A Dobay-ház: Regény - 03

mamájával, a Dóra Frici: egy elsőrendü modell, pszikei termetü. Ennek a
mamája, egy kétes jellemü asszonyság, addig jajgatott, hogy nehéz
manapság egy szegény leánynak el nem buknia, hogy Kalvyl hónaponkint
külön 20 forintot adott a mamának csak azért, hogy Dóra Fricinek ne
kellessen elbuknia. Pedig ezen a bajon régen tul esett már a Dóra Frici!
Ilyen volt Kalvyl János: becsületes, naiv, bőkezü, nagyur.


VI. Ébresztő.
Kalvyl János a műtermében ül, összekulcsolt kezekkel, mintha imádkoznék
és nézi merőn a „Viszontlátás“-t, azt a képet, a melyen Incit festette
meg.
Valaki kopogott. Nem hallotta. Kinyilt az ajtó. Észre se vette, ugy el
volt merülve a képben s gondolataiban.
A jövevény – Sipiczky – szembe találta magát a képpel és mintha gyökeret
vertek volna lábai, ugy állott meg az ajtóküszöbön meglepetésében és
bámulatában.
Sipiczkynek volt műérzéke és emberismerete, de e kvalitások nélkül is
megérthette a helyzetet, nagyon átlátszó volt: a kép remekmű, a festője
szerelmes!…
Fölocsudott a lengyel. A festő tovább álmodott.
Arisztokratikus, finom tapintata azt sugta Sipiczkynek, hogy távoznia
kell, mert egy embernek: barátjának belső érzelmeit meglesni nem korrekt
dolog. A finom érzék és gyöngédség egyike volt a léha ember öntudatlan,
vérbeli nemes tulajdonságainak. Óvatosan megfordult és kezét a kilincsre
tevé. Késő volt. Egy erősebb, határozottabb nyomás kivülről és föltárul
az ajtó. – Kornya volt, a festő.
Sipiczky önkénytelenül, szinte ösztönszerüleg visszatartotta a
látogatót.
– Egy pillanatra, kérem! Egy perc mulva készen lesz a báró, – mondta
Kornyának és bezárta előtte az ajtót. Azután megfordult.
János vérpiros arccal és kérdő tekintettel áll szembe vele.
Sipiczky csak annyit válaszol e kérdő tekintetre:
– Zárd le a képedet, ha nem akarod, hogy lássák.
Csak most eszmélt föl egészen János. Odarohant a képhez és lezárta
idegesen.
– Isten veled, János, – bucsuzék Sipiczky.
De János nem eresztette.
– Maradj itt, kérlek. Kornya csak egy percre jött; várd be, mig elmegy,
beszélni szeretnék veled négyszemközt, – mondta, aztán bebocsátotta és
üdvözölte Kornyát.
Ez egy vig, jóképü fiu volt, ugyszólván az egyedüli kollégái közül, ki
tudni, vagy legalább is sejteni vélte, hogy Kalvylban nagy tehetség
rejlik. Képei érdekelték és sokszor jött föl János műtermébe egy kis
komolyságot kölcsönözni, mint mondani szokta.
– Végem van, Jánoskám, elhagyott a muzsám.
– Hogy-hogy?
– Egy bus szeladont kellene lefestenem, de nem tudom. Már megpingáltam
képem összes alakjait, csak a bus szeladon hiányzik róla, de éppen ez a
pointja a képnek. Próbáltam. Husz tanulmányt, vázlatot festettem, a
legszomorubb balparti hordár s egy éhes verklis ültek modellt, de
mindhiába! – Festettem epés szeladont, festettem dühös szeladont,
káromkodót, nagyképüt, elégedetlent, de busat, – óh, de a busat: azt meg
nem festem soha!
– Talán én üljek modellt neked? – kérdi fájó mosolylyal Kalvyl.
– Oh nem, nem, Jánoskám; ne érts félre, kérlek. Csak a tanácsodat jöttem
kérni.
– Kérj föl egy jó mimikust.
– Nem lehet, nekem az igazi bánat kell.
Kalvyl előkeres valahonnan egy képet és egy festőállványra helyezi,
ügyelve, hogy jól meg legyen világitva.
– Ilyen?
– Ez az! Ez az igazi finom, elsőrendü bánat! Ilyen kell nekem.
– A bánat hordozója Köncs Jónás dijnok, Akácfa-utca 7. Jó modell.
– S ez a kép?
