószivü Farkas János és ujra megosztozik
testvérével, most már az ő ezer holdján. (Ötszáz holdból is meg lehet
élni.)
Azonban Frigyes, a kinek ezer hold is kevés volt, természetes, elverte
az ötszáz holdat is. Nemhogy, hanem csinált a hegyibe még nyolcvanezer
forint ára becsületbeli adósságot is.
Mit volt mit tennie Farkas Jánosnak! Eladta a saját ötszáz holdját és
kifizette a Frigyes adósságát, hogy megmentse a család és név
becsületét. A még fönmaradó huszonötezer forintjával zsebében pedig
nekiment Sziléziának bérletet keresni.
Mire megtalálta a bérletet, sürgönyt kap, hogy meghalt a fiatal felesége
gyermekágyban, de a gyermek, az egészséges.
Szegény Farkas János e hirre, mint egy rongy, ugy esett össze
fájdalmában. De addig locsolták, mig csak föl nem kelt s el nem
indulhatott haza, a sors által oly kiméletlenül megtépett kis fészkébe.
Ott eltemette a szép feleségét. A temetés után azonban bevánszorgott az
ágyába s benne maradt egy hónapig – nagy betegen. Hagymázba esett. Ebből
is csak fölépült, atyjának hű barátja, Leipzig Vilmos gróf önfeláldozó
ápolása mellett.
Ez a Leipzig Vilmos azt az ajánlatot tette neki akkor, hogy hagyjon föl
a bérlet eszméjével és vegye át az ő magyarországi huszezer holdas
uradalmát (a mire ráfizet) olyképpen, hogy a rajta levő adósságok
kamatjait fizesse a jövedelemből s ha futná, törleszszen tőkét is vele.
Számadással nem tartozik. (Egy olyan ember, a ki a becsületért a
sajátját is eldobja magától, a másét biztosan nem fogja bántani.) Ezért
a fáradságáért évi hatezer forintot kapna Kalvyl János.
Az ajánlat elfogadtatott. Kalvyl János pakkolt. Utazóbőröndje legaljára
tette bárói nemeslevelét (erre most egyelőre nem volt szükség), azután
még egy csomó gazdasági könyvet, egy magyar grammatikát, ingeket és
ruhákat dobott belé és ezzel az egy bőrönddel, a kéthónapos ifjabb
Kalvyl Jánossal s egy kövér dajkával nekiindult Cseszneknek.
Ott szép volt a vidék: regényes és balzsamos levegőjü. Még az emberek is
magyarok voltak, de többnyire beszéltek tótul is. Farkas János meg tudta
volna magát velük értetni, de azért megtanult magyarul is. Volt
becsülete. Két hónap alatt bevágta a grammatikát, egy esztendeig a
helybeli kálomista paptól társalgási órákat vett és három év mulva már
ilyképpen üdvözlé vendégeit:
– Szervusz, te pocsétakerülő; hát hol csavarogsz erre, a merre a madár
se jár?
Különben gazdálkodott Kalvyl János. Még pedig ugy, hogy hajnalban kelt s
éjfélkor feküdt le. Este ugyanis számolt és kalkulált. Mert sok volt a
számolni valója a gyárak miatt. A saját vesződségére ugyanis gyárakat
épittetett: egy keményitőgyárat, egy cementgyárat, egy butorgyárat és
három szeszgyárat.
Az igaz, hogy ezek azután ugy jövedelmeztek, hogy az uradalmon levő
hatszázezer forintnyi adósság hat év alatt ugy eltünt, mintha sohasem is
lett volna s a hetedik év végén öreg barátjának már kerek száztizezer
forintot vitt föl Leitmeritzbe egy zacskóban, a mely viszont a mellénye
bélésébe volt bevarrva. (Ezt az óvatossági rendszabályt már itthon
tanulta nálunk.)
Az öreg Leipzig Vilmosnak e csuda fölötti bámulatában lepotyogott
félszeméről a monoklija, a mi miatt aztán beszélni se tudott, csak a
pénzes zsákot tologatta magától, mint valami bünös szerzeményt. Később
azonban némi magyarázatok után mégis elfogadta a pénzt, de először
fölemelte a Farkas János fizetését tizenkétezer forintra s azonkivül még
százezer forintot biztositott neki végkielégités cimén. Midőn pedig ezt
Farkas János sokallotta volna, kereken kijelentette, hogy ő se nem
disznó, se nem gazember, hát ne okoskodjék.
