A Dobay-ház: Regény - 04

ellen. Az ő nyilt lelke fájt, ha be kellett zárkóznia; a szeme égett, ha
le kellett sütnie. És kellett… Haragudott magára, hogy ezzel a
kényszerrel szembeszállani nincs elég ereje. De némi neheztelés ébredt
föl benne anyja ellen is, a ki őt érzelmi közönyével, zárkózott
természetével ebbe a kényszerült helyzetbe hozta. Először történt meg
vele életében, hogy birálat alá vette anyjának iránta való magatartását
s ez bántotta. Vádolta magát, hogy rossz leány. Üzte is szemrehányó
gondolatait, de csak visszatértek megint. Nem tudott tőlük szabadulni.
És hogy ezért furdalta lelkiismerete: kerülte anyja tekintetét és
szórakozottan válaszolt kérdéseire.
De Dobaynénak ez föl se tünt. Vagy legalább nem vetett reá sulyt. A mint
fésülte leányát, agya nyugodtan fogalmazta azt, a mit ma estére föladott
magának: kiméletesen tudatni Incivel, hogy holnap deklarálni fogja
Kertészszel való eljegyzését.
Mert azt tudta, hogy Inci nem szereti Kertészt; azt is, hogy egészen
simán nem fog menni a dolog, – „mert a leányban sok a hóbort… érzelgős
természetü…“ Ám abban egy pillanatig se hitt, hogy komoly ellentállásra
találjon. Egy kis pityergés lesz mindössze, – gondolta – az a fő, hogy
mennél kisebb legyen. Majd meggyőzi őt szeretettel s az ész szavával.
Hiszen engedelmes, jó gyermek a leánya, mindig hallgatott reá…
Elszámitotta magát.
… Dobayné mindig maga fésülte leányát. Kedvteléssel s anyai büszkeséggel
tette, mert szép volt Inci haja: puha, mint a bársony és fényes, mint az
arany.
– Szép hajad van, Inci; még szebb, mint az enyém volt, – szólt az anya s
egy csókot lehelt leánya nyakára.
Incinek – talán mert ugy hozta magával a kedve – nem tetszett ez a
dicséret.
– Mindegy az, mama.
– Az nem mindegy. Ne kicsinyeld, fiam, szépségeidet: az a mi erőnk.
– Oh!…
– Igen – igen: erőnk! Mert a becsértékünk. A férfiak már egyszer
olyanok, hogy többre tartják testi, mint lelki értékeinket. S ezzel
számolnunk kell… Azt kell értékesitenünk, a miért kapunk valamit és nem
azt, a mit forgalmon kivül helyezett a – _divat_.
– Nem értelek. Mit kell, hogy kapjak az én szépségeimért?
Dobayné elkacagta magát. Csengőn, leányosan hangzott el a kacaja:
– Férjet, cica, – férjet!
– Olyan furcsán fejezed ki magad… Ez a szó: értékesiteni!…
– De mi van benne? – kiált föl az anya haraggal, leányának szokatlanul
hideg, sőt visszautasitó szavai miatt, – csak nem gondolod, hogy
erényeidért fognak elvenni? Ugyan légy józan és ne becsüld tul sem a
férfiakat, se magadat. A szépséged s a hozományod…
Nem folytathatta tovább Dobayné, mert Inci fölugrott. Oly hirtelen, hogy
anyja kezéből kirepült a fésü. S Inci nem emelte föl a fésüt…
elfelejtette.
Dobayné megdöbbent. Nem értette leánya magaviseletét: ezt a „lázadást“.
Ilyennek még sohasem látta őt.
Inci ugy állott a sarokban, mint egy eleven vád: szigoru, komoly
tekintettel, méltóságosan.
– Mit jelentsen ez, Inci?
A leány nem válaszolt.
Dobaynénak meg nem sugta meg az érzése, hogy mit jelentett leánya
fölháborodása. Neki nem volt érzéke a női lélek szubtilitásai iránt.
Mert benne nem volt semmi ilyen szubtilitás. Nem is sejtette, hogy
kiméletlen, durva kezekkel tépte leányának az _ideál_ finom szálaiból
szőtt fenséges önérzetét; – hogy szavaira a szüz szemérme, – az a dicső
ösztön, a mi költészete és egyszersmind védőpajzsa a női méltóságnak –
lázadt föl Inciben… Ő csak azt érezte, hogy az a méltóságos büszkeség, a
mi vele szemben álló leánya egész lényéből kiáradt, nehéz, nyomasztó
sulylyal nehezedik lelkére: fájó, bántó érzést kelt föl benne.