– Boccacció szőrcsuhában.
– Remek! Nem tud sirni, olyan szomoru, nem tud dühöngeni, olyan levert.
Köszönöm. Szervusz. Akácfa-utca 7. Gróf ur, Alleszolgája! – hadart
Kornya s aztán ugy kirohant, hogy még az ajtót is nyitva felejtette.
Kalvyl betette és bezárta az ajtót. Aztán gondolkodott egy pillanatig,
kezébe temetve homlokát. Majd egy kis kulcsot vett ki zsebéből, meg
visszatette. Végre is gyors elhatározással a bezárt képhez sietett és –
fölnyitotta.
Sipiczky egy szót se szólt. Komoly és hideg volt: maga a megtestesült
diskréció. Azt nem állhatta meg, hogy a képet ne nézze, de ugy nézte,
mintha nem látná rajta az Incit. Azt gondolta, hogy ez a magatartása
legillőbb a helyzethez.
Egymás mellett állott a két férfi, szemben a képpel s a mikor beszéltek,
nem egymásra néztek: a képhez tapadt tekintetük.
A festő törte meg a csöndet, mint a de profundis a bünös ajkán, ugy
hangzott ez a két szava:
– Bocsáss meg!
Sipiczky nem értette.
– Miért?
– Oh, hagyd kérlek a formákat, hiszen nem vagyok vak. Mindent tudok.
Hibáztam és engedelmet kérek.
De már erre szemébe nézett Sipiczky a festőnek. (Hátha arcából megfejti
a talányt.)
– De hiszen én hibáztam! Rajtam a bocsánatkérés sora.
Kalvyl nyelt egyet… és szinte rekedt hangon folytatta:
– Jóvá teszem hibámat. Soha szine elé se lépek többé, kerülni fogom, itt
a kezem.
– De miért? – csodálkozik Sipiczky.
– Mert az a kötelességem veled és vele szemben; mert igy parancsolja a
becsület.
A lengyel tágra nyitotta szemét. A festő merőn nézi a képét, ugy beszél:
– De a képet, azt hagyd meg nekem. Ne kivánd, hogy megsemmisitsem.
Kérlek, könyörgöm! Ez a kép mindenem nekem, Isten után ezt a képet
szeretem legjobban. Jobban, mint az egész emberiséget. Hagyd meg, oh,
hagyd meg a boldogságomat, kérlek, könyörgöm.
– De hiszen nincs jogom… Valami félreértés van itt közöttünk…
– Nem, nem kivánok én tőled indiskréciót: ne válaszolj. Majd beszélek
én. Annyira bárdolatlan nem vagyok, tudom, nem illő beszélned az
eljegyzés előtt.
Egyszerre világosság támadt Sipiczky agyában.
– Hát te azt hiszed, hogy a titkos jegyese vagyok? Haha! Nem, János,
tévedsz. Egy ilyen semmiházi, mint én, nem lesz férje annak a leánynak.
Gondom lesz reá: arra esküszöm.
Erre már Jánoson volt a csodálkozás sora.
– Akkor miért zárattad le a képet?
– Ugy gondoltam, magadnak festetted, – mondta bátortalanul mosolyogva
Sipiczky, – ugy gondoltam, nem akarod, hogy meglessék mások belső
érzelmeidet. Éreztem – olyan volt itt e teremben a légkör – hogy
szentély előtt állsz, melyet profán szemnek nem szabad meglátnia. És
ismerlek. Tudom, hogy egy olyan ember, mint te, szerelmét piacra nem
viszi soha: olyan szerelmet, a mely olyan szivekben ég.
A festő elsápadt. Dadogott, mint a bünön tettenért.
– Én nem szeretem őt – ugy – én – én csak bámulom…
– Nem szereted, de imádod!
– Nem szeretem, de imádom, – ismételte gépiesen János és zokogva
hanyatlott egy karosszékbe.
A lengyel cirógatta, mint egy gyermeket. De tudta is, hogy gyermekkel,
egy nagy gyermekkel van dolga. Alig birta lecsöndesiteni.
– Nem árulom el szived titkát. Bizzál bennem.
– Oh, csak ne nevess ki!
– Ugyan-ugyan, miért nevetnélek ki! Léha létemre cinikus nem voltam
soha. Szent érzelmeket nem szoktam kinevetni. Addig még nem jutottunk.
– De hát nem nevetséges az, hogy én szeretem őt? Mi van a világon, a mi
ennél nevetségesebb? Cinizmus se kell hozzá, hogy kigunyoljanak.
