A Dobay-ház: Regény - 01

SZEMERE GYÖRGY
A DOBAY-HÁZ
REGÉNY
BUDAPEST
Rákosi Jenő Budapesti Hirlap Ujságvállalata kiadása
MDCCCCI


I. A család és udvara.
Dobay Alajos költő volt fiatal korában. Első boldogtalan szerelmének
gyötrelmeiből állitotta össze „Elvira keserveit“. Azóta szinméz lett
minden szerelme. Fölhagyott hát a költészettel sőt ötvenhárom éves
korában meg is házasodott, egy vékonyka szép gyermeket, a tizenhét éves
Somorjay Idát választván életepárjául.
Ez évszámbeli adatokból kitünik, hogy szegény volt Ida kisasszony, mint
a templom egere, Dobay meg vagyonos; de érthetővé lesz az is, hogy a
vékony gyermek csak dámává fejlődött férje oldalán és nem asszonynyá.
(Lásd Schopenhauer.) De tisztességes maradt a dáma (a szó századvégi
értelmében), pedig szép volt nagyon s hozzá szenvedélyes, mint egy
nőstény jaguár.
Dobaynénak tehát voltak érdemei is. Egyebek között az is, hogy jól és
okosan nevelte föl leánykáját: az Incit.
… Inci tizenhét éves volt; szép, üde és ártatlan, mint egy fehér
rózsabimbó, melynek kelyhét még nem nyitotta föl a buja napsugár,
melynek mézét még se méh, se pillangó nem szedte meg…
Hogy Dobay Alajos költő volt fiatal korában, az még nem szégyen.
Különösen, ha megbánja az ember, hogy a jóizlés ellen vétkezett. Mások
is követtek el közizlés elleni kihágást fiatal korukban, a mit ősz
hajjal őszintén megbántak. És ilyen bünbánó volt Alajos ur is.
De hogy Dobayné csak dámává fejlődött és nem asszonynyá nemesedett öreg
férje oldalán, az már nagy hiba volt. Kutfeje és okozója sok fájdalomnak
és szenvedésnek. Ez volt oka szegény Kalvyl János s a kis Inci szerelmi
regényének is.
*
Igy szól a történetük…
Dobayék feljöttek Pestre farsangolni. Természetesen a Nemzeti Szállóban
vettek lakást és természetesen az első emeleten. Mert Dobayné ő
nagysága, a ki sárosmegyei nagyuri családból származott, csak nem
mehetett második, vagy éppen a harmadik emeletre lakni.
Miután azonban ez a luxus nem állott arányban az öreg tárcájával,
evésben spórolták meg azt, a mit lakásban pazaroltak.
Ő nagysága mindjárt az első napon, két órai fáradhatatlan barangolás
után kisütötte, hogy a legolcsóbb és mégis legkövérebb pogácsák és
sambrullók egy bizonyos Zitterbarth nevezetü ó-utcai cukrászdában
kaphatók.
Itt szereztetett tehát be naponkint huszonnyolc krajcárért négy pogácsa
és négy sambrulló, a mi a kedves, takarékos családnak csukott ajtók
mögött elköltendő reggelijét képezé.
Az ebéd már dificilisebb kérdés volt, mert a nagyvilág előtt mutatni
kellett. De ez a kérdés is elintéztetett olyképpen, hogy azon esetben,
ha egyedül ebédeltek, egy félreeső fülkében három leves, egy marhahus,
egy pörkölt fogyasztaték tizennégy darab kenyérrel, (Dobaynak hét
kellett) 1 forint 22 krajcáros költséggel; ha azonban udvarló került az
asztalhoz, öt forintos költségelőirányzattal hal vagy rák, ragouts-k,
crémek vagy parfaits-k fogyaszttattak érmelléki bakator, sőt néha
szervietbe gondosan elbujtatott magyar vignettás „francia“ pezsgő
kiséretében.
A mama akarta igy és Dobay már nem is igen bánta. Csak evett és ivott,
mint az elszánt kefekötő, a ki ugy se kerülheti már ki a kridát.
Az uzsonna és vacsora tekintetében voltak Dobayék a legfényesebben
sorozva.
Van ugyanis Pesten egy bölcs intézmény: a zsurfix.
A zsurfix a cifrán öltözött éhes gavallérok és kisasszonyok népkonyhája.