És megdöbbent rajta. Szokatlan volt neki ez a támadás nagyon. Mert
támadást látott benne: aktiv, sértő szándékot. Nem azt, a mi volt: egy
ártatlan, tiszta lélek önkénytelen reflexmozdulatát, a miről leány nem
is tehetett, mint a miképpen nem tehet róla az ideg, hogy össze ne
rezzenjen fájdalmat okozó külső behatás nyomán. Ő mindent az _én_
nézőpontjából birált el. A körülményeket és tetteket azokból a
hatásokból itélte meg, a miket azok _reá_ gyakoroltak és nem ama
rugókból, a melyekből kipattantak. Azokat ő sohase vette figyelembe.
Vérmérséklete szabta tetteit, irányitotta életét: hirtelen föllobbanó
szenvedélyessége, a mi ellen _okokat_ szembeállitani soha eszébe nem
jutott… S ennek már nevelése volt az oka.
… Ha gondos, okos szülők fölébresztik és szitják vala benne az önismerte
és belátás utáni vágyat, a mi az emberi léleknek épp oly nemesen edző
tornája, mint a friss levegőn való szabad mozgás a testnek: bizonyára
kifejlődtek, vagy jobban mondva, helyes mederbe terelődtek volna a
különben lelkes, eszes nő szellemi értékei is, melyeket veleszületett
önzése és akaratossága maguk alá temettek, – szabad folyást engedve a
kártékony indulatoknak.
De hát nem voltak Dobaynénak sem okos, se gondos szülei. És nem álltak
erkölcsi alapon. Hiuság s a származás gőgje diktálták az ő etikájuk
törvényeit. Már pedig tudnivaló, hogy a hiuság csak alaki törvényeket
diktál, – már mint olyanokat, a mikben nincs erkölcsi tartalom.
Somorjayéknál tetszetős volt minden, a mi forma. S a formáért föl
kellett áldozniok a lényeget, – ugy vélték ők, – mert szegények voltak.
Tették minden skrupulus nélkül… A látszat a fő! A család tekintélye, a
név fénye követeli a látszatot, a külsőségeket. Ez alá a takaró alá el
lehet rejteni még a szennyet is!
Olyan volt a Somorjayék erkölcsi világa, mint az anyagi életük:
selyemruha és – lyukas harisnya; fényes, antik butor és – a butor alatt
piszok; libériás inas és – vacsorára krumpli és tea.
Ilyen levegőn nem fejlődik ki a lélek: nincs ideje. A külsőségeknek
olyan nyomasztó az adója! Rabszolgájukká teszik az embert; szellemi
értékeinek nem hagynak tért a müködésre. Minden emberi tevékenységet,
minden munkaerőt és értéket magukba nyelnek. Már ez igy van… A külsőség
pénzt követel, ha nincs pénz, hazugságot és ámitást; – mert akkor
ezeknek kell takarniok a hiányt; ha ez sem elég takarónak, jön az
intrika, a gyöngébbek behálózása, kihasználása, orvtámadások a mások
erszényére, nemtelen kihasználása Istenadta és ősökszerezte természeti
és társadalmi előnyöknek… És az emberek kitanulnak a pirulásból.
Megkérgesedik a szivburok. Nem szökik vér a szivből az arcba s nem
bocsát a szivbe erkölcsi törvényeket.
Pénz!… Értékesiteni mindent, a mi értékesithető: szerelmet, szépséget, –
mindent, a mivel a külsőségek megmenthetők!
És bámulatraméltó, kacagásra késztető komikum és szivfacsaró bánat, hogy
mennyi rejtelmes utat járnak be, mily sötét zugokat kutatnak föl, mennyi
leleményességet tudnak kifejteni a pénz keresésében ezek a Somorjayak.
Nincs a világnak olyan iparlovagja, a ki ugy tudjon semmiből élni, és
„mutatni“, mint egy elzüllött magyar ur. Annyi szellem, annyi kitartás
és találékonyság, reális uton érvényesitve, aranybányákat törne föl és
kincseket gyüjtene garmadába… Csakhogy ez a reális ut! Izzadni kell
rajta – s az izzadságnak savanyu a szaga…
… Hát ezért nem értette Incit az anyja. Nem igen tehetett róla… Mert,
hiába, az válik az emberben vérré, a mivel táplálkozik.