A lengyel elmosolyodott. Volt mosolyában valami gyöngéd, önzetlen,
kimondhatatlanul kedves vonás! Két kézre fogta és szelid erőszakkal maga
felé forditotta János lehajtott fejét, oktatva őt, mint apa fiát:
– Te kishitü vagy, Jánoskám, nézz csak a szemem közé: mondok valamit,
olyas valamit, a mit te nem is sejtesz, vagy ha sejtenéd, se mernéd
magadnak bevallani: Ő szeret téged…
Kalvyl fölugrott. Szinte durván lökte el magától Sipiczky kezét.
– Ne, ne! Ne tégy bolonddá! Csak azt ne!
A lengyel ismételte:
– János, ő szeret téged. Én láttam. Ha nem hiszed, kérdezd meg tőle…
Elkeseredéssel tört ki szegény János:
– Csalódol, ha azt hiszed, hogy bárgyu vagyok. – Majd fájdalmasan
hozzáteszi: – Hiszen a tükör nem csal.
– De csal a tükör, János, – bizonyozik Sipiczky, – vagy legalább is nem
mindent mutat meg. S az a leány azt nézi benned, a mi _benned_ van. A mi
rajtad van, a mi rajtad nem szép, azt nem látja meg. A tükör pedig éppen
azt mutatja – és csakis azt… Téged nem ismernek az emberek, azért nem
szeretnek. Szeretnének, ha ismernék belső világodat. Ezt te elzárva
tartod… Előttem kinyitottad, nem akarva, önkénytelenül s ime, legott
megszerettelek. Önzetlen, hű barátod leszek… Mit gondolsz, – hátha az a
leány szintén belátott oda, a hová más ember látása el nem ér. Látta,
női, szubtilisan finom ösztönével megérezte a te lelkednek szépségeit!…
Ugy gondolod, hogy az a nő olyan, a ki ezeket a szépségeket figyelemre
se méltatva, a külső előnyökre fekteti a sulyt? Olyan nő, a ki a
felületes és mulandó testi tulajdonságokat fölébe helyezi a lélek
ideáljának? Ha olyan az a nő, akkor miért szereted?… Ha olyan volna az a
nő, János, akkor te nem szeretnéd őt…
– Akkor nem szeretném, – válaszolt gépiesen János.
– De szereted. S azért szereted, mert nem olyan, – nem olyan, a ki a
lelket és nem a testet nézi. S a te lelked szebb, mint a másé. Azért
szeret ő téged s azért szereted te őt, mert lelke rokon a tieddel. Ne
légy hát kishitü és nyilatkozz meg neki. Váltsd meg őt önző, hiu anyja
légköréből és befolyásától. Az öreg ur becsületes, de vak. Nyilatkozz,
János, mert ha férjhez talál Kertészhez menni – ahhoz a jól táplált
bácskai gavallérhoz – csupa gyermeki engedelmességből, – a te
kishitüséged és alázatos szerénységed lesz boldogtalanságának okozója.
Valami csodálatos melegség járta át Kalvylt e szavak hallatára. Mintha
egy uj, eddig ismeretlen tüz futott volna erein át, – tüz, a mit uj
Prometheuszként lengyel barátja az ő számára lopott le az egekből. Ugy
dobogott, hogy majd kitört a szive. Viharosan zilált mellkasa,
megremegett egész testében. A lelki transz-szubsztanciáció, – egy
hirtelen metamorfózis megrázkódtató folyamatán ment át a festő, mintha
csak uj lelkének születésétől vajudnék a teste…
Édes volt a pihenése. Elfelejtette fájdalmait, mindama gyötrelmeket, a
miket egész életén át végigszenvedett. (A menyország nyilt meg számára.
Minek tekintsen vissza, a mikor odavárják őt!?) Először is annak az
embernek borult a keblére, a ki neki az ösvényt oda megmutatta:
megölelte és megcsókolta Sipiczkyt.
– Köszönöm, hogy szeretsz.
– Igen, szeretlek. És őt is szeretem – testvérileg… Azért akarom, hogy
boldogok legyetek.
– De méltó vagyok-e reá?
