A Dobay-ház: Regény - 11

– Hova szalad a gyerek? Inci! – hivta az apja, de miután nem jött, maga
ment utána, majd egyet gondolt, visszatért a küszöbről, eszébe jutott
valami dolga.
– Mit mondtál neki? – kérdé Kalvyl barátját.
– Mit, te fülesbagoly, te őrült köszörüs?! És nem találod ki? Hát
ügyetek rendben van: azt mondtam neki. Nincs jegyváltás! Nem hallod, te
siket, te vak, te pupos! – lármázott a lengyel és megragadva jóbarátját,
erővel megpolkáztatta, hogy csak ugy lihegett belé.
– Hogy csináltad? – kérdi Kalvyl, a mint lélegzethez birt jutni a nagy
örömtől. – Te drága, te egyetlen barátom?
– Komiszsággal, de az mindegy: a cél szentesiti az eszközt… Különben nem
mondhatom meg az eszközöket. Soha se is kérdezd, hallod? Inci se
kérdezze soha: mondd meg neki. Sikerült – vége! (Hát nem is kérdezte
Inci, de nem is sejtette soha.) – És most legott megrendeled a gyürüket,
érted? – hadarta örömében a lengyel.
– Értem, – felelte a festő egyszerüen és boldogan.
– Kertésznek nem szólsz semmit, a mamának sem. A magatartásod olyan,
mint eddig. A továbbiak felől még gondolkoznom kell, még egyszer meg
kell beszélnem a mamával az ügyet. Kertész most biztosan a szobájában
lesz, Inci meg az anyjánál. Ezeket szétrebbentem és ideterelem az
Incidet. Örüljetek egymásnak. Jó? – beszélt összefüggés nélkül Sipiczky,
aztán elszelelt, magában hagyva Kalvylt.
De csak egy pillanatra maradt magában a festő, a másik pillanatban már
ott volt Inci is mellette, azaz nem is mellette: ott csüngött a nyakán
és sirt, zokogott a boldogságtól.
S az ifju átkarolta a leányka vállát és egy csókot lehelt fehér
homlokára…
*
… A mikor Inci berontott anyjához, – mint egy nyári forgószél, – az
éppen imádkozott. Legalább ugy nézett ki, mintha imádkoznék, mert össze
voltak kulcsolva a kezei.
Dobayné csakugyan imádkozott – a boldogságáért. Bensőséggel kért
Istentől bünbocsánatot; azt kérte tőle, hogy szentesitse bünét: a
házasságtörést! Még nem volt ép erkölcsi érzéke, hogy ilyet mert kérni
az egek urától. Csak azt érezte, hogy ő most jobb, tisztább lelkü, mint
volt büne előtt. Ez a tudat tévesztette meg.
A leányka meglátva anyját, – ahogy még sohase látta, – leborult előtte,
mint egy szent előtt s átkulcsolta térdeit: ugy kérdezte tőle, onnan a
földről, – nem szavakkal, csak a szemével, – hogy igaz-e a mit Sipiczky
mondott?
Az anya lehajlott leányához és fölemelte őt. Csókolgatta is, simogatta
is, aztán azt mondta neki:
– Szeresd Sipiczkyt, neki köszönhetsz mindent.
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban Sipiczky, hogy a festőhöz
„terelje“ Incit. Csak ennyit mondott a leánykának:
– Az ebédlőben van.
Inci megértette. Kezet csókolt anyjának hálás szeretettel és kiszaladt –
jegyeséhez.
Sipiczky pedig átkarolta a mamáját és megcsókolta forrón, hosszasan.
Aztán mélyen a szemébe nézett és igaz szeretettel sugta:
– Oh, hogy szeretlek én! Minden órával csak nő szerelmem… Miért hogy nem
lehetsz az én feleségem?! Miért kellett egy bün árán szivedhez jutnom?!
Hát már én örökké csak a bün kenyerén éljek? A jót is bün árán
gyakorolhassam csupán?!
Most – hogy már boldognak érezte magát Sipiczky – kezdett csak igazán
ébredni a lelkiismerete. Már átlátta tettének aljasságát, már alig
mentegette magát annak motivumával. Keserü önvád kínozta.
Az asszonyt nem. Neki más volt a – még nem tisztult – fölfogása.
– A bün sulyát én nem érzem, Alfréd, – mondotta, – nem vétkezünk mi – én
nem hiszem. Sőt ugy érzem, hogy csak most ébredt föl bennem a nőiesség;
érzem, hogy jobb vagyok, ugy mint nő, ugy mint anya. Anyává tettél.