A hol is káviárral és sonkával, vagy vajjal és szardiniával, vagy
szardellával, vagdalt tojással bekent kifli és zsömlyeszeleteket,
továbbá kuglereket, Albert-cakest lehet kapni teával, vagy anélkül. Van
ott továbbá egyiptomi cigaretta is „ázsiai“-val töltve, vagy „ázsiai“,
„török legfinomabb“ magyar pipadohánynyal töltve. Szivarok is vannak,
azokon meg kravátlik. Egyrészt, mert a nyakravalótlan szivar nem
szalonképes, másrészt, mert a nyakravalókat gyüjteni szokás valaki
számára.
Hát ilyen zsurfix van minden rendü és rangu társaságban. És jut
mindennapra kettő-három. Ez okból volt könnyü Dobayéknak az uzsonna és
vacsora-téma olcsószerrel való megoldása.
A zsurfix ugyanis öttől kilencig tart, azaz négy óra hosszat, de
bármikor sans-façon otthagyható.
Dobayék tehát aképp cselekedtek, hogy a négy órát kétfelé osztották.
Öttől hétig az egyik zsurfixon beozsonnáztak, héttől kilencig pedig a
másik zsurfixon bevacsoráztak.
Miután azonban Dobay, az expoéta, kuglereket nem evett, ennek fejében
Burisek hentestől (csak tőle, mert a többi mind csalt), szabad volt neki
egy szafaládét venni pótvacsora fejében, a mit ő egy óriáskiflivel
egyetemben, szintén zárt ajtók mögött, el is fogyasztott rendesen,
rágyujtván utána egy zsurfix-keletü nyakravalós havannára. Ő is
szenvedélyes gyüjtő volt ugyanis, de a kravátli kedvéért elhozta a
szivart is.
Ilyenformán az élet nem volt valami drága, mindaddig, a mig a piknikek
ideje be nem következett.
A mikor azonban ez bekövetkezett, a háromszor tiz forintok és
ugyanannyira rugó mellékköltségeknek tárcájából való kihuzogatását ugy
megunta Dobay, hogy fogta magát és megtartván pénzéből 55 forintot
(ötvenet utiköltségre, ötöt saját egyéni szükségleteinek fedezésére), a
még fönmaradó 772 forintot odacsapta felesége elé, kijelentvén, hogy
vagy férjhezmenjen az Inci azalatt, mig az tart, vagy ne menjen férjhez,
de többet nem ad; először, mert humbug és világcsalás az egész pesti
exisztenciájuk, másodszor, mert nincs több. Ő pedig a Szélvészt és a
Sárkányt el nem adja (nincs az a leánya a világnak!), de meg se venné
őket senki.
Miként a rablóhadjáraton csavargó csuka a kiszemelt prédára, úgy csapott
Dobayné a 772 forintokra. Kedves és hizelgő lett egyszerre; költőjét
Mucikának szólitotta, sőt könyekkel is áldozott ennyi nagylelküség
megünneplésére.
– (Majd megmutatom én, hogy mi az a beosztás; a fele se fogy el és
menyasszony az Inci! Meglátod, hogy mit birsz bennem, te nemeslelkü
férfi: ideálja a férfiaknak; hogy véres verejtékkel szerzett pénzed minő
kamatokat hajt az én kezemben! Bizd csak reám!)
És Inci, a szegény Inci, a ki ártatlan volt, mint egy fehér rózsabimbó,
csak hallgatja, mint viszik vásárra, mint dobják piacra szüzi lényét,
akár egy kihizott barmot, – s a mig hallgatja, a szemérem és harag pirja
önti el fehér arcát és homlokát. De nem szól semmit; a keserü poharat
hallgatagon üriti ki, mint egy jól nevelt leánykához illik, kinek
szüleit nem szabad megszomoritania.
Nem is szomoritja, csak ő maga szomorkodik. Sir is éjnek idején, a mikor
csöndes zokogását elfojtja anyjának jóllakott szuszogása s atyjának a
szomszéd szobából áttörő hortyogása. De nappal társaságban kedves és vig
mindig; fényt és boldogságot áraszt maga körül, – hiszen oly szép volt,
oly fönségesen szüzies.
Volt is udvarlója elég. Olyanok, a kik szerelmesek voltak beléje, és
olyanok is, a kik szerelemre már képtelenek lévén, mint a sziv
nyomorékjai, hiuságból forgolódtak a szép leány körül.