– Az…
A habozó, tétovázó jellemü emberek szokása szerint János, a milyen
zárkózott volt előbb, olyan nyilt, gyermekes bizalommal csüngött most
barátján. Föltétlenül hitt már szavában. (Ő méltó rá! Mily boldogság,
hogy méltó rá!…)
Sipiczky pedig, a mint szalad a lépcsőn lefelé, – ruganyosan, mint egy
jogász, – megdörzsöli kezeit és hunyorit egyet a szemével. Örült, hogy
tisztességesen, szépen cselekedett, hogy képes derék ember is lenni, ha
akar.
– Brav gethan, Sipiczky! – dicsérte meg önmagát magának és kaviár
helyett rizslevessel kezdte meg ebédjét.
S ezen szolidsági rohamának ugy megörült, hogy ebéd után – folytatta, a
hol elhagyta – nem fiakkeren, hanem földalatti vasuton robogott el, nem
a Gerbaudhoz, hanem az állatkertbe majmokat etetni. Este pedig, a mikor
– gyerekidőben – tiz órakor lakására tért, leakasztotta az ágya fölött
lógó Potifárnét, a ki Józseffel enyelgett és helyébe szent Ceciliát
akasztotta föl egymagába…
– Sei mer solid! – szólt és rögtön elaludt.


VII. Kertész és a lépvessző.
A „kedves Sipiczky gróf“ az emlékezetes gyónási jelenet után egyszerüen
„Sipiczky gróffá“ degradáltatott, mig a „kedves Kertész“ „kedves jó
Kertész“-szé nőtt meg a mama kegyeiben.
– Nem gróf, – gondolá Dobayné, – de gazdag; nem előkelő megjelenés, de
azért helyes gyerek. Jó lesz Incinek. Mert két hét alatt menyasszony
kell legyen az Inci.
… Két hét alatt megpuhittatik a kis Kertész, hogy olyan olvadós legyen,
mint a vaj, két hét multával pedig, hogy el ne olvadjon végképp,
megfogatik, mint a pinty a lépvesszőn: ez volt a Dobayné terve.
De hogy a pinty megfogassék, ahhoz elsősorban az szükséges, hogy
kitegyék a lépvesszőt. Kitétetett.
Ő nagysága megkérte Kertészt, hogy rendezze az ő házibáljukat.
– Édes, jó Kertész, engedje meg, hogy egy kis – egy igen nagy – kéréssel
terheljem. De olyan bizalommal vagyok irányában, mintha csak a fiam
volna. (Pirulás, kézcsók.) Egy thé dansan-t, egy bucsu-soirée-t
szeretnék adni a jövő szombaton. Támogasson, kérem, ezen szándékomban, –
rendezze az estélyt. Az előkészületeket, a zenét, a termet magára
biznám, hiszen ugyis… (pauza, műpirulás a mama részéről – kézcsók és
hebegős bizalomköszönet Kertész részéről). Ugy-e, megteszi?
– A legnagyobb megtiszteltetés, a mi valaha ért. Boldoggá tesz,
nagyságos asszonyom.
– Ugy gondolom, hogy a szobám melletti két szalont nyittatnánk ki…
Ezüstöm van. Annak idején majd rendelkezésére bocsátom. Ápropos,
Gerbaudnál és Dobosnál már intézkedtem. A zene – nini, a zenével se
bajlódjék, kérem! Most jut eszembe, hogy már szóltam Berkesnek… A
meghivandók listáját ime, átadom. Már szét is vannak küldve a meghivók.
Táncrend talán nem szükséges – s a táncokat legjobb, ha Sipiczky
rendezi… Ugy-e, beleegyezik? (Oh, kérem!) Neki olyan nagy rutinja van a
táncrendezésben. Na, bár más tekintetben is… no, de nem szólok…
– Ej, – gondolkozott Kertész a hosszulélegzetü javaslaton, – mi olyas
lehet egy bálban, a mi el ne intéztetett volna még. Mi a manó van még
benne, a mit a rendezőnek kell elrendeznie? Mert ha egyszer kinevezték
rendezőnek, akkor csak kell rendeznie valamit. – Soká nem találta ki, de
rájött végre.
(– Az eljegyzési jelenetet kell rendeznem, – a cimet kell adnom. A cim:
Kertész Bandi eljegyzése. – Ez alatt a titulus alatt rendeznek,
mulatnak, táncolnak. Csak mulassatok, gyerekek!… Na, ne lógasd az
orrodat, kedves barátom Sipiczky!… Sebaj! Kapsz te mást, tisztelt Kalvyl
pajtás, ne busulj!… Lesz még leányvásár a faluban… Hejo hopp!