Anyává tett a szerelem. Megnemesitett a szerelem… Nem lehet az bün,
Alfréd!
– De az: nagy bün. Ám viseld sulyát. Én is viselem, igen, viselem.
– Boldogtalan, boldogtalan leszel, ha igy gondolkozol, – aggódott a
szerelmes asszony. – Ne feledd el a bünt! Ne lásd, csak a szerelmünket!
Kérlek! Oh, légy boldog! Mit tegyek, hogy boldog légy?
Sipiczkyt meghatotta ez a nagy, igaz részvét.
– Az vagyok, – mondta, – igazán. Hogy árnya van a boldogságomnak, az még
nem azt jelenti, hogy boldogtalan vagyok. Éretted vétkezem: ez a tudat
már magában boldogit és talán majd teljesen elfelejteti velem idővel,
hogy – hogy igy bántunk azzal a jó öreg emberrel… Igy kellett annak
megesnie, – zárta be szavait bánatosan.
– Igen, másképp nem lehetett, édes szerelmem, drága mindenségem…
Az asszony a férfi vállára hajtotta fejét és behunyta szemeit. Az meg
cirógatta a szép arcát. Nem volt forró, már nem ütött ki rajta a démoni
láng. A bün révén tisztult ez a nő…
Sokáig tartották átölelve egymást, boldogan, szelid gyönyörben. Érzéki
vágy most már egyikükben sem ébredt. Az igazi, tiszta szerelem lángja
megtisztitotta vérüket a salaktól. Igen, Sipiczky most már biztosan
tudta, hogy szeret, a mint – mindenről megfeledkezve – nézte azt a
bágyadtan, de nőies bájjal mosolygó arcot a kebelén. Mint egy szerelmes
leány, olyan volt a harmincöt éves asszony. Sipiczky összes érzékeivel
élvezte szépségeit, csak nézte, nézte… Nem is hallották, nem látták,
hogy hirtelen nyilik az ajtó s egy ősz, pirosképü alak jelenik meg annak
küszöbén: ugy el voltak egymásba merülve.
Egy pirosképü alak jelent meg az ajtóban, de egyszeribe fehér alak lett
belőle. Avagy csak egy szellem volt talán? Hiszen oly hirtelen eltünt
ujra, óvatosan téve be az ajtót maga mögött.
… Nem szellem volt…
Alfrédnak csak jó későn jutott eszébe, hogy a másik szerelmes pár ügyét
is el kell intéznie kedvesével.
– Mit csináljunk Kertészszel, édesem? – kérdezte tőle.
– Elhalasztjuk a jegyváltást valami ürügy alatt s aztán levélben adunk
neki bővebb magyarázatot. Elvégre is, nem lehet vele kiméletlenül
bánnom. Ismerd be, szerelmem és egyezz bele.
– Jó. Minden marad a réginél, forma tekintetében. A halasztást pedig te
adod tudtára.
– Igen, a hogy parancsolod.
– És beavassuk az öreg urat?
– Talán egyelőre nem. Zavart csinálhatna.
– Helyes… Körülbelül igy informáltam én is a fiatalokat.
– A fiatalokat!? – kérdezte mosolyogva az asszony. – Mi az öregek
vagyunk! Hány éves vagy te, kedves?
– Harmincöt.
– Olyan idős, mint én.
– De te szép vagy és üde, mint egy fiatal leányka, én meg már kopasz
vagyok…
Az asszony keblére vonta kedvese kopasz fejét s ott csókolta meg, a hol
a legkopaszabb volt.


XXVII. A magyar nemes.
A vacsoránál feltünt az öreg ur kinézése. Egészséges, piros-pozsgás
arcáról eltüntek a rózsák: halvány volt egészen és mintha megnyult
volna, mintha a ráncok mélyebben ültek volna rajta, mint máskor. A haja
se volt rendben: kuszán meredtek gyér hajfürtei az égnek. A kedve
azonban jó volt s azért szokatlan kinézése nem okozott nagyobb
aggodalmat.
– Biztosan sokat ettél, öregem, attól van változásod. Ne egyél ma
többet, ha szeretsz, – kérte a felesége.
– Szeretlek, édes, hát nem eszem és rendben lesz holnap minden,
biztositalak, – válaszolt az öreg ur bonhomiával.
