A báróné ténsasszony: Regény - 11

meg a levelet, hogy készüljön; adjon át mindent ideiglenesen László
Károly úrnak, ő maga pedig menjen Morvaországba, vagy a hova akar,
csakhogy nem főnöknek többé.
Most, – mikor jön a császár, és következnek a szép előléptetések.
Dr. Schwindler úr most lett igazán első emberré a városban, és az egész
nagy fekete földi kerületben. Ő rajzolja a diadalkapukat, ő készítteti a
szinházat, ő ékesíti a templomot, ő czövekeli a városház előtti tért
apró, alig látható czövekkel, melyek mellett egy-egy ember fog állni égő
fáklyával s a tömeg ezt a mondatot fogja kitenni hogy:
Éljen a császár!
[Éljen a császár!]
És még többet is. Hogy forgolódik Baranyai Mihály, a ki három csillagot
les!
Jön a császár!
És valóban egy szép, szép csütörtök délután jött is, sok sok hintóval,
sok német katonával, de akkora porban, hogy senki se láthatta a másikát.
De azt látták, hogy László Károly úr mikép köszönget mindenfelé és
integet, hogy: no most, no most; és dr. Schwindler úr is, hogy rázza a
kalapját és integet, hogy kiabálja a nép: éljen, éljen! Óh a császár oly
szelíden is nézett!
De a nép félre huzódott, mert félt, hogy megint fogdosás lesz, holott
pedig most is elegen ültek már a tömlöczökben; vigyázva, futásra készen
nézte a robogó hintókat. És a mint tódult erre, arra az utczákon – csak
ennyit mert mondani, de ezt ordította, hogy:
– Jön a császár! – Itt jön, ott megy – a hol ni: a császár, az a
császár!
Úgy hömpölygött a sokaság, mint a tenger, hol itt dagadt, hol ott apadt;
itt szétvált egy-egy kevély lovaskatona vágtatására, ott összecsapott és
eltemetett embert, állatot, szekeret, folyvást zúgva, üvöltve, ordítva,
hogy:
– Jön a császár!
Másnap délelőtt már tovább ment a Felség – Nagyvárad felé. S a nép
megint zúgta, – előtte, utána szaladva:
– A császár, a császár – a császár!
A sok hivatalnok haragosan intett, hogy lehet kiáltani – és magyarul is
lehet kicsit mondani, hogy – a császár – a császár – – sokáig – No
magyarul kicsint!

XII. (Hogy végződik egy felséges nap.)
Nem az a nap, mikor a Felség Nagy-Kakasdról eltávozott: óh a szép ifjú
császár is láthatta, hogy itt nagy lehet a baj! Mikor a nép hallgat,
összeteszi kezeit, csak néz, és csak a szemével beszél: akkor a többit
el lehet találni. Még ott lobogtak a diadalzászlók; még künn voltak a
fátyolos képek; még égett a zsarátnak, a hol régi kun szokás szerint a
hizlalt ökröt sütötték, a mit megettek a katona urak; még párolgott a
fekete kun föld, a csapra ütött vörös bortól, a mit fölszivogattak a
zsandár és fináncz urak, mivel a nép csak messziről merte nézni a
mulatságot: és már, mintha emlékezete is elenyészett volna a fényes
lovaknak, hintóknak, aranyos csillagos uraknak – Nagy-Kakasd csöndesen
vonta tovább az élet nyikorgó szekerét.
– Gaz, hitvány egy nép! – mormogá díszes kastélyában dr. Schwindler úr –
hogy mutatta egy kis jó ebédért barátságát; egy-két finom szivarért
hűségét: s mikor jött a nagyszerű alkalom, hogy kitüntethesse magát –
elbujt. Megállj csalárd kun, meg fogsz te is ösmerni a másik pofámról.
Majd csinálok egyleteket, énekkarokat, de bőgni fogsz hozzá. Semmirevaló
kétszinű népe! Csak ácsorgott, de leragadt a nyelve. Hogy a szemem égett
ki szégyenletemben! Egy két igazi jó hangú éljent hallottam volna bár –
nem! mintha mind a tömlöcztől, bitótól, hóhértól félt volna – úgy
hallgatott. Megálljatok Hajkók, Hajósok, Mészárosok, Halászok, Vargák,
Ugodiak – ezt kegyetlenül meg fogjátok keserülni! Nos? szabad; herein!
László Károly úr lépett be, több bátorsággal, mint eddig, de sápadtabban
is; hetykébben és mégis nyugtalanabbul.
– Ah kedves öregem, nos? Meg volt elégedve az ünnepélylyel? Nagyszerű! A
tábornokok el voltak ragadtatva. Ah, kétségkívül ő Felsége is. De az
látszott is az arczokról. Tudja, mit szerettem az egészben, édes öreg
bátyám? Azt a nyugodt, szép, csendes, férfias magatartást. Ah, az
példátlan. Nagy-Kakasd kitett magáért. Sehol egy kis zavar, vagy
botrány. Úgy-e öreg? Mintarend. A fáklyásmenet is kitünően sikerült,
csupa hivatalnokokból állt. Nem engedtem, hogy valami tudatlan polgár
megzavarja az előirt formát. Igen szép volt. Nos, öreg, mit mond?