Landlehihu!) – Ilyeténképpen elmélkedett széles jókedvében a kis
bácskai.
Azaz a két utolsó indulatszót már nem csak elmélkedte, hanem ki is
mondta, a min – a Váci-utcán esvén meg – nagyon elcsodálkozának az
emberek, valamint azon is, hogy öblös kengurus keztyüjét cilindere
karimájába szoritva viselte, akár az árvaleányhajat. Akkor vette csak
észre magát Kertész, mikor már vagy harmincan a szeme közé nevettek
volt, köztük menyecskék is. Ezekre visszakacsintott ugyan, de miután
öreg urak és hordárok is voltak a kalapjára nevetők között, lekapta
végre fejfödőjét és mérgesen rántotta ki keztyüjét a karimájából.
– Az áldóját, hol felejtettem!
És akkor veszi csak észre, hogy pedig tulajdonképpen fázik is a keze.
Fölhuzza hát a keztyüt és komolyságba öltözteti arcát… Igy már
gondolkodni is tudott. Csalhatatlan logikával konstatálta, hogy egy
deklarálás csak ugy történhetik meg, ha megkérés előzi meg. (Még eddig
minden deklarálásnak megkérés volt az előzménye, – legalább Pesten.)
… Tehát meg kell kérnie az Inci kezét. De hogyan? Jogcime volt reá, mert
nőtlen volt és férfi volt, de támpontja semmi. Egy kukkot se beszélt még
Incivel szerelemről. No, sebaj, majd tanácsot kér a nagybátyjától, a ki
okos ember kell legyen, mert királyi tanácsos volt.
A nagybácsitól ellenben, – a ki pedig nyilván királyoknak szokott
tanácsot adni, – azt a feletet kapta, hogy a megkérés nem okvetetlen
szükséges cerimónia. Majd csinálódik a dolog magától. S akkor legalább
még a bokréta is megspórolódik.
Kertész Andor szépen meghallgatta a tanácsot, meg is köszönte, de nem
találván egészen jónak, nem követte azt. – Magától semmi se csinálódik,
– gondolá, – és megrendelt Kühne-nél egy óriás bokrétát, olyat, a minek
tetejében kitömött galamb repdesett, csőrében nyillal átlőtt szivet
cipelvén. (Ezt az ő eszméjét rendkivül apartnak találta Kertész. A mint
hogy az is volt a szó legszorosabb értelmében.)
Ezzel a nagyobbméretü csokorral fölfegyverkezve aztán, pénteken délután
a Nemzeti-be hajtatott Kertész, talpig feketében. Dobogó szivvel kért
meg egy pincért, hogy jelentse be. Az előszobában még igazitott egyet a
nyakravalóján, kihuzogatta nyakizmait, aztán belépett – Isten nevében.
A mamát egyedül találta.
Ez kellemes dolog volt. Egy mama a legrosszabb esetben se teheti meg,
hogy kidobja vagy leszidja merészségeért. Jó is, mert a virtusból vajmi
kevés jutott ki szegény Kertésznek…
Ám miként üres hordóba tölcséren a mustot: ugy eregette Dobay mama a
bátorságot a kérő szivébe. Mosolylyal biztatta, gesztusokkal nógatta,
elannyira, hogy egy perc mulva szinvitézség lett az egész gyerek. Szinte
deklamált a végén:
– Az én családomban szentség a nő. Évszázadoknak tradicióit, elődeimnek
háziszokásait tiszteletben tartandom: arra ünnepies fogadást teszek…
– Kedves, jó Kertész, – kérdé a mama meghatott, dallamos hangon, – hát
vannak magának ősei?
– Vannak, – felelé egész bátran és pozitivitással Kertész.
Szerencsére nem kérdezte a mama, hogy kik és mik voltak azok az ősök.
Mert már erre nem tudott volna megfelelni Kertész, a mennyiben ősei
közül csak apját s anyját ismeré vala, no meg a nagyapját, a ki egy öreg
strimflis bunyó volt Ó-Sztapáron.
A mamának az is elég volt, hogy megvoltak az ősők. Nohát azok csakugyan
megvoltak, ismeretlen ősök bár, ad normam névtelen hősök, de megvoltak.
Az ősök kérdése ekképpen elintéztetvén, a vagyonjogi állapotokat kezdte
bolygatni a mama. Ez pompásan ment. Kitünően hangzott, csak ugy
csengett-bongott a szobában:
– Ezer lánc földem van, anyai hagyaték… Három hónap mulva leszek
nagykoru, akkor birtokomba lépek… Vagyonom értéke háromszázezer forint.
