🕥 31-minute read
A báróné ténsasszony: Regény - 15
Total number of words is 4026
Total number of unique words is 1881
34.8 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
52.6 of words are in the 8000 most common words
És az egész föléledt Nagy-Kakasd e szóra egy tisztes férfiura nézett, a
kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a csizmája;
rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros az áttilája:
_Hunyadi Gusztávra_.
– Ah megjöttek a mieink!
V. (A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)
Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált, meggyűlölt
világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú költőnek, mikor
kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj magyar, mert:
«Lesz még egyszer ünnep a világon!»
Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy templomba
sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd! Mente, attila,
kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő! Mennyi a sok szép
zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok fényes gomb, s mily csillogó
a sok szép magyar párta! A nagy urak épen úgy öltözködnek, mint a
legszegényebb asztalosok; az uri dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a
falusi jegyzőnék és leányaik.
Egyenlőség, testvériség, szabadság!
Hát a németek hol vannak?
Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar ruhába, s
beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember legyen az, a ki meg
tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a magyar.
Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal, panyókán, fél
vállra vetett mentével.
Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon
zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, rojtos topánkában, melyen
egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében egy rettentő
buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú nyelü fokost.
László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú udvarában. Még
nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az egész, és komédia. Majd
jön egy pár század uhlánus s minden bolond magyar ruhást felnyársal.
Hisz nem is tehet mást. Hogy tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és
ki a gazember? ki a régi komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a
régi bús kesergő magyar, a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért
tömlöczöt ült, és Kossuth kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?
Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!
Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth
kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos szív!
És még minő!
Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?
Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint egy
tányér.
Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva, épen
olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden embernek
köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti a bátyja
rettenetes szenvedéseit.
– Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!
És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné
valahogyan.
– Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy csupa
zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.
– No öcsém!
– Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…
És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy meghatottságán
könyekkel enyhítsen.
– Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát?
– Mit választanak? kit választanak?
– Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt, birákat –
mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!
Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a
Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.
– Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.
– Most teszik a takarékban.
– Mi az? hol?
– Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát. Hej, hej,
csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.
Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.
– Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha szemszurásból, hogy
fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat – viseltem is néhány hetekig
(vagy tíz esztendőkig) a német ruhát, tetszik tudni, hogy azért a
Baranyaiaknál jobb magyar a városban nem sok volt.
– No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.
– Kit keressek?
– Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület. Ha
akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.
– De ki az a Hunyadi – bátyám?
A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított egyet a
prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett sarkantyújával.
– Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve, hogy nem
hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó világban
az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy Hunyadi –
egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –
– S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr.
– De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban. Ott
lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar lenni.
Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de megtért,
jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a bugyellárisa.
– De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –
– Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.
– Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.
– Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami akarsz
lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a takarékpénztár
választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke: hát – különben ha
nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert ne félj, lesz elég, a ki
örömest meghallgat.
– Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát Baranyai József –
hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-Kakasd, mint engemet. Én
ültem legtovább a tömlöczben.
– De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?
– Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt csináltam a
németnél?
– Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját, majd
meglátjuk, hova tehetünk.
Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne szóljon,
hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik mindenfelől. Rögtön
megviszik a hírt a takarékba – s aztán elülhetünk.
– De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai idegen előtt
– én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek inkább Kufsteinba vagy
Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába, ha a nagykakasdi híres kún
így beadta a derekát.
– Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a rokonaim régóta
várjuk, hogy forduljon már egy kicsit a világ, hogy mi is juthassunk
valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz, perczeptorsághoz – én
nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól is teszed; a madár is –
elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából, megereszti a torkát: de már
én vén vagyok, s Hunyadi nekem megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem
az is elég.
– Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett –
néhai kétcsillagos Ábris.
– A vén Hajkónak adjuk.
– Hát az első szenátorság?
– Simon öcsémnek adjuk.
– Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.
– Tán azt István fiamnak adjuk.
– Hisz az még gyerek.
– Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.
– Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom, mennyire
fogynak az állomások.
– Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.
– Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a hazámért?
– Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém csak most
símán a nyelvvel.
A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három, négy
tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal a
hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a
legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó,
lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús
csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó szemű,
fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.
Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe orral,
erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos ünnepélyre
készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos selyem, pörkölt
kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága antik gombokkal,
melyek meglehet, valamelyik ambicziózus nagybátyja uráról maradtak reá
szent ereklyekép; lábszárait pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította,
és lábait fényes magyar kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és
nagy kampós sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek,
s egy a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett
nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.
Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk csupa
családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában vannak) – arra
van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy egy irígy csapás a
derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.
Mutatja is, és csillogtatja is.
– Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi
barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr urat a
főigazgatónak bemutatta volna.
– Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun a
mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen
tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most
martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották –
mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent
megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és semmiért ki
nem tennék magukat egy perczig is.
Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete; mindenkinek a
nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos embernek, volt annyi
esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és egy szivélyes csókkal, a mit
még Josefstadtból hozott, bemutassa igaz szeretetét és hódolatát.
Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették harsogó
éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát.
– Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József úr.
– Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit
Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.
– És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.
És újból ölelkezéshez láttak.
Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna részét
minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli kapcsokkal itt is
ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden levő tervezet és névsor
bonczolásához fogtak.
Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember volt a
jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette Baranyai
József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még egyszer látlak.
Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is kihuzhatod – ird oda
Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az időből, hogy még egyszer
– alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah – s úgy oda-oda hajolt a
füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg akarná csókolni.
– Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.
– Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával,
németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult –
Hunyadi úr a jelöltek névsorát.
– Halljuk! – sivíták a kétesek.
– Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.
– Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.
– Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány korában,
mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett be a Baranyai
ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult martyr.
A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte:
– Mészáros Simon.
– Meghalt – ordítá a tömeg.
Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes megnyugvással
hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.
– Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.
– Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.
– Éljen, minden Hajkó éljen!
– Halász Máté.
– Meghalt, perczeptor volt, tovább!
– Bakos Gyuri –
– Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!
És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök hullottak volna egy
koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb kún, mintha megrúgta volna a
földet a halotton.
– Huszár Péter –
– Éljen. Odább.
– Szathmári József –
– Meghalt –
– Dicső Mihály –
– Meghalt – német volt, eb volt!
– Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár Ferencz, –
Süveg Károly.
– Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!
S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.
Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.
– De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én
testvéreim is köztük legyenek?
– Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.
– Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.
A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis hajlandó
volt benyomni a két Baranyai nevet.
Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város négy
sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták kézről-kézre a
sörös poharakat, és éltették az élőket, a kik hivek tudtak maradni a
nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket, farkasokat, rókákat,
disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat, csillagos gazembereket, és
tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek, csókolkoztak a sirjaikon, és
átadták sziveiket amaz édes mámorító gyönyörnek, hogy a magyarok istene
még egyszer elhozta ezt a napot is.
– Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.
Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes
szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:
Hazádnak rendületlenül
Légy hive oh magyar!
Bölcsőd ez, majdan sirod is,
Mely ápol s eltakar.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt.
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és Hunyadi
úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy tett, mintha
mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis fogait, és
forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú nyelvét.
Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget, és
kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot
összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán tetőtől
talpig magyarrá lett.
Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész társaságot
az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére mindnyájan – jelenjenek
meg a nagy vendéglőben, melynek czíme mától fogva, örök emlékezés okáért
legyen a «A kún követhez.»
– A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv a nép
embere! – kiabálá egy vastag lakatos, ki ez által remélte a nagy kórházi
új munkát elnyerhetni.
A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi illedelemből és
a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót, hogy tehát – Éljen
Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi Gusztáv!
Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó Tisza,
rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és egetverő
kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.
Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden vendéglőn,
kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:
– Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.
És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és aláirásokat
gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára fölkapaszkodott, zsidó báró
Schwindler ellen, és összekaparászott minden bűnt, ocsmányságot,
csalást, házasságtörést, erkölcstelen kalandokat, melyek a régi
Schwindler névhez voltak ragadva, és felhoztak minden érdemet, erényt,
dicsőséget, a mi csak egy igaz martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz
ezredes, Baranyai József tiszteletére és magasztalására: addig a László
familia utóbbi komor életét is kezdte valami jótékony napsugár
megfényesíteni.
Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert bátran
járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy hasonló szép,
mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő, a követ czímet.
Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy magukénak
mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket féktelen örömével
megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat legmélyebben érzi. Amely néni
szive teljességéből tudta élvezni a fényes bárói czím minden ahhoz
tartozó kiváltságát, a díszt az utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival
ment; az előkelőség büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a
dicsőséget, mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a
báró ő méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!
Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan életet
élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő és nem is
kivánkozó időses kisasszony képes.
Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-utczában és
képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró Jánosfi Anna és
Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga Alfonzia itt mellettünk –
óh és mind ama nő, kinek egykori szép rózsáival együtt még nem hervadt
el szebb reménysége egy életteljesebb jövő iránt.
László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett:
elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat és
tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát az
ember, mikor erre nézve üt az óra.
László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az emberek
felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy az Ég a
magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos vígasztaló
szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd országos képviselője.
Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit cselekszik,
hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a bárói czímet
okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább gondolatait, épen úgy,
oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló legény az országúton, a ki
talpatlan csizmáját megkimélés szempontjából vállára akasztja, de azért
a jövőtől el is várja a kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott,
megvénült, megőszült gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a
milyen szépek egy gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott
is serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely sokszor
úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int – és másnak
hajtja a lapdát.
Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis jobb lehet
talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében. Szép – szép!
Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt érzéssel,
mintha csak kész pénzt olvasott volna.
Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely hosszú
időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz, ingadozó
esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.
Nem lett valóságos főnök soha!
De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.
Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint országgyűlési
követ – ki tudja?
Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe ezt
senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy ilyen és
olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives felvilágosító
értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr okos kezein mentek
keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se neki, se másnak a
kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a jó sors nem engedte,
hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen érző apa, a kinek csak
egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett leánya, a ki báróné is, és nem
is – nem engedte, hogy annyira megszomoríttassék, mely szerint minden
kellemetlen dolgot, mint a földig leégett ember egyszerre
szövevényestül, ágazatostul megtudjon: tehát abban a szerencsés
helyzetben volt állandóan, hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani
való gazembernek tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát
egy főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.
Egy perczre fölvetem azt a kérdést:
Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más, mint a
tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még soha sem volt –
hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását szivében?
Mert mi egy követ, képviselő?
Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ, hogy igen
igen nagy darab helyen első legyen.
László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a
kérdésre.
A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen Hunyadi
Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott mindenütt megállt és
elolvasta.
És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e kedves
ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult reményeit –
mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek örvendeni kell.
A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is csak
annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta sárgás
fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész
éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.
László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda szegezte
leányára szemeit.
Komor volt a báróné és bús.
De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem mondta, hogy tud
mindent és még se fél, sőt épen azért megy a báróhoz, tépelődött kínos
gondolatok közt az apa.
Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem csak a
szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen eljárását.
A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László Károlyt:
nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?
Mert ugyanis mit csinált?
Épített.
Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona drágás
mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.
Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz nehéz dolog;
ő újra hivatalt kap a veje által, szebbet, díszesebbet, mert van elég s
egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni merte: megtanít
úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!
Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik, hamar
elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban mert az emberek
– a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés, attilás, kucsmás, csákós,
kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába tekinteni.
Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly hirtelen
előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar volt, sőt
úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar hivatalok
között.
– Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.
Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.
Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond kúnon,
magyaron.
– Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik… mormogá
magában. – Jó nép, jó természet!
Felsétált a leányához – a bárónéhoz.
Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.
– Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon, mint
szokott, – Guszti követ lesz!
Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és megcsókolta
feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső hatalma.
Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk és
megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!
Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta, mert bár ő
örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is azonnal
örvendezzenek az ő kedveért.
– Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom.
És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen vonás se
változott.
Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel
bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek
okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog örülni az
is.
Most már tud mindent – de _arról_ soha sem szól.
Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett
volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját
szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a
legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának,
hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de
szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló
minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig,
félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?
Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a
gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy
percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke
öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki
odafent van, jól tudja azt!
Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő
kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút
állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az
égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.
Mit akart az apa?
Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval
kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit
akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden,
mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége
e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot,
úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget
adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és
mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új
örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ:
fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát,
hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg
él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj,
fordulj, ha élni akarsz.
László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
Nem mondta el.
Miért nem?
Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre
ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja;
Hunyadi – a követ –!
László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje
legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy
narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:
– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél
tekintettel se nézett utána.
– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, –
nagyon hidegen bánsz az apáddal.
– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok
vele sehogy.
– Vilma!
– Mit akar édes anyám?
– Apád nagyon szeretett.
– Oh tudom!
S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
– Leánykorodban nem úgy bántál vele.
– Én most is leány vagyok.
Az anya megdöbbent e különös szóra.
– Hogy volnál?
– Igen anyám.
– De férjed?
– Nekem nincs – –
És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
– Hát nem esküdtél meg előttünk?
– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.
Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban:
sokáig, sokáig elzárkózott.
Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád
vezér – nehány főfő barátjával.
Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet
ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a csizmája;
rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros az áttilája:
_Hunyadi Gusztávra_.
– Ah megjöttek a mieink!
V. (A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)
Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált, meggyűlölt
világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú költőnek, mikor
kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj magyar, mert:
«Lesz még egyszer ünnep a világon!»
Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy templomba
sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd! Mente, attila,
kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő! Mennyi a sok szép
zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok fényes gomb, s mily csillogó
a sok szép magyar párta! A nagy urak épen úgy öltözködnek, mint a
legszegényebb asztalosok; az uri dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a
falusi jegyzőnék és leányaik.
Egyenlőség, testvériség, szabadság!
Hát a németek hol vannak?
Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar ruhába, s
beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember legyen az, a ki meg
tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a magyar.
Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal, panyókán, fél
vállra vetett mentével.
Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon
zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, rojtos topánkában, melyen
egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében egy rettentő
buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú nyelü fokost.
László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú udvarában. Még
nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az egész, és komédia. Majd
jön egy pár század uhlánus s minden bolond magyar ruhást felnyársal.
Hisz nem is tehet mást. Hogy tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és
ki a gazember? ki a régi komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a
régi bús kesergő magyar, a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért
tömlöczöt ült, és Kossuth kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?
Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!
Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth
kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos szív!
És még minő!
Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?
Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint egy
tányér.
Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva, épen
olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden embernek
köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti a bátyja
rettenetes szenvedéseit.
– Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!
És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné
valahogyan.
– Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy csupa
zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.
– No öcsém!
– Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…
És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy meghatottságán
könyekkel enyhítsen.
– Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát?
– Mit választanak? kit választanak?
– Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt, birákat –
mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!
Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a
Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.
– Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.
– Most teszik a takarékban.
– Mi az? hol?
– Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát. Hej, hej,
csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.
Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.
– Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha szemszurásból, hogy
fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat – viseltem is néhány hetekig
(vagy tíz esztendőkig) a német ruhát, tetszik tudni, hogy azért a
Baranyaiaknál jobb magyar a városban nem sok volt.
– No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.
– Kit keressek?
– Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület. Ha
akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.
– De ki az a Hunyadi – bátyám?
A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított egyet a
prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett sarkantyújával.
– Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve, hogy nem
hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó világban
az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy Hunyadi –
egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –
– S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr.
– De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban. Ott
lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar lenni.
Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de megtért,
jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a bugyellárisa.
– De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –
– Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.
– Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.
– Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami akarsz
lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a takarékpénztár
választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke: hát – különben ha
nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert ne félj, lesz elég, a ki
örömest meghallgat.
– Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát Baranyai József –
hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-Kakasd, mint engemet. Én
ültem legtovább a tömlöczben.
– De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?
– Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt csináltam a
németnél?
– Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját, majd
meglátjuk, hova tehetünk.
Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne szóljon,
hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik mindenfelől. Rögtön
megviszik a hírt a takarékba – s aztán elülhetünk.
– De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai idegen előtt
– én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek inkább Kufsteinba vagy
Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába, ha a nagykakasdi híres kún
így beadta a derekát.
– Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a rokonaim régóta
várjuk, hogy forduljon már egy kicsit a világ, hogy mi is juthassunk
valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz, perczeptorsághoz – én
nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól is teszed; a madár is –
elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából, megereszti a torkát: de már
én vén vagyok, s Hunyadi nekem megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem
az is elég.
– Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett –
néhai kétcsillagos Ábris.
– A vén Hajkónak adjuk.
– Hát az első szenátorság?
– Simon öcsémnek adjuk.
– Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.
– Tán azt István fiamnak adjuk.
– Hisz az még gyerek.
– Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.
– Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom, mennyire
fogynak az állomások.
– Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.
– Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a hazámért?
– Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém csak most
símán a nyelvvel.
A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három, négy
tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal a
hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a
legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó,
lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús
csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó szemű,
fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.
Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe orral,
erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos ünnepélyre
készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos selyem, pörkölt
kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága antik gombokkal,
melyek meglehet, valamelyik ambicziózus nagybátyja uráról maradtak reá
szent ereklyekép; lábszárait pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította,
és lábait fényes magyar kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és
nagy kampós sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek,
s egy a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett
nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.
Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk csupa
családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában vannak) – arra
van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy egy irígy csapás a
derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.
Mutatja is, és csillogtatja is.
– Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi
barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr urat a
főigazgatónak bemutatta volna.
– Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun a
mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen
tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most
martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották –
mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent
megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és semmiért ki
nem tennék magukat egy perczig is.
Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete; mindenkinek a
nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos embernek, volt annyi
esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és egy szivélyes csókkal, a mit
még Josefstadtból hozott, bemutassa igaz szeretetét és hódolatát.
Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették harsogó
éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát.
– Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József úr.
– Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit
Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.
– És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.
És újból ölelkezéshez láttak.
Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna részét
minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli kapcsokkal itt is
ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden levő tervezet és névsor
bonczolásához fogtak.
Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember volt a
jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette Baranyai
József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még egyszer látlak.
Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is kihuzhatod – ird oda
Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az időből, hogy még egyszer
– alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah – s úgy oda-oda hajolt a
füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg akarná csókolni.
– Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.
– Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával,
németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult –
Hunyadi úr a jelöltek névsorát.
– Halljuk! – sivíták a kétesek.
– Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.
– Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.
– Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány korában,
mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett be a Baranyai
ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult martyr.
A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte:
– Mészáros Simon.
– Meghalt – ordítá a tömeg.
Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes megnyugvással
hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.
– Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.
– Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.
– Éljen, minden Hajkó éljen!
– Halász Máté.
– Meghalt, perczeptor volt, tovább!
– Bakos Gyuri –
– Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!
És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök hullottak volna egy
koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb kún, mintha megrúgta volna a
földet a halotton.
– Huszár Péter –
– Éljen. Odább.
– Szathmári József –
– Meghalt –
– Dicső Mihály –
– Meghalt – német volt, eb volt!
– Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár Ferencz, –
Süveg Károly.
– Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!
S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.
Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.
– De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én
testvéreim is köztük legyenek?
– Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.
– Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.
A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis hajlandó
volt benyomni a két Baranyai nevet.
Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város négy
sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták kézről-kézre a
sörös poharakat, és éltették az élőket, a kik hivek tudtak maradni a
nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket, farkasokat, rókákat,
disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat, csillagos gazembereket, és
tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek, csókolkoztak a sirjaikon, és
átadták sziveiket amaz édes mámorító gyönyörnek, hogy a magyarok istene
még egyszer elhozta ezt a napot is.
– Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.
Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes
szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:
Hazádnak rendületlenül
Légy hive oh magyar!
Bölcsőd ez, majdan sirod is,
Mely ápol s eltakar.
Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt.
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.
A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és Hunyadi
úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy tett, mintha
mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis fogait, és
forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú nyelvét.
Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget, és
kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot
összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán tetőtől
talpig magyarrá lett.
Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész társaságot
az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére mindnyájan – jelenjenek
meg a nagy vendéglőben, melynek czíme mától fogva, örök emlékezés okáért
legyen a «A kún követhez.»
– A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv a nép
embere! – kiabálá egy vastag lakatos, ki ez által remélte a nagy kórházi
új munkát elnyerhetni.
A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi illedelemből és
a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót, hogy tehát – Éljen
Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi Gusztáv!
Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó Tisza,
rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és egetverő
kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.
Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden vendéglőn,
kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:
– Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.
És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és aláirásokat
gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára fölkapaszkodott, zsidó báró
Schwindler ellen, és összekaparászott minden bűnt, ocsmányságot,
csalást, házasságtörést, erkölcstelen kalandokat, melyek a régi
Schwindler névhez voltak ragadva, és felhoztak minden érdemet, erényt,
dicsőséget, a mi csak egy igaz martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz
ezredes, Baranyai József tiszteletére és magasztalására: addig a László
familia utóbbi komor életét is kezdte valami jótékony napsugár
megfényesíteni.
Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert bátran
járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy hasonló szép,
mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő, a követ czímet.
Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy magukénak
mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket féktelen örömével
megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat legmélyebben érzi. Amely néni
szive teljességéből tudta élvezni a fényes bárói czím minden ahhoz
tartozó kiváltságát, a díszt az utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival
ment; az előkelőség büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a
dicsőséget, mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a
báró ő méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!
Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan életet
élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő és nem is
kivánkozó időses kisasszony képes.
Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-utczában és
képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró Jánosfi Anna és
Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga Alfonzia itt mellettünk –
óh és mind ama nő, kinek egykori szép rózsáival együtt még nem hervadt
el szebb reménysége egy életteljesebb jövő iránt.
László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett:
elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat és
tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát az
ember, mikor erre nézve üt az óra.
László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az emberek
felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy az Ég a
magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos vígasztaló
szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd országos képviselője.
Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit cselekszik,
hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a bárói czímet
okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább gondolatait, épen úgy,
oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló legény az országúton, a ki
talpatlan csizmáját megkimélés szempontjából vállára akasztja, de azért
a jövőtől el is várja a kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott,
megvénült, megőszült gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a
milyen szépek egy gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott
is serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely sokszor
úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int – és másnak
hajtja a lapdát.
Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis jobb lehet
talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében. Szép – szép!
Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt érzéssel,
mintha csak kész pénzt olvasott volna.
Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely hosszú
időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz, ingadozó
esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.
Nem lett valóságos főnök soha!
De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.
Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint országgyűlési
követ – ki tudja?
Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe ezt
senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy ilyen és
olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives felvilágosító
értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr okos kezein mentek
keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se neki, se másnak a
kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a jó sors nem engedte,
hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen érző apa, a kinek csak
egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett leánya, a ki báróné is, és nem
is – nem engedte, hogy annyira megszomoríttassék, mely szerint minden
kellemetlen dolgot, mint a földig leégett ember egyszerre
szövevényestül, ágazatostul megtudjon: tehát abban a szerencsés
helyzetben volt állandóan, hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani
való gazembernek tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát
egy főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.
Egy perczre fölvetem azt a kérdést:
Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más, mint a
tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még soha sem volt –
hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását szivében?
