A báróné ténsasszony: Regény - 12

Sütött, ragyogott a szép nyári nap, de talán csak azért, hogy a
betegnek, s a gyerekeknek könyjei szebben csillogjanak, s hogy azok, a
kiknek bajuk, bánatuk, szomoruságuk van, lássák, hogy az a felséges
teremtő csak adogat egy-egy kis jó időt. Lám, gabona készül, gyümölcs
érik, utas ember vigan mehet tovább, s azon a magas tiszta kék egen, még
csak egyetlen kicsi foltocska sem akadékoskodik.
Bizonyosan ez is lehetett az oka, hogy Márton Sándor ur oly
lelkimegnyugvással olvasta el egykori szép kedves mátkája gyönyörü
levelét. «Légy boldog Sándor – én szerettelek – –»
– Ah tudom!
«De ha most mást parancsol – legyen meg az ő akaratja – –»
– Igen, így védi magát a hütelen mindig – nyögé az ifju ember –
görcsösen szorongatva a levelet.
«Apám azzal fenyegetett, hogy megöli magát, ha Schwindlerhez nem megyek
– –»
– Óh lelketlen, csalárd teremtés! Menj! Mit védekezni – menj!
Mért nem mondtad ki inkább: nem akarok egy szegény doktor neje lenni,
mikor méltóságos asszony lehetek – és még báróné! «Tegyen az isten
tégedet édes Sándor százszorta boldogabbá mint engemet tett – és adjon
te neked olyat, a ki elfeledtessen engemet – –»
– Milyen nagylelkü vagy édes Vilma? – Köszönöm! – –
És néhányszor fölebb alább sétált az ifju szobájában, szabad folyást
engedve azoknak a könyeknek, melyeket a legerősebb férfinak is épen úgy
nem lehet visszatartani, mint a hulló, szakadó záporesőt.
Mikor meggyőződött, hogy szive már egészen nyugodt: leült iróasztalához
és írt – irt oldalt oldal után, egyre erősbödő haraggal, gyülölettel,
megvetéssel. Keze reszketett, de a toll nem tudott megállani – – futott
futott azon az uton, melyen mind lehet menni a végtelenig, de
visszajönni soha senkinek.
«Sohasem ámítottam magamat, – irja levelében az ifju doktor ur, – hogy
valami kitünő tulajdonokkal birnék, mindig beösmertem, hogy a sors
szegényekké tett bennünket és annak, ki szivét nekem ajándékozta, külső
csillogást épen nem szerezhetek. De örömmel fordítottam arra minden
igyekezetemet, hogy ismereteim, szorgalmam által méltóvá tegyem magamat
családjához. Sokszor hallottam, hogy szülei nem nézik jó szemmel
viszonyunkat és hét éven keresztül mégis egyszer sem tapasztaltam, hogy
kicsinyléssel viseltetnének irántam. Ha nem találtak is abban nagy
örömet, hogy egyetlen leányuk egy egyszerü doktor neje legyen: annyira
szerették a kisasszonyt, hogy akaratuk, vágyuk, reményük csak az volt,
ami leányuké. És ime a kisasszony az első rágalmat elhiszi rólam,
nemtelennek, hütelennek tart, hogy viszonyunkat egyetlen csapással ketté
vághassa. Jól van. Megnyugodtam a sorsban, láttam, hogy mátkaságunk
felbontására az ok nem személyemben van, hanem egy előnyös körülményben,
a mit a kisasszony nem akar megnevezni. És arra ki is kényszeríthette
volna. Betegségem alatt meglátogatott a kisasszony – forrón köszönöm –
és kijelentette, hogy várjak, bizzam benne, mert senkié nem lesz, csak
azé, a kit gyermekkorától fogva szeret: enyém.
«Ma irja: hogy atyja kedveért mindennek véget szakított. Elfogadta a dr.
Schwindler főorvos ur kezét, és engemet felszabadít arra, hogy
válaszszak olyat, a ki a kisasszonyt előttem tökéletesen elfeledtesse. –
És vigasztalni akar, hogy azért engemet örökké szeretni fog.
«Nem édes kisasszony! Én minden fogadása, igérete alól fölmentem,
visszaadom teljes korlátlan szabadságát. Válaszszon szabad tetszése
szerint. Én nem mondom, hogy szeretem, hogy mindig szerettem. Valjon mi
czélt akarnék ezzel elérni. Kiengesztelni a sorsot, hogy ne büntessen
meg, a mért megcsaltam valakit? Szégyenleném magamat, ha oly valamit
mondanék, a mit nem érzek, s a mit elhitetni akarni bün.