Az apámnak is lesz ugyanannyi.
Ezer lánc háromszázezer forint értékben, az apámnak is lesz annyi! –
visszhangzott a szobában. Egyik fal fölvette, a másik visszaütötte a
hangot, becsapódott a bokrétába, a galamb szájába, az is azt kezdte
búgni:
„Ezer lánc, háromszázezer forint értékben…“ Aztán elkezdett a mama füle
csilingelni; az is csak azt csilingelte egyszer, tizszer, százszor:
„Ezer lánc – háromszázezer…“
Dobayné fölugrott. Alig birta örömét zabolázni. Pedig ugy kivánta most a
helyzet s a sikk, hogy komoly legyen. Komolyan is beszélt, de
komolyságán áttört ideges jókedve.
– Édes Kertész, nem tagadhatom, hogy szerfölött meglepett ez az
elhatározása. Megvallom, hogy szeretem magát… De mégis! Ilyen hirtelen,
előkészület nélkül… Mit válaszoljak?…
Kertésznek izzadt az üstöke. Szerencsére más tónusba csapott át a mama:
– Ha anyai szivem ösztönét és sugallatát követem, azt kell mondanom,
hogy igen: magának adom szivem bálványát.
– Kövesse, kérem, anyai szive ösztönét, oh, nagyságos asszony! –
könyörgött a kérő.
– Ám vannak még más tanácsadók is, édes Kertész, – folytatja Dobayné.
– Ne hallgasson rájuk, kérem! – kiáltott föl kétségbeesve a szegény fiu.
– Az eszemre és tapasztalataimra ne hallgassak?!…
– Pardon, millió bocsánat! Nem ugy értettem, nagyságos asszonyom.
Dobayné elnevette magát az ifju zavarán. De talán amugy is elkacagta
volna magát, annyira tele volt az egész asszony csupa kacagással.
– Jól van no, édes kis Kertészkém, magáé lesz Inci. Szerencsés ember,
mondhatom. Olyan feleség igen kevés akad.
– Egy sem, instállom, az egész világon… Szeretem is, imádom is.
– Helyes, helyes, Andorkám. És most, hogy el ne rontsuk az egészet,
hallgasson reám. Üljön le. – Leányomnak még nem szólt semmit, ugy-e?
– Igenis nem.
– Ne is szóljon. Incivel majd csak én beszélek. De férjem se tudjon meg
semmit. Hagyja csak reám. Majd én előkészitem a talajt és holnap az
estélyen deklaráljuk magukat.
– Igenis igen.
– És most menjen. Jobb, ha itt nem találják. Este együtt vacsorázunk.
Adieu… A dolog nem oly könnyü, Kertészkém. Adieu!
Kertész kezet csókolt és boldogan távozott, bár az utolsó mondat szöget
ütött fejébe. Váltig ismételgette, még az utcán is.
– Nem könnyü? Nem olyan könnyü? Miért mondta ezt? Miért nem könnyü?
Százféle kombinációt állitott föl… Egyik se volt valószinü, hát nem is
törte tovább a fejét, hanem jól beebédelt inkább. Ugy is azt tartotta
váltig, hogy:
A mennyit a gyomor felfoghat magában,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
*
Dobay mama csönget. Beugrik egy szobapikkoló.
– Vigye ezt a csokrot – ha elbirja – a pincébe, hogy el ne hervadjon.
– Igenis, – szólt a szobapikkoló és a padlásra vitte a csokrot.


VIII. Inci testvére.
Apa és leánya alig pár perc mulva érkeztek meg sétájukról.
Dobayné egy szót se szólt nekik. Dobayné az előkészités: a megdolgozás
problémáján törte fejét s annak megoldásával még nem volt készen: azért
nem beszélt. Érezte, sejtette legalább, hogy nehéz munka vár reá, de
elhatározta, hogy nem tágit. Incinek férjhez kell mennie!
A vacsoránál bolond jó kedve támadt a vőlegényjelöltnek. Engedelmet
kért, hogy kivételképpen ő rendelhesse a pezsgőt, – csak ő.
Az engedelmet megkapta és Kalvylt kivéve, derekasan ittanak a hős fiak.
Öreg Dobay teljesen visszazökkent a régi, kedves nyomásába: ismét az a
komikus, bolondos öreg ur volt, a kin mulatni szokás.