És Dobaynénak olyan asztalnál táplálkozott a vére, a mely mellett frivol
cinizmussal számitgatták a szülők, vagy legalább is az „erbtantik“ és
„onklik“ elhalálozásának esélyeit, és megmosolyogták az apa elménc
türelmetlen kifakadását: „Mehetne már a vén csoroszlya, még megvénülünk,
mire pénzéhez jutunk!…“ Olyan asztalnál, a mely mellett szemérmetlenül
gunyolták ki az érzelmeket, az eszményt, – azok szuperlativusát: a
szerelmet ostoba gyöngeségnek deklarálván; de dicsőitették azokat, a kik
jó vásárt csaptak szépségükön, eladván azt, testükkel-lelkükkel együtt
akárki vásárosnak, a ki helyette kényelmet és fényt adott cserébe –
álfényt az igazi fényen!
*
Dobaynét ugy meglepte leánya magatartása, hogy teljesen kijött sodrából.
És hogy elvesztette lelki egyensulyát, mérgében fogát csikorgatja… De
nem bántja a leányt. Mert eszébe jut, hogy még az éjjel kell vele
elintéznie eljegyzése sorát. S ez visszatartotta attól, hogy megfenyitse
Incit. Mert máskor megtette volna okvetetlenül. (Semmit sem elnézni: ez
volt az elve.) Most azonban célszerübbnek találta azt, hogy
kétségbeesést mutasson. Azzal akarta belopni leánya szivét.
– Egy leányom volt, egyetlenegy s az is mostoha… Oh!… Nem szeret! –
jajdul föl, mint egy tragika.
Azt várta, hogy erre a nyakába ugrik Inci és kérlelni, becézni fogja
szokása szerint.
De meg se mozdult a leány. Még mindig a sarokban állott; onnan nézett
merően maga elé. És sürü hajával – valami rejtelmes okból – betakarta
mezitelen keblét.
Dobayné most már egészen tanácstalanul áll leánya előtt és gondolkozik.
Csodálkozásában elült a szenvedélyessége. Mit tegyen?… Sokáig nem bir
elhatározásra vergődni. Végre is abban állapodik meg, hogy közönynyel
üti el a nehézségeket: ugy tesz, mintha mi se történt volna közöttük, a
mi szóra érdemes.
– Ülj le, Inci, végezzük be a fésülést.
De csak nem mozdult a leány.
– Majd megfésülködöm magam, – mondta szárazon.
– Incikém, fiam, engedelmeskedjél anyádnak, – szól Dobayné és lágyan,
kérőleg hangzanak el szavai.
– Kérem, könyörgöm, engedje meg…
– A mint akarod, lelkem; fésülködjél hát magad, – hagyja reá az anya,
gondolván, hogy ez a nála teljesen szokatlan engedékenység majd kibékiti
leányát.
Mialatt Inci fésülködött, azalatt levetkőzött Dobayné. Idegesen hányta
le magáról a ruhát. S ugy maradt egy könnyü, nappali ingben. Elfelejtett
éjjeli mezt magára venni. Ugy ült le ágya szélére és várta, hogy
elkészüljön Inci. Nem sokáig kellett várakoznia.
Inci fölkelt – miután rendbeszedte haját. – De a helyett, hogy szokása
szerint anyjához ment volna, hogy megölelje és megcsókolja, mielőtt
lefeküdnék, – most egyenesen ágyának tartott. Rá se nézett félmeztelen
anyjára. Elfujta a gyertyát és lefeküdt…
Erre már mégis ösztökélte valami belső hang Dobaynét, hogy okát és
értelmét keresse leánya magaviseletének. (Hát annyira megbántotta
volna!… És mivel?… Hát mégis van olyan őrült szemérem, a mit egy szóval,
de még egy lehelettel se szabad illetni, különben föllázad még az anyai
tekintély – még a vallás parancsa ellen is?! Föltétlen engedelmességre
és szülei tiszteletére fegyelmezve nevelte föl Incit és ime! egyik
támasztéka (a mire ma oly nagy szüksége lenne), a tisztelet
összeroskadt. Saját maga rombolta le azt, a mit tizenhét év alatt
fölépitett – és egy szóval!… De ha nem tudta!…)
Most már érezte Dobayné, hogy nem lesz könnyü a munkája. De azért nem
csüggedett. Ezt az asszonyt csak sarkalták az akadályok; energiája nőtt
a nehézségektől…
Odaszól leányának, félig kérve, félig parancsolva:
– Inci, gyujts gyertyát.