«A kisasszony szülőivel szemközt sokkal szabadabb volt mindig, semhogy
azok a kisasszonyt bármire is erőltetni merték vagy csak akarhatták
volna is. A mit tett: most is szabadon tette. De mert beismeri, hogy az
nemtelen, – bocsásson meg e szóért, de ez a valódi neve, – állandó
szeretetének oda igérésével akarja palástolni. Hiu fáradozás! Főkép
mikor azt senki sem követelte.
«Édes kisasszony! a mint hét évig senkit sem bocsátott szivébe a szegény
Márton Sándoron kivül: a hetedik év, hogy és mi által foszthatta volna
meg László Vilmát egyszerre minden szabadságától, függetlenségétől? Az
előttem lehetetlen. Hanem azért mentegetődzést soha sem kivántam és soha
sem kivánok. A ki szeret, mélyen, igazán: az előtt akadály nincs, csak
egyetlen kötelesség: a mig a másik fél hütlenségéről tények által meg
nem győződött – szavának nemes megtartása.
«Ugy de bizonyosan hűtelen vagyok, mert nem tudtam elég szemtelen lenni,
hogy egy ösmeretlen embernek a kezei közül visszaragadjam azt az
arczképet, a mit az jogtalanul eltulajdonított; de én rágalmazó vagyok,
mert azokat, a kik megtagadták hazájukat, nemzetüket: jó hazafiaknak nem
tartottam. Nem; ma sem tartom, és soha sem is fogom tartani. Az én
bátyáim hóhér kezei alatt adták ki lelküket, azért a szent eszméért, a
mit valónak hittek: a sors engemet is készen fog találni mindig.
«Kövesse a kisasszony bátran, határozottan, minden ingadozás nélkül
vágyait, és engedje meg, hogy én is hasonlót tegyek. Fogadja a leendő
méltóságos főorvosné és báróné szives köszöntésemet. Dr. Márton Sándor.»
A guny, mély szeretet, harag és megvetés mindent összetörő hatása alatt
olvasta el a szegény leány egyetlen imádottja levelét. Főképen a kemény
sértő szavak maradtak meg lelkében, hogy már rég hűtelen lett és ezt
valótlan állitásokkal akarja palástolgatni; hogy szüleinek vele szemközt
semmi akaratjuk sincs és hogy ő önként, készakarva, nagyravágyásból
nyujtotta kezét a főorvosnak, – hogy csak menjen tovább is ezen az uton,
legyen méltóságos asszony, téns asszony helyett, és báróné, szegény
vidéki doktorné helyett. Ne ingadozzon, csak bátran. És hogy ő is úgy
fog tenni a maga részéről, bátran, határozottan – ingadozás nélkül – és
ezt ki is kéri.
– Oh tedd édes Sándor, – szólt sáppadtan, reszketve a leány. – Rég tudom
már, hogy teszed is. Az első estvét, mikor haza jöttél: hol töltötted? –
–
Olyan mélyen gyülölte azt a szegény leányt, hogy ajkára nem vette volna
Bellát. Azóta is hol töltötted napjaidat? De a hűtelen én vagyok. Kinek
a levélkosarát láttam szobádban az ágyad fölött? Hanem még se
haragudjam. Kivel sétálgattál annyi délutánokon a templom felé, a temető
felé – óh mindig meglesettelek – talán velem? Kinek az apjával voltál
édes barátságban? Az én szegény szerencsétlen apámmal nem. Kinek a
kezeit csókolgattad annyiszor? A én anyámét? Felelj reá Sándor. Jól van.
Tedd az akaratodat, kövesd a vágyaidat – mert tudom, mik most már, ha
még úgy irigylitek is: méltóságos asszony leszek, nem Mártonné téns
asszony – a mivel gunyolsz, hanem leszek hát báróné.