Nem is okoskodott soká Farkas János, hiszen gyermeke volt: őseinek
utódja, a ki bár pitykés dolmányban járt s egy szót se vallott se
csehül, se németül, de mégis csak Kalvyl volt, a sléziai Kalvylok
nemzetségéből és leendő őse a Kalvylok magyar ágának. Illik, hogy a
magyar Kalvylok őséről ne mondhassák el majdan utódjai, hogy
dédapácskájuk éhenkórász vala.
Isten azonban ugy akarta, hogy vagyongyüjtési tervét ne valósithassa meg
Farkas János. Meghalt fiatalon, negyven éves korában, egyedül hagyván
tizenkét éves árváját.
Az árvából festő lett az idők folyamán. Az ötvenezer forintos
hagyatékból meg tizezer forintos hagyaték a gyámok kezén. Ez a tizezer
forint pedig Bugyi Andrásnak adatott kölcsön váltóra, mert nála mégis
nyolc százalékot hozott. Bugyi Andrást azonban természetesen
ellicitálták, a tizezer forinttal együtt…
Igy Kalvyl Jánosnak kezemunkájából kellett megélnie…
Ime, a Kalvyl Jánosok élettörténete.
Kitünik ezekből, hogy derék, becsületes, de „peches“ emberek voltak a
Kalvyl Jánosok. És ezt érezte a mi Jánosunk. Ez az érzet: az a babonás
hit, hogy szerencsétlenségre született (hiszen már születése is
halálthozó volt), kedvét gyászfátyollal boritotta be. Ott ült a gyász
fényes, nagy szemében és magas, fehér homloka redőin. Csak az ajka körül
(pedig ott a bánat rendes székhelye) nem tudott megtelepedni. Az sima
volt, üde, mint egy ártatlan gyermek ajka, oly gyermeké, kit soha
keserüség nem ért.
De tényleg sem volt oka Kalvyl Jánosnak bizni szerencséjében eddigi
tapasztalatai után. Zárkózott lelkülete miatt nem kedvelték a bohém
művészvilágban. A báró gőgjének tulajdonitották hideg magatartását.
Pedig ő szerette ezeket az embereket, az ő munkatársait. És szivének
egész melegével rajongott a művészetért.
Bár soha semminemü külső sikert nem ért el művészetével. Képeit
elrajzolt fantazmagóriáknak csufolta a kritika. („Lelke van a festőnek,
de keze nincs.“)
Ez a kritika keseritette el leginkább Jánost. Egész lénye a művészet
szeretetében olvadt föl és még se tartották művésznek!
Ő egymaga hitte, tudta, hogy művész. (Miért nem értik hát meg őt az
emberek? Nyilván ugy lesz, hogy nem ismeri az életet. De egy oldalát
legalább: a bánatot csak ismeri. Hát oly kevés embernek, senkinek sincs
bánata; senki se rokon az ő lelkével, hogy nem érti meg senki, – de
senki?!)
Igy tépelődött János s e tépelődés habozó, bizonytalan jellegét
reányomta egész egyéniségére. Hol szerény volt egész az alázatosságig,
hol büszke egész a dölyfig, különösen, ha fölébredt benne a művészi
öntudat.
Azért nem is tartozott ő az ugynevezett társaságba való emberek közé. De
azért sem, mert semmiről nem tudott semmiségeket összehadarni: a
szalonelméncségek bosszantották. De különös ellenszenvvel viseltetett
ama szmokingos alakok iránt, a kik halljamagázták a leányokat,
leszervuszozták az öreg urakat és kétértelmü viccekkel mulattatták az
asszonyokat.
Ezeket gyülölte. Pedig szivében kevés helyet adott ennek az érzelemnek.
Általában szerette az embereket és magának, önhibájának tulajdonitotta,
hogy azok nem szeretik őt…
Hát ennek az embernek a tekintetétől pirult el Inci. Pedig nem volt
szép, még tetszetős sem ez az ember. A szemei nagyok és bánatosak, ajka
szelid és szőke haja olyan csudálatos hullámokat vetett, mintha Phidias
stilizálta volna Apolló szobrára: ezek voltak szépségei. De arca már
sápadt és beesett, homlokán barázdák vonulnak végig, járása ingatag és
tétovázó, miként kézhordása is.
Hogy ezeket a defektusokat észre nem vette az Inci!