A leányka fölkel s engedelmeskedik. (Tehát engedelmeskedik, – gondolta
Dobayné, – minden jól van.)
– Miért nem jöttél kezet csókolni, Inci?
Inci hallgat.
– Feküdj le. Beszélni fogok veled.
A leány visszafordult ágyába. Anyja a vékony, szinte átlátszó ingben
ágya szélére ült, onnan vizsgálta az arcát. Az sápadt volt, de nyugodt.
– Egy fontos hirt kell veled közölnöm, édes Incim, – veté föl Dobayné a
szót, – egy olyat, a mi egész életedre elhatározó. (Csönd.) Menyasszony
vagy…
Össze se rezzent, arcizma se mozdult a leánynak. Mindössze, hogy egy
kissé anyja felé forditotta arcát, szólván:
– Elfelejtettél felöltözködni, anyám. Öltözködj föl, kérlek szépen.
– Miféle affektálás ez, Inci? Mi lelt ma téged? – No légy okos és ide
hallgass. Tudod, ki a vőlegényed?
– Sejtem, hogy kit akarsz. De öltözködj föl…
– Inci!!… (Ez már fenyegetőleg hangzott.)
– Nem nézhetek igy reád.
Dobayné engedett, de most már a düh felülkerekedett benne. De
elfojtotta. Hálókabátot vett magára, ugy ült vissza előbbi helyére.
– Kertész jó fiu – és gazdag. Boldog leszel vele.
– Nem lehetek vele boldog, mert nem szeretem.
– Édes leányom, te ahhoz nem értesz. Egy életet, egy létet tisztán
szeretetre nem lehet fölépiteni. A boldogságnak nem is az a főtényezője…
– De az.
– Hanem a jólét, egymásnak megbecsülése. A szerelem nem soká tart.
Hallottál már valamit a mézeshetekről? Hat hét. Azután vége a
szerelemnek. Jön a barátság.
– Nem, nem. A szerelem örök.
– Miket beszélsz ma össze-vissza? Mit értesz te ahhoz, te, a ki még
sohase szerettél? Ugy határoztam, hogy holnap az estélyen deklarálunk.
Jó?
– Oh, ne! Nem szeretem őt.
– Majd megszereted, majd megbecsülöd. Hallgass anyádra, kis leányom. A
ki csak javadat, boldogságodat akarhatja, az nem adhat rossz tanácsot.
– Anyám, én se nagyravágyó, se hiu nem vagyok. Én a boldogságot másutt
keresem, nem ott, hol te, a fényben és gazdagságban.
– Mert nem ismered az életet, Inci. A jólét a boldogság alapja, Inci.
– Nem hiszem.
– És miért nem hiszed?
– A te fölfogásodnak se vallásos, sem erkölcsi alapja nincsen.
– Ki adta ajkadra ezt a zagyva beszédet?
– A szivem.
– A sziveddel ne gondolkozz, leányom. Az eszed való arra.
– Az eszem is azt mondja, a mit szivem sugall. Nem vagyok én az a
felületes, szeles leány, a minek látszom. Sokat gondolkozom én.
– Gondolkozol? Miért tüntetted föl akkor magadat hamis szinben édesanyád
előtt? Miért nem voltál hozzám bizalommal?
– Mert féltem tőled. Engedelmes leányod voltam és szerettelek, de
bizalommal nem mertem a szined elé lépni.
– Őszinte leszel ezentul?
– Most az vagyok.
Dobayné egy Judás-csókot lehel leánya ajkára és észre nem veszi, hogy az
összerezzen ettől a csóktól.
– Bizzál hát bennem, mint a kősziklában és légy hozzám ezentul
bizalommal. Hogy meg nem értettél eddig, kis leányom, sebaj. Majd
megismersz ezután. Fogod te még tapasztalni, hogy mid vagyok én neked.
Hallgatsz, Inci?… Egy csokrot kaptál a vőlegényedtől.
– Nem a vőlegényem; nem szeretem.
– De holnap már az lesz, Inci. A te boldogságod érdekében _akarom_.
– Nem leszek boldog, meghalok.
– Ez gyerekes, ostoba beszéd. Istenkisértés ilyet mondani, – fakadt ki
Dobayné.