Ezzel lecsapta a szivig sértő levelet, két kezébe hajtotta fejét – és
mint minden igaz, hü leánynak tenni szabad – sirt, és a mit ismét minden
igaz, hü és nemes lelkü leány megtesz – átkozódott, átkozta az órát,
melyben ahhoz a gonosz, csalárd, csábító leányhoz belépett; a napot,
mikor kitárta előtte minden titkát, érzését; – átkozott mindenkit,
átkozta magát is – és azt gondolta, hogy mindent a legjobban tesz, és
máskép nem is tehetne. Terveket gondolt ki, így kisirt szemekkel,
kuszált hajjal, remegő ajakkal, kegyetlen boszuálló terveket. Oh hogy
fog kaczagni azokon a nyomorultakon, a kiket bizonyosan meg fog verni az
igazságos isten – a minthogy verjen is; – soha soha meg nem bocsát.
Megveti őket, és örvendeni fog, ha mint irigyelt báróné a négy lovas
hintaján mellettök elhaladhat.
Érezze majd a lelketlen ember, hogy kit vesztett el, és lássa az áruló,
(Bella) hogy mivé tette azt.
Nem tudta tovább szőni-fonni a kegyetlen terveket, oda ment az ablakba,
és arra fordult, a merre Márton Sándor lakik – és egy rövid perczre
elfelejtett mindent, mint mikor felébredtünk nehéz, kinos álomból – és
mert szeretett, mélyen, igazán szerette Sándort, azt hitte, hogy a mit
apjának igért: azt mégis nem akarhatja a jó isten, hogy megtörténjék.
Ember – az a jó isten a kezedbe adta sorsodat. Fonj belőle szárnyat,
hogy repülj: szabad; verj belőle lánczot, hogy életeden át rab légy:
szabad; csinálj belőle poklot mennyország helyett: óh szabad; sőt ha
szeretnél belőle koldusbotot csinálni, mert a koldusbot, minden botok
közt a legszebb és legalkalmasabb: azt is megteheted – mert szabad.
Ma egész nap a szegény Vilma is, és Sándor is – ezt a nagy és dicső
munkát folytatták. Jól ment – egészen jól ment.
Különösen sikerült a László Vilma törekvése. Szép menyasszony volt,
vidám, boldog hogy a legszigorubb apa is meg lehetett volna vele
elégedve.
Sokszor meg is simogatta és csókolta László ur, a leendő főnök, – báróné
leányát.
– Kedves lányom! édes jó, engedelmes kis leányom! – susogja a boldog,
végtelenül szerencsés apa, leányára nézve, ki mindenkire mosolygott,
mintha ott egy szögletben állott volna Márton Sándor, és annak akarta
volna magyarázni: látod, hogy boldog vagyok! Báróné leszek, hogy annál
jobban fájjon a szived, méltóságos asszony. Óh ha egyszer a feleségednek
előtted azt mondhatnám: téns asszony.
S mikor a boldog menyasszony így örvendezve kiviaskodta magát, hogy
apja, anyja, sőt Schwindler ur is, Amely néni is el volt ragadtatva a jó
Vilma szép, igazán szép magatartása által: akkor mintha csak az erős
gyertya és lámpafény miatt történnék – szemeiből egy köny hullott alá
fehér selyem, drága mátkai ruhájára.
– Egészen rám ütött, – gyönyörködött az apa büszke szép leányában, – az
utolsó izig László. A mit föltesz a fejében: törik szakad keresztül
viszi. Bizonyosan föltette magában, hogy báróné lesz – bizonyosan. Nagy
nemzetségbe lép, de lépjen is. Van hozzá jussa, meg módja is. Mindent
szépen, dicsőn igazgatsz, oh, jó istenem –
És épen készült, hogy ő is poharat emel és pedig a feleségére, a
zavartalan boldogságukra; hogy soha csak egyetlen rossz szót se mondtak
egymásnak; és hogy szeretett drága veje-ura is csak úgy tegyen, úgy
becsülje meg a feleségét – akkor többet nem is kiván – ezt akarta
elmondani és még némelyeket; ezek miatt borzongatta a hideg kezeit,
ajkait és a lapoczkáit – mert egy papiroskára leirva mind morzsolgatja
az asztal alatt ezt a szép beszédecskét – mikor is hirtelen fut ki a
báró.
Hova fut? mi a baj?
Mint igazi lelkes apósnak csak ez a kérdés foroghatott most a szivében,
fejében, poharában – mely im szinültig volt töltve – és az asztal alatti
beszédecskéjében: hova fut? mi a baj?
Megnézem.