Hárman valának a szerelmesek: Kertész Andor miniszteri segédfogalmazó,
Sipiczky gróf, ki rokonságban volt a lengyel királyokkal (a nagybátyja
Sangusko herceg, unokatestvére pedig Sapieha Ábel herceg, az Adám fia)
és végre Kalvyl János báró, a piktor.
Az apa Kertész Andort szerette volna vőnek, mert jó, nyiltképü, kövérke
ember volt ez a Kertész Andor és bácskai létére se nem ivott, se nem
lumpolt, de az ezer lánc bácskai földje megvolt.
A mama Sipiczkyt jobban kedvelé. Először, mert Sipiczkyre majorátus néz,
ha tizenhatodik Sipiczky Boleslaw, a nyomorék (a ki már legföljebb
kilenc évig élhet) elhalálozik, de főképen, mert Sipiczky olyan
fejedelmi megjelenés, hogy a leányához méltó csak ő lehet egyedül. Az
igaz, hogy kopasz volt és hogy fogai aranynyal voltak összefoldozva; de
mit tesz az, a mikor oly festői eséssel lógott rajta a Frank-féle ruha,
s a mikor oly végtelen elegánciával ült arisztokratikus fején a fényes
cilinder.
Kalvyl János bárót ellenben sem papa, sem mama nem protezsálák vala. A
kis Inci azonban elpirult, valahányszor a szemébe nézett.
Papa és mama azért nem protezsálták Kalvyl Jánost, mert szegény volt,
piktor volt és jelentéktelen, vézna, sápadt ember. Hogy a szemei fényes
lángban égtek, azt ők észre nem vették. Inci pedig éppen azt vette észre
és csakis azt.
A három szerelmes udvarló irányában Dobayék olyatén családi taktikát
követtek, hogy a mama mindhármukhoz egyformán édes és szives, a papa
ellenben egyformán zárkózott és hideg volt.
Kertész és Sipiczky, a kik mesterségükre nézve stréberek és
parthiejägerek is valának, – rövid időn ama meggyőződésre jutottak, hogy
a leány és a vele járó köztudomásu 3000 hold a tornyos kastélylyal azé
lesz, ki a papa hidegségét képes lesz megtörni, egyszóval, kit a papa
megszeret.
– Itt az öreget kell megdolgozni, – gondolta Kertész Andor és egy tervet
eszelt ki.
– A vén szamarat kell megnyergelni, – mormogá Sipiczky s azonnal kész
volt ő is a tervével.


II. Elvira-stakes.
Kertész Andor, tervét megvalósitandó, beállit az Eggenberger-féle
könyvkereskedésbe és kéri Dobay költeményeit.
– Dobay? Dobay? Ilyen ember talán nincs is. Azaz, hogy volt egy
altábornagy Pozsonyban, de az nem irt költeményeket, – állitotta
Hoffmann ur, az egyik Eggenberger.
– Dehogy nem, kérem. Dobay Alajos költő volt, az ötvenes években; ő irta
meg az Elvira keserveit, tizenhat énekben.
– Kérem, az ötvenes években mindenki keserveket irt, de az Elviráét nem
irta meg senki.
– De igenis, hogy megirta, – vágott közbe Molnár ur, a másik
Eggenberger. – 1851-ben jelent meg Heckenastnál, de miután két év alatt
csak két példány fogyott el belőlük, eladták a keserveket Pollitzer
antikváriusnak, darabját 3 krajcárjával, a ki viszont, tudomásom
szerint, később kilószámra engedte át azokat, gondolom 1855-ben, Varga
sajtosnak.
Kapta magát Kertész Andor – bene informatus – és befordult egy
kávéházba. Ott rendelt egy kupica szilvóriumot s egy cim- és
lakjegyzéket. A szilvóriumot megitta s aztán elkezdte a lakjegyzékben
kutatni a Pollitzer antikvárius tartózkodási helyét. A 97-ik Pollitzer
Mór neve után csakugyan ott volt, hogy: ódondász, Károly-körut 5.
Beállit Pollitzerhez.
– Pollitzer urat keresem.
– Én vagyok. Mi tetszik?
– De hisz ön fiatal még. Nem is igen élt még 1855-ben. Nincs kérem egy
öregebb Pollitzer antikvárius?
Ifj. Pollitzer nagyot nézett. (Mi köze ennek a koromhoz?) De felelt:
– Az apám az öregebb volt.