László úr egy kicsit rázogatta a fejét.
– Már az elmult, méltóságos úr öcsém – bár máskép szerettem volna, s
hej, ez a kun tudná is, de dühös! Igen tele vannak és voltak a
tömlöczök. Hiszen még a dohánymagazinum is mind ideiglenes börtön. Bár
én azt mondom: az egész várost becsukatnám. Van ok rá bőven – de más a
baj! Mit csináljunk a leányommal? az a hitvány borbély nagyon a fejébe
vette magát. Mit csináljunk Mártonnal, azzal a semmirekellővel? Be
kellene záratni, be kellene kisértetni Szolnokra egy fél esztendőre.
Vagy adatni neki egy pár évet. Okot kapunk, haza is kerül – de gyorsan
kellene.
– Nem, édes öregem, máskép kell venni a dolgot.
– Hogy méltsás úr öcsém? Mi már kifáradtunk. Isten akár mire büntessen –
az anyját haragomban meg is taszítottam.
– Ah! öreg, nagy bolondot tettél.
Óh mily édesen hangzott a bárói ajkakról a varga fiúnak a tegezés.
Éledt, dagadt, mint meleg kemenczén a hólyag.
– Várjunk, – gondolkozék a főorvos úr.
– De nem várunk méltóságos öcsém. Az eljegyzésnek meg kell lenni ma –
oda rendeltem a papot, s az esküvő is szeretném ha Rozália napján
megeshetnék – a boldogult anyám nevenapján. Még minden szerencsémet a
Rozália nap hozta.
– Helyes. Azonnal fel kell mennem Bécsbe a miniszter bátyámhoz s azt
gondolom, október elején László Károly valóságos kinevezett főnök. Hanem
kell egy kis rendjelecske is. Mi? kedves öreg? Jól viselted magadat. A
főurak tetszését nagyszerüen megnyerted. A főhadsegéd így nyilatkozott:
báró, ki ez a derék szőke úr? Kitünően jó arcza van. Exczellent!
No azt nem mondom öregem, hogy aztán mit mondtam a grófnak. Októberben
megtudjuk.
Hogy ölelkezett a két derék ember, mintha birkózott volna. Úgy
ropogtatták egymás kezeit, hogy csak úgy csattogtak a csontjaik.
– Egy kis cselhez kell fordulnod, öreg. Apám is így nyerte meg anyámat,
a ki egy gazdag hamburgi bankár egyetlen leánya volt.
– Hogy, édes jó úr öcsém? Hadd tanulok.
– Letérdelsz előtte s kijelented, hogy vagy agyon lövöd magadat még ma,
vagy igent mondasz leányom. És egy kicsit még feldicsérsz – el ne
felejtsd: feldicsérsz. A bárói czím is talán.
– De letérdeljek? Méltóságos úr öcsém, hogyan legyen az? Le?
– Le.
– Én; a leányom előtt? Senki előtt se tettem. A térdem se hajlik.
– Igen. – Igy – hirtelen. Látod? Próbáljuk. Úri szokás.
– Elneveti magát.
– Ah nem – nagyszerű effektust fogsz csinálni öreg. Az nagyon könnyű;
egy pár perczig tart. Meglepi a kisasszonyt, szavát veszed – és megvan.
Daczos konteszekkel így kell bánni. Igen.
– De, de – hogy is – törülgette homlokát a leendő főnök úr –
– Hogy mit mondj? úgy-e édes öreg. Oh te naiv vagy.
Schwindler úr nevetve megsimogatta a mindegyre veresebbé váló embert, ki
úgy fujt, hogy alig lehetett hatalmas jó tüdeje előtt megállani, és
félig tréfásan, félig talán komolyan is, mert a hang arra mutatott: így
kezdte tanításait:
– Bemégysz hozzá – természetesen lehető ünnepélyes fekete öltözetben,
mert ez is hat –
– Igen – ezt megteszem.
– S kezdesz nagyon megilletődött hangon: Kedves egyetlen jó leányom,
szeretsz-e engemet –
– Hogy ne szeretné a méltóságos úr öcsémet, az volna még szép, ha be nem
tudná látni egy László leány – az én leányom a maga hasznát –
– Nem – nem: – tégedet édes jó öregem, hogy tégedet szeret-e? Igen, ezt
kell hangsulyoznod. Azután áttérsz arra, hogy ugy-e nem volt egyetlen
kivánságod is soha, a mit meg ne adtam volna.
– Ez helyes – ez igaz. Nem hiszem, hogy hálátlan tudna, vagy merne
lenni.
– Tehát már délutánra?
– Igenis, ha úgy tetszik, méltóságos úr öcsém.
– Nagyon szűk családi körben, most csak a legbizodalmasabb embereket,
máskor – majd akkor – minden rokont meghivatunk. Én is itt akarom látni
testvéremet, pár kedves rokonomat, talán Bécsből is lejő a miniszter fia
– vagy épen –
– Ah – bizony szép lenne – édes istenem, ha én azt megérném!