Ott egy csomó hosszu, göndör haju ember állott, földig érő tisztes papi
kabátban, csak hogy igen sok pecséttel és folttal, és nehány asszony,
olyan köntösben, a minőt a csárdákban és korcsmákban viselnek a
szegényebb rendü zsidó asszonyok és leányok.
Szegény sorsuak lehettek, az látszott róluk tisztán, de úgy kell lenni,
hogy igen boldogok, mert ragyogott az arczuk az örömtől. Messziről is
jöhettek, mert a por vastagon belepte csizmájukat, papucsokat,
kabátjukat, hajukat, s erős csontos orczáikat.
Egy öregesebb magas, száraz ember a megszólamlásig hasonlított
Schwindler urhoz, ugyan olyan nagy hajlott orru, csak vastagabb, olyan
göndör haju, csak szürkébb, olyan szemei csak hogy véresebbek,
zavarosabbak.
– Adolf, – kiáltott, és ment kiterjesztett karokkal Schwindler Gusztáv
ur felé.
[– Adolf, – kiáltott.]
Schwindler ur észrevette, – ő mindent hamar észrevett, – hogy a háta
mögött van valaki, és azt is észrevette, hogy a sárga, tarka kutya is
kiszaladt a nagy ebédlőből, és úgy ugrándozik azokra az emberekre és
asszonyokra, hogy ekkora öröm és szeretet egy haszontalan kutyától,
valóságos csoda.
Azért hirtelen oda tapadt ahhoz, a ki Adolfot kiáltott, mondott neki
valamit, olyan nyelven, a mit László ur meg nem értett, és az egész
csoport engedelmességgel, de mindegyre bekandikáló szemekkel és
meg-megálló lábakkal nagy nehezen lehaladt a lépcsőkön Veszeli Jóska
vezetése alatt.
– Kik ezek méltóságos fiam uram? – dadogá inkább, mint sem kérdezé
László Károly ur olyan arczczal, hogy nem szerettem volna, ha az a nézés
engemet illet vala.
Schwindler Gusztáv ur, a méltóságos fiam uram – olyan hangon, mely a
legőszintébb részvételt mutatta, és olyan nemes arczczal is, mely
elárulta, hogy milyen lélek lakik ő benne, válaszolá:
– Ezek édes öregem a Krumpelholz atyjafiai. Utasítottam őket, hogy hova
menjenek, mig tovább szállíttatásukról gondoskodom.
– De hát Krumpelholz zsidó lett volna?
– Valóságos zsidó.
– És ilyen szedett-vedett rongyos nép?
– Ilyen.
– És hogy lehetett ő fönök akkor?
– Oh édes öregem, ő már ki volt keresztelkedve. Szerencsés
összeköttetések.
– Bámulom.
És látszott László Károly uron, hogy bámul, mert vörös arcza olyan lett,
mint a sárga viasz, és az ajka olyan kék, mint azé, a ki vagy meghalt
már, vagy még ma meg fog halni. Le nem vette a szemeit kedves veje
uráról, úgy meg volt illetődve.
– Sajnálom, – mondá Schwindler ur átölelve apósát, – hogy most itt nincs
Krumpelholz, látta volna Nagy-Kakasd, hogy milyen főnöke volt. Csak egy
olyan ember tudott így elaljasodni. Hanem megkapta, a mit keresett. Egy
pohár vizet, – sipegé a főorvos vőlegény ur szédülve, a mit nem tudott
megakadályozni. – Sajnálom ezeket a szegény embereket, szivemből
sajnálom. Mekkora utat tettek.
– Honnan?
– Morvából.
– Nem onnan könyörgöm alázatosan, – szólt közbe egy kun inas, –
Csernoviczból valók, hogy katona voltam és jártam Galicziában,
Lengyelországban és hogy még értek egy kissé a nyelvükön, hát kérdeztem,
honnan valók? Csernoviczból. Mit akarnak? Hogy beszélni a méltóságos
urral.
– Igen, – dadogá éles, hideg tekintettel a főorvos ur, – miután
titkáromtól megtudták, hogy Krumpelholzék eltávoztak innen. Különben
szemtelenek. Innen még ma továbbíttatni fognak.
– Persze, – erősíté László ur, – talán meg is teszem a rendelést?
– Ne bántsd öreg, bizd őket rám. Nagyon sajnálom őket, ők mit sem tudtak
rokonukról. Nyomorult nép. De idáig fáradni – saj…
– Azt bizony egy csöppet se sajnálja méltóságos…
Most ki nem mondta volna, hogy fiam uram.