– Ugy, hát nem él már a kedves atyja?
– Élni él. Csakhogy most már Hausherr és nem antikvárius.
– Hausherr? Nem lehet megtudnom, hogy melyik házban?
– De lehet.
– Fontos beszédem volna vele.
– Az már nem lehet.
– És miért, ha szabad kérnem?
– Mert a mióta fölvágták a nyelvét, nem tud beszélni.
– Hm! – szóla s törölgeté üstökét Kertész Andor, – azért nem tud
beszélni, mert fölvágták a nyelvét? Különös!
– Miért különös, ha egyszer rákja volt. Különben akár különös, akár nem…
Tetszik valami? Van egy Cassanovám illusztrálva s egy Mantegazzám
diszkötésben, – alkalmi vétel…
– Köszönöm szépen, jelenleg Dobay Alajos ama költeményeire volna
szükségem, a melyeket kedves atyja vett meg 1855-ben Heckenasttól, – de
1855-ben Varga sajtos urnak kilószámra tovább adott. Megfizetném duplán,
ha netalán maradt volna egy példány belőlük.
– Dobay? Olyan nem létez, – állitá teljes asszüranszszal ifjabb
Pollitzer, – becsapták az uraságot.
– De létez, kérem, az Eggenberger urnál mondták.
– Akkor létez. Ha öt forintot ad az ur, rászánok egy napot a keresésre.
Hátha meghagytunk egy-két példányt magnak!
– Helyes, én is keresek…
És kerestek délutáni két órától kezdve este félötig. Hol a
könyvállványok tetején végeztek ekvilibrisztikai gyakorlatokat, hol az
asztalok és pultok alatt hasaltak: ugy kerestek.
Végre siker koronázta fáradságukat. Ifjabb Pollitzer egy Orbis Terrarum
alatt megcsipett három példány „Elvira keservét“.
– Hallalihó! Itt van a „Dobay“! – kiáltott föl diadalittasan.
– Itt meg az öt forint, de először kefélje ki.
– A Dobayt, vagy az ifjurat?
– Mindakettőnket. Bizony én is poros vagyok.
– No, szeretném hinni, hogy igen poros. De kefém nincs.
– Akkor venni kell egy kefét.
– Nem hagyhatom az üzletet.
– Adok öt forintot, ha kikefél. Igy csak nem mehetek az utcára.
– Ez beszéd. És a kefe az enyim marad?
– A magáé.
– Ná! Ha vevő jön, mondja neki várni, ha eladó, gorombáskodja ki.
Mindjárt térek vissza.
Egy pár perc mulva Kertész könyvestül szépen kikefélve, boldogan
távozott a boltból. Boldogan és önérzetesen, hogy ily fölségesen
sikerült tervének ez az első, valóságos detektiv-munkálatot igénylő
része.
(Haj, hogy lefőzi majd Sipiczkyt, hogy behizelgi majd magát az öreg
szivébe! Nevetséges is volna, hogy olyan Sipiczky-féle jött-ment
szamarat egy Kertész Andor ne tudna lefőzni!)
Még aznap este vacsorára lévén hivatalos Dobayékhoz, bevág az uj
akvizicióból egy alkalmas citátumot, hogy azt majd egy jól megválasztott
alkalommal eldeklamálja Dobaynak.
Az „Elvira keservei“ 15-ik énekében talált egy alkalmi zengzetet:
A méh, ha beteg,
Rászáll a virágra.
Ha szirma remeg
Szerelemre vágyva.
– – – – – –
Aladár beteges
Szivére a balzsam
Elvira kebele,
Im igy szól a dallam.
Ezalatt ifjabb Pollitzer egy ujabb látogatást kapott.
– Pollitzer antikvárius urat keresem, kérem. Azt, a ki már 1851-ben is
élt.
– Ennek is fiatal vagyok, – csodálkozott ifjabb Pollitzer, de csakhamar
átlátta a helyzetet.
– Az már nem antikvárius, de Hausherr.
– Lehet vele beszélni?
– Nem lehet.
– Miért?
– Mert néma, mint az ágyu.
– Siket? Az nem baj, majd orditok.
– Hiába ordit, mert néma.
– Mint az ágyu?
– Hát az ágyu talántán nem néma?
– Az igaz. Hát majd irok neki.
– Nem a Dobay költeményeit keresi uraságod?
– Ördöge van, – azt keresem.
