🕥 31-minute read

A báróné ténsasszony: Regény - 15

Total number of words is 4026
Total number of unique words is 1881
34.8 of words are in the 2000 most common words
45.6 of words are in the 5000 most common words
52.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  És az egész föléledt Nagy-Kakasd e szóra egy tisztes férfiura nézett, a
  kin az utolsó gomb is magyar volt; a kinek rojtos volt a csizmája;
  rojtos a nyakravalója; kolcsag tollas a kucsmája; zsinoros az áttilája:
  _Hunyadi Gusztávra_.
  – Ah megjöttek a mieink!
  
  V. (A kún-követ s egy nagyszerű fáklyás zene.)
  Új világ, tündöklő szép világ állott a régi, komor, megutált, meggyűlölt
  világ helyébe. Igaza volt a nagy magyar, szomorú költőnek, mikor
  kétségbeesésében énekelte, hogy azért se busulj magyar, mert:
  «Lesz még egyszer ünnep a világon!»
  Hogy járnak az emberek, mintha mindenki lakodalomba vagy templomba
  sietne, és milyen ruhában jár az egész Nagy-Kakasd! Mente, attila,
  kucsma, kalpag, tollas kalap, arany rojtos nyakkendő! Mennyi a sok szép
  zsinor, vitézkötés, mentekötő; mennyi a sok fényes gomb, s mily csillogó
  a sok szép magyar párta! A nagy urak épen úgy öltözködnek, mint a
  legszegényebb asztalosok; az uri dámák, kisasszonyok úgy járnak, mint a
  falusi jegyzőnék és leányaik.
  Egyenlőség, testvériség, szabadság!
  Hát a németek hol vannak?
  Megette őket a sok zsinor, meg sujtás. Felöltöztek magyar ruhába, s
  beállottak kunoknak, jászoknak, magyaroknak. Ember legyen az, a ki meg
  tudja különböztetni, ki itt a német, vagy a magyar.
  Hayermayer úr csupa magyarban kolcsag tollas kalpaggal, panyókán, fél
  vállra vetett mentével.
  Stuckmandli úr lila szín attilában türkizes gombokkal, gazdagon
  zsinorozott magyar mellényben és nadrágban, rojtos topánkában, melyen
  egy igen alkalmas kis sarkantyú veri az új nótát, kezében egy rettentő
  buzogányt tart, Hayermayer úr meg egy hosszú-hosszú nyelü fokost.
  László úr is beöltözött – és csöndesen ott sétál a hosszú udvarában. Még
  nem igen mer kimenni. Mind azt hiszi, tréfa az egész, és komédia. Majd
  jön egy pár század uhlánus s minden bolond magyar ruhást felnyársal.
  Hisz nem is tehet mást. Hogy tudná kiválogatni: ki a becsületes ember és
  ki a gazember? ki a régi komisz német, a ki rágta a magyart; és ki a
  régi bús kesergő magyar, a kinek a fia, bátyja, leánya magyar szóért
  tömlöczöt ült, és Kossuth kalapért vagy bankóért deresen nyugodott?
  Ah! isten hozta, Baranyai Mihály úr!
  Hogy vigyorog, hogy szidja a németet és ölelkezik a régi Kossuth
  kutyákkal. Csupa szív, igazán, hogy az egész ember egy valóságos szív!
  És még minő!
  Ah! Baranyai Ábris úr! Hát a két csillag a nyakon?
  Van helyette a sarkakon akkora két pengő tarajos sarkantyú, mint egy
  tányér.
  Most szabadult ki a bátyjuk: József úr. Vele megy karon fogva, épen
  olyan örömmel, mintha ő jött volna haza Josefstadtból. Minden embernek
  köszönnek, és Ábris mindenütt sir, a hol csak elbeszélheti a bátyja
  rettenetes szenvedéseit.
  – Mennyit szenvedett szegény Jóska bátyám! De megállj német!
  És akkora bottal fenyegeti az eget, hogy nem lenne jó, ha fölérné
  valahogyan.
  – Kedves bátyám Sebestyén bácsi – nézze csak – kiált oda egy csupa
  zsinór kúnnak – jőjjön, jőjjön.
  – No öcsém!
  – Jóska bácsi – kiszabadult. A magyarok istene…
  És Ábris oda borul a Mihály bácsi széles vállára, – hogy meghatottságán
  könyekkel enyhítsen.
  – Ejnye be jókor József öcsém. Épen választásokra jött. Hát?
  – Mit választanak? kit választanak?