Mert azt nem vette észre senki, csak Sipiczky, mint esett le álla e
szavak után és mint meredt az égnek üres szemeivel, hogy ugy nézett ki,
mint egy halotti álarc. Nem is nagyon vehette ezt más észre, mint az
éles megfigyelő Sipiczky, mert csak egy pillanatig tartott. A másik
pillanatban már megint a tréfás öreg ur lett belőle. Csak az volt
különös, hogy néha összeszoritotta fogait, mintha attól félne, hogy alsó
álkapcsa leválik fejéről.
Az asztalnál különben emelkedett volt a kedv. Hogyne! Négy szerelemittas
fiatal sziv boldogsága pecsételtetett meg a mai napon. Az igaz, hogy
kettő közülök bünös volt, de büne sulyát azok közül sem érezte csak az
egyik igazában. A másik meg elüzte magától a sötét felhőt. A
lelkiismeret a magányban s a sötétben végzi tisztitó munkáját…
Incire gyönyörüség volt nézni is. Hol dévaj mosoly játszott ajkán, hol
szemei nedvesedtek meg s akkor az ég felé nézett, mint egy szent
Cecilia.
Csak Kertészke volt csöndes. Busult egy kissé, mert kétszer szólitotta
meg menyasszonyát és kétszer kapott tőle olyan választ, a mi a kérdésre
nem volt felelet. Ez bosszantotta a kis embert.
– Miért olyan szórakozott ma Inci? Miért olyan figyelmetlen vőlegénye
iránt? Semmi se bánthatja, hiszen vig, mint a madár, sőt ki is van
pirulva… Mitől pirulhatott ki? – kutatgatta a kis vőlegény, de nem
sokáig törte rajt’ a fejét, neki az nem volt szokása. Hát megnyugodott
abban, hogy az egész csak női szeszély, majd másképp lesz holnap.
Kertész egyáltalában igen könnyen nyugtatta meg magát, különben is.
Sohase csinált magának fölösleges skrupulusokat. – Minek a’? – szokta
mondani. – Elég, ha akkor kezd a fejem fájni, mikor kisül a
kellemetlenség. – Nem fájlalta hát a fejét, hanem derekasan nekilátott a
gyümölcsös rizsnek. Ez volt szerinte az egyedüli európai étel, a mi
idáig ebben a házban asztalra került.
Az öreg ur iránt való tekintetből – a kit lefekvésre nógattak – különben
hamar föloszlott a kis társaság.
Szegény Dobay nem is nagyon kérette magát. Ugy látszik, fogyóban volt a
lelki ereje. De azért nem mulasztotta el, hogy bekopogtasson felesége
hálószobájába: ott megcsókolta szép asszonyát, de nem az arcán, mint
rendesen szokta, hanem a homlokán… Ő tudta, miért. Nemsokára el is
bucsuzott tőle. Akkor már kezet csókolt feleségének és nem ugy bucsuzott
el tőle, hogy: „Jó éjt!“, hanem igy: „Az Isten legyen veled!“
Nem volt ebben semmi feltünő – hát nem is tünt föl a bünös asszonynak.
Ennek különben is másutt járt a gondolata. De azért megsimogatta ura
arcát s kézcsókját visszaadta neki.
Tény, hogy szépen bánt vén urával a fiatal menyecske. Ritkán keseritette
meg és mindig tisztelettel közeledett hozzája. Talán szerette is –
addig, a meddig – a maga módja szerint. Már a régi módja szerint, mert
ez az uj szerelme már igazi nagy szerelem volt; ugy a férjét sohase
szerette.
Még leányától is elbucsuzott Dobay. Melegen átkarolta gyönyörü magzatját
és azt kérdezte tőle, hogy boldog-e nagyon.
A leányka lelkesen válaszolt:
– Nagyon, kimondhatatlanul boldog vagyok.
– Ugy jó, lelkecském. Légy örökké boldog és sohase csalatkozzál…
Szobájába már csak vánszorogva jutott el Dobay. A térdei remegtek
nagyon. De azért tartotta magát. Segitség nélkül vetkőzött le és feküdt
az ágyába. Ott imádkozott vagy egy félóráig, csak ugy fekve, mert ülni
vagy térdelni nem volt ereje. Egy mély fohászszal fejezte be imáját.
Aztán gondolatokba merült.
S a mint gondolkozott, néha még egy-egy mosoly is szökött ajakára: a
napnak egy visszaröppenő sugára. Mert fényes nap volt az ő élete,
különösen, mióta megházasodott. Imádta feleségét és gyermekét. Amannak
csak jó tulajdonait látta és érezte, emennek meg nem voltak rossz
tulajdonságai. Büszke volt reájuk.