– Mindjárt gondoltam. Hja, azt most nagyon keresik! Hm, hm! De már nem
létez az egész országban csak egy példány.
– Megveszem.
– Hja, könnyü azt mondani… ilyen könyvrégiséget nem szivesen szállitunk.
Magunk is passzionisták vagyunk. A muzeum…
– Ne okoskodjék. Mit kér érte?
– Ne okoskodjak? Már miért ne okoskodnék a saját boltomban? Na!
Jusztament sem adom.
– Adok tiz forintot.
– Papperlappap! Tiz forintért egy Shakespearet sem adok. Egy Dobayért
igér tiz forintot?! No, maga jól érti a könyveket, azt konstatálom
magának!
A kékvér forrott Sipiczkyben (mert ő volt), de – tekintve, hogy neki is
szüksége volt tervéhez a „Dobay“-ra – türtőztette magát. Egyet nyelt és
beszédét eképpen folytatá:
– Tudom, hogy mit ér egy Shakespeare és tudom, hogy mit ér egy Dobay.
Egy Dobay nekem tényleg többet ér a világ összes Shakespearejénél. Hát
megfizetem. Mit kér érte?
– Magának huszonöt forintért s egy nadrágért odaadom.
Nagyot néz Sipiczky.
– Miért éppen nadrágért?
– Mert a mig a pultok alatt kikeresem a „Dobay“-t, lyukat kap ez a hét
forintos nadrágom a térdepüléstől.
– Helyes. Itt a harminckét forintja, – szólt Sipiczky s elnevette magát.
Ekképpen szerzé meg fölemelt áron Dobay költeményeit Sipiczky gróf, a
másik tervező. De nem sajnálta érte a pénzt, mert meg volt győződve,
hogy ezerszeres kamatokat hajtand.
Miként Kertész, ő is vigan ballagott haza, ugyanazzal a tervvel agyában,
egy hasonló detektiv-munkálat dicsőséges sikerében tetszelegve magának.
Csakhogy ő már más alkalmi zengzetet keresett ki a keservekben: a
madárdalt.
Elvira, édes bájleány,
Eljövök pünkösd hajnalán,
Rászállok kicsiny ablakodra.
Kopogtatok, kopogtatok,
Mig kinyitod, mig kinyitod
S hű lovagod, hű dalnokod
Szobádba s szűdbe nem bocsátod.
Ezt bevágván, miután ő is hivatalos volt, szintén a Nemzeti-be ment
Dobayékkal vacsorálni…
A társaság már együtt volt. Dobay bakatort ivott. A mama „borjusteak à
la Provençale en sauce Suwaroff“-ot evett pommes soufflées-val,
leányával közösen. Kertész jóizüen és aprókat nevetett, mint minden
kövérke ember, ha jól érzi magát. S ő most igen jól érezte magát, mert
Incinek ő lett a szomszédja az elkésett Sipiczky helyén.
Sipiczkyt ez ma éppen nem alterálta. Szinte örült, hogy Inci balján meg
Kalvyl János ült és hogy eképpen az apa mellé szorulván, rögtön
hozzáfoghat a nyergelés nemes mesterségéhez.
– Kisztihand nagyságtoknak! – Üdvözöllek, kedves urambátyám!
– Szép, hogy eljött, nagyon szép magától, – édeskedett a mama.
– Tedd le magad! Nem a legjobb hely, de hát csak két oldala van a
leányomnak, – invitálta a papa.
– Oh, kérlek, vis-a-vis őnagyságával és te melletted: ez a legjobb
helyzet. Két legnemesebb érzékem: látásom és hallásom igénybe véve igy
van a legjobban és legkellemesebben.
– Bravo, gróf Sipiczky! Jól volt mondva; szellemes, comme toujours, –
hizeleg és büszkélkedik Dobayné…
Vigan folyik a társalgás. Kertész pezsgőt hozat.
Dobay szidja, hogy erős, de azért a fele palackot ő issza ki; majd ő is
hozat egy szalvétába göngyölt kétes eredetü palackot, de ennek már a
háromnegyedét issza meg.
A második palack pezsgő bontásakor kedvező alkalmat találván Kertész,
szavalni kezdi a tizenötödik ének harmadik strófáját.
Persze, hogy tetszett mindenkinek. Nemcsak a vers, hanem a különösen jól
megválasztott à propos.