  – Követet, főbirót, tanácsosokat, alispánt, árvaszéki elnököt, birákat –
  mindent mindent. Hej József öcsém megszürte a német!
  Ábris igen érzékenyen törülgeti a szemeit, és folyvást emlegeti a
  Josefstadti martyrokat – mintha ő is ott hízott volna meg.
  – Hát ki lesz a követ? – kérdi József úr, érezve martyrsága jogait.
  – Most teszik a takarékban.
  – Mi az? hol?
  – Onnan jövök. Hunyadi öcsém megmondja, ők készítik a listát. Hej, hej,
  csakhogy megjött! No nem akasztották föl. Beválasztjuk.
  Ábris oda szorítja magát az öreg bácsihoz.
  – Lelkem Mihály bátyám, én mindig igaz voltam, ha szemszurásból, hogy
  fel ne akaszszák a drága lelkem bátyámat – viseltem is néhány hetekig
  (vagy tíz esztendőkig) a német ruhát, tetszik tudni, hogy azért a
  Baranyaiaknál jobb magyar a városban nem sok volt.
  – No, no, öcsém, csak fogódjék. Keresse a jó embereket.
  – Kit keressek?
  – Bizony most Hunyadi öcsém diktál. A hol a pénz: ott a becsület. Ha
  akarja öcsém, mindjárt be is vezetem. Tegyük a listába. Tegyük.
  – De ki az a Hunyadi – bátyám?
  A vén kún egyet törült az üstökén, megrázta a fejét, s lódított egyet a
  prémes, vastag vitéz kötéses mentéjén, s csörrentett sarkantyújával.
  – Nem tudom én, mit mondjak József öcsém – szólt, széttekintve, hogy nem
  hallják-e valamely fülelők. – Itt igazán most egy kicsit a jó világban
  az ember furcsa dolgokat is lát. Hát ez a Schwindler – vagy Hunyadi –
  egy kicsit ezeknek előtte nagy menykő német volt –
  – S most ez lenne a vezér Nagy-Kakasdon? – kiáltá József úr.
  – De lassabban öcsém, mert itt nem vagyunk ám Josefstadtban. Ott
  lehetett, itt erősen vigyázni kell most, ha az ember valami akar lenni.
  Annyi a folyamodó, mint a sáska. Német volt az eb lelke, de megtért,
  jókor megtért, aztán gazdag ember, győzi. Kifogyhatatlan a bugyellárisa.
  – De bátyám, a ki szinte tömlöczöt ült, tűri, hogy egy idegen –
  – Nem idegen, elvette László Károly leányát. Úgy van öcsém.
  – Az is egy semmirekellő ember volt teljes életében.
  – Már azt öcsém szidhatod, nem baj, de Hunyadinak, ha valami akarsz
  lenni – most hagyjunk békét. Itt most Nagy-Kakasdon a takarékpénztár
  választ s mivel Hunyadi annak az igazgatója, a lelke: hát – különben ha
  nem akarsz lenni semmi – akkor szidhatod, mert ne félj, lesz elég, a ki
  örömest meghallgat.
  – Hogy ne akarnék – emelte fel büszkén martyr homlokát Baranyai József –
  hiszen csak nem választ mást követnek Nagy-Kakasd, mint engemet. Én
  ültem legtovább a tömlöczben.
  – De van-e sok pénzed öcsém? Nagyon sok szórni való pénzed?
  – Hát honnan vettem volna. – Tán tizenkét esztendeig pénzt csináltam a
  németnél?
  – Akkor legjobb lesz, ha dicséred Hunyadit, találd el a módját, majd
  meglátjuk, hova tehetünk.
  Ábris mindegyre rángatta bátyját, hogy az isten világába – ne szóljon,
  hagyjon békét minden beszédnek; nézze, hogy nézik mindenfelől. Rögtön
  megviszik a hírt a takarékba – s aztán elülhetünk.
  – De én, a ki a forradalomban ezredes voltam – egy sehonnai idegen előtt
  – én? befogjam a számat? Mindjárt visszamegyek inkább Kufsteinba vagy
  Budveiszba, vagy az ördögök kaszamatájába, ha a nagykakasdi híres kún
  így beadta a derekát.
  – Öcsém, én látod, meg a testvéreim, meg a fiaim, meg a rokonaim régóta
  várjuk, hogy forduljon már egy kicsit a világ, hogy mi is juthassunk
  valamihez – egy kis főbirósághoz, szenátorsághoz, perczeptorsághoz – én
  nem szólhatok. Te ha akarsz, lármázhatsz, jól is teszed; a madár is –
  elhiszem, mikor kimenekül a kaliczkájából, megereszti a torkát: de már
  én vén vagyok, s Hunyadi nekem megigérte az árvaszéki elnökséget. Nekem
  az is elég.