– Biztosan tudom, hogy meghalok, – erősiti halkan Inci.
– Megtiltom…
– Azt meg nem tilthatod.
– Megtiltom, hogy gonosz beszédeddel reám nyomást gyakorolni próbálj, –
tört ki most már dühvel az anya, – az ilyes alávaló, csunya jellemre
vall!
A szegény kis Inci följajdult fájdalmában.
– Holnap jól viseld magadat, szép és kedves légy, ugy parancsolom –
megértettél? – folytatá az anya.
– Megértettem.
– És most aludj szépen és nyugodtan. Jó éjt.
– Jó éjt…
Mint a csörgőkigyó villámos szemétől megbüvölten leszegzett nyulacska:
ugy feküdt fehér ágyában szegény kis Inci. Meg se moccant. Mereven
bámult a sötétbe. Világosság után vágyott. Pedig előbb hogy fájt neki a
gyertya fénye! Nem, nem is ilyen világosság után – a nap fénye után
epekedett. Ugy hitte, hogy az jót tenne neki. A napsugár talán
fölmelegitené szivét és agyát. Mert oly jeges meredtség ült meg egész
testén, hogy szinte fázott. S ugy fájt neki, hogy reszketni nem tudott.
Azután nyomta is valami mellét. Fohászkodni, sóhajtani szeretett volna
és sirni, meg imádkozni. Minderre képtelen volt. Idegei elpetyhüdtek:
nem voltak képesek reagálni lelkületének viharos, kinzó nyomásaira.
(Csak legalább imádkozni tudna!) Gépiesen mormogta el a Miatyánkot, de
nem tudta, mit mond. Azt hitte, illetve tudta csak, hogy szót szóra
halmoz: haszontalan, hiábavaló szavakat rak össze, a miknek nincs se
értelmük, se értékük.
Egyszerre csak, mint egy fénysugár, mint valami megváltó angyal: a
Kalvyl képe jelenik meg a leányka képzeletében, fényözönnel, ragyogással
öntve el a sötét szobát.
Erre megoldódtak Inci idegei, fölszabadultak karjai. Imádkozott. Nem
ugy, a hogy a könyvekből tanulta. Szive adta ajkára az imádság szövegét.
S oly mély, oly fönséges volt a szüz imája!…
… Teljesen visszatért lassacskán az Inci ereje. Visszaidézte azt a kinos
jelenetet, mely közötte s anyja között az imént lefolyt és most már
képes volt – szellemének teljes birtokában – meggondolni, elbirálni azt
a sötét, sivár helyzetet, a melybe ily hirtelen kiméletlenséggel
taszitotta a sors.
A sors-e, vagy ő a hibás? – Gondolkozott. Ujra megvillant agyában az a
gondolat, hogy hátha az anyja. De ezt a gondolatot elüzte magától. (Most
sikerült elüznie.) Már szinte elfelejtette azt a brutalitást, a mit az
szüziessége ellen elkövetett. Alig emlékezett arra az ösztönszerü
harcra, a mit anyjával szemben megnyert… Az anya képe lebegett már csak
a leányka szeme előtt: a bibliai anyáé. Azt az asszonyt, a ki őt ok
nélkül sértette, már nem látta az anyjában.
… De azt tudta – arra emlékezett – hogy holnap el akarja őt Kertészszel
jegyezni; azt is, hogy ő meg határozottan nem ellenkezett: hogy
engedelmességet igért.
… Miért tette ezt? Félelemből, avagy mert a szentirás engedelmességet
parancsol a gyermeknek szülői irányában!?
Inci addig ismételgeti a szentirás e parancsát, a mig annak egy másik
parancsa is átvillan agyán: „Kövesd a férfit, a kit szeretsz,
mindenhová…“ S a Kalvyl sápadt képe erre csak fölragyog képzetében ujra,
fényesebben, mint előbb, valóságos intenziv erővel. Hullámos haja, mint
egy dicsfény veszi körül komoly és szelid homlokát.
Kiugrott ágyából, mintha egy ellenállhatatlan rejtélyes erő lökte volna
ki belőle… Biztos léptekkel – mintha minden butort látott volna a
sötétségben – egyenesen anyja ágyának tart, mintha tudta volna, hogy
ébren van – mintha az nem is lehetett volna másképp – szilárd, bátor
hangon ejté ki e szókat:
– Meggondoltam a dolgot, anyám, nem leszek a Kertész felesége.
