A Dobay-ház: Regény - 08

– Mi baj volna?! Ja, ugy, – eszmélt Sipiczky, – golyó van bennem.
– Már nincs.
– Hát csakugyan engem lőttek hasba? – tréfálkozott a sebesült. – Mondd
csak, a hasam volt kemény, vagy a golyó volt puha, hogy keresztül nem
ment rajtam az ólom?
– A puskapor volt kevés, kedves grófom. A jó kapitány le van leplezve.
Bár váltig azt állitja, hogy torkig töltötte a pisztolyokat, biz azokban
nem volt egy gyüszünyi por sem.
– Ejha, a svihák! No, de jól van igy is. Tegyetek ugy, mintha elhinnétek
neki, különben boldogtalan lesz, hogy kisült a lágy szive. Maradjon csak
a régi kegyetlen tigris, ha ugy akarja.
– Nem is disputálunk vele, mert már megevéssel fenyegetett.
– Holnapután fölkelhetek, ugy-e?
– Csak egy hét mulva, grófom.
– Az lehetetlen. A katonaorvos azt mondta, hogy négy nap mulva
kutyabajom.
– Hallottad?
– Mindent hallottam; azt is, hogy egy-két percre becsülted életemet. (No
megállj!) A teringésit! Szörnyen megijedtem. Még kitelt volna tőletek,
hogy elevenen raktároztok el a föld alá, ha össze nem szedem minden
akaratomat és nem protestálok a szándékotok ellen.
– Bámulatos energiád van. Nem tudok, nem olvastam arra esetet, hogy
merevgörcsöt, ha csak pillanatra is, képes lett volna valaki legyőzni.
– És ha le nem győzöm, eltemettetek volna elevenen? – ijedezett
Sipiczky.
– Ugyan?! Szép véleményed van az orvosok felől. A tudomány mai stádiumán
ki van zárva ilyen eset, – biztositja Dezső.
– Na, csakhogy!… Mondhatom azonban, hogy az uj cimbora nem kellemes
gyerek.
– Miféle uj cimbora?
– A félelem, barátom. Megismerkedtem a félelemmel. Mikor az ember meg se
tud moccanni s előtte az elföldeltetés édes reménye…
A doktor mosolygott.
– Ne humorizálj, édes grófom, pihenj!
– Az ördög fáradt… No, megállj csak! Mi történt a levéllel. Add ide, –
idegeskedik a beteg.
Fejéhez kapott a doktor.
– Biz azt elküldtem… eszembe se jutott. Egy hordárnak adtam át…
– Talán particédulát is nyomattál már, a milliomát, meg koszorut is
rendeltél?! Nosza, sürgönyözz azonnal… Hány óra?
– Nyolc óra, pontban, – válaszolt a doktor.
– Talán még megérkezik a levél előtt. Papirost, tintát! – lármázik
Sipiczky.
Dezső hamarosan előkeritette a papirost s irt, a mint diktálta a
sebesült:
Remete, küldönccel, Lasnak.
Kutyabaj! Rossz pénz el nem vész. Ha nem olvastad levelemet, ne bontsd
föl, küldd vissza, kérlek. Négy nap mulva jövök. Bővebbet levélben.
Sipiczky.
– Ird reá, hogy „expressz“ és küld el azonnal, – sürgeti Sipiczky a
doktort.
– Intézkedni fogok e pillanatban, csak arra kérlek, hogy ne izgasd
magad, mert fölfakad a sebed s a négy nap helyett két hétig kell majd
feküdnöd, – figyelmeztette Dezső betegét s azzal csöngetett.
(– Hogy a manóba ne izgatnám magamat, – monologizált a beteg, – a mikor
ilyen galibát csinálok a halálommal. Tyhü, még elindult az a
szerencsétlen János a temetésemre! No, ugyan izetlen világitásba helyezi
majd becses személyemet az a levél, a mi becses hullám szempontjából
szerkesztődött meg! Az a kis nüánsz – az élet és halál közt – milyen
nagy különbözeteket csinál hatásaiban, nem is gondolná az ember!… Csak
ne olvasnák el!)
– Nézd csak a menetrendet, Dezső és nyugtass meg. Mikor érkezik a vonat
Remetére?
Egy betegápoló lépett be. Az orvos átadta neki a sürgönyt, a pénzt és
rendelkezett:
– Adassa föl, kérem ezt a sürgönyt, azonnal „express“ és hozasson
menetrendet.