Csupán Dobay papa nézett gyanus szemekkel, mint egy elvénhedt és jó utra
tért betörő, a ki fiatalkori betörőcimboráját ismergeti s azon
gondolkozik, hogy letagadja-e a cimboraságot, vagy vállalja?
Hát inkább nem vállalta. Igaz, hogy rá sem ismert egészen.
Ráismert azonban a másikra. Ez volt a legjobb verse, a mit valaha irt.
Ez az egy strófa volt az egész könyvében, a mit nem szégyellett.
Midőn Sipiczky – a költészet rejtett gyöngyeiről beszélve – mutatóul
előadta a „Madárdalt“ és érzelgős, affektált hangon ébresztgette vele a
költői közhangulatot: magasra hágott az expoéta amugy is széles jókedve.
Két illemkönyvet vágatott be vele felesége: a Müller urét s a Wohl
kisasszonyét, de mindkét nembeli egyszerre kipárolgott fejéből azon való
örömében, hogy a madárdal nem veszett el az emberiségre nézve. Ime
citálják!
Olyat ütött örömében a vézna Sipiczky vállára, hogy csak ugy horpadozott
tőle az egész ember.
– Az áldóját, hát te belőlem citálsz?!
– Ugyan, Lojzi, miféle tón ez? – sápitott a kedves felesége.
– A Ponciusát! Honnan veszed a versemet? – szorongatja az öreg
Sipiczkyt. – Tudomásom szerint rég kihaltak a verseim. Az utolsó
példányon kalácsot sütött a feleségem Lasnakon és – jól emlékszem – csak
a verseim sültek meg, a kalács nyersen maradt.
– Kérlek, bátyám, azoknak a verseknek kár volt megsülniök. Én mondom
azt, mint a kiben szintén van költői véna. Nem oly gazdag, duzzadó ér,
mint a tied, de…
– No öcse, te vagy az első, ki verseimet dicséri. Erre igyunk!
– Nem érett meg a kor. Ám egy-két decennium gyakran elég, hogy a kor
romlott izlését gyökeresen följavitsa.
– Halló, fiú, te hizelegsz, ha jól veszem észre!
– Soha; azt az egyet nem teszem. Egy Sipiczky gróf nem szokott
hizelegni.
Kertész, ki e párbeszéd elején azzal foglalkozott, hogy Incire oly lapos
pillantásokat vetett, mint egy cselédkenyér, ugy elcsudálkozott Sipiczky
szavain, hogy nyitva felejtette a száját, a miben pedig éppen egy fél
kugler volt. Lenyelte a kuglert s egy pillanat alatt megértette, hogy
áll a bál: eszméjét ellopta tőle Sipiczky. Azaz, hogy el se lophatta,
hiszen el volt az a fejébe zárva. (Nyilván az egyszer találkoztak a nagy
szellemek.)
– (Hja, mi marad egyéb hátra; most már versenyt kell lovagolni. Kinek a
lova jön be előbb? Ki kell érdemelni az Incit. Hajrá!)
És megkezdődött a versenyfutás. Szól Kertész:
– Hogy mennyire keresettek költeményeid, kedves bátyám, azt egy, bár
prózai, de csalhatatlan ténykörülmény bizonyitja: költeményed könyvpiaci
árfolyama.
– Hatvan pengő krajcárért árulta Heckenast, de csak két példányt tudott
elsütni belőlük, – magyarázza az öreg ur.
– És ime, most tiz forintért se kapni, – állitja Kertész.
– Hát ezt meg honnan tudod? – kérdi Sipiczky meglepetve.
– Annyit fizettem érte, – volt az egyszerü válasz.
De most már Sipiczky tátotta föl a száját. (Ez a gazember egy tervet
eszelt ki vele!)
De nem azért volt Sipiczky lengyel, hogy zavarba jőjjön. Mint a villám,
ugy cikkázott át agyán egy gonosz terv: a kis embert megszégyeniteni és
fölpaprikázni. Szatirikus mosolylyal jegyzi meg odavetőleg:
– Huszonöt forinton alul nem kapható az „Elvira keserve“.
– Mi a menydörgős menykő! Be vagytok ti rugva, vagy én volnék részeg!
Miket karattyoltok itt össze-vissza? – lármázott az expoéta.
– Én ma annyit fizettem, sőt harminckét forintot fizettem a könyvért, –
bizonyozik Sipiczky.
– Pollitzernél? – kérdi Kertész.