Dr. Schwindler úr a kis szédülés után, mely a hirteleni meglepetéskor
minden emberen erőt szokott venni, csakhamar teljesen visszanyerte
erejét, nyugodtságát és egész vidáman vitte, röpítette be karján László
urat, kinek az egész ünnepély folyamán nem akart többé sem étel, sem
ital, sem muzsika tetszeni. Még abban sem talált nagy örömöt, mikor úgy
késő éjjel, éjfél felé a méltóságos báró úr oda ült a zongora mellé és
Vilmával egy olasz operából valami édes arató dalt elénekelt. Pedig hogy
tapsolt minden ember, még a vén pap is hajtogatta a fejét, és sok sok
szerencsét kivánt a szép hanghoz.
– Édes leányom, – mondá az öreg egyházi férfiú, igaz elérzékenyedéssel –
ezzel a szép hanggal valóban gyönyörködtetni lehet még az égiek seregét
is.
És nem hagyott nyugtot, míg a Nabuko operából a szegény fogoly zsidók
dalát el nem énekelte.
A ki könnyen tudott sirni, most mind sirt, csak László uron nem fogott a
meghatottság.
Ő, a ki sokáig volt bűnügyeknél majd jegyző, majd biró, most pedig
elnök: hajlandó lett volna rögtön kiadni a parancsot elfogatásra,
nyomozásra, vallatásra, ütésre, verésre, guzsbakötésre – a végsőig, az
utolsóig.
Nem az az ember volt, a kit ilyen esetekben ki lehetne játszani.
Talán gyanakodott?
De kire?
Járt-kelt egyik szobából ki, a másikba be. Elő akarta venni azt az
inast, a ki beszélt ezekkel a rongyos emberekkel. Tudjon meg mindent,
mert itt hitvány dolog készül. Ah, ha őt rá akarnák szedni… ha ha ha:
rettentő.
A zene olyan édesen szólt, Vilma oly odaadással hajolt Schwindler úrnak,
a báró úrnak vállaira, oly készséggel engedte átkaroltatni karcsú
derekát – úgy szerette volna, ha Sándor mind ezt látja, és ha már ma
akár az esküvő is megtörtént volna.
Egész lelkét a boszú, az égő, szaggató, tépő boszú foglalta el; nem
látott mást, csak egy szegény házaspárt, a vén Márton puszta,
kerítéstelen házában; egy elzüllött, elrongyosodott embert, a ki beteges
és napról-napra alább száll, mert veri az isten, a mért ő vele oly
igazságtalanul, oly embertelenül bánt; és egy rossz asszonyt, a kinek
arczáról le lehessen olvasni, hogy ime: így jár, a ki a más kedvesét
elcsábítja: így járt az álnok Harkai Bella! Példát vehet róla a világ.
Késő, késő idő volt már, majdnem virradni kezdett, mikor a vidám
társaság belátta, hogy itt az óra urak és hölgyek: mehetünk haza felé.
A szerkesztő úr, ki egyszersmind profeszor is volt a gymnáziumban,
felkérte a vendégkoszorút, hogy addig is, míg ezt a felséges, nagyszerű
ünnepélyt «_Az uj alföld_» a maga valóságában hozhatná: legyen kegyes és
hallgassa meg azt a költeményt, a mit a legszeretőbb és legboldogabb
szivek e dicső eljegyzése alkalmából itt helyt rögtönzött.
Mióta a szegény Márton Sándor kiesett a László család szeretetéből és a
főorvos bejutott a rokonságba: László Károlyné szívét, most, e perczben
érintette az az öröm, a mi egy boldog anyáét az egész eljegyeztetési és
széptevési idő alatt kedves vágyaival, reményeivel, szép terveivel
lekötni szokta.
Vers, egy vers, az ő kedves szép leányáról, olyan, a milyeneket Csokonai
irt Lillájáról, és Himfi kedveséről. Most már látta, hogy leánya
csakugyan boldog lesz, hiszen verset irtak róla. Felejtett mindent, a mi
agódtatta, furdalta; elfeledte, hogy leányát németek közé viszik, talán
idegen földre, csak azt érezte most, azt a kibeszélhetetlen édes
gyönyört, a mit akkor érezhet csak az igazi jó anya, mikor azt a verset
olvassák fel, a mi az ő egyetlenegy, drága, kedves, szépséges leányáról
szól.