– Parancsára, – válaszolt az ápoló és távozott.
A beteg tovább nyugtalankodik:
– Ha elolvassák levelemet, a föld alá bujok szégyenemben.
Az orvos csillapitotta és biztatta:
– Ha jól tudom, az esteli vonat, a melylyel leveled ment (a délutánival
már nem mehetett), körülbelül tizkor érkezik Remetére. Addig pedig ott
lesz a sürgős távirat is.
– Biztosan rosszul tudod, doktor.
– Majd kisül. Ime a menetrend, – szólt az orvos, átvéve a könyvet a
belépő ápolótól.
Ki is sült, hogy igaza volt a doktornak. A vonat féltizkor érkezik
Remetére.
– No, látod, a sürgöny már kilenckor ott lesz. Másfél órával korábban,
mint a leveled. Aztán azt rögtön kézbesitik, a levelet pedig csak rendes
postajáratkor viszik Lasnakra. Légy hát békében és ne beszélj sokat…
Sipiczky megnyugodott.
De a sürgöny bizony csak a levéllel egyidejüleg érkezett Remetére. Egy
küldönc vitte ki mind a kettőt Lasnakra.


XVIII. Kalvyl utra kél.
Kalvyl szándékához és igéretéhez képest elutazott Lasnakra.
Már félegykor kint volt az állomáson és türelmetlenül kereste barátját
az utazók tömegében. Sipiczky nem jött… Rossz előérzet vett rajta erőt,
melyet sokáig hiába igyekezett leküzdeni. De mégis csak leküzdte. Fájó
sejtelme eloszlott, hogy helyét a szerelem bűbájos varázsa foglalja el.
Már egész természetesnek találja, hogy Lasnakra kell utaznia. (– Micsoda
gyávaság volna tőle magára hagyni Incit! Azért, mert nem látja majd
szivesen a mama? Hát ez is akadály? Kishitüség! Nincs akadály, a mit
akarattal le ne lehetne győzni! Az álbüszkeség különben sem akadály.
Hivatlanul megy és vakmerőn – s vége!)
Kalvylban energia ébredezett és a dacnak egy bizonyos neme.
(– A világ végére is elmegyek utána. Jogom van hozzá, mert hiszen a
halálba is követni fogom, ha ugy intézi a sors. De majd küzdünk a sors
ellen. – Igy beszélt magában.)
Mintha Sipiczky lelke szállt volna beléje! Ugy érezte, hogy teste
erősebb, izmai ruganyosabbak, mint máskor. Teljesen kivetkőzött habozó
magatartásából. Járása határozott, biztos lett, tekintete egyenes és
szilárd. Nyugalom és elszántság acélozták meg a festő testét és
jellemét.
Miskolcon meghált és reggel folytatta utját. (Nem akart késő este
Lasnakra érni.) Csapon megebédelt s a mit nem szokott, egy pohár bort is
megivott az ebédhez.
Telve önbizalommal és szép reményekkel, egészen földerült a kedve. A
mint azonban Remetén megállott a vonat, ugy elkezdett a szive dobogni,
hogy alig birt kivergődni kupéjából. Kocsi után nézett, de bizony
Remetén nem volt fiakker-állomás. Végre is a bakter segitett a baján. Az
keritett neki a faluból egy szurtos bricskát. Ez elé egy 16 és egy 14
markos ló volt befogva. A nagy ló sovány volt, mint egy agár, a kicsi
kövér, mint egy disznó. Ez aztán kiegyenlitette némileg a magaslati
differenciákat.
Különben mindegy volt Kalvyl Jánosnak a fogat kvalitása. Csak eljusson
Lasnakra, mennél hamarébb.
– Mennyire van ide Lasnak? – kérdi fuvarosától.
– Háromnegyed órányira, – válaszolt az.
– És azért maga öt forintot kér? – csudálkozik a festő ezen a bukaresti
árszabáson. (Bukarest a kontinens legdrágább városa.)
– Elvihetem én a nagyságos urat négy óra alatt is, akkor pedig nem sok
öt forint. Négy óra ide, négy óra oda, forintjával, nyolc forint lenne…
A lovak azonban finomak! Hja kérem, a ki urasan akar utazni!…
– Helyes, barátom, – nyugtatja meg Kalvyl a fuvarost, – csak ugy
kérdeztem. Mennél hamarább érünk Lasnakra, annál jobb nekem.