Dobayné először is a gyufa után kapott. Gyertyát gyujtott. Látni akarta
leányát. Sötétben nem érvényesült egészen az ő ereje: az arcjáték, a
szinművészet e meggyőző, eltántoritó eszköze.
– Ülj le.
– Engedd, hogy álljak.
– Miért akarsz állni?
– Mert megmásithatatlan elhatározásomtól ugy se téritesz el, anyám, –
nem győzöl meg.
Dobayné azonnal észrevette leánya határozott hangjából, hogy most összes
lelki erejére szüksége lesz. Igy még nem beszélt vele Inci soha. Uj
eszközökhöz, uj taktikához folyamodott. A szokatlan helyzet erősebb
fegyvereket kivánt… Egy pillanat alatt megtelt szeme könynyel. Hangja
remegett és tördelte kezét. Majd fejéhez kapkodott és tépte haját.
– Szerencsétlen anya én, mit müveltem?! Eljátszottam a saját édes,
kedves gyermekem bizalmát. Kihült irányomban az az ártatlan sziv, melyet
forró anyai keblemen melengettem. Oh, én vagyok az anyák
legszerencsétlenebbike! Isten, miért nem vettél el, még mielőtt e
szörnyü valóságra ébredtem volna?!
A szegény leány lehajlott anyja kezéhez és megcsókolta azt.
– Bocsáss meg. Szeretlek, de ne kivánd halálomat. Ugy szeretnék élni!
– Ah! – Valami belenyilalott az anya agyába: valami sejtelem. Két kézre
fogta leánya sápadt arcát. Majd fölsimitotta homlokáról aranyhaját: ugy
nézett szemébe – merően. És vizsgálgatta vonásait, mint egy szakértő
valami ritka és nehezen meghatározható műtárgyat. Könyeiről már teljesen
megfeledkezett. Gyorsan elemezte, boncolgatta leánya gyöngéd, komoly
vonásait. Mikor készen volt ezzel, ugy fölkiáltott, mintha
tarantella-pók csipte volna meg:
– Ilona, te szerelmes vagy!
– Az vagyok. Szeretek… kimondhatatlanul szeretek, – hagyta helyben Inci
átszellemült arccal.
– Ki az az ember? – kérdezte szinte sziszegve az anya.
– Kalvyl János, – felelte Inci egyszerüen, szomoruan, meghajtván
fejecskéjét. Majd hozzátette: – Ime, a bizalom, a mit kivántál.
– Kalvyl?! A jött-ment koldus piktor? Megőrültél?
– Ő. A drága, az egyetlen, az egyedüli, – igen, a szegény, halvány
festő.
– Inci! – hörgött az anya rekedtes, mély hangon s erősen megfogta leánya
karját.
De a leány nyugodt maradt. A sápadt arc ott ragyogott előtte és
hálatelt, sötét szeméből imádás sugárzott. Ez adott neki erőt és
nyugalmat. Még ismételte is:
– Ő – az egyetlen, senki más, soha, – soha!
Dobayné erre már teljesen elveszti önuralmát. Cserbenhagyta minden
művészete. Arca vad kifejezést kap, olyanná lesz, mint egy női torzkép.
Keze vonaglik. Ujjai folyton fokozódó erővel kulcsolódnak a leányka
karjaira. S hogy az föl se szisszent tőle, vak dühében körmét mélyeszti
leánya puha, fehér bőrébe, hogy vér serkedt nyomán, meleg, piros vér. És
ekkor, hogy a vértől borzadt-e meg, saját vére vérétől, vagy
indulatainak sulya vette-e le lábáról? – megtántorodott s az ágyra
roskadt.
Inci megrémült. Egy sikolylyal rávetette magát eszméletlennek látszó
anyjára…
De eszméleténél volt Dobayné teljesen. Környékezte az ájulás, de csak az
izmait birta legyőzni, az energiáját nem.
Oh, Dobayné nem akarta, hogy leányának elárulja gyöngeségét! És
különösen most, a mikor egy gyöngeség elrontotta volna tervét, a mit ő
föladni semmi áron nem akart. Ő soha semmit sem adott föl. Meggyőződése
volt, hogy a mi az ő agyában egyszer megfogamzott: az csak helyes és
okos lehetett.