Nem is türtőztette magát, hanem sirt, és még jobban, mint Amely, a ki
felül akarta mulni ebben is, mivel az egész szerencsét egyes egyedül
magának tulajdonította.
– Halljuk! – kiálták a férfiak nyersen, követőleg.
A szőke, piros képű szerkesztő és költő a báróra függesztvén tekintetét,
és hódoló tekintetével üdvözölvén a szülőket, de különösen a
menyasszonyt, így kezdé:
Istenek játéka, nem más a szerelem,
Boldogság virága nyit nyomán ide len.
Égi tűz, égi láng, égő a sirban is:
Örökké biztató, nem csalárd, nem hamis.
Menyasszony, szépséges tündöklő menyasszony!
Gazdag nyár megáldjon, szép tavasz maraszszon.
Kerted rózsa nélkül: szived – sohse legyen –
Szerencse vezessen, karjaira vegyen.
A hajlék hova lépsz: legyen templomotok;
Merre jártok-keltek, legyetek boldogok –
Magam nem lehettem soha lovon járó:
Éljen a báróné – és a derék báró!
– Jaj te gonosz Dani! de eltaláltad! – zugá a sokasság, kaczagva,
örvendve, s elösmerő nagyokat ütögetve a poéta vállaira.

II. (Egy alázatos látogatás.)
Hónapok teltek el azóta, – nagy és országos események hoztak reményt és
csalódást a nemzetre, hogy az öreg Harkai bácsi felolvasta előttünk azt
a felséges szép levelet, és karácsonyi vigasztalásul elmagyarázta kis
családjának, hogy a fenvaló isten régentén is csak rendre hozott el
mindent, és bizonyosan így fog tenni most is.
No, és mit hozott el?
Hozott sok, sok jó munkát Bella kisasszonynak, és számtalan
kisebb-nagyobb órát Harkai néninek, a mikor egyszersmind arról is
gondoskodott, hogy egy két hivő, romlatlan szívű ember akadjon, úgy a
felszögben, mint az alszögben, a ki mikor Harkai bácsi könytől ragyogó
szemekkel és soványodó, hervadó arczczal – nyáron is télies, meleg
ajándék kabátjában, nagy hosszú szárú magyar csizmáiban, – tisztes ősz
szakállával és szépen megnyirt és elfésült ősz hajával, töredezett,
nagyocska fogaival, és soha nem aggódó derült mosolyával, egy-egy ujabb
levelet titkon bemutat – és szerényen, de teljes bizodalommal egy-egy
kis kölcsönt kér, addig, míg ő megjön, és mindenkinek visszaadja a
magáét: hogy olyan emberséges ember legyen, a ki azt mondja: hogy no
kedves Harkai bácsi, mennyit adjak? forintot? az sok lesz, de adok 30–40
krajczárt; ha nincs fája – egy kis ágat; ha nincs kenyere – egy kis
kukoriczát; ha nincs zsirja, szalonnája – egy kis jó avast, az nagyon,
de nagyon egészséges.
És kik voltak ezek a jó emberek? a kik egy gyámoltalan embernek mertek
hinni, és nem lökték ki hajlékukból férfiasan, hogy: vén ember, mit
hasztalankodik? Szégyelje magát; ha nincs miből éljen: mért nem fordul
öngyilkossághoz? hiszen Cato is úgy tett, a kit mindig emleget és milyen
szépen! képeken is lehet látni sok helyt. Ölje meg magát; nagyon
tisztességes temetést rendezünk. Nem öli? mért nem öli? Hát ér ez a
nyomorult élet annyit, hogy egy öreg ember, kereset, vagyon, örökség
nélkül minden szégyennek, piszoknak, nemtelen lehurrogatásoknak kitegye
magát? Soha sem ér. Tegyen úgy, mint kedves bölcs Senecája: vágja fel ez
ereit és üljön a Tiszába, nem messze van ide.
És kik voltak ezek a jó emberek? És akadnak ilyenek? És lehet még élni
ilyen kenyérrel az emberek között?
Ez legalább is van olyan fontos kérdés, mint az, hogy Krumpelholz úr
valjon vissza jő-e még Nagy Kakasdra? mert nem lehetetlen. Hogy László
Károly úr mikor kapja meg a valóságos főnökséget? mert meg van neki
igérve. Hogy Schwindler úr valjon mért nem használja a bárói czimét?