– Van ám ott egy gyönyörü kisasszony, – konfidenskedik a ravasz kocsis.
Nyilván szerette volna azonnal kitudni, hogy mi célból utazik a
pasasérja Lasnakra. De hallgatott a festő.
Annál jobban járt a szája a fuvarosnak.
Kalvyl megsokalta.
– Ne zavarjon, kérem, gondolkodnom kell.
Csakhogy nem olyan könnyü ám a fölvidéki embert elhallgattatni, pláne ha
fuvaros. Biz az tovább kotyogott:
– Látja azt a várat, nagyságos uram? Ott huhog minden éjjel a Kutyási
Balázs lelke. A csalafántos feleségit ijjegeti, a ki ott csalta meg őt,
a vár aljában, a birkás legényivel.
„Hogy szép legény volt a birkás, az igaz és hogy vén volt Kutyási, nem
különben. De azért csak mégis hiba vót tőle, hogy csuffá tette és sirba
kergette az öreget.
„Meg is büntette érte Isten, vagyis az ura. A tulvilágról járt le, hogy
ijeszsze asszonyát. Meg is ijedt az ugy, hogy félelmiben elment az
esze…“
Majdnem minden falunak megvan a maga regéje. Különösen a fölvidéken: a
romok, a várak hazájában hajt termékenyen a babona és a képzelet eme
vegyes származásu szülötte.
Némelyik rege szép és költői: midőn a sziv egy eszményből alkotja meg a
meséjét s a képzelet és a babona csak kiszinezi.
Ime a fuvarosnak másik regéje:
„Ahun jöttek be a muszkák… Ahun, azon a szoroson. Karlathy Örzse vezette
be őket. – Tudja nagyságos ur, hogy ki volt a Karlathy Örzse? – Hát az
volt a világ leggyönyörüségesebb leánya. A pándi gróf tiszttartója
nemzette és föl is nevelte gyönyörüségben. Azt mondják, a kik látták,
hogy aranyruhája is volt, mert csak az passzolt igazándon aranyos
hajához. Szerette is a Nagy Balázs. – Az meg tudja, hogy ki volt? – Hát
a szelestei uraság fia. Szép levente, olyan egyenes, mint a fenyü és
olyan erős, mint a bika… Már mátkásak voltak, a mikor csak egyszeribe
nálunk terem a muszka!
„Karlathy Örzse éppen az erdőn járt eprészni, a mikor egy aranyos ruhás
muszka katonával találkozik. Ez megszólitja az Örzsét – tótul (mert
tudnak ám a muszkák tótul, ha rosszul is):
„– Mi járatban van, gyönyörü kisasszony?
„Meg nem ijedt Örzse (szép is, fiatal is volt a katona!), aszondi, hogy:
„– Epret szedek a jegyesemnek, sokat harcolt a csatákon, szegény.
„– Adjon egy szem epret nekem is, gyönyörü kisasszony, – kéri a katona.
„– Egy házért sem adok, – ellenkezik az Örzse.
„– Adok helyette egy aranyos várkastélyt!
„– Nem! – mondi az Örzse.
„– Aranyos hintót, hófehér lovakat, gyémántot adok és karabunkulust;
kétezer szolgálót – biztati a muszka.
„Elámult az Örzse – már nem is kényeskedik, nem beszél félvállról – csak
azt kérdi:
„– Maga tán királyfi?
„– Herceg vagyok és nagy a gazdaságom. Mind a magáé, gyönyörü
kisasszony, ha epret ad a piros ajakáról.
„Hát instálom, biz az asszonyféle beste hiu féreg: elfelejti hős
mátkáját az Örzse. – A herceg meg megszedte az epret a piros ajakáról, –
ugy megszedte, hogy nyoma sem maradt, – hogy a piros ajka tüstént
halovány lett.
„De azért követte hercegét – a ki előőrsnek volt kiküldve – és bevezette
estenden muszkát a saját hazája ellen – az istentelen!
„Aztán ugy történt, hogy a csatában éppeg Nagy Balázszsal kerülközött
birokra a herceg és levágta szegény Nagy Balázst. A leányt meg ott
hagyta a maga gyalázatával. Megszedte már a mézét, – nem volt szüksége
rá tovább.
„Karlathy Örzse nem állta a szégyent, – mert büszke volt, – és levetette
magát a torony tetejéről.