Bizonyosan csak a szemét nézte ő s azon keresztül látta meg a lelkét.
Ugy kellett legyen.
Ugy kellett legyen, hogy addig nézett Inci a János szemébe, mig meglátta
és megszerette lelkét, a mit se papa, se mama, sem a többi emberek nem
láthattak meg, mert el volt zárva előlük és biztosan csak Inci kedvéért,
Inci tekintetére nyilt meg, sejtve, hogy ő meg fogja érteni.
És mégsem egészen igy volt. Mert nem sejtett János semmit, nem _mert_
sejteni. Szeretni se mert. Ő csak bámulta s imádta a leányt. Nézte, mint
a hogy nézte a „Madonna de la Sediát“, vagy Tizian „La Bella“-ját.
Azokat is imádta János. Csakhogy mig a Madonna és a Bella szemlélése
inspirációt nem szitott művészi lelkében, addig az Inci kedves kis
rózsás képe, két nedves, nagy őzszemével mindig szeme előtt lebegett,
valahányszor egy női képet festett. És különösen az őzszemektől nem
tudott megszabadulni: ezek mindenütt és mindenkor reá tekintettek. S ő
mindenütt és mindenkor lefestette őket. Másként nem tehetett.
De volt neki egy képe, a hol meg egészen az Incit festette meg, nemcsak
az őzszemeit és arcocskáját, nemcsak szelid, leányos kebelét és piciny
lábacskáit, hanem a mosolyát, gazella-járását, beszédjét – igen, a
beszédjét is. A ki nem hallotta, hogy az a leányka a képen éppen ugy
beszél, mint Inci – az egyszerüen nem értett a képekhez, vagy süket
volt…
Ezt a képet (egy magyar nemest ábrázolt, a mint jegyeséhez jön a
harctérről) a tavaszi tárlatra szánta János, de mire elkészült vele,
mást határozott: hogy az a tárlatra nem kerül soha. Izetlennek itélte
finom érzékével, hogy egy reá nézve idegen urileány – a ki másnak lesz a
felesége – képmása annak tudtán kivül, orvmódra kerüljön a nagyközönség
szeme elé.
De különben sem akart tőle megválni… Megszerette. Szerelmes volt a
képébe. Mert a képét már merte szeretni.
Kicsiny műtermének egy sarkában (de jó világitásban) volt az
fölakasztva, nem rámában, hanem egy elzárható tokban. (Ne lássa senki.)
Ő maga azonban, valahányszor csak pihenőt tartott, fölnyitotta a tokot
és szembe ülve Incijével, ábrándokba s álmokba merült. S az ábrándok
édesek voltak és az álmok merészek. Amazok szelid mosolyt, emezek gunyos
kacajt fakasztottak ajakán. A szelid mosoly azt jelentette, hogy ime, a
földi élet boldogságából is kijutott neki; hogy meglopta az életet, a mi
neki önként semmit sem adott, hogy művészetével maga teremté meg a
boldogságát. A gunykacaj pedig azt harsogta, hogy az élet, ha nem ád
neki, de el sem is vehet tőle semmit. Az ő művészetét nem rombolja le se
kritika, se divat.
Az ő művészete az igazság. A szubjektiv érzés szülte, nem
általánositott, tipussá tömöritett közizlés. Majd megértik! És ha nem
értik meg, se baj. Nem azért festő, _a mit mondanak_ képeiről, hanem
azért az _igazságért_, a mit képein lefestett. Neki az az elég. Az
aranyérem semmi.
… Ilyenkor egy fejjel látszott magasabbnak Kalvyl: kiegyenesedett s
égnek tartotta homlokát. Igy élvezett, igy mulatott ő. A zsurfixekre
unatkozni járt, a kávéházba reggelizni.
Az ifjuság rendes kedvteléseiből nem vette ki részét; nem feleltek meg
izlésének. Nem kártyázott, orfeumba nem járt. Kerülte még azokat a
francia szinműveket is, a melyeknek nem volt korrekt moráljuk; a festett
hölgyeket meg éppen utálta. Nőmodelljeivel ugy bánt, mint hercegnőkkel,
ha szólnia kellett hozzájuk; de, ha csak kikerülhette, nem beszélt
velük. Ezek el is nevezték őt szüz lovagnak. De azért szerették, mert
nem árszabály, hanem belátása szerint és bőkezüen fizette őket.
Különösen: járt hozzá egy üde, tizenöt éves, vöröshaju leány a