Mert jobb volna, ha használná, mivel mindig kitüntetés az egy magyar
városra, ha valamely báró akkorka bár mint a kis ujjam: van kebelében.
Milyen jól hangzik az: a báró itt; a báró nálam volt; a báró elnökölt; a
báróval kártyáztam; a bárónak egy krajczárja sincs; a báró váltót
hamisított; a báró megszabadult; a báró főnök lett; a báró rokonom,
sógorom, barátom, te s tu pajtásom. Ah a báró, a báró! – – az ördög
vigye a hitvány kis báróját – de mégis csak báró, és szörnyen jól esik
az embernek, ha egy-egy magasabb ranguhoz dörzsölődzhetik. Nem lehet
eltagadni, mint a finom külföldi bor – ha csupa hamisítvány is – nagyon
jól esik.
És kik azok a jó emberek, a kik hajlandók egy szegény elcsapott, öreg,
tehetetlen hivatalnoknak; egy diplomájától gaz uton megfosztott, nagy
családú ügyvédnek; egy kimart köszvényes papnak; egy végképen megbukott
kereskedőnek; a ki mert nem akart gazember lenni, hát mint semmi nélkül
való 60–70 esztendős ember lett: semmire való ember: óh istenem, kik
azok a kik az ilyeneken elég gyengék szánakozni; és rajtuk minden
dicsőség és hirlapi magasztalás nélkül hétről-hétre, hónapról-hónapra –
elbuvás, megszökés, gorombáskodás és kézcsókolás nélkül segíteni?
– Kik azok – hogy neveiket ide jegyezhessem; hogy a házuk kapujára egy
bátorító szót irhassak; hogy az uton; a kaszinóban; a piaczon; a
templomban; a kávéházban; a sétatéren a nyomorultaknak megmutathassam,
jól megmagyarázhassam?
Isten rásegítette Harkai bácsit, hogy ő egytől-egyig ösmeri őket, még
sötét éjjel is ráakadna szállásukra; arra is rásegítette, hogy tudja:
kinél, miről kelljen beszélni; némelyik megkivánja, hogy a szegény ember
nagyokat hazudjék, hihetetlen nagyokat, mert csak ezeken lehet jókat
nevetni. Harkai bácsi a bölcs, örökhirű Tacitus, Cicero, Horác, Ovid,
Virgil mellett nagy mondásait, saját nagy mondásait is segítségül tudja
venni, és olyan jól, hogy áldani lehet az istent, a ki nem csak a
kevélyekről, hanem az alázatosakról is így gondoskodik. Oh az isten
fedezet nélkül soha senkit is nem hagy.
Berreg a gép is, és a szép Bella kisasszony úgy ráhajol, oly édes
bizodalmas szeretettel, mint a lovas katona kedves hű paripájára. Berreg
a gép, s míg sebesen veti az öltéseket, dalt súg a leányka fülébe:
Fenn a csillag rád ragyog,
Védenek az angyalok.
Virágillat – madárdal –
Testvérére: reád vall.
Peregj, peregj szekérke!
Szép hintóval felérne
Csergő pergő kereked,
Szálló szárnyas tengelyed.
Suhogj, suhogj fehér gyolcs!
A szerencsét errébb hozd:
Egy hű kezét kezébe,
Nászkoszorút fejére…
Berreg, zakatol a kis varrógép, a szegény leányok malma; a szegény
leányok buza nyomtató nagy gőzmozdonya; a szegény leányok pompás zászlós
hajója a Dunán, Tiszán, Maroson és minden szép vizeken. Most megint
vigan berreg, zakatol.
De bizony nagyon búsult akkor, mikor László Vilmáék máshová vitték a sok
drága munkát. Gazdag szerencsés leányok előtt, kiknek reggeltől estig
akkor szabad kinézni az ablakon, mikor akarnak: megfoghatatlan dolog az,
hogy a szegény leány akkor sirjon és busuljon, mikor neki is ott lehet
ácsorogni és üldögélni az ablakban.
Sokáig nem került munka, mert elterjedt a hire, hogy Lászlóék is
elvitték a munkát Harkai Bellától. És ha egy nagy úri család elviszi:
akkor a Reif Jakabné, a policzájné, s a német Kádárné is elviszi.