„Mérges virág nőtt a vére nyomán. Azt főzi-kotyvasztja a debrői
javasasszony; biztos orvoság az a paráznaság ellen. Azóta asszony ezen a
vidéken csuffá urát nem tette soha.“
– Hallgati-e nagyságos uram?
Kalvyl csakugyan hallgatta. Élvezte a paraszt fordulatos előadását és a
szép néprege költői részleteit. De élvezte a vidéket is. Szeme
végigsiklott a keskeny völgyön…
– Az ott Lasnak a’. Ott a végiben áll a Dobay uraság kastélya. Igen
fájn, istenes ember a Dobay uraság… Tántalán oda is megyünk? – kérdi a
fuvaros.
– Oda, – válaszolt egyszerüen Kalvyl.
– Nem fiskális a tekintetes ur? – kérdi a fuvaros gyanakodva.
– Nem, festő vagyok, – adja tudtára Kalvyl.
– Hát Pestrül jött a kastélyt pingáni? Ahán! Hogy én ezt előbb sem
vettem észre!… Csupa festék az a nagy láda, piktor ur? Hán?
– Nem.
– No hát még pimzli is vagyon benne, meg matric. Értek én ám az ilyenhez
is. Bécsbe voltam ám én a „Károly Lajosok“-kal: cugszfirer voltam.
Hej-haj, régen volt az, tán nem is igaz. Három szeretőm volt egyszerre.
Egyik szakácsné volt, egyik szobaleány, a harmadik meg mán finom frájla
volt. Halli-e?
– Hallom.
– No hát akkor miért nem csudálkozik?
Ideje sem igen volt már Jánosnak a csudálkozásra. Befordult a kocsi a
Dobay-kastély udvarára – és az a sziv, az a sziv csak elkezdett dobogni
ujból, ugy, hogy szinte kitört kebeléből. De összeszedte magát és
leugrott a bricskáról.
Egy lélek sem volt az udvaron. Nem jött a vendég elébe se cseléd, se
gazda. A kastély ajtaja meg kulcsra volt zárva.
Tanácstalanul nézett körül Kalvyl… Egy istálló volt a kastélylyal
szemközt. Legalább annak kellett lennie, mert egy kék ló volt az ajtó
homlokára festve, s alatta keresztben, veres kefe és veres vakaró
ékeskedett.
– Valami élő lény, valami kocsis-féle csak lesz az istállóban! –
gondolta Kalvyl és egyenesen oda tartott.
Hát nem csalódott egészen. Volt egy élőlény az istállóban, nem
kocsi-féle ugyan, hanem egy kedves öreg ur, a ki is elkapta még a
küszöbön a festőt és megölelgette amugy magyarán, azaz olyképpen, hogy a
dereka csak ugy roppant bele.
– Isten hozott, pajtáskám! Nem fáztál-e meg? Te aranyember, hát
meglátogattál? Éhes vagy, ugy-e? No, majd levágatok valami madarat.
Kolbász és hurka van, ha szereted. Kenyeret sütnek, hát lángos is lesz
bőven. Tyhü, fikomadta, de ki vagy éhezve!
Kalvyl protestált, de nem használt semmit.
– De biz éhes vagy, mint a drótostót! Fiu, itt nálam ne teketóriázz! A
ki idejön, annak muszáj enni. A házam tájékát meg ne szólja senki!
Kell-e tea, bor, törköly vagy barack? Lesz, ha szomjas vagy. Huj, de
menykő szomjas vagy!… Ne bolondozz, majd kiugrik a két szemed a
szomjuságtól… Az áldóját, hogy fognak örülni az asszony, meg az Inci!
Inci beteg egy kicsit. No, de csak ugy-amugy: kifáradt a szegény
pillécske Pesten… Hej, de kutya város is az a Pest! Az ember csak ugy
fogyasztja benne mécsese olaját, mintha bizony soha sem égne ki. Kicsit
élhetnek azok a fene pestiek – ugy-e, pajtáskám? Errébb kerülj, – amarra
sár van. De hát beszélj már te is valamit…
Bizony beszélt volna a jó Kalvyl, ha szóhoz juthatott volna. A köszönet
és hála szavai a szives fogadtatásért ott lebegtek ajkán, de elnyelte
őket az öreg harsogó hangja, még mielőtt igazában megszülettek volna.
Mire a kastély ajtajához értek, mégis talált egy kis hangrést a festő, a
hová szavaival éket verhetett:
– Bocsáss meg bátyám, hogy ily hivatlanul, oly hirtelen teszem
tiszteletemet.