Egyáltalában különös jellem volt ez a vén Dobay. Igazi magyar tipus, ugy
erényeiben, mint hibáiban. Olyan táblabiró-alak, a ki, ha a haza vagy
családja dolgára kerül a sor, komoly, bölcs és megfontolt, mint egy
Kátó; ezeken tul ellenben, ha kell, képes a sárgaföldig leinni magát és
miként egy diák, teljesen levetni a dignitást és virtust…
Kertész a mamát mulattatta. Incire rá se nézett. (Lesz abban elég része,
hiszen az övé.)
És miután a mama zajosan mulatott Kertészszel, a papa pedig Kalvylnak
még zajosabban magyarázott egy alföldi betyárhistóriát: Sipiczkynek
alkalma nyilt halkan beszélgetni Incivel ugy, hogy a többiek ne hallják.
– Inci kisasszony, kérője voltam, felejtse el és tekintsen testvérének
ezentul. Ugy szeretem magát, mint a hugocskámat, vagy mintha csak a
leánykám volna.
– Szeretném, ha testvérem volna, – felelte a leány egyszerü, bájos
őszinteséggel.
– Köszönöm. Én megoltalmaznám magát.
– Hiszen tudom. Maga jó.
– Rossz vagyok, de jó lettem volna.
– Én nem engedtem volna, hogy rosszat tegyen. De rosszat maga ugy se
tehetett.
– Csakhogy elpazaroltam vagyonomat, nemcsak: a szivemet és fiatalságomat
is, Inci. De ezt maga nem érti…
– Nem értem.
– Majd meg fogja egyszer érteni: ha férje lesz.
– Nem hiszem, hogy valaha férjhezmenjek.
– Miért, Inci? Miért nem akar férjhezmenni?
Fenséges őszinteséggel és ártatlansággal válaszol a leány:
– Akarok, de csak ahhoz mennék, a kit szeretek. Már pedig, ugy hiszem,
hogy én csak egyet tudok egy életben szeretni.
– Nos?!
– Hát nem csodás véletlen lenne, ha éppen az az egy kérné meg kezemet
milliók közül?
– És már megtalálta azt az egyet, Inci?
A leányka elpirult. Szomoruan hajtotta le fejecskéjét és nem válaszolt.
– Ne feleljen, Inci, hiszen tudom, hogy még akkor se lenne képes reá, ha
igazi édestestvére lennék. Csak arra feleljen, hogy van-e magában annyi
ellentálló képesség, hogy kedves szülei akarata ellenére se menne
olyanhoz, a kit nem szeret?
– Van bizony, – válaszolt a leányka, büszkén fölvetve kis fejét, – a
szivem az enyém és csakis az enyém.
Öröm és gyönyörüség volt Sipiczkynek ezt hallania és látnia azt az
öntudatos, büszke fejvetést. Ugy elcsodálkozott rajta, hogy Incin
felejtette tekintetét: ugy győnyörködött benne, önfeledten. (Hát nem
baba ez a kis leány? Nő már, nő a maga egyszerü, tiszta, szüzies
fönségében!) Sipiczky folytatta:
– És ha ezzel nagy szomoruságot okozna szüleinek?
– Sajnálnám, nagyon sajnálnám őket; de arról nem tehetnék, hogy meg
kellene halnom. Mert meghalnék, Sipiczky, meg, az esküvő előtt, még mint
menyasszony.
– Hát ezt jelentette önérzetes felelete, Inci? Arra büszke, hogy meg tud
halni inkább, mintsem eladja magát, nem arra, hogy képes megvédelmezni
szive jogait?! – fakadt ki csalódottan Sipiczky, mert fájt a csalódása.
– Igen, Sipiczky. Szüleim akarata ellenében egyedül a halálban lehet
menedékem, az ellenállásban nem.
– De ez egy roppant téves, egy szerencsétlen életfölfogás, Inci.
– Miért?
– Miért? Miért? – ismétli a férfi zavartan. – De hiszen erre válasz
nincs is, olyan naiv a kérdés.
– Ostobának tart, Sipiczky? Csalódik. Én sokat gondolkozom.
– Az Istenért, Inci kisasszony, kegyed eszes leány, de életfölfogása,
ideái egy tulfeszitett, egy rajongó agynak szülöttei! A földön járjon,
kérem, ne a felhőkben. Kegyednek jogai is vannak. Ezeket a jogokat: az
isteni jogokat kötelessége érvényesiteni – szüleivel szemben is – ha
szülei tullépik istenadta jogkörüket.
– Ilyen fölfogásra ne tanitson engem, Sipiczky… Inkább maradok a
magaménál, származzanak bár a felhőkből, mint mondja.
Sipiczky teljesen összezavarodott. A női sziv rejtelmeiben járatos rouét
ez az ártatlan, szüzies gyermek teljesen kihozta konceptusából. Nem
értett semmit, csak azt, hogy rajongó ideálizmusa áldozatává lehet a
leányka, ha a véletlen vagy valaki megmentésére nem siet. Föltette
magában, hogy ő lesz az a valaki. Gondviselésszerü hivatást érzett erre
magában. De azt is érezte, hogy gyorsan kell cselekednie. S emez
ösztönének engedve, minden bevezetés nélkül, szinte kiméletlen
hirtelenséggel sugja a leánynak:
– Inci, magát nagyon szereti valaki…
Szomoruan válaszolt a leány:
– Engem nagyon senki se szeret, csak apa.
– Valaki, a kiről nem is képzelné: egy hallgatag, sápadt ember imádja.
A leány vérvörös lett.
– Sápadt, hallgatag?
– Valaki, a ki kegyednek nem meri bevallani, a ki kegyeddel alig vált
naponta két szót, azt is habozva és félénken. Nem sejti, ki az?
De sejtette már Inci, hogy kit ért a lengyel. Csak hinni nem merte azt,
a mit mond. Ajkai megnyiltak, mint egy virágkehely, – nem szóra, de hogy
könnyebben vehessen lélegzetet. Mert elszorult a torka s a keble.
Az anyja észrevette.
– Rosszul vagy, Inci?
– Nem, mamácskám, igen jól érzem magamat.
– Akkor miért sóhajtasz olyan nagyokat?
– Sipiczky beszélt el egy szomoru történetet.
– No, beszéljen el még egy vigat, Sipiczky, – mondta Dobayné. – Egy
szomoru történettel csak nem végezhetjük a napot!
Tovább folyt a társalgás az előbbi mederben.
– Hát igazán szomoru volt az a történet, Inci? – kérdi Sipiczky
mosolyogva. Mosolygott, mert most már biztosan tudta, a mit tudni vélt
és tudni akart, hogy Inci csakugyan szeretett és pedig nagyon szeretett.
A leány is mosolygott: szomoruan és kétkedően. Mosolygott és tekintetét
a szemben ülő Kalvyl Jánosra vetette, nem lopva, de nyiltan, ártatlan
őszinteséggel. (Csak ő tudott ugy nézni.) És mintha csak azt mondaná
tekintete: „Köszönöm, Sipiczky, de téved. Ez az ember engem nem szeret.“
És mintha e tekintetnek felelt volna meg Sipiczky:
– Igen, ő az. – És nem tévedek. Esküszöm, hogy nagyon szereti…
A mama fölkelt. Föloszlott a társaság. Inci igy bucsuzott el
Sipiczkytől:
– De jó volna, ha mi igazi testvérek lehetnénk! – mondta s mindkét kezét
odanyujtotta „nem igazi“ testvérének.
Ilyen volt Inci.
Sipiczky pedig olyan volt már, hogy a mint hazaérkezett, imádságos
könyvet vett elő. Ebben a könyvben volt az anyja arcképe is. A könyvből
imádkozott, a képet csókolgatta: az édesanyja hideg, megfakult mását.
Aztán sirt, sokáig, – zokogva.
Furcsa az, hogy igy megváltozott Sipiczky, a mióta föltámadt lelkében
lelkiismerete s a szere – – s a nemes ember.


IX. Anya és leánya.
Inci szivét csordultig megtöltötték édes-fájdalmas érzései. Oh, beh
szeretett volna rajta könnyiteni! Ugy epedt az egyedüllét után, hogy
szabadon átadhassa magát gyönyörteljes benyomásainak! Csak egy pici kis
kamrácskára vágyott, a hol jól kisirhatná magát. De nem teljesülhetett
ez a vágya. Anyjával osztozott egy szobán.
S az anyja nem értené meg az ő könyeit, sőt ha megtudná, hogy kiért
hullanak: gunynyal, szigorral apasztaná el.
Azért vissza kellett fojtania érzelmeit. Titkolóznia kellett.
Természetes, finom érzése, lelki nemessége tiltakoztak minden tettetés