Egy pillanat alatt legyőzte testét erős akarata. Fölkelt. Agya tisztán
müködött. Elfogulatlanul birálta el a helyzetet. És mindjárt tudatára
ébredt annak, a mit müvelt. Ám akkor sem a leányt: magát sajnálta. Az
volt első gondolata, hogy Inci nem vehet föl holnap kivágott ruhát.
– Feküdj le! – rivalt reá durván.
Inci engedelmeskedett. Az anya meg előszedett toilette-fiókjából holmi
flastromokat, szarvas-zsirt, créme-célestet s azzal vizsgálat alá vette
leánya sebeit. Először kiáztatta azokat szivacscsal. A nagyobb
karcolásokat flastrommal tapasztotta le. Majd bekente az egészet valami
zsiradékkal.
A leány türte. Különben ugy se tudott volna mozdulni, nem a testi, hanem
a lelki fájdalom miatt.
– Rosszul vagy? – kérdé Dobayné.
– Engedelmeskedem, – felelt a leány remegve, gyönge hangon,
öntudatlanul.
– Azt kérdezem, rosszul vagy-e?
– Oh, igen, engedelmeskedem…
– Fáj?
– Nem, nem, engedelmeskedem, – egyre azt hajtogatja Inci.
Dobayné megtapogatja leánya halántékát és homlokát. Nem volt láza. De
azért hideg borogatást tett a fejére.
Ugy határozta, hogy leányának holnap nem szabad betegnek lennie. Inkább
virraszt egész éjen át. Megtette.
Az egyik széken mosdótálat helyezett el, a másikra maga ült le. És tiz
percenkint pontosan változtatta a borogatásokat. Majd gondolkozni
kezdett. De nem tudott. Azaz nem volt min gondolkoznia. Az ő akarata, a
terve kész volt teljesen.


X. Sipiczkynek megjön az esze.
Az estély napja reggelén, mint a forgószél, ugy rohant be Kertész
Sipiczkyhez. Még kalapját is fején felejtette. Különben egy könyvet
csóvált a feje fölött.
– Szörnyüség! Az öreg kiadta költeményeit!
– Miféle öreg és miféle költeményeket?
– Lojzi bácsi az „Elvira keserveit“, – válaszolt Kertész és Sipiczky elé
vágta a keserveket.
– Ej ha! Ez hiba.
– Hibának nem hiba, – okoskodik a kis bácskai, – de komikusnak komikus.
Haha!
– És te azért jöttél hozzám, hogy ezzel a komikummal megnevettess? No
hát, én nem nevetek. S egyuttal megmagyarázom neked, hogy hol a hiba…
– Hát te nem élvezed ezt a klasszikus bolondságot?
– Nem. Sőt ellenkezőleg; bánt ez a klasszikus bolondság.
– Hogy lóvá tettük az öreget? Hahaha!
– Igen és hogy azt helyre kell hoznunk.
– Megegyük a könyveket?
– Meg nem esszük, de megvesszük őket.
– Bolondozol?
– Egész komolyan beszélek. Nem gazdag ember az öreg ur és takarékos
mellé. Hogy kiadatta költeményeit, az a mi izetlen hizelgésünk
következménye. És hogy annak az izetlenségnek ő adja meg az árát és nem
mi: az – legenyhébben szólva – nem volna tőlünk gavallér dolog.
– Hát mennyit akarsz velem megvétetni? – képedt el a vőlegényjelölt.
– Annyit veszel, a mennyit én: kétszázötven példányt.
– Á két forint! Hisz ez ötszáz forint lenne.
– Az annyi. Ez a diszkiadás legalább ötszáz forintba került. És
vezeklésül egy kis profitot is kell adnunk az öregnek.
– Minek? Nem elég, ha a költsége megtérül?
– Nem elég. Te az ilyenhez nem értesz. Ide az ötszáz forinttal.
– Adok háromszáz forintot.
– Jó, a többi hétszázat majd én fizetem. Osszuk meg a fizetséget
vagyonaránylag. Azt se bánom.
Erre az ironikus, de gavalléros ajánlatra elpirult a kis bácskai és
kiszurta az öt százast. Azután bácskai tapintattal sajnálgatja barátját.
– Nem sok az neked?
– Nem, nem, mert van még tizenötezer forintom. De neked sok, mert
háromszázezer forintod van.
– Hogy érted?
– Visszafelé.
– Ja ugy! Te mindig bolondozol, Alfréd. Mikor komolyodol már meg?