– De erre meg amarra! Kikérem magamnak. Hát külügyminisztérium a magyar
ember háza, hogy oda meghivás nélkül ne lehessen bejutni!? Hát zárva
találtad a kapumat? Hát van neked magadhoz való eszed, hogy igy
sértegeted az öreg barátodat?!
Az öreg ur elhallgatott, de annál jobban dörőmbölt a kastély
előcsarnokának ajtaján. (Az még mindig be volt zárva.)
– Hó! Jancsi bácsi! – Nyissa ki már! – Süket kigyelmed, hogy nem hallja?
Kalvyl azon gondolkozott, hogy milyen vén lehet az a bizonyos Jancsi, a
kit még az öreg is megbácsiz a hetven esztendejével és hogy milyen süket
lehet, hogy ezt a dörömbölést se hallja meg.
Mindjárt kisült. Mert egyszerre csak kinyilik az ajtó s egy pirosképü
aggastyán dugja ki rajta fejét. Aztán, megértvén, hogy nem rablóvezérrel
van dolga, erőteljes kézzel fölrántja az ajtószárnyat.
– Nézd! – mutatja be az öreg Dobay Jánosnak az agg embert, – ez itt
Partay János bácsi, az apám nyugalmazott tiszttartója; kilencvennégy
éves, de azért kutyabaja. Helyén van az esze és szive is, csak egy
kicsit süket.
– Biz’ a vannak nálamnál siketebbek is, – protestál az öreg sértődve,
mialatt fürge erőteljes mozdulattal rántja le Kalvylról tizenkét kilós
bundáját, hogy csak ugy repült. Aztán üdvözölte a vendéget: – Isten
hozta nálunk… A sárga szobát kapja.
A sárga szoba kvalitásáról Kalvylnak nem volt ugyan tudomása, de
mindjárt gondolta, hogy a jobbik fajta szobákból való lehet, hát
megköszönte szépen az aggastyán szivességét.
– Nincs mit; nálunk mindenki érdeme szerint kap szobát. A fiskális a kék
dutyiba kerül, a zsidó meg a rekesztésbe. Ott már egér és patkány is
van, – jelenti Jancsi bácsi.
Kalvyl önkéntelenül elmosolyodott. Pedig ugy meg volt hatva annak a
háznak küszöbén, a hol az ő szerelme felnőtt, – oly üdén, mint egy szép
virág! Aztán szepegett is egy pillanatig. (Hogy fogja majd a mama
fogadni?) Legjobban szeretett volna berontani, oly ideges volt s ugy
vágyott az édes leány után; de öreg Dobaynak különös természete volt,
minden álltó helyében leglább öt percig diskurált, hát nehezen jutott
előbbre.
Most ime, azt magyarázza, hogy az öreg Jancsi bácsinak mániája a
cerberuskodás. Az ő tudta nélkül lélek az ajtón se be, se ki. Azért
tartja pedig zárva, hogy el ne rabolják Incit. (Az Inci nevezetesen
királykisasszony, a kibe szerelmes a harámbasa fia s ez mindig a kastély
körül ólálkodik, hogy egyszer elrabolja kedvesét.)
– És képzeld, – végzi Dobay, – ezt a mániáját nem tekintve, teljesen ép
az esze, emlékezőtehetsége meg bámulatos… Különben büszke lehetsz a
rokonszenvére. A sárga szoba nagy kitüntetés. De jó szimatja is van az
öreg urnak. A jó embert szagáról is megismeri; mint a vizslának, olyan
orra van. Ösztön él egy ilyen százados emberben, – hidd el, fiam, hogy
ösztön él benne! Szinte félek, hogy leendő vőmnek a kék dutyit fogja
kijelölni. Hu! S az ellen nincs apelláta. Nem szabad az öreget
megharagitani. Ő a major domus, az ő dolgába senki ne merjen
beleavatkozni. – Miféle hivatala is van magának, János bácsi? – kérdi
emeltebb hangon Dobay az öreget.
– Hát miféle volna? Major domus vagyok a lasnaki kastélyban.
– Na, látod, – szólt mosolyogva Dobay, – ilyen ménykő ur vagyok én:
major domust tartok! De most kerüljünk beljebb. Vigyázz! – Ki ne törd a
lábadat abban a gödörben. Kikopott az adta pádimentuma, pedig még csak
az apám tétette le. Komisz ez az ujfajta deszka; a régi száz évig
tartott.