Nagy-Kakasd mit sem tudott arról, mert nem is volt szándékában, hogy
megtudja: mily szomorú napok folynak az öreg Harkaiéknál. Mint ment a
gép, Harkai bácsi olvashatta a szép biztató titkos külföldi leveleket,
és Harkai néni napokig elráspolyozhatott egy-egy ötkrajczáros réz
srófocskán; de azokban a napokban, mikor megállt – Tacitus és Cicero;
Ovid és Virgil; Seneca és Chateaubriand bölcsekre szállott a terhes
kötelesség.
Mily jó, hogy ezeket a a költőket és bölcseket egyre kevesebben és
kevesebben kezdik érteni: ez a körülmény becsesebbekké teszi őket, mert
az emberek, még a kemény uzsorás szivűek is mindig szeretnek olyanokat
hallani, a miket nem értenek. Harkai bácsi tehát a tarisznya fenekén
mindig hozott haza valamit, csakhogy napról-napra ijesztően kevesebbet.
– Tacitus – óh.
– Hagyja Harkai bácsi, – intett Müller úr, egy volt árvaszéki ülnök és
most tehetős magánzó, – tisztelem Agricola bácsit és a germán atyámfiait
is – de kifogyott. Majd a jövő hónapban. Úgy, úgy.
– Mert a mint szépen mondja Cicero, de Seneca – kedves öcsém.
– Igaz, igaz, – komorodott el egy másik pátrónus is, – én való, hogy
élek halok a klasszikusokért – de ez a sok leány – igen sok czipő kell.
Így, így ment az, azokban a napokban, mikor László úr és Némethné
született László Amely legreményteljesebb napjaikat élték és Vilma
kegyetlenül tartotta haragját és féltette Bellától Márton urat.
Most látszott meg, hogy minden dicső volta mellett is letünt a szép
klasszika litterátura világa.
Harkai bácsi, a mit sohasem hitt volna magas képzettsége mellett: oda
sülyedt bánatában, hogy az öreg Márton mellett tisztogatta a kosárhoz
való vesszőket. És e vesszők hasznosabbaknak bizonyultak, mint a
legszebb mondások a harag megfékezéséről, és a béketürésről – Senecából.
Végre egy vén kávés, egy gazdag német, valami kényes fiatal leányt kért
meg, és azt akarta, hogy minél előbb meglegyen a lakodalom.
A jó isten ide Harkaiékhoz juttatta a munkát.
Visszatértek az öröm és reménység áldott, szép, verőfényes napjai. De
Harkai úr is részt vett a munkában – virág-mustrákat rajzolt – serényen.
Elhanyagolta értök kedves klasszikusait az alszög és felszög örömére.
Harkai néni is letette hálátlan óráit – és leánya mellé állt.
E kedves szép napok voltak azok, mikor az öregebb Márton után az ifjabb
Márton úr is – végezve betegei látogatását – bebetekintett Harkai
bácsiékhoz. Itt nem volt harag; nem volt gyülölet, kevélység –: öröm és
megelégedés ragyogott a szemekből, komoly vidámság beszélt az ajkakról.
Az ifjú doktor úr néha szinte elfelejtette, hogy nem Vilma az, kivel oly
nyugodtan, édesen beszélget; hogy haza menet, s majd bús otthonában
annál keserűbben érezze a valót.
Eleinte mint a kedves betegről: mindig Vilmáról folyt a beszéd.
– Ne féljen öcsém uram, – biztatá az öreg Harkainé, – Vilmát ösmerem,
azt nem fogja ujjain forgatni senki. Czivódás, féltékenykedés az egész.
Annál édesebb lesz a béke.
Bella is odafordult nagy kék szemeivel, és derült mosolyával erősítette
anyja állítását. Ő azonban nem szólt többet Vilmáról, sokkal mélyebben
meg volt sértve – és maga sem tudta miért volt: sokkal erősebben
gyülölt, semhogy régi barátnéja védelmére csak egyetlen szó is jöhetett
volna ajkaira.
Később, a mint egyre sűrűbben járt Schwindler úr a László családhoz:
egyenesen kikérte Márton úr a Harkai családtól, hogy a multat ne
emlegessék többé előtte.
Bella napról napra vidámabb, kedvesebb, beszédesebb lett; eleinte mintha
bátyja lett volna: úgy fogadta Sándort, örömmel, zavartalan tekintettel;
majd azon vette magát észre, hogy ismét csak róla és egyedül róla