  – Hát a főbiró? – döfött egyet buzogányával a magyar vitézzé lett –
  néhai kétcsillagos Ábris.
  – A vén Hajkónak adjuk.
  – Hát az első szenátorság?
  – Simon öcsémnek adjuk.
  – Hát a főjegyzőség – szólt a dologba Ábris.
  – Tán azt István fiamnak adjuk.
  – Hisz az még gyerek.
  – Nem kérik a keresztlevelét öcsém, aztán benne van a listában.
  – Hát ki lesz a főkapitány, – sürgeté József a martyr, – látom, mennyire
  fogynak az állomások.
  – Az öcsém, az alighanem a vén Ugodi. Sokat szenvedett.
  – Itt hát én hiába jöttem haza? Én hiába szenvedtem a hazámért?
  – Meglátjuk, menjünk be – itt a takarék. Hanem József öcsém csak most
  símán a nyelvvel.
  A takarékpénztár egy törpe, füstös, nyirkos épület volt, három, négy
  tágas szobából álló, – ketreczekkel ellátott alkalmatosságokkal a
  hivatalnokok számára. Hosszú, zöld posztós asztalok nyultak el a
  legnagyobbik teremben, melyet most nagy csomó pipázó, szivarozó,
  lármázó, kurjongató, zsinoros, attilás, pitykés, dolmános, sarkantyús
  csizmás, fokosos, buzogányos, tollas kalapos, kucsmás, villogó szemű,
  fekete kún ember töltött be az utolsó sarokig.
  Az asztal közepén ült Hunyadi Gusztáv úr, nagy hajlott görbe orral,
  erősen kipödört hosszú bajúszszal, – mintha valami országos ünnepélyre
  készült volna már: – teljes díszmagyarban. Valami habos selyem, pörkölt
  kávészín attila fedte keszeg behorpadt mellét, drága antik gombokkal,
  melyek meglehet, valamelyik ambicziózus nagybátyja uráról maradtak reá
  szent ereklyekép; lábszárait pötyögős, zsinóros magyar nadrág borította,
  és lábait fényes magyar kordován csizma, hosszú fityegő rojtokkal és
  nagy kampós sarkantyúkkal: ujjain hatalmas gyémántos gyűrűk tündököltek,
  s egy a mutatón akkora, hogy a szegény Hunyadi Lászlóé se lehetett
  nagyobb, a melyikkel a gonosz Czillei csapását felfognia sikerült.
  Úgy látszik – ez a nagy családi gyűrű – (mert az ilyen gyűrűk csupa
  családi gyűrűk, már akkor, mikor még a zsidó boltjában vannak) – arra
  van szánva, hogy ha valahonnan fenyegetné még egy egy irígy csapás a
  derék Hunyadit – ez fogja fel mindet.
  Mutatja is, és csillogtatja is.
  – Éljen, Isten hozta, Isten hozott édes Józsim – ugráltak fel a régi
  barátok és ösmerősök közül néhányan, még mielőtt valaki a martyr urat a
  főigazgatónak bemutatta volna.
  – Hát ez a híres tyúktolvaj, ez a lópeczér – súgá egy üstökös kun a
  mellette ülőnek – haza került; nem tudott odaveszni? Hogy az ilyen
  tolvaj nem jutott akasztófára. Mennyit rabolt testvéreivel s most
  martyr! Néhányan, a kik e csöndes üdvözlő szavakat hallották –
  mosolyogtak, mint olyan jó emberek, a kik a világon mindent
  megmosolyognak és a kik hitvány önző szivükkel senkiért és semmiért ki
  nem tennék magukat egy perczig is.
  Baranyai József urat meghatotta pátriótáinak szeretete; mindenkinek a
  nyakába borult, de elsőben is, mint valódi okos embernek, volt annyi
  esze, hogy a Hunyadi úr nyakába boruljon és egy szivélyes csókkal, a mit
  még Josefstadtból hozott, bemutassa igaz szeretetét és hódolatát.
  Most aztán a legóvatosabbak és legravaszabbak is elővették harsogó
  éljeneiket. Hisz a főigazgató adott jó példát.
  – Szervusz lelkem barátom! – kiáltá Hunyadi urat ölelgetve József úr.
  – Isten hozott dicső barátom! – viszonzá hévvel a szeretet jeleit
  Hunyadi úr – sokat hallottam rólad.
  – És én te rólad. Nagyszerű ember vagy. Csókollak.
  És újból ölelkezéshez láttak.
  Miután e hazafias szivélyeskedésből bőségesen kivette volna részét
  minden érdekelt fél, s a régi barátság több rendbeli kapcsokkal itt is
  ott is megerősíttetett volna, az épen napirenden levő tervezet és névsor
  bonczolásához fogtak.
  Egy sovány, sárga veres arczú, gyér világos sárga hajú uri ember volt a
  jegyző, – kinek vállait többször a legszivélyesebben veregette Baranyai
  József úr, mondogatva: ah Albert lelkem, csakhogy még egyszer látlak.
  Varga Pistát húzd ki; – ah lelkem – Hajkó Palit is kihuzhatod – ird oda
  Ábrist; – ah kedves Albert, csakhogy kitelt az időből, hogy még egyszer
  – alkapitány legyen Miska öcsém – ah ah – s úgy oda-oda hajolt a
  füléhez, mintha a sárga fejét meg-meg akarná csókolni.
  – Halljuk, halljuk! – nyughatatlankodott a hazafi sokaság.
  – Felolvasnók talán – szólt – tíz év óta ösmert kappan hangjával,
  németes kiejtésével, melyhez egy kis zsidós torokhehezet is járult –
  Hunyadi úr a jelöltek névsorát.
  – Halljuk! – sivíták a kétesek.
  – Halljuk! – mormogták – a főbb állomásokra aspirálok.
  – Halljuk! – követelték a biztosra jelöltek.
  – Halljuk! – kiáltotta akkora hangon, mint guerilla kapitány korában,
  mikor egy éjszaka háromszáz darab lopott ökröt tereltetett be a Baranyai
  ősi pusztára – József úr, a csak imént kiszabadult martyr.
  A sovány sárga uri ember éles csengő hangon így kezdte:
  – Mészáros Simon.
  – Meghalt – ordítá a tömeg.
  Hunyadi úr tudta már, mi ez a rettenetes szó és teljes megnyugvással
  hajtotta előre bodros hajú fejét – hogy igen.
  – Most is hivatalt vadászott a németnél. Pusztuljon.
  – Hajkó András – olvasá tovább a sárga hajú.
  – Éljen, minden Hajkó éljen!
  – Halász Máté.
  – Meghalt, perczeptor volt, tovább!
  – Bakos Gyuri –
  – Le vele, meghalt, minden Bakos meghalt!
  És dörömbölt a tömeg, mintha vastag kemény göröngyök hullottak volna egy
  koporsóra. Még úgy is tett egy-egy hevesebb kún, mintha megrúgta volna a
  földet a halotton.
  – Huszár Péter –
  – Éljen. Odább.
  – Szathmári József –
  – Meghalt –
  – Dicső Mihály –
  – Meghalt – német volt, eb volt!
  – Nagy József, – Baranyai Mihály, – Baranyai Ábris, – Molnár Ferencz, –
  Süveg Károly.
  – Meghaltak! Rothadjon az áruló lelkök!
  S óh, hogy rúgták, gyúrták rájuk a földet.
  Még Hunyadi úr is mozgatta a sarkantyús magyar lábait.
  – De uraim – sáppadozott Baranyai József – az én öcséim s az én
  testvéreim is köztük legyenek?
  – Most még üljenek a fekete földben! – ordíták féktelen dühvel.
  – Ha ki tudnak hajtani, mint a fű – tegyék.
  A tömeg nevetett és egy része valami alsó rendű hivatalba mégis hajlandó
  volt benyomni a két Baranyai nevet.
  Miután nehány Bach magyart hamarosan fölnégyeltek, és a város négy
  sarkára kiszegeztek: nevetve, üvöltve, vidáman jártatták kézről-kézre a
  sörös poharakat, és éltették az élőket, a kik hivek tudtak maradni a
  nyomorult világban és gúnyolták szidták az ebeket, farkasokat, rókákat,
  disznókat, tolvajokat, latrokat, hóhérokat, csillagos gazembereket, és
  tomboltak a tetemeiken, és ölelkeztek, csókolkoztak a sirjaikon, és
  átadták sziveiket amaz édes mámorító gyönyörnek, hogy a magyarok istene
  még egyszer elhozta ezt a napot is.
  – Éljen Kossuth! – harsogák egyszerre.
  Lecsapták a sörös poharakat. Fölemelkedtek székeikről, s könyes
  szemekkel, örömtől, reménytől, hittől áthatott érzéssel énekelték:
   Hazádnak rendületlenül
   Légy hive oh magyar!
   Bölcsőd ez, majdan sirod is,
   Mely ápol s eltakar.
   Ez a föld, melyen annyiszor
   Apáid vére folyt.
   Ez, melyhez minden szent nevet
   Egy ezredév csatolt.
  A lelkesült tömeg zúgta a felséges ódának minden strófáját, és Hunyadi
  úr is, a ki az egészből egyetlen verset is nem tudott, úgy tett, mintha
  mindnyáját ő fúná; mozgatta a hegyes, éles fehér hamis fogait, és
  forgatta, öblögette, mint a tigris – szájában piros hosszú nyelvét.
  Fokosát föl-fölemelte, és villogó szemekkel kereste az ellenséget, és
  kész lett volna fölhevülésében minden asztalt, széket és ablakot
  összetörni, és megmutatni, hogy milyen a magyar, mikor igazán tetőtől
  talpig magyarrá lett.
  Mint egy égi sugalatból – előre szökött, és fölkérte az egész társaságot
  az otthon maradt hivekkel együtt, hogy ma estére mindnyájan – jelenjenek
  meg a nagy vendéglőben, melynek czíme mától fogva, örök emlékezés okáért
  legyen a «A kún követhez.»
  – A kún követhez kiabálák – éljen a kún követ, Hunyadi Gusztáv a nép
  embere! – kiabálá egy vastag lakatos, ki ez által remélte a nagy kórházi
  új munkát elnyerhetni.
  A közönség – bár ebben megállapodás még nem volt – ennyi illedelemből és
  a nagy vacsora iránti elösmerésből földobta a szót, hogy tehát – Éljen
  Nagy-Kakasd országgyűlési követe: Hunyadi Gusztáv!
  Ez a szó – mint a hömpölygő áradat, mint a partját törött zuhogó Tisza,
  rohant utczáról-utczára, és zúgott a László palota, – és egetverő
  kiabálással üvöltött a Hunyadi kastély előtt.
  Néhány nap mulva minden utczasarki épületen és minden vendéglőn,
  kávéházon ott pompázott piros fehér és zöld betűkkel:
  – Éljen dr. Hunyadi Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője.
  És míg egyfelől a Baranyai-nemzetség házról-házra járt, és aláirásokat
  gyűjtött a sehonnai, jöttment, uborkafára fölkapaszkodott, zsidó báró
  Schwindler ellen, és összekaparászott minden bűnt, ocsmányságot,
  csalást, házasságtörést, erkölcstelen kalandokat, melyek a régi
  Schwindler névhez voltak ragadva, és felhoztak minden érdemet, erényt,
  dicsőséget, a mi csak egy igaz martyrt megillethet – bátyjuk, a vitéz
  ezredes, Baranyai József tiszteletére és magasztalására: addig a László
  familia utóbbi komor életét is kezdte valami jótékony napsugár
  megfényesíteni.
  Némethné született László Amely néni újra fellélekzett, mert bátran
  járni mindenfelé, s az elvesztett báró czím helyett egy hasonló szép,
  mert egészen ujdonat új, czímet használt: a képviselő, a követ czímet.
  Egyes családok azzal vannak megáldva a jó istentől, hogy magukénak
  mondhatnak egy oly áldott teremtést, ki örömeiket féktelen örömével
  megszázszorozza, és bánatukat, gyászukat legmélyebben érzi. Amely néni
  szive teljességéből tudta élvezni a fényes bárói czím minden ahhoz
  tartozó kiváltságát, a díszt az utczán, ha Vilmával, vagy Gusztival
  ment; az előkelőség büszkeségét, ha alsóbbrendű látogatókat fogadott; a
  dicsőséget, mikor egy-egy kevély ajakról hallhatta: a báróné, a báró, a
  báró ő méltósága itt, a báróné ő nagysága ott!
  Ily örömök erősebb felfogására csak egy-egy nagyságos ártatlan életet
  élő özvegy hölgy, vagy egy már soha többé férjhez nem menő és nem is
  kivánkozó időses kisasszony képes.
  Tudom, hogy képes volna erre a vén Popovics Nina a Gábor-utczában és
  képes az öreg szürke hajú, igen sok új ruhával biró Jánosfi Anna és
  Mária kisasszony; igen képes az özvegy Varga Alfonzia itt mellettünk –
  óh és mind ama nő, kinek egykori szép rózsáival együtt még nem hervadt
  el szebb reménysége egy életteljesebb jövő iránt.
  László Károly úr is kisétált az utczára s a mit régóta nem tett:
  elfogadta az üdvözlő tekinteteket és köszöntéseket és hajlongásokat és
  tiszteletteljes bókolásokat, melyeket napnál világosabban meglát az
  ember, mikor erre nézve üt az óra.
  László Károly úr kijebb ment, kijebb kijebb; belebb belebb az emberek
  felé. Jól esett, becsületes érzésű megcsalt szivének, hogy az Ég a
  magasból egy bátorító sugárt küldött – azon csodálatos vígasztaló
  szóban, hogy: éljen Hunyadi Gusztáv Nagy-Kakasd országos képviselője.
  Reá mondta magában, a nélkül, hogy talán tudta volna, mit cselekszik,
  hát éljen! Legyen becsületes ember és törekedjék, hogy a bárói czímet
  okvetlenül megszerezze. Akkor tudom – fűzé odább gondolatait, épen úgy,
  oly édesen, mint a rongyos, éhes vándorló legény az országúton, a ki
  talpatlan csizmáját megkimélés szempontjából vállára akasztja, de azért
  a jövőtől el is várja a kárpótlást, fűzé odább a megsoványodott,
  megvénült, megőszült gazdag László Károly úr szép gondolatait – már a
  milyen szépek egy gonosz uzsorás szívben sarjadzhatnak, mert talán ott
  is serkedhetnek – és elmélkedék a sors szeszélyességéről, mely sokszor
  úgy tesz az emberrel, mint a lapdázó gyermek: nekem int – és másnak
  hajtja a lapdát.
  Abban összpontosította derültebb morálisabb eszméit: ő mégis jobb lehet
  talán? Lám, hogy törekszik a László-család érdekében. Szép – szép!
  Majd majd; mormolá e szavakat, szinte oly biztos, nyugodt érzéssel,
  mintha csak kész pénzt olvasott volna.
  Egy kis körültekintő sétát tett kedves szülötte városában, mely hosszú
  időn át uralkodási székhelye volt és csak az utóbbi, rossz, ingadozó
  esztendőkben vált előtte: csalárd, erkölcstelen fészekké.
  Nem lett valóságos főnök soha!
  De mily jó, most vesztesége annál kevesebb.
  Veje sohasem vette föl a bárói czímet, hátha most mint országgyűlési
  követ – ki tudja?
  Sokat hallott a Schwindler csalásairól, de mivel szemtől-szembe ezt
  senki se merte neki mondani, hogy: a vőd egy hitvány csaló, egy ilyen és
  olyan; és mivel a Galicziából, Morvából érkezett szives felvilágosító
  értesítések mindig a Schwindler – most már Hunyadi úr okos kezein mentek
  keresztül; és leánya soha se szólt egyet is, se neki, se másnak a
  kéjutazás alatt történt szóváltásokról; és mivel a jó sors nem engedte,
  hogy egy lelkiismeretes hivatalnok, egy mélyen érző apa, a kinek csak
  egyetlen egy gyermeke van, egy szeretett leánya, a ki báróné is, és nem
  is – nem engedte, hogy annyira megszomoríttassék, mely szerint minden
  kellemetlen dolgot, mint a földig leégett ember egyszerre
  szövevényestül, ágazatostul megtudjon: tehát abban a szerencsés
  helyzetben volt állandóan, hogy ha akarta a vejét egy országos akasztani
  való gazembernek tartotta, és ismét, ha úgy esett jobban lelkének, hát
  egy főembernek, egy bárónak, a kiből még igen sok kikerülhet.
  Egy perczre fölvetem azt a kérdést:
  Mely após az, a ki midőn olvassa, hogy ez s ez – a ki nem más, mint a
  tulajdon vőm – országos képviselő, a mi családunkból még soha sem volt –
  hogy ne érezze az öröm kellemes zsibongását szivében?
  Mert mi egy követ, képviselő?
  Első ember a városban, a megyében és csak a szerencsétől függ, hogy igen
  igen nagy darab helyen első legyen.
  László Károly úr így felelt, – tehát felette józan okossággal – a
  kérdésre.
  A hány sarokról és épületről le lehetett olvasni, hogy éljen Hunyadi
  Gusztáv, Nagy-Kakasd országos képviselője: hát ott mindenütt megállt és
  elolvasta.
  És mint a pohár borok a mint növelik a mámort: úgy növelték e kedves
  ismétlő olvasások a hivatalból kiesett ember örömét, újult reményeit –
  mert ilyen ritka szerencsén minden feleségnek örvendeni kell.
  A feleségen meg is látszott az öröm, mert, veje ura életéből ő is csak
  annyi formát tudott, mint férje, de Vilma a báróné lehajtotta sárgás
  fehér arczát, mintha reá, a szerencsés Hunyadinéra az egész
  éljenzésekből egy betücske sem tartoznék.
  László Károly úr megállott, s egy jó messze pontról élesen oda szegezte
  leányára szemeit.
  Komor volt a báróné és bús.
  De mit komorkodik? Hát nem ahhoz ment, kihez akart? Nem mondta, hogy tud
  mindent és még se fél, sőt épen azért megy a báróhoz, tépelődött kínos
  gondolatok közt az apa.
  Oh Vilma nem a báró élettörténetét látta és tudta akkor, hanem csak a
  szegény Márton Sándorét, az ő sértő szavait, az ő kegyetlen eljárását.
  A kik látták – a lakásából egy idő óta ki sem buvott – László Károlyt:
  nem hiszem, hogy elképzelhették volna: mit csinál?
  Mert ugyanis mit csinált?
  Épített.
  Ácsok nélkül, kőművesek nélkül és a világ minden huza-vona drágás
  mesterembere nélkül. Gyorsan, sebtiben, hatalmasan.
  Hunyadi felveszi a bárói czímet, mert az most már nem lesz nehéz dolog;
  ő újra hivatalt kap a veje által, szebbet, díszesebbet, mert van elég s
  egy csomó irigy, rongyos kevély embert, a ki csúfolni merte: megtanít
  úgy a maga módja szerint. Hej! milyen mód volt az!
  Nevetéstől szinte elszokott – (mert a dölyfös ember, ha bukik, hamar
  elkomorodik –) ajkait mosolyra vonta, és egyre bátrabban mert az emberek
  – a buzogányos, fokosos, sarkantyús, mentés, attilás, kucsmás, csákós,
  kolcsag tollas emberek elbizakodott arczába tekinteni.
  Bámult különben, hogy ennyi magyar ember honnan tudott oly hirtelen
  előteremni, mikor az előtt mind német volt. Már ő is magyar volt, sőt
  úgy a reménységben válogatott is a szebbnél-szebb magyar hivatalok
  között.
  – Éljen, éljen, – hangzott innen-onnan egy-egy korcsmából.
  Ő tudta, hogy ki éljen. S mosolygott.
  Nem tudta megállani, hogy titkon jót ne nevessen azon a bolond kúnon,
  magyaron.
  – Hogy nyomtuk, gyűrtük, préseltük, s mégis, hogy ragaszkodik… mormogá
  magában. – Jó nép, jó természet!
  Felsétált a leányához – a bárónéhoz.
  Ott találta a feleségét is, mert mindig ott találhatta.
  – Halljátok, – szólott oda hozzájuk enyhébb, lágyabb hangon, mint
  szokott, – Guszti követ lesz!
  Megsimogatta leányát – mert csókolni nem merte – és megcsókolta
  feleségét, mert a simogatáshoz nem volt elég külső hatalma.
  Oh, mikor valakit csak megsimogatunk, a kit csókolni szeretnénk és
  megcsókolunk, a kinek a simogatást is soknak tartjuk!
  Lehet, hogy ez a mondás a László úr kemény fejét is megjárta, mert bár ő
  örvendett, de azt nem merte követelni, hogy mások is azonnal
  örvendezzenek az ő kedveért.
  – Guszti követ lesz, szép; akkor Pestre fogtok menni leányom.
  És vizsgálta leánya arczát, melyen a fényes igéretekre egyetlen vonás se
  változott.
  Sétált fölebb alább a szőnyegekkel beborított s grófi fénynyel
  bútorozott szobákban s latolgatta a szerencsés változásokat, melyek
  okvetlen be fognak következni. S nézte leányát, hogy mikor fog örülni az
  is.
  Most már tud mindent – de _arról_ soha sem szól.
  Nem lenne-e jobb, ha az ember egészen őszinte lenne mindig? Nem lett
  volna helyes és szükséges, hogy Vilma akkor, mikor Hunyadi úrnak saját
  szájából hallotta meg a valót, a rettentő alávaló ámítást, a
  legközelebbi állomáson kiszáll, hazajő és elmondja apjának, anyjának,
  hogy megcsalták, és én is kegyetlenül megbünhődtem hibámért, de
  szabaduljunk e szégyentől, még lehet; szakítsuk szét a gyalázatos háló
  minden szálát, valljunk be egymásnak mindent az utolsó sértésig,
  félreértésig, s talán isten mindent megbocsát, és mindent visszaad?
  Nem, nem! Ha már megindultunk, csak menjünk.
  Kedves a haragvó szívnek a nyomor; édes a megsértett hűségnek a
  gyűlölet; vígasztaló az az örvény, mely szégyent, megaláztatást egy
  percz alatt eltakar, (ha el tudna takarni); fölemelő az a büszke
  öntudatra: jól cselekedtem, mert másként nem tehettem. Az isten, a ki
  odafent van, jól tudja azt!
  Vilma érezte atyja éles fojtó tekintetét – és fölvetette szemeit.
  Egy szempillantásban találkozott a két megtört lélek heve, búja, esdeklő
  kérése: leányom szerencsétlenné tettelek – bocsáss meg. Apám, boszút
  állottam erőszakoskodásodon: bocsáss meg!
  Nem, az a szív, a mely elfogadta, már sokkal daczosabb, semhogy attól az
  égető, porrá tevő örvénytől csak egy vékony hajszálnyira is eltérjen.
  Mit akart az apa?
  Mint régen: oda rohanni leányához, s nehány durva, féktelen szóval
  kidobni égő szívéből, a mi fáj. Mit komorkodol? hol az eszed? mit
  akarsz? szólj? mit gyötresz örökös hallgatásoddal? Mi van a szíveden,
  mondd el? Lássam, ha vádolsz, mivel vádolsz? De legyen egyszer már vége
  e borzasztó makacskodásoknak. Tűrj, mást is ér csalódás. Vedd a dolgot,
  úgy a hogy van, én is úgy veszem, és ha élni akarsz: örvendj. Eleget
  adott a szerencséből – adj hálát istennek. Én is megadtam magamat, és
  mától fogva örvendeni akarok. Részt akarok venni ezekben az új
  örömökben. Ha szabadság van: illessen engemet is; ha megfordult a világ:
  fordulok én is. A nap mekkora hozzám képest, és még se szégyenli magát,
  hogy majd alattam, majd felettem van. Mindenkinek forogni kell, a míg
  él. Már bizony leányom akármi történt, s akárhogy történt: forogj,
  fordulj, ha élni akarsz.
  László úr azt gondolta: elmondja ezeket élő szóval is.
  Nem mondta el.
  Miért nem?
  Ki akadályozta meg? Felesége, leánya, oda lent a zúgó tömeg, mely egyre
  ordította: éljen Hajkó András a főbiró; Sebestyén Mihály az árvák atyja;
  Hunyadi – a követ –!
  László Károly úr, miután mindent megpróbált, hogy szavakba szedje
  legfontosabb gondolatait – és nem tudta, még egyszer-kétszer, mint egy
  narancsot, vagy tekercs fügét – oda dobta az asszonyokhoz:
  – Guszti bizony követ lesz – hm! – s távozott.
  Vilma – halk mormogással fogadta apja köszöntését, de egy fél
  tekintettel se nézett utána.
  – Leányom, – szólt nehány percznyi hallgatás után az édes anyja, –
  nagyon hidegen bánsz az apáddal.
  – Én, anyám? – mélyedt égő szemeivel a leány anyjára, – én nem bánok
  vele sehogy.
  – Vilma!
  – Mit akar édes anyám?
  – Apád nagyon szeretett.
  – Oh tudom!
  S kínos mosoly vergődött a még mindig szép fiatal nő ajkain.
  – Leánykorodban nem úgy bántál vele.
  – Én most is leány vagyok.
  Az anya megdöbbent e különös szóra.
  – Hogy volnál?
  – Igen anyám.
  – De férjed?
  – Nekem nincs – –
  És hullani kezdtek az ifjú nő könnyei.
  – Hát nem esküdtél meg előttünk?
  – Meg. Hagyja el édes anyám, ha szeret: erről ne kérdezzen soha.
  Vilma fölkelt, magára hagyta anyját, s mintha valamit keresne szobáiban:
  sokáig, sokáig elzárkózott.
  Zörgés, lábdobogás, erős emberhang hallatszott.
  Hunyadi Gusztáv úr jött haza daliás magyar ruhában, mint egy ősi Árpád
  vezér – nehány főfő barátjával.
  Nyájasan üdvözölte anyósát, mint olyan ember, a ki csak egyetlen egyet
  ismer: a tiszta tökéletes boldogságot.
  
  
You have read 1 text from Hungarian literature.