Egy magas, boltives szobába jutottak. Nyilván ebédlő volt, mert egy nagy
asztal volt a közepén és körüskörül a fal mellett szekrény és szék.
Kalvyl attól tartott, hogy itt is lesz egy öt percnyi állomás.
Szerencsére tovább tuszkolta az öreg ur.
– Balra tarts! Én meg jobbra térek; megjelentem a fehérnépnek, hogy itt
vagy, – szólt Dobay s eltünt jobbfelől.


XIX. Idill.
Ebben a pillanatban föltárul egy más ajtó balról és megjelenik abban
Inci halovány, magas alakja oly hirtelen, mint egy tündér, ki a magasból
szállt alá.
Egy halk sikoly volt első üdvözlete. Volt abban a sikolyban minden:
meglepetés, öröm, meghatottság.
Csak egy szerető női sziv tud ilyen hangot adni. Talán nem is a
hangszálagok, de egyenesen a sziv idegeinek rezgéséből születik meg az a
mély bensőséges akkord.
Az ifju mámortól ittasan siet hozzá és megragadja a feléje nyujtott két
kezecskét.
Ugy álltak ott egymással szemközt… Némán. Az ilyen érzelmek számára a
természet elfelejtett kifejezést teremteni, a nyelvtudomány meg
szavakat.
Csak egymás szemébe néztek, azon át már látták a lelküket is. Látták
egymás nagy boldogságát és mindegyik örült a másik örömének.
Mosolyogtak. Arra nem is gondoltak, hogy meglepheti őket a mama vagy
apa: nem gondoltak semmire. Alig hallották az ajtó csikorgását.
Arra szétvált a kezük, de már későn. Jancsi bácsi meglátta őket.
Zavarba jött az ifju; a leány nem.
Jancsi bácsi meg jóváhagyólag intett a kezével, mintha azt mondaná:
– Helyes, csak ne zavartassátok magatokat. A dolog rendén van, tetszik
nekem, pártolom.
Erre Kalvyl is megnyugodott…
Belépett a Dobay-pár. Az öreg ur egy kissé megcsappant kedvvel (Kalvyl
ebből sejtette, hogy szó esett róla), de az asszony méltósággal és
édesen, mint mindig. Csak a szája széle volt most kissé megbiggyedve,
mint a ki nem képes legyőzni kelletlen kedvét.
Kalvyl motyogott valamit.
– Egy rövid időre vagyok bátor szives vendégszeretetüket igénybe venni,
– ilyesmit mondott. Még azt is hozzátette: Bocsánat!
– Kérem, – udvariaskodott Dobayné, – bárkit is szivesen látunk szerény
kastélyunkban. Isten hozta nálunk! Majd leányához fordult: Inci nem
pihennél egy kicsit? Nem érezted magadat egészen jól. Kalvyl kiment
téged…
A leányka gyorsan és határozottan válaszolt anyjának:
– Nem pihenek, mama; már egészen jól érzem magamat.
A mama kissé ajkába harapott, de nem szólhatott.
Szólt azonban Dobay, de arra már jobban beleharapott a mama az ajkába,
mert ilyeténképpen beszélt az öreg folytatásokban:
– Ne ténferegjünk itt az ebédlőben, menjünk a vizitszobába, ott jó meleg
van.
Bementek hát oda s az öreg, Kalvyl felé fordulva, ekképpen folytatta
beszédét:
– Mielőtt leültetnélek e hajlékban téged, közlöm veled a házi regulát.
Jól megjegyezd magadnak: Vendég ha ide beteszi a lábát, egy hónapon
belül el nem bocsáttatik! Semmi beszéd. Qui dixi, dixi!
Kalvylnak fölragyogott az arca. Valami összefüggéstelen szavakat
tördelt: a hála szavait, azok olyanok. Inci is sugárzott és pirulva
jegyezte meg:
– Egy-két napért nem is érdemes ilyen hosszu utat tenni.
Erre már a mama marasztalása se maradhatott el, csakhogy ez egy kis
mérget kevert bele:
– A jövő héten ugyis megtartjuk az eljegyzést. Akkor Kertész is hosszabb
időre marad. Remélem, addig ön se hagy el, Kalvyl báró.
Ettől a meghivástól már elborultak a szerelmesek. Kalvyl nem szólt rá
semmit, csak hajlongott. Aztán elfoglalta a neki kijelölt helyet. Inci
mellé ültette a mama nagymerészen. A szemei azt mondták: Lásd, hogy nem
féltem tőled leányomat. Biztos vagyok felőle. Hiába jöttél, itt nincs
mit keresned.
A barátságos, boltives szobában különben vigan folyt a szó. Kalvyl
keveset beszélt, de mindig okosan és szellemesen. Művelt lélekre és
széles szellemi látókörre vallott minden szava. Kellemesen, szerényen
társalgott, mint minden nagy műveltségü ember.
Incinek csak ugy dagadt a keble. Mohón leste kedvese minden szavát.
(Hiszen oly keveset hallotta beszélni, pedig lám, milyen kedves és
okos!) Keveset, alig egy pár szót szólt, azt is halkan mondta, mint a
kinek terhére van a beszéd. Terhére is volt. Ő most csak érezni tudott,
– érezni kimondhatatlanul és semmi egyebet. Az arca azonban kipirult,
mint a rózsa.
A mama részben a hőségnek tulajdonitotta ezt. De nem is vizsgálta nagyon
az okát. (Biztos volt dolga felől, a többit nem igen bánta.)
Dobayné különben se szokta leányát kutató megfigyeléseivel zavarni. Azt
tudta, hogy veleszületett tapintata, helyes magatartása soha cserben nem
hagyják, nem volt hát miért fegyelmezze tekintetével.
És ez kellemes volt a szerelmesekre nézve. Akár ha el is merültek az
egymás tekintetében: észre nem vette őket a mama, vagy legalább is ugy
tett, mintha nem látná. Ez nála különben elv volt.
És talán ennek az elvnek köszönheti Inci őszinte, természetes lényét,
azt a nyilt, ártatlan tekintetet, a mely ment lévén minden negélyezéstől
és elfogultságtól: egy különös, speciális bájjal önté el egész valóját.
Talán ezért maradt épen a leányka egyénisége: hogy a mit Istentől
kapott, azt az anyja nem vette el tőle. Egyszóval okos asszony volt
Dobayné s izlése is volt. A szemjátékos, zsörtölődő mamák figyelmébe
ajánlandó ez a nevelési módszer. Sokkal több Inci lenne a világon akkor:
olyan Inci, a ki fényt és boldogságot áraszt maga körül, ha divattá
válnék ez az elv a nevelésben. Mert a leánykák többnyire jóknak és
ártatlanoknak születnek: a rossz világ rontja el őket és – a jó mamák…
De ime, jelenti a major domus, hogy tálalva van. E szép hangokra elemébe
jő Dobay papa. Neki ünnep minden étkezés. És hogy Kalvyl jóvoltából
uzsonna helyett egy második ebéd esett meg a háznál: kettős ünnep lőn a
mai nap. (Kolbász és lángos, kávé és ostya helyett! Miért ne lehetne ez
mindennap igy?) – gondolá, de magának tartotta gondolatát, mert ugyis
kifogásoltatott volna ő nagysága részéről.
Nos hát, evett és ivott is az öreg magyarán. És lám, Incinek is jó
étvágya kerekedett. Már három hónapja alig evett valamit és ime! most
kétszer is vesz a kacsapecsenyéből.
Föl is tünt az anyjának.
– Nem rontod el a gyomrodat, Inci?
– Nem, – állitja pirulva a leányka. – Ugy megszégyenitesz!
A major domus csak a Kalvyl étvágyával nincs sehogy se megelégedve. De –
tiszteletből – nem szólt az asztalnál (ott evett), hát csak a kezével
legyintett. (Kákabélü!)…
… Másnap éppen délutáni sziesztáját tartotta a kis család, midőn
Sipiczky sürgős levele megérkezett.
Az ebédlőben négyen ültek. (A mamának hivatalos migrénje volt: regényt
olvasott a szobájában.) A papa a Vasárnapi Ujságot nézegette és
szürcsölte kávéját. János és Inci félhangon beszélgettek egymással a
nagy kanapén.
Szép volt a kép, semmi se rontotta rajta a harmóniát, még a Jancsi bácsi
kurtaszáru pipája sem, olyan kacskaringósan fujta belőle a füstöt. (Mert
Jancsi bácsi is a szobában volt ám, csakhogy illemtudással megvonult a
kályha melletti sarokban, mint egy szerény ibolyához illik…)
Kopogtattak, illetve dörömböltek az ajtón. Jancsi bácsi a megfelelő
óvatossági rendszabályok mellett ajtót nyitott a jövevénynek. A
posta-küldönc volt. Átvette tőle a vevényt és levelet, megnézte, kinek
szól, aztán egyenesen Kalvylhoz vitte. Mert leleményes volt ám az öreg.