… Elgondolta, hogy mily gyermekes örömmel jött házába a fiatal, tizenhét
éves asszonya; mily őszinte, odaadó bizalommal csüngött rajta, az öreg,
ötvenkét éves emberen… Csak a hála és szeretet emlékei merültek föl
Dobay lelki szemei előtt, az árnyképek elmosódtak emlékében. Ő nem
tudott haragot tartani, még megharagudni is alig.
… A mint tovább füzi gondolatait: eljut a mai délután szörnyü emlékéhez
is. (Mert ő volt az, a ki meglepte feleségét Sipiczkyvel.) Ekkor fejéhez
kapott és melléhez, mintha valami ólomsulyu lidércet akarna onnan
elüzni. El is üzte.
(– Mindenek dacára csak hálával és szeretettel tartozom neki azért a
boldogságért, a miben részesitett. Még mindig én vagyok adósa. Ő fiatal,
joga van az élethez; én egy fölösleges aggastyán vagyok, mindenki
utjában, az ő utjában is. Kitérek előle, hadd legyen a Sipiczkyé… Csak
boldog legyen!) – Igy beszélt a nagy lelke belőle.
Arra nem gondolt – sokkal tisztább, naivabb volt annál – hogy Sipiczky
ott is hagyhatja az asszonyt. (Szeretik egymást, hát egyesüljenek.)
Majd kis leánya férjhezmenetelére tért át és akkor már csakugyan
mosolygott: olyan volt az arca, mint egy átszellemült leányé. Szeretett
volna Kertész lelkébe látni…
… Éjfélt ütött a toronyban az óra, mire Dobay befejezte elmélkedéseit.
Ekkor fölkelt ágyából és mintha uj életre kapott volna, teljesen
szilárd, nyugodt léptekkel egy faliszekrényhez tartott s abból egy kis
orvosságos üveget vett elő. Kidugaszolta s a szájához emelte, hogy
kiigya. De csak mást gondolt és még nem itta ki.
Levette a feszületet ágya fejéről és megcsókolta. Azután visszatette
szépen a helyére. Majd letérdelt és imádkozott. Először feleségeért és
gyermeke boldogságáért, azután a saját lelki üdvéért imádkozott.
– Legyetek boldogok és ne felejtsetek, – voltak utolsó szavai.
Ekkor fölkelt térdelő helyzetéből, fenékig kiitta az orvosságos üveg
tartalmát és éjjeli szekrényére tette az üres üveget… Aztán lefeküdt és
elaludt…
… Ugy elaludt, hogy sohase kelt föl többé. Megtért őseihez, magával
vivén azt a másik nemeslevelet, a mit maga állitott ki magának s a mi
fényesebb volt az elsőnél, a mit csak egy király kegyelme juttatott
dédatyjának.
… Jancsi bácsi vette észre másnap először, hogy milyen csöndes ember
lett az ő kedves gazdájából. Csak ránézett, már tudta, hogy halott. Sok
ilyet látott ő már kilencvennégy esztendő alatt; volt benne gyakorlata.
Pedig az öreg ur alig nézett ki holt embernek, olyan boldog, elégedett
arca volt itt maradt testének… Talán igy rendelkezett akaratával a hős
ember, hogy övéinek ezzel is kisebb legyen a miatta való bánkódásuk.
… Jancsi bácsi nem költötte fel a ház népét, mert még csak hat óra volt.
(Elég ideje lesz, – gondolta, – megtudniok a nagy szomoruságot akkor is,
ha maguktól fölkelnek. Addig azonban elküldött egy kocsit orvosért és, –
nehogy mulasztással vádolhassa magát, bár tudta, hogy nem csal a szeme,
– megtette a szokásos élesztési kisérleteket.
Hát bizony csak mozdulatlan maradt az ő jó gazdája…
Az aggastyán a halott ágya szélére ült, megcsókolta kezét és nem
eresztette el: a magáéban tartotta. Nem sirt, – mert ilyen öreg embernek
már rég nincsenek könyei, – se nem jajgatott. A jajszót olybá vette ő,
mint Isten akarata ellen való panaszt és lázadást… Az ilyen
aggastyánoknak különös a világnézetük.
Az orvosok konstatálták, hogy a halál morfiummérgezés folytán állott be.
(Tulnagy adagot vett be a megboldogult ebből az álomitalból.)
Azt azonban, hogy miért vett be Dobay egy oly nagy adagot, hogy miért
volt neki szüksége olyan igen hosszu, örök álomra: már nem tudta
konstatálni senki. Az öreg ur ugy rendezte el, hogy senki az ő halálát
lelkére ne vehesse.
Mindössze csak egy ember akadt, a ki sejtette a halál okát. Az, a ki
meglátta, mint esett le egy pillanatra az öreg állkapcsa és mint
üvegesedtek meg élénk szemei: Sipiczky.
Ez is csak sejtelem volt, de ez a sejtelem ott borongott egész életén át
az ifju ember homlokán. És nyomta szivét, furdalta lelkét az azon való
lélektisztitó fájdalom.
Hej, és nem volt szabad könnyitenie rajta! Minek osztaná meg ezt a
terhet másokkal? (Őt illeti egyedül.)
… Eltemették a jó földesurat. Az asszonya tiszta szivből siratta…
Incinek csak nagy sokára jöttek meg a könyei. Az ő fájdalma erősebb volt
testénél, nem tudott rajta könyekkel könnyiteni. A falu népe teljes
számmal jelent meg a gyászon. Az ölbevaló gyermekét is elhozta az anyja.
(Mert soha sem lesz többé nekik ilyen jó uruk!)
Különben fényes téli nap volt a temetés napja. Mosolygott a természet…
Miért ne? Hiszen csak egy magyar nemessel lett szegényebb a föld s ez a
fajta ugyis kifogyóban.
A bölényeket hiába őrizteti, eteti a minden oroszok cárja – a
bölényeknek ki kell veszniök. Ugy határozta el a cárnál is nagyobb ur: a
természet rendelkező hatalma…


XXVIII. Tiz év mulva.
Forró augusztusi nap. A természet néma, mint a sir. Nem mozdul falevél a
fákon. Csak az ember zajos: pöngeti kaszáját és szidja a forróságot.
Egy könnyü kocsi fordul be a lasnaki kastély udvarára. A kocsison kivül
négyen ültek benne.
A hátulsó ülésen egy tündöklő szép asszony, leánynak is beillett volna,
olyan egyenesen és szendén ült a helyén. Még mindig karcsu volt, mint a
nádszál, csak arca telt meg egy kissé, ugy hogy gödröcskék képződtek
benne.
Mellette egy fehér muszelin-ruhába öltözött kilenc éves leányka: csupa
öröm és ragyogás az arca. Nem volt olyan szép, mint anyja, de
rendkivülien bájos az ő sötét, bámész szemeivel.
A kis ülésen egy férfi ült: egy szikár, boldogképü ember és mellette egy
virgonc öt éves fiucska, a kire nagyon kellett vigyázni; először azért,
hogy ki ne essék a kocsiból, másodszor meg, hogy ki ne üsse ostorával
valamelyiküknek a szemét.
Bizony egy kissé neveletlen volt az a kis fickó. Nagyon kényeztette az
apja, mert szakasztott az anyja mása volt.
Kalvylék voltak. János Incijével és gyermekeik. Látogatóba jöttek két
hónapra – a „mamáékhoz“.
A mamáék a kapuban várták őket. Már ott megállitották a fogatot, – nem
győztek egy másodpercig várni, – leszedték tartalmát és jól össze-vissza
nyaggatták csókjaikkal és ölelésükkel.
Ifjabb Kalvyl megsokalta a dolgot s a maltretirozás ellen ostorával
védekezett. De annál szivesebben vette Inci. Alig birt leszakadni az
édes jó anya kebléről. Igy volt vele éppen Kalvyl is. Az egy kopasz
alakot fojtogatott és nem akarta, nem birta elereszteni. A mama férje
volt ez a kopasz alak: a „kis apa“. Ugy hivták, hogy gróf Sipiczky
Alfréd.
A gyermekek ügyet se vetettek – mert unták már – a nagy ölelkezésre,
hanem azonmód hozzáfogtak mind a hatan a nemes „bujócska“ játékhoz.
Igaz is! A hat közül négygyel nem számoltam még be. Pedig szép gyermekek
voltak a kis Sipiczky-fiuk: egyenesek, mint a fenyő, tekintetük villogó,
merész! De jól is voltak nevelve. Ha hazudni mertek, irgalmatlanul
elverte az apjuk.
Sipiczky tiz év alatt olyan talpas lett, mint a medve. Magas, csontos,
de szikár alakja valahogyan dús idomzatra és husfélékre tett szert.