– Igenis.
– Akkor becsapott, én ugyanott…
– Engem nem csapott be; nekem megér annyit, – szakitá félbe Kertészt
szatirikus mosolylyal a lengyel.
Most veszi észre Kertész, hogy bolondot mondott, nosza kijavitja a
hebehurgyaságát.
– Én százat is adtam volna érte, de ha valamiért csak tizet kérnek,
akkor csak annyit adok. Bolond az, a ki magára licitál.
– Nem kérhettek csak annyit, – jegyzi meg szörnyü flegmával Sipiczky.
– Hát azt állitod, hogy nem mondok igazat? – pattant föl a kis Kertész;
– tudomásul veszem.
– A mint tetszik.
De már erre észrevették a hölgyek, hogy ebben a pezsgő tüzétől izzó
légkörben lehetetlen tovább maradniok.
Fölkeltek. Kalvyl János is fölkelt. Incinek föladta felöltőjét. Inci
rámosolygott s elpirult. És mikor a bucsuzásnál, csak egy pillanatig
bár, de kezében felejtette a szép leány kis kezét: Kalvyl János is
elpirult. Nem ugy, mint, a gyermek, de mint a férfi, kinek összes
szivevére arcába szökik, ha pirul.
Az öreg még ott maradt a két vetélytárssal.
Eleinte feszült volt a hangulat.
Kertészben fölfortyant a bácskai virtus: elhatározta, hogy kihivja a
lengyelt.
A lengyel pedig, sejtvén a bácskai szándékát, azt határozta, hogy
tréfával üti el a dolgot, olyan tréfával, a mi vetélytársát nevetségessé
teszi, őt meg emeli szellemileg.
– Hát holnap verekszünk? – kezdi meg a beszédet Sipiczky.
Kertész nem szólt semmit, de annál többet s annál hangosabban Dobay:
– Ha verekesztek, verekedtek. Semmi közöm hozzá. De annyit mondhatok,
hogy nem ismerlek többé, ha megverekedtek. A ki bőrét minden
bolondságért a piacra viszi, az nem komoly ember. És nem komoly embernek
nem engedem meg, hogy a leányomnak csak közelébe is jusson. Punktum!
– Nekem eszem ágában sincs a verekedés, – mentegetőzik Sipiczky naiv
képpel. – Azt az olcsó dicsőséget a jogoncoknak hagyom.
– Hátha én most inzultálom a gróf urat, akkor sem? – kiáltja a már
teljesen kiürült étteremben vérpiros arccal a kövérke bácskai.
– Ah, müvelt ember nem inzultál soha, – állitja Sipiczky nagy képpel.
Kertész szégyenkezve és csodálkozva, hogy ily föltétlenül biznak
müveltségében: azonnal lelohadt, mint az ökörhólyag, melybe gombostüt
szurnak. Kezét nyujtja vetélytársának és szent lett a béke,
megpecsételvén egy ujabb palack Mummal.
Ideje is volt, mert az öreg ur, kit a torzsalkodás oly kiméletlenül
zökkentett ki későn fogamzott dicsősége légvárából, már haragudni
kezdett. De ime, a békekötéssel visszatért régi jókedve s ujra fölvette
„Elvira keservei“-nek fonalát.
– Hát mit gondoltok, miért oly kutya drága az én könyvem?
– Csak azért, a miért minden portéka drága szokott lenni, mert jó, –
hizeleg Sipiczky.
– Mert remekmű és ritka, – tóditotta Kertész.
– Hát ti olvastátok?
– Hogy olvastuk-e?
– Én háromszor átolvastam.
– Én hatszor.
– De hol a manóba tettetek szert a költeményeimre? – kérdi az álmélkodó
poéta.
Megmondták neki. Az öreg följegyezte: Pollitzer, Károly-körut 5.
– Hát melyik rész tetszik nektek legjobban?
– A mikor Elvira kétségbeesik…
– A mikor Elvira oly elementáris erővel kesereg…
– Hásze’ mindig kétségbe van esve és furt kesereg, – ez nem kritika.
– A mikor szivét kiönti, – korrigálja ki magát Sipiczky ama biztos
tudatban, hogy egy kesergő Elvirának ki kellett valahol szivét öntenie.
– És a mikor bujában meghal, – eszelte ki Kertész ugyanama logikával az
elhalálozás valószinü, sőt biztos bekövetkezését.
– Tény (bár nem emlékszem rá egészen), – konstatálja az öreg ur, – hogy
ez a két legszebb része költeményemnek. No, meg a „madárdal“. E’mmár
aztán igazán döfi… Igyunk, gyerekek!
És tovább ittanak a gyerekek.


III. Fenn a kasban.
Ittasan a bortól és örömtől, ifjui reményekkel s egy jól megkoncipiált
tervvel agyában, tántorgott föl hálószobájába az öreg expoéta.
A terv az volt, hogy mégis csak eladja a Sárkányt és Szélvészt s uj,
diszes kiadásban kinyomatja „Elvira keservei“-t az árukon.
– Az ördög hitte volna, hogy a kor izlése ennyire megváltozott négy
decennium alatt! Meghaladtam a koromat négy decenniummal, az
arkangyalát!… Hiába, a zseni kitör és eget kér! – duhajkodott magában
Dobay Alajos, az ötvenes évek félreismert nagysága.
Még soká ábrándozott, mielőtt elaludt volna. S álma édes volt, mint a
méz. Angyalok zenéje mellett cigányozott reggelig. Kisbőgős nélkül, az
igaz, de a kisbőgőst: a legmolettebb és legnyájasabb angyalkát ölébe
ültette, hát azért nem szólt a kisbőgő.
Azonban az álom se tarthat örökké. Éppen ama pillanatban, a melyben a
kisbőgős hosszu, szenvedélyes szerelmi ostrom után végre beleegyezését
adta, hogy ajkainak mézét tiz forintok ellenében megszedhesse szerelmes
szeladonja, – éppen a leggyönyörteljesebb percben, a midőn ajkaik
csucsoritva, mint villámossággal telt felhők egy villámszikra tüzével
egymásra csapni szándékoztak volna: kellett fölébrednie szegény Dobaynak
egy nem annyira villámos, mint türelmetlen és ideges rángatástól, a mely
is ő nagysága kegyes kezeitől származott.
– Ejha, asszony! Még öt percig hagyhattál volna; éppen a legjavát
szakitottad félbe, – dörmögött az öreg, de nem haragudott, mert előtte a
dicsőség és remény, a gazdagság, a fény.
Előbb azonban az árnyat kellett kiállania. Mert sötét és borus felhői
felesége arcának harcra keltek az égi világossággal. De hiába, az égi
világosság maradt a győztes s a felhők haragosan vonultak odább.
– Ugyan szépen nézett ki tegnap, mondhatom. Nem szégyelli magát: egy
nagyleányos apa létére ugy leinni magát?
– („Sirom, sarom, sallalárom,
Jobb batáron mint szamáron“…)
– Maga még most is be van rugva…
– („Részeg vagyok, rózsám, mint a csap,
Sampanyerrel teleittam magamat“…)
– Jobb, ha azonnal felöltözködik s elmegy a gőzfürdőbe és haza nem jön,
a mig teljesen ki nem józanodik.
– (Fürdik a holdvilág az éj tengerében“…
– A leánya előtt csak nem akarja eljátszani a tekintélyét?…
– („Eljátszottam már azt régen.
Attól ugyan ihatik kend, ihatik kend“…)
– Maga nemcsak részeg, de bolond is. Ugy énekel, mint a parasztok.
– Se részeg, se bolond nem vagyok. Boldog vagyok, Idám. Jer keblemre…
Szeretlek.
És az asszony: a fiatalos, menyecskés asszony, a kit évek óta nem
érintett férfi csókja, ölelése, nem ellenkezett, nem tért ki az öreg
ember csodálatosan fiatalos, tüzes ostromlása elől, odatapadt a keblére
s élvetegen nyujtá csókra ajkait.
*
Reggelire nem pogácsát kapott a Lojzika, hanem teát, sonkát, pástétomot
és két tojást. Jóllakva és megelégedetten, az asszonynak egy szót se
szólva (meglepetésnek tartogatta a dolgot), indult munkába az „Elvira
keservei“ ügyében.
Először is a sürgönyhivatalba ment. Ott föladta a következő sürgönyt:
„Botos István urnak
Lasnak.
A Szélvészt és Sárkányt adja el. Ha nem veszik, adjon el valami olyat, a
mit megvesznek. Ha semmi ilyes nincs, adjon el valamit, a mi lesz,
például a jövő évi repcét. És küldje az árát expressz postafordultával.