Mindjárt sejtette, hogy csak az lehet Kalvyl a házban, a ki nem Dobay.
Kalvyl két hatost utalványozott a küldönc számára Jancsi bácsi kezeihez
s a mig az kidugja az ajtó nyilásán a hatosokat: addig János szemügyre
veszi a levelet. Azonnal megismerte Sipiczky irását. Idegesen bontotta
föl és olvasni kezdett. Olvasás közben kiejtette a levelet kezéből és
sápadt lett, mint a fal.
Inci észrevette, de nem merte zavarni. Pedig de szerette volna
megkérdezni, hogy mitől sápadt el annyira az ő „egyetlene“.
Kalvyl erőt vesz magán és tovább olvassa a levelet. Mind halványabb
lesz. Reszket a keze. Majd mereven néz maga elé egy pillanatig. Aztán
egy könycsepp gördül végig az arcán.
Inci megijedt.
– Mi baja, János? – kérdi halkan szerelmesétől.
Ez szótlanul átadja neki a levelet.
A leányka apjára néz. Atyja előtt nem akarta olvasni. Ugy sugalmazta
ösztöne, hogy ez nem volna helyes. De hát az öregnek már akkor beleesett
a feje a Vasárnapi Ujságba: elszunditott. Elolvasta hát a levelet s öt
perc mulva már zokogott is. Még Jánosnak kellett őt vigasztalnia, pedig
de nehezen ment ez a hű barátnak.
– Helyettem is tegyen koszorut sirjára, egy szerényet, egy névtelent: a
„hű barátnak“. Sokat, sokat imádkozom érette, – zokogott a kis Inci,
majd könyeit fölszáritva, kérdi:
– Még ma este indul, ugy-e, János?
– Igen.
– De jőjjön vissza, kérem. Oh, jőjjön vissza, ne hagyjon magamba, –
zokogott föl ujra a leány.
– Visszajövök, – igérte mély szomorusággal János, – és nem hagyom el
soha. Ha másképp nem lehet, a szomszéd faluban telepedem le valami ürügy
alatt.
– Édes! – Több szót nem volt képes Inci kiejteni…
… János bácsi azért, hogy siket volt, még távolról se volt vak. Észre is
vette, hogy sirnak az emberek a kanapén.
– Sir a királykisasszony! Ugyan mi bánata lehet? – töprengett az öreg,
de nem sokáig, mert egyszeribe csak ujra dörömbölnek az ajtón.
Az öreg kisiet. Hát ujra a küldönc dörömbölt. A vevényt kérte s egy
sürgönyt kézbesitett.
Az öreg megharagudott.
– Hát nem tudta egyszerre ideadni mind a kettőt! – dörmögött s átadta
Kalvylnak a sürgönyt, ismét a szokásos borravaló ellenében. Azután a
vevény aláirása végett tintáért, tollért ment.
Mire visszatért, akkorára már ki voltak cserélve a nagy kanapé lakói.
Elolvasták a sürgönyt, a mitől aztán olyan boldogan mosolygott a
szerelmes pár, mintha sohase sirtak volna.
Az öreg ur nagyon bámészkodott ezen, de belenyugodott, mert kedve
szerinti volt a csere. Csakhamar rá is jött az okára: a levél szomoru
volt, a sürgöny meg víg. (Ez lehetett az oka csupán.) S elkezdte szidni
a küldöncöt, halkan, hogy föl ne ébreszsze szundikáló gazdáját.
– Adta ravasz parasztja! Két csatára adja ide a két küldeményt, hogy két
borravalóhoz jusson. Csunya rossz csalója! – Ezzel kivitte a két hatost
s az aláirt vevényeket, hogy átadja a küldöncnek. De a huszast csak igy
kinálta neki, hogy: – Ne, vidd el, ha ráfér a lelkedre, ravasz rókája!
Te uzsorás!…
Kalvyl elgondolta, hogy husz krajcár miatt mennyit kellett neki és
Incijének szenvedniök; hogy milyen csekélységen mulnak néha nagy dolgok!
Egy levélküldönc kifurfangolt borravalója miatt milyen sok forró köny
hullott hiába; mennyi nagy szenvedést okozott egy kisszerü kapzsiság!