– Hál Istennek, soha se lesz okos ember belőlem.
– Ezt is visszafelé érted?
– Nem; ezt már ugy értem, a hogy mondom, – válaszolt Sipiczky s jóizüen
elkacagta magát. És hogy igy nagy kedvre kerekedett, tréfálva kérdi
Kertészt:
– Á propos, ifju barátom, hát mi lesz?
– Mivel?
– Hát azzal a bizonyos dologgal.
– Melyikkel?
– Na, fölteszem a kérdést, ugy hogy te, mint kevésbbé müvelt ember is
megérthesd: „Hogy állunk a szerelem dolgában?“
– Ne sértegess, kérlek, – méltatlankodik a vőlegényjelölt.
– Ha nem érted a tréfát, akkor bocsánatot kérek.
– Nono, hiszen tudom én, Alfrédkám, hogy jóbarátom vagy, de tulságba
viszed az iróniát.
– Lőjj vissza!
– De kérlek, én nem tudok. Különben, hagyjuk a vitatkozást, Alfréd.
Válaszolok neked – par discretion. Neked, legjobb barátomnak – bár nem
helyes – már most megvallom, hogy boldog vőlegénye vagyok Incinek. Ma
este deklarálnak. Bocsáss meg…
Sipiczky elsápadt. Mert nem várta, hogy Inci boldogságát már ily
közelről fenyegeti a sors. (Most már egy pillanatot se szabad
mulasztania!)
A bácskai barátja elsápadását lelki fájdalomnok vélte. Vastag
tapintatlansággal mentegeti magát:
– Ne neheztelj, Alfréd. Nem tehetek róla, hogy engem választott.
De most már az igazi guny kifejezése szökött a lengyel arcára, a mint a
kis emberen végignézve, patetikus hangon szavalja:
– Megbocsátok, vetélytárs. Az Isten igy rendelé!…
A kis bácskai, kinek értelmisége ki nem érezte e szavakból a gunyt,
meghatottan kapta el Sipiczky kinyujtott kezét és mint nagylelkü,
győztes ellenfél, kétszer-háromszor ugy megrázta, mintha ki akarná
rántani vállából. Aztán távozott, hosszukat lépve, mint Egressy, de nem
a nagy, hanem a kisebbik. Az utolsó lépés azonban rövidre sült, mert még
az ajtóban elkapta a kabátja egyik szárnyát Sipiczky.
– Más legjobb barátodnak el ne mondd valahogy a dolgod. Légy türelemmel,
ha ugy is kisül estére.
– Hová gondolsz, Alfréd! – szólt Kertész neheztelve s azzal kifordult az
ajtón.
Sipiczky gondolatokba merült. Eltökélt szándéka, hogy megmenti a leányt,
az ő kedves, kis Incijét és megoltalmazza bárki ellen is: nem ingott
meg. Sőt most kezdte csak magát igazán boldognak érezni, a mióta ez a
nemes, önzetlen terv agyában – nem: szivében – megfogamzott. Vagy egy
félóráig ült gondolkozva, arcát kezébe temetve, aztán fölugrott és
derült arccal hozzáfogott a teafőzéshez. Mert elkészült a tervével. De
meg is éhezett.
Egy ujságot teritett szalonja plüssös asztalára, hogy kárt ne tegyen
benne, aztán fölgyujtotta a szeszt a teafőző alatt. Majd az edényeket,
cukrot, rumot készitette ki, és végül egy darab szalonnát a hozzávaló
cipóval.
Azért végezte pedig mindezeket sajátkezüleg, mert inasát elcsapta – már
egy hete annak – azzal az indokolással, hogy megdézsmálta a rumos
palackot. Hiába magyarázgatta Péter, hogy hiszen az nem ok, mert már
három éve dézsmálja a rumos flaskókat; hiába hányta gazdája szemére,
hogy miért nem szólt ezelőtt három évvel, akkor a sok rum is, meg ő is
megmaradhatott volna: Sipiczky könyörtelen maradt, kijelentette, hogy a
rumlopás kisebb hiba ugyan, mint a lólopás, de azért mégis csak hiba s
ok az elcsapásra.
Megcsókolta hát Péter – mit tehetett volna mást – gazdája „kegyes
kezeit“ és 50 forintnyi ajándékkal zsebében, nyakába vette a világot…
Hogy miért csapta el Sipiczky az inasát, annak tulajdonképpeni oka itt
következik: