A Dobay-ház: Regény - 06

– Ide állj és az Incire nézz.
János megállt, mint egy álomkóros, ugy kereste szemével Incit.
Megtalálta. Kertész mellett állott. És az a Kertész oly otrombán
vigyorgott, hogy szerette volna főlpofozni… Inci meg olyan sápadt volt,
mint a fal, ugy nézett Kalvylra. Szemök találkozott.
Kalvyl eleinte észre se vette, hogy a vendégek mind egyfelé tolulnak és
kezet fognak Kertészszel és Incivel. Hát Inci mindig reá nézett, ő meg
Incire, hogy vette volna észre, a mikor egymásnál nem néztek egyebet.
Sipiczky végre figyelmeztette a könyökével:
– Gratulálj hát te is a jegyeseknek, János.
– Kiknek?!
– Inci és Kertész jegyesek.
– Mi – mi–csoda?!
– Nézd – hát nem látod?
– E–e – én nem látok semmit – te kegyetlen! – Te kinzó! – Mit csináltál
velem? – dadogta a szerencsétlen ember. – Miért hoztál ide?
– Kellett.
– Elesem. Fejembe szökött a vérem, – nem látok, – vezess ki.
Sipiczky maga is megdöbbent ettől a hatástól. (No, most már csak nem
kételkedik Inci!)
Nem. Inci látta a jelenetet. Mint vezeti és támogatja Sipiczky az ő
szerelmét; látta, hogy esett le az ifju álla, mint a hulláé. És tudta,
hogy mindez miért, csak azt nem tudta, hogy fájdalma nagyobb-e efölött,
avagy a gyönyörüsége. De azt igen, hogy nagyon szeretik. S ez minden
fájdalma dacára végtelen boldoggá és nyugodtá tette őt…
Még idejében jutott ki Sipiczky barátjával a folyosóra, de ott már
eszméletét vesztette a festő. Sipiczky megrázta erősen, szinte durván.
– Embereld meg magad, légy férfi!
A hideg levegő s ez a rázás visszaadták Kalvylnak eszméletét.
Gyülölettel löki el magától a lengyelt.
– Nevetségessé tettél, – megkinoztál, – eredj!
– Csak légy higgadt, János, és ne itélj idő előtt. Erre a jelenetre
neked is, neki is szükségetek volt. Nem hitte, hogy nagyon szereted,
most már tudja. És kellett, hogy tudja, mert…
– Hiszen tudta már, hiszen tudhatta régen, – zokogta Kalvyl.
– Nem tudta, csak sejtette; de hogy mennyire és hogyan szereted, azt nem
is sejtette. Még én se, – tevé hozzá meghatva Sipiczky.
– Megmondtam neki…
– A szerelem kétkedő, János, a mig kétségtelen bizonyitékai nincsenek, –
oktatja a jóbarát. – Szükség volt egy ilyen bizonyitékra, hogy egykor
boldogok lehessetek egymással: a föltétlen, kölcsönös bizalomra, a mi
összetartson benneteket. Nos, megvan a bizonyiték.
– De azt mondta, hogy soha nem lehet az enyém. És hogy a másé se lesz –
igaz? De hogy meghal… – hebegte össze-vissza, zavartan Kalvyl.
– Dehogy hal meg, – protestál a helyzethez nem illő humorral Sipiczky, –
azért vagyok én, hogy ezt a szerencsétlenséget megakadályozzam és meg is
akadályozom, ha bizol bennem és utasitásaim szerint cselekszel.
– Hiszen már késő.
– Micsoda késő? Még a jegyváltás után se késő. Nem küldtek még vissza
jegygyürüt soha?
– Értelek, Alfréd. Azaz nem értelek, de azért csak légy mellettem, el ne
hagyj.
– No, még az volna szép… Hiszen betörnéd a fejedet… Dehogy hagylak,
fiacskám. De most jerünk vissza. Még feltünik távollétünk.
– Te csak menj magad, Alfréd, én még itt maradok. Nagyon jót tesz a
friss levegő, mindjárt követlek.
És Kalvylnak csakugyan jót tett a hideg levegő. Fölfrissitette izzó
agyát s a mint sétált a folyosón, rendeződtek gondolatai. Lassankint
világosság támadt lelkében: érteni kezdte a leány miszteriózus
magaviseletét.
– (Hát azért vallotta meg szerelmét, hogy meg ne riaszszon,
szerencsétlenné ne tegyen az eljegyzés hire!… Azért csókolt meg s azért
esküdött hüséget: tudjam, hogy ő csak az enyém, és soha nem lesz azé a
másiké – eljegyzés, házasság dacára sem! Azért mondta, hogy meghal: a
halálba menekül esküvője elől… S azért hitt meg, hogy még boldog
lehessen egy ideig… Oh, női sziv! Fönségesek a te érzelmeid!)
Tovább füzte gondolatait:
… (De hát micsoda pokoli kényszer az, a mi ezt az ártatlan teremtést e
lépésre birta? Miféle leküzdhetetlen erő lökte őt szerencsétlenségbe?
Miért nem állott ellent szülői akaratának? És miféle szülők azok, a kik
mártirságba taszitják leányukat? Azután miért nem szólt a leány az
eljegyzésről neki – négyszemközt?)
Sok kérdésre nem talált magyarázatot.
Sipiczky visszajött, hogy barátja után nézzen.
– Meghülsz, fiu – jer!
Kalvyl visszatartotta. Hirtelen egy gondolata támadt:
– Alfréd, én azt az embert, azt a hóhért még a jegyváltás előtt
kényszeriteni fogom a visszavonulásra.
– Helyes! Ez már beszéd – ezt szeretem. De hogyan?
– Ha kell, hát megölöm.
Sipiczky fölkacagott. (A szelid Kalvyl, ki soha a légynek sem ártott,
ölni akar! No, de legalább benne az energia s az ellentállási ösztön!)
– Hogy akarsz hozzáfogni?
– Hát párbaj.
– Ja persze, hogy esetleg téged lőjjön hasba! Mi lesz akkor az Incivel?
És ha te lövöd meg, mi lesz veled – a te gyönge sziveddel, meg a
boldogságtokkal? Az az árnyék: a vér mindig ott lesz közöttetek. Nem,
nem párbajozunk, Jánoskám. Majd csak ravaszkodunk és taktikázunk, de
miután te nem értesz ezekhez, majd egymagam lépek a cselekvés terére.
– Mi a terved?
– Először is: kedden indulunk Lasnakra. A többit később. Most még magam
se vagyok mindennel tisztában. Ne kérdezz. Értesz, János?
– Értelek. Kedden Lasnakra…
– Hivatlanul és vakmerően! – tréfált a lengyel.
– Megyek utána a pokolba is!
– Helyes a beszéd! De most már gyere be, mert náthásan nem viszlek
Lasnakra, – szólt és bevonszolta barátját a lengyel.
Inci éppen az ajtó mellett állott, mintha várta volna őket. Aggódva
nézett szerelmesére s örömét alig birta visszatartani, a mint meglátta
önérzetes, mosolygó arcát. Leolvasta róla, hogy mindent megértett.
Hiszen Sipiczky is ott volt, hogy segitsen neki a talányt megfejteni.
Mély hálaérzettel nézett Sipiczkyre. Aztán Jánosra mosolygott.
– Megértett mindent, János? – sugta neki.
– Meg, édes kedves, nagyon boldog vagyok, – felelt halkan Kalvyl a
leánynak, – és ha másképp nem lehet, Incim, szerelmem, ha Sipiczky nem
tud bennünket egymás számára megmenteni – akkor együtt halunk meg! Jó
lesz, édes szerelmem?
– Oh, beh jó lesz – édes! – s a leányka behunyta szemét, ugy kacagott a
gyönyörtől.
*
Oh ifjuság, oh szerelem! – Oh szent szerelmi őrület!


XIV. Felvirradt a dicsőség hajnala.
Hétfőn szándékoztak Dobayék hazautazni.
– Minek is maradnánk, – mondta az asszony, – célunkat elértük, s pénzünk
jóformán kifogyott, mire hazaérünk.
Inci is hazavágyott. Mindössze az öreg ur szeretett volna még egy pár
napig maradni, ha egyébért nem is, azért, hogy megtudja, vajjon fogy-e a
könyve?
– Két napja jelent meg, – kombinálja az öreg, – két nap alatt meg sem
ismerhette a közönség. A kritika se foglalkozott még vele. Azonban egy
hét: az már idő. Jövő péntekig bizony itt maradhatnánk, – gondolta, de
nem mert nyilatkozni.
Mialatt az öreg igy kombinálgat magában, beviharzik a szobapikkoló s egy
névjegyet nyujt át neki:
Teörchváry Árpád – volt a névjegyen.
Ez valami előkelőség lehet, – gondolta a vén Dobay s megigazitván
nyakkendőjét és bajuszát, odaszól a pikkolónak:
– Sziveskedjék besétálni az az ur.
És besétált egy elegáns ur, hódprémes kacagányban – akarom mondani –
városi bundában.
– Dobay ur ő nagyságához van szerencsém, kérem? Én Teörchváry Árpád
vagyok, a Singer és Wolfner urak megbizottja.
Az öreg ur elképedt és megharagudott. (Hát csak pudelspringer! Pláne
számlával! No megállj!)
– Hát ki hítta? Nem tudják, hogy csak március elsején tartozom fizetni?
Nem nézik a szerződést? – gorombáskodott a táblabiró poéta.
– Oh kérem, kérem, nagyságos uram, – udvariaskodik Árpád ur, – én nem a
számlát hozom – az ki van egyenlitve – hanem az elszámolást.
– Ki a menydörgős menykő egyenlitette volna ki! – riadt föl az öreg,
most már sans façon, mert hát pudelspringer előtt minek alakoskodjék.
– A könyv maga, instálom. 501 példány elkelt. Itt az elszámolás és a
pénz.
Az öreg ur fölugrik őrömében. Vállára csap Teörchvárynak és benyomja egy
székbe. Aztán nem is tud mibe fogni, pedig de szeretne valami nagyot
cselekedni!
– Aha! De hisz maga éhes, kedves barátom! – rivalt rá Árpád urra.
– Kérem, kérem, dehogy.
– No lássa, mindjárt tudtam. Hát miért nem szól, az Istenért? Pincér,
hé!
– Kérem szépen, én nem vagyok éhes.
– De bizony csak megeszi maga… (Csöngetés.) De szomjasnak szomjas, mi?
Egy kis konyak megteszi!… Mi? – No? (A pincér bejő.) – Pincér,
pástétomot, sonkát, tojást két személyre és konyakot, mehet! (Pincér
el.) – Hol hát a pénzecske?
– 322 forint, – méltóztassék! Itt az elszámolás.
Az öreg ur mellénye zsebébe gyürte a 322 forintokat, mint a kinek az
ilyes csak aprópénzszámba megy, aztán betekint az elszámolásba.
– Pompásan, helyesen, korrektül számolnak az urak. Nagyon jól van. Igen
meg vagyok elégedve.
– Nagy örömünkre szolgáland, – válaszolt udvariasan Árpád ur, – és
minden időben fölajánljuk nagyságodnak szolgálatainkat annak biztositása
mellett, hogy mindenkor pontosan fognak rendelkezései eszközöltetni…
– Ez nem volt ugyan helyes magyarsággal mondva, – tekintélyeskedik az
öreg poéta, – de azért köszönöm. Mindenki nem lehet stiliszta.
A bőséges reggeli megérkezett és Teörchváry Árpádnak végig kellett azt
élveznie – nollevelle. Csak akkor eresztették el, a mikor szegénynek
négyrendbeli kupica konyak után már vörösödni kezdett a szeme.
Igy van az. A magyar ember, ha nagy öröme van, nagyot eszik-iszik rája
és tömni szeretné az egész emberiséget. Már pedig lehetett-e nagyobb
örömet csak képzelni is a Dobayénál! Ért-e valaha kiáltóbb sikert iró e
hazában? Két nap alatt 501 példány!
– Ez egy kész abszurdum, egy kész hazugság volna, ha nem lenne igaz, –
magyarázgatja az öreg ur magának, – ha a pénz itt nem volna a zsebemben.
A bankót azután előszedi és szépen kikorrigálja gyürött állapotjukat.
Megsimogatja őket. Alulra teszi az egyeseket, aztán jöttek a tizesek,
végül a százasok: kettő.
Mire belépett a felesége, már ugy nézett ki a bankórakás, mintha
legalább is kétezer forint lett volna.
Dobayné elcsodálkozott.
– Miféle pénz ez?
– Hogy miféle pénz, kérded? Ez a pénz? Hát irói keresmény.
– Ki részére?
– Dobay Alajos ur részére.
– Te irtál?
– Ezelőtt negyven esztendővel irtam, de csak most értettek meg. Negyven
esztendő kellett hozzá, hogy megértsenek.
– Lojzikám, mi bajod? – ijedezett az asszony.
– Hát csak az, hogy amaz esetben, ha negyven esztendő előtt értenek meg
vala, most gazdagok volnánk. Hja, ez a nagyság átka! Ha az ember a
szellemével meghaladja gyarló korát!
„Völgyben ül a gyáva kor s határa
Őseink büszke saslakára
Tévelyeg, ha néha feltekint.“
De ezután a szavalat után már komolyan megijedt Dobayné. Biztosra vette,
hogy megzavarodott az ura. Csak abban reménykedett legföllebb, hogy
muló, átmeneti baj.
– Feküdj le, édes öregecském, – kérte a férjét, – egy kis vértolulásod
van, lelkem… Kipihened magadat s egy óra mulva semmi baj.
– Ugyan, ugyan, Iducim, egy kis konyakot ittam, az igaz, de semmi bajom
tőle.
Most veszi csak észre Dobayné a lunch maradványát.
– Ki volt itt, édes?
– Hát a pudelspringer.
– Miféle pudelspringer?
– A ki az elszámolást hozta, ihol a…
Dobayné idegesen kapja el az ivet és ugyancsak kapkodva olvassa:
„Kivonat. Ngs Dobay Alajos ur részére. 501 drb Elvira keserve à 2 frt =
1002 frt. Százalék szerződés szerint: 680; marad 322…“
– Hát való, – sikoltott föl örömében Dobayné. – Lojzi, Lojzi! Te költő
vagy? Te nagy költő vagy? Ezt nem hittem volna soha!
– Hja, te sem értettél meg, – jelenti ki az öreg ur harag nélkül, – te
is csak a korral haladtál.


XV. Lasnakra.
Természetes, hogy az utazás vigan ment végbe.
Az öreg ur kettős boldogságot élvezett: a leánya boldog menyasszony,
maga nagy költő leve.
A mama a győztes hadvezér véres babérjával homlokán, diadalittasan
gondol küzdelmére. Elsimult lelkének alapjelleme: a vadság s most már
csak büszkeséggel és önérzettel gondol arra a harcra, a mit leányával
szemben megnyert. Nem haragudott többé Incire, az igaz, hogy nem is
sajnálta őt. Különben mentségéül legyen mondva, nem is hitt leánya
boldogtalanságában.
– Kivertem fejéből a regényt, áldani fog érte, – mondogatja magában.
S a látszat, mintha igazat adna neki! Nem nézett ki Inci
szerencsétlennek. Ugy tetszett, mintha máris belenyugodott volna
sorsába; szinte örülni látszott annak, hogy menyasszony.
Hát mosolygott Inci, bele is nyugodott a sorsába; örült is neki, hogy
menyasszony. De hogy a halál menyasszonya. Azért volt nyugodt, azért
mosolygott.
A mama mindössze a személyben tévedett. Error in personam. Azaz még
egynémely tünetben is: az Inci halványsága fáradtság jele; beesett,
lázban égő szemei a szűz misztikus sejtelmeiről beszélnek s a mosoly
sápadt ajkai körül, az a gyönyör sejtelmes varázsa: azt hitte ő. Csak az
érzékiség szempontjáról tudott ez az asszony látni, birálni, itélni:
mindig oda tért vissza. Máskülönben vak volt, szegény. Nem ismerte az
ideál honát. Szegény asszony!
A papa az egész uton éhes volt, mint minden magyar származásu papa ilyen
alkalommal. Hatvanban kávét ivott, Miskolcon megebédelt. Ujhelyen ismét
ebédelt. Csapon sörözött és sonkázott.
Szerencsére, innen már nem volt messze Lasnak; még két állomás, aztán
egy félóra kocsin.
Az utolsó állomáson várta őket a kocsi, még pedig a „várkastély“. Igy
keresztelt el ugyanis Dobay egy nagy batárt, a melyet csak négy ló
tudott meginditani. De sárban még négy ökröt is kellett a négy ló elé
ragasztani, hogy meginduljon.
A várkastélyon kivül még egyebek is várták a családot: a várispán,
illetve a botos ispán, névleg Botos István, egy öblös lámpással, meg két
rendbeli béres még öblösebb lámpásokkal, azután még két rendbeli béres
tartalék-ökrökkel.
Mindezek az intézkedések pedig azért kellettek, mert először sötét volt,
másodszor nagy sár volt és harmadszor, mert a nagyságos asszony ideges,
Botos István terminus tehnikusa szerint „sikitós“ volt rossz utban.
Az öreg ur nem engedte, hogy ispánja a bakon fagyoskodjék, – öreg ember
volt már, – beparancsolta a bárkába. Oda különben befértek volna egész
kényelemmel hatan is, mert volt olyan alapos, mint egy közepes omnibusz.
De meg beszélgetni vágyott az öreg Dobay már egy falubelivel is. Ugy
tele volt a szive, hogy okvetetlen kellett rajta beszéddel könnyiteni.
Hát beszélt is három helyett. Mert a mama fáradt volt: szundikált, Inci
meg ébren álmodott.
– Hogy vannak, hogy, István?
– Köszönöm alázattal, nagyságos uram, az összes marhák jól érzik
magukat.
– Hát az ispánné asszony?
– Köszönöm a kegyes kérdését, az is jól, mert megszökött a gróf
lovászmesterével.
– Pfhü! Az ebugattát! És nem hozatta vissza?
– Minek, kérem? Ők fiatalok, én meg öreg vagyok. Hadd boldoguljanak.
– Maga nagy filozófus, Istvánkám.
– Nem én, könyörgöm, csak megnyugszom Isten végzésében.
(– Megnyugszom Isten végzésében, – ismétlé Inci halkan s egy mélyet
sóhajtott.)
– És mi történt még? – vevé föl az öreg ur a beszéd fonalát.
– Hát egyéb semmi, minthogy az Izsák megpukkant mérgiben: a szél ütötte.
– Mi miatt?
– Hogy nem telt ki a licitáción a Bekecsen való követelése.
– Szegény!
– Bizony nem kell azt sajnálni, nagyságos uram, engedelemmel szólván.
Nem volt az igaz ember; csak igaz embert kell sajnálni.
– Ne legyen kegyetlen, István.
– Nem én, csak igazságos vagyok…
– Ninini! Hiszen ez a Sárkány meg a Szélvész! – ösmergeti a lovait
Dobay. – Hol szerezte hát a pénzt? A repcét adta el?
– De még egy szemet se.
– Csak nem kért kölcsön?
– De még egy vasat se.
– Hát miből küldte a nyolcszáz forintokat?
– Semmiből, mert nem küldtem.
– Igaz a’, – erősiti a szórakozott öreg ur, – és miért nem küldött?
– Azért, mert igy okoskodtam: „Ha nagyon kell, akkor csak rám parancsol
a nagyságos ur másodszor is, ha pedig nem nagyon kell, akkor jobb, ha
megmarad.
– Maga arany ember, Istvánkám! Hát csakugyan nem kellett nagyon… De
nini! El is felejtettem; nézze csak, menyasszony lett ez a kis patkány.
A hű öreges ispán illemtudással levette csucsos süvegét, kihalászta a
muffból Inci kis kezét és megcsókolta kétszer is, szólván:
– A jó Isten adjon áldást, boldogságot az én lelkem kisasszonykámnak;
olyképp igazitsa el drága életét, hogy érdeme szerint becsülje a férje:
szivemből kivánom!
– Köszönöm, István, – válaszolt halkan a leányka és lecsókolta kezéről
azt a könyet, a mit az öreg ispán reá talált hullatni.
Az ilyenfajta cselédek már kihaltak. Kipusztitotta őket a kőszénfüst és
a – diploma.
Az utazás különben pompásan ment; lépést ugyan, de ökörre nem volt
szükség. Ha dülős volt az ut, nekivetette vállát a hintónak a négy
kemény béres, hát mindjárt egyenes lett a járása. Mert ilyenkor csak a
két tulsó kerék járt a maga lábán, az innensők, a dülős felén, a
levegőbe emeltettek: ott kalimpáltak hivatás nélkül.
Otthon nagy öröm várt a hazatérőkre.
A falu valamennyi asszonya ott várta őket az udvaron és ékes tót nyelven
jajgattak és sipitottak örömükben. Erővel a kisasszonykát akarta látni
valamennyi, hogy megvan-e még? (Mert hiszen az lehetetlen, hogy el ne
vitték volna mindjárt az első nap azt a gyönyörü szépséget azok az
aranyos ruhában járó pesti gavallérok.)
De hát megvolt az Inci. Utoljára szedték ki a hintóból. Nosza, körül is
fogták, csókolták kezét és ruháját a jó asszonyok. (Hogy nem akarta őket
otthagyni az ő aranyos tündérjük!)
A kis Incinek melege lett, ugy megtelt a szive. Ráborult az öreg
Marcsuska fonnyadt keblére és összecsókolta annak barázdás, durva arcát.
Lett is erre sirás! olyan általános, mintha Jerikó romjain állnának
valamennyien. (Jaj és nem halt meg örömében Marcsuska – a szivtelen!)…
Öreg Dobay ugy rendelkezett, hogy nagy trakta legyen a viszontlátás
örömére. Bab, füstölt hussal és csusza adassék minden léleknek, a ki
megjelent az ő üdvözlésükre, azonkivül fejenként egy meszely pálinka, de
berugni nem szabad.
Botos István átvette a rendeletet és a nagy konyha csakhamar megtelt a
mosóházzal együtt, pattogónyelvü, nagyhangu asszonyokkal, – a kik közül
egynek sem állott be soha egy pillanatra sem a szája. Mert nem is azért
beszél a tót asszony, hogy meghallgassák, hanem pusztán csak azért, mert
először beszélni joga van, másodszor meg a szó tudvalevőleg jó étvágyat
csinál. Egyszóval fennhangon gondolkodni és mennél fennebb hangon: jó
dolog.
Öreg Dobay – mintha az ég ma egyedül csak az ő kedvét leste volna,
megfeledkezvén minden más halandóról, – krumplis lángost, kalbászt és
véres hurkát, mondd: véres hurkát! kapott vacsorára, nyers káposztával
és még külön egy pohár káposztalével. (Az egész télen nem evett krumplis
lángost, az egész Pesten nem volt kapható egy szál sem belőle…)
– Mert sok olyan dolog van ám azért itt nálunk Lasnakon, István, a mit
Pesten hiába keresne kegyelmed, azt elhiheti nekem. Igyék csak, István…
*
Inci, bár mélyen aludt, – mert fáradt volt szegényke, – de álmodott is
szépeket. Azt álmodta, hogy János érte jött a felhőkből aranyos hintón
és a hintóba fehér hattyuk voltak befogva. A mint kiszállt János a
hintajából, egyenesen annak a kis fehér szobának vette utját, a melyben
ő hált. (Tudta az utat, bár senki sem vezette.) Aztán lehajolt hozzája
és egy forró csókkal fölébresztette őt, mondván, hogy kövesse… És Inci
engedelmeskedett, odahajolt az ifju vállára. – Az körülkarolta karcsu
derekát és az ölében vitte aranykocsijához… Nem volt Incin csak egy
vékony ing, – az is fedetlen hagyta mellét és karjait – és csodálatos!
Inci nem pironkodott, a mint az ifju hótestét ámulattal csodálta… (Miért
pironkodott volna, hiszen az övé volt az a lelkével együtt.) Az ifju
aztán jobbjára ültette Incit és füttyentett a hattyuknak. Ezek, hatan,
elkezdtek uszni a kék levegőégben és egy gyönyörüséges nászdalt
énekeltek. A merre jártak, előbukkantanak a ragyogó csillagok és üdvöt
kiáltoztak feléjük… Az Ur küldöttei voltak a kis csillagok, – angyalkák
voltak: az Ur fényes kis cselédei. A szerelmesek pedig átkarolták
egymást: ugy mentek az Ur szine elé…


XVI. Sipiczky dolgozik.
Sipiczky ezalatt hozzálátott terve kiviteléhez.
– Hozzá kell fogni az operációhoz, – mondá, – egy percet sem szabad
elmulasztanom.
Ugy fogott hozzá Sipiczky az operációhoz, hogy elsősorban is fölkereste
Kertészt.
Még ágyban találta a kis embert. Nagyokat hortyogott; kifáradt a tegnapi
táncban. Mert olyan köpcös, jól táplált emberkék nagyon el szoktak ám
fáradni a táncban. Nem nekik való munka az.
Sipiczky megvetőleg szemlélte ezt a gyomraszerető prózai szerelmest – az
ő kötélidegeivel. Ő is – mint minden sovány és ideges ember általában, –
megvetette kövér és flegmatikus embertársait. De Kertészt különösen nem
állhatta ki: arra külön oka is volt.
– A mi Incinket akarja elvenni ez az üres hordó? – mormogta és jól
megrázta Kertészt.
De az nem kelt föl a rázástól, csak dörmögött. Ujra megrázta hát, de
ujra csak dörmögött.
– Hagyjanak engem aludni!
– Dehogy hagyunk, fiacskám, – válaszolt a dörmögésre Sipiczky, –
szükségünk van becses személyedre. – Ezzel elővett egy kancsó vizet s
végigöntötte a becses személyt.
Az ugy fölugrott erre, mintha az égből pottyant volna alá, de még akkor
is dörgölte szemeit – még nem eszmélt egészen.
– A manóba fiu! – nevetett Sipiczky, – rosszabb vagy egy tót
szolgálónál. Hogy nem szégyelled ezt a paraszt egészséget!
– Tudtam, hogy te vagy, Alfréd. Csak te lehetsz képes ilyen
kiméletlenségre. Pedig ugy szerettem volna még aludni, – nyafogott
Kertész.
– Hát menyasszonyodat nem kiséred a vasuthoz?
– Nem. Megkértek, hogy ne tegyem.
– Okosan. Akkor hát beszélhetünk. De először mosd ki a szemedet, mert
még most sem eszmélsz.
– Dehogy is nem eszmélek. Mit parancsolsz? Segédre van szükséged?
– Még nincs.
– Még nincs? Hát még csak ezután akarsz valakivel összeveszni?
– Nem akarok, csak ha muszáj. Mikor mészsz Lasnakra?
– Szombaton.
– Hát nem mészsz szombaton. Csak mához egy hétre mehetsz.
– És ugyan miért, ha szabad kérdeznem?
– Mert irántam való barátságból akkor utazol. Időt kell nyernem és jelen
esetben csak tőled nyerhetek időt.
– De már csak kivánj inkább egyebet barátságból, engem szombatra vár az
Incim. Különben nem értelek.
Sipiczky összeszoritotta fogait.
– Nem a tiéd még, hé! Lassan az agarakkal!
– Furcsa vagy te, Sipiczky, hogy haragszol reám. Nem tehetek róla, hogy
nem téged választott. Te is a vásáron voltál. Miért nem ügyeskedtél
jobban?
Sipiczky idegesen ugrott föl.
– Jegyezd meg magadnak, kis fiam, hogy téged nem ő választott, hanem a
mamája. Nézz a tükörbe, az majd megmondja neked, hogy az olyan
embereket, mint te, nem a leányok, hanem a mamák szokták választani.
– Ne stenkerkedj, kérlek, – indignálódik a hiuságában megsértett kis
ember.
– Eszembe sincs, sőt ünnepélyes bocsánatot fogok tőled kérni még azért
is, a mit te vétettél ellenem, de egy föltétel alatt…
– S mi az?
– Inciről le kell mondanod.
– Megbolondultál?
– Én nem, de te, hogy egy olyan leányt akarsz elvenni, a ki nem szeret.
– Micsoda beszéd ez! Kikérem…
– Becsületemre mondom, hogy nem szeret. Hát nem látsz – te rövidlátó és
hígvelejü ember? Nincsenek érzékeid? Nem látod, hogy fél tőled az a
leány? Nem vetted észre, hogy mást szeret?
De bizony észrevette azt maga Kertész is, csakhogy nem sokat törődött
vele. (Neki tetszik a leány, az a fő; idővel majd csak hozzá szokik.)
– És ha ugy volna is, mi közöd hozzá?
Sipiczkyt – az alapjában véve gavallérjellemü arisztokratát – teljesen
kihozta béketüréséből ez a pórias lelkületre valló válasz. Az
elbizakodott, önző parasztot látta Kertészben, a ki éppen hogy finom
ruhában jár, mert van módja benne, de kinek azért teste-lelke paraszt
maradt. Végigméregette a vőlegényt, – mert hamarjában szó sem jött
ajkára, – nézte kicsiny, üres szemeit, gömbölyü, kacéran kipomádézott
hájas fejét, vastag orrát és nagy kezeit. Aztán rárivallt, mint egy
grandseigneur az inasára:
– Hát nem tudod, mi a becsület?!
– Tőled nem fogom megtanulni.
– De megtanulod, fráter, arra fogadok. Megtanulod, hogy egy leánynak
tiszta szivét, lelkét megvásárolni birkabőrön nem lehet, s hogy a ki
teszi, disznó, gazember! Értetted? – orditotta a lengyel fékeveszetten.
– Értettem és tudni fogom kötelességemet. Négy órára várja segédeimet.
A kis ember sápadt volt és hebegett. Sipiczky is sápadt volt, de nem a
félelemtől, – az előtte ismeretlen fogalom, – hanem a dühtől.
– Nem cicázunk ám, fickó! A dolog komoly! – fenyegetődzött még a
lengyel, aztán távozott.
A szabad levegőn egy perc alatt visszanyerte önuralmát a lengyel. Meg
volt magával elégedve. Nem várhatta józan észszel, hogy lemondjon a
vőlegény menyasszonyáról: ez esetre pedig tervébe vágott a párbaj. Igaz,
hogy szándéka volt előbb szivére beszélni Kertésznek, inkább
önmegnyugtatására azt határozta volt, hogy ethikai prelekciókat tart
neki: ugy próbálja meg előbb rábirni őt a szakitásra és csak ha az nem
használna, folyamodik erőszakhoz: de aztán elgondolva, hogy ez ugysem
vitte volna céljához (az az ember sokkal önzőbb és butább), nem volt oka
nagyon bánni, hogy idő előtt fakadt ki. Sőt csodálkozott rajta, hogy már
előbb be nem látta ezt s hogy nem kezdte mindjárt az erőszakon.
– Na, – gondolta Sipiczky, – most már az a fő, hogy én lőjjem őt hasba,
ne ő engem. Mert én vagyok az, a kire jelen esetben nagyobb szükség van…
Éppen azon gondolkozott, hogy kiket válaszszon segédekül, a mikor eszébe
jutott, hogy a párbaj igazi okának nem szabad nyilvánosságra jutni.
Befordult hát egy kávéházba és levelet irt Kertésznek. Igy szólt a
levél:
„Ilyen esetekben gavallér-ember az összeveszés okát nem közli a tanukkal
sem; mindössze csak annyit mond nekik, hogy mindkét részről sulyos
sértés követtetett el. Szokatlan bár, de közölnöm kellett ezt önnel,
mert nem vagyok biztos benne, hogy ezen egyedüli korrekt közfelfogásról
és uzusról tudomása van-e?
Sipiczky.“
Sipiczky boritékba zárta a levelet, aztán hordárra bizta. Maga pedig
elindult segédeket keresni. Olyanokra gondolt, a kik nem szeretnek
komoly ügyből tréfát üzni, sőt a kik tetszelegnek maguknak azzal, hogy
mennél szigorubb föltételeket csikarjanak ki az ellenfél segédeitől.
Ilyen volt (?) egyik barátja, Marcziházi kapitány. Ez a rangja mellé
bátran odairhatta volna látogatójegyére, hogy „és párbajsegéd“, mert
több dolga volt – különösen télen – a párbajsegédséggel, mint a
kapitánysággal. Akkor is éppen tárgyalt, a mikor Sipiczky bekopogtatott
hozzá.
– Dolgom van, pajtás, megbocsáss…
– Megvárom, mig elvégzed, vagy jövök egy félóra mulva, – válaszolta
Sipiczky.
– Sürgős? Talán te is…?! – kérdezte a kapitány érdeket kifejező
mimikával.
– Én is.
– Bravó, pajtás! örömmel állok rendelkezésedre egy óra mulva. Addig
sétálj, mert csak egy szobám van… Szegény vagyok, mint a templombéli
egerek, – tette hozzá kómikusan savanyu arccal.
– Helyes, – mondta Sipiczky, ki is szabad óráját azzal töltötte, hogy a
lovardába ment, – a hol pisztolyokat tartott – és gyakorolta magát a
céllövésben. A világitás rossz volt, de azért jól lőtt. Tiz lövés közül
nyolcszor találta el a félalakot.
– Stimmt, – mondá, – félalakba nyolcszor találtam. Kertészt bátran lehet
dupla alaknak számitani, a mi pedig négyszerese a félalaknak, ergo,
biztosan lepuffantom a madaramat. Majd fölülkerekedvén benne a jóérzés,
bosszankodni kezd cinizmusán és elhatározta, hogy csak a lábát lövi el a
madarának. (Elvégre is, mit vétett nekem a gyámoltalan fráter?)
Mire Marcziházit ujra fölkereste Sipiczky, az már bevégezte volt a
tárgyalást. Egy finom havannával kinálta meg vendégét.