Fehér, halvány arca meg ugy megbarnult, mint egy cigányé.
– Hja, szorgalmatos gazda ám az én jó férjecském. De kell is a
gyermekekről gondoskodnunk. Aztán a teher is sok. Mert tudjátok, hogy
megvettük a szomszéd négyezer holdas birtokot, még pedig csaknem egészen
adósságra. Hát ezt akarja Alfrédem kitisztázni… Azért sült le ilyen
feketére, mert reggeltől estig bujja a mezőket, – magyarázta Sipiczkyné
a gyermekeknek, s azalatt annyi szeretettel, annyi bensőséggel nézett
férjére, hogy szinte lehetetlen volt benne a régi Dobaynét fölismerni.
Csak szép arcéle maradt a régi. Termete elhizott egy kissé, hiszen négy
bimbót fakasztott azóta a szép, termékeny rózsatő, – hát nem csoda. De
csoda, ahogy az arckifejezése megváltozott. Szilaj, akaratos, parancsoló
tekintete megszelidült, ellágyult; ajakának élveteg vonalai teljesen
elsimultak, nyugodt mosolygássá enyhültek. Az anya és hitves volt immár:
a nőiességnek igazi tipusa.
Ilyen csodás transzszubsztanciációkat visz végbe az emberben Isten örök
költészete: a szerelem.
… A szerető nő Isten legnemesebb teremtménye. S az a nő, a kinek szive
nincs, vagy föl nem ébredt: torzképe annak az emberiségnek, a melyet
Isten saját képére teremtett. A nő-tigrisek a legvadabb, a legvérengzőbb
emberi állatok…
Hát Sipiczkyné megtanult szeretni. Imádta családját. Nagy, férjes
leányától számtalanszor kért bocsánatot a multért.
– Nem tudhattam, mit csinálok. Nem értem, hogy követhettem én el azt a
vétket te ellenedben, a ki édes, jó gyermekem vagy és voltál mindig!
… Apró gyermekeit nagyon kényeztette a mama. Sipiczky alig győzte
helyrehozni, a mit felesége a fiain rontott.
Már ő szigoru volt hozzájuk nagyon. Féltek is tőle a kis oroszlánfiókok.
És ha valaki azt kérdezte, hogy miért oly tulszigoru fiaihoz, igy felelt
Sipiczky:
– Nem akarom, hogy olyan bitangokká nőjjenek föl, mint a milyen az apjuk
volt harminchat esztendeig. Ehhez pedig szigor kell. Ismerem a fajtámat…
Ezek legények lesznek, arról jótállok! – És büszkén megvillant a jó
lengyel szeme, a mint végignézett a négy szép fián.
Inci „apácskának“ hivta Sipiczkyt és nem engedte el magának soha, hogy
valahányszor üdvözölte, meg ne csókolja az „apácska“ kezét. Hiába
haragudott érte az „öreg“, csak elkapta kezét: észre se vette és rajta
volt a csók.
– Tudod, Incikém, hogy nem szeretem. Nekem kellene a te kezedet
csókolnom.
– Oh nem! – mondta ilyenkor komolyan a szép menyecske, – az életemet
adtad vissza, általad születtem ujjá, nem mostohaatyám vagy te nekem, –
a második atyám vagy.
Hiába dühösködött Sipiczky. (Hogy képzelődés az ő érdeme, hogy egy szó
sem igaz az egészből!) Inci iránta való háláját nem birta magába
fojtani.
… Kalvyl elismert festő lett a „Viszontlátás“ óta. Keveset festett már,
mert érezte, hogy sokat ismétli képein magát, illetve Incijét; de mint
mély tudományu művésznek nagy volt a hire és sokan voltak a tanitványai.
Különben, a milyen komolylyá lett a szeles Sipiczky, olyan viggá,
jókedvüvé lett az azelőtt komoly, sőt szomoru Kalvyl.
Mintha szerepet cseréltek volna. Azaz nem egészen, mert a Sipiczky
komolyságába nem vegyült világfájdalom, csak gond és kötelességérzet. A
gyermekekért dolgoznia kellett. A munka volt fő élvezete. És ha jól
kifáradva, pihenni tért egyszerü, sőt rideg hálószobájába, derült
humorral igy szólott a pipájához:
– Na, most már csakugyan nem állithatom magam se, hogy nem vagyok
becsületes ember… Hej, de jó dolog is a becsület!… De azért még nem
akarok megőszülni benne, mert mit szólna hozzá a szép, fiatal
menyecském?!