Mert mi egy követ, képviselő?
Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ, hogy igen
igen nagy darab helyen első legyen.
László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a
kérdésre.
A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen Hunyadi
Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott mindenütt megállt és
elolvasta.
És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e kedves
ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult reményeit –
mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek örvendeni kell.
A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is csak
annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta sárgás
fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész
éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.
László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda szegezte
leányára szemeit.
Komor volt a báróné és bús.
De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem mondta, hogy tud
mindent és még se fél, sőt épen azért megy a báróhoz, tépelődött kínos
gondolatok közt az apa.
Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem csak a
szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen eljárását.
A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László Károlyt:
nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?
Mert ugyanis mit csinált?
Épített.
Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona drágás
mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.
Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz nehéz dolog;
ő újra hivatalt kap a veje által, szebbet, díszesebbet, mert van elég s
egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni merte: megtanít
úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!
Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik, hamar
elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban mert az emberek
– a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés, attilás, kucsmás, csákós,
kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába tekinteni.
Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly hirtelen
előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar volt, sőt
úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar hivatalok
között.
– Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.
Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.
Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond kúnon,
magyaron.
– Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik… mormogá
magában. – Jó nép, jó természet!
Felsétált a leányához – a bárónéhoz.
Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.
– Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon, mint
szokott, – Guszti követ lesz!
Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és megcsókolta
feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső hatalma.
Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk és
megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!
Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta, mert bár ő
örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is azonnal
örvendezzenek az ő kedveért.
– Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom.
És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen vonás se
változott.
Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel
bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek
okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog örülni az
is.
Most már tud mindent – de _arról_ soha sem szól.
Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett
volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját
szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a
legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának,
hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de
szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló
minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig,
félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?
Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a
gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy
percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke
öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki
odafent van, jól tudja azt!
Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő
kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút
állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az
égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.
Mit akart az apa?
Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval
kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit
akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden,
mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége
e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot,
úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget
adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és
mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új
örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ:
fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát,
hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg
él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj,
fordulj, ha élni akarsz.
László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
Nem mondta el.
Miért nem?
Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre
ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja;
Hunyadi – a követ –!
László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje
legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy
narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:
– Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél
tekintettel se nézett utána.
– Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, –
nagyon hidegen bánsz az apáddal.
– Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok
vele sehogy.
– Vilma!
– Mit akar édes anyám?
– Apád nagyon szeretett.
– Oh tudom!
S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
– Leánykorodban nem úgy bántál vele.
– Én most is leány vagyok.
Az anya megdöbbent e különös szóra.
– Hogy volnál?
– Igen anyám.
– De férjed?
– Nekem nincs – –
És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
– Hát nem esküdtél meg előttünk?
– Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.
Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban:
sokáig, sokáig elzárkózott.
Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád
vezér – nehány főfő barátjával.
Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet
ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A báróné ténsasszony: Regény - 16
- Parts
- A báróné ténsasszony: Regény - 01
- A báróné ténsasszony: Regény - 02
- A báróné ténsasszony: Regény - 03
- A báróné ténsasszony: Regény - 04
- A báróné ténsasszony: Regény - 05
- A báróné ténsasszony: Regény - 06
- A báróné ténsasszony: Regény - 07
- A báróné ténsasszony: Regény - 08
- A báróné ténsasszony: Regény - 09
- A báróné ténsasszony: Regény - 10
- A báróné ténsasszony: Regény - 11
- A báróné ténsasszony: Regény - 12
- A báróné ténsasszony: Regény - 13
- A báróné ténsasszony: Regény - 14
- A báróné ténsasszony: Regény - 15
- A báróné ténsasszony: Regény - 16
- A báróné ténsasszony: Regény - 17
- A báróné ténsasszony: Regény - 18
- A báróné ténsasszony: Regény - 19
- A báróné ténsasszony: Regény - 20
- A báróné ténsasszony: Regény - 21