– Minden bizonynyal. Minél előbb el kell utaznom.
– De azért ujságba kitehetjük a dolgot.
– Magam fogom eszközölni.
– És czédulákat küldözhetünk a rokonoknak hogy: Báró Schwindler Gusztáv
és László Vilma jegyesek – mert most látom, így szokás.
– Semmit édes öreg. Előbb beszélnem kell a miniszterrel érdekedben, ha
főnök vagy: rokonaim örömmel veszik az eljegyzés hírét – így némelyik
talán – van egy-két büszke nagynéném, egy pár ambicziózus nagybátyám –
és általában a rokonok egy kicsit tartják magukat. Most csak mindent
csöndben – ha visszatértem: szabad kezet hagyok. Fogok örvendeni édes jó
öregem, ha ezt az ügyletet ma lefejthetjük. Tehát délután négy és öt
közt megjelenek. Add át legforróbb hódolatomat ő nagyságának és – leendő
kis menyasszonyomnak. Szeretném, ha csak Némethné, a pap és Baranyai
Albert – ez igen hű emberem és valamelyik legbizodalmasabb hivatalnokod
lenne jelen. – Igen? Jó? szabad így kérnem?
– Egészen a parancsolatja szerént legyen, semmi kifogásom. Tehát
körülményesebben csak az esküvőkor?
– Csak, édes jó kis öregem. Így így. Legyen csak így. Rokonaim tudod –
– Értem, igaz, igen helyes. Természetes a dolog, nagyon természetes –
dörmögé László úr még akkor is, mikor már rég otthon volt és díszbe
öltözött.
Még egyszer bement feleségéhez.
A jó asszony, kit az utóbbi napok ismét rabságba vertek: a gondolkozás
rabságába – némán, lesütött tekintettel fogadta díszes feketébe öltözött
férjét, ki ép, egészséges arczával, göndörös tömött, szőke fürtjeivel,
méltóságos bajuszával és pirosas kövér álla alatt kiborotvált
szakállával most is, mint mindig, kellemes hatást tett szívére. Sértette
ugyan az elmult napok durvasága, de ő, ki soha nem szeretett senkit
férjén kívül, és őt határtalanul, lelke egész őszinteségével – csak
annyira tudott neheztelni, mint igazi jó feleség, midőn egyetlen
tekintettel bár: megkérik.
– Teréz – szólt csengő, szép férfias hangon László úr – ma igen-igen
nagy napunk lesz, és ha szeretsz és becsülsz engemet és akarsz még látni
–
A feleség ledobta a munkát, a mi kezében volt, és ijedten vetette föl
fejét.
– Igen, ha akarsz még látni – –
– Károly, te indulatos voltál, megfeledkeztél magadról, de ha megbántad
– én lelkem Károlyom –
– Teréz ha ismersz: ne bánts. Ismered szivemet. Értetek élek, bennetek
van minden örömem. És ez a nap, ha segítesz: ma felséges napunk lesz.
És sétált tovább fel s alá, komolyan, mint egy főnök, mint egy szép
rendjel leendő birtokosa, mint oly ember, a kinek ma már báró veje lesz.
Visszaemlékezett a multra, leánya és Márton Sándor boldogságára, a szép
esztendőkre – és szívében oly érzés kezdett tért foglalni, melyről ez
előtt csak egy nappal is aligha akart volna tudni.
Az egyszerű emberben – ha még oly önző, durva is – van egy kis
vallásosság. Isten – sors, itélet – s több ily ártatlan dolog élő
igazság szívében, elméjében. Az istent akarta-e megnyerni, vagy csak
rendkívüli boldogsága, fényes szerencséje lágyította meg: egészen hogy
tudnám én azt – csak tény, hogy így folytatta beszédét:
– Teréz! vajjon Bella szereti-e azt a Márton Sándort? Én úgy hallom:
nagyon szereti? Ha igen, én a leányom kedvéért kórházi főorvossá tétetem
azt a Mártont és vegye el Bellát. Egyéb módon és úton is örömest segítek
rajtuk. Lássa az isten, hogy én rossz ember nem vagyok. Az eljegyzésnek
Vilma és a báró között ma délután négy és öt óra között érted: négy és
öt óra között meg kell lenni. Itt lesz az öreg pap; a testvérem,
Némethné; Német a polgármester is, Baranyai Albert, kit Schwindler, úgy
látám, felette megkedvelt. Más most senki. Készítsetek egy kis finom,
finom úri uzsonnát, rövidet, jót, pompásat. Vilmának megmondod, hogy ne
ízetlenkedjék. Megbocsátottam, hogy Mártont nagybeteg korában
meglátogatta, hisz jó szerén még akkor mintegy menyasszonya volt – úgy
ni, névleg; de most legyen komoly és készítse magát a jövendőhöz, mint
báróné.
László úr egy cseppet elfogódott; az ajkai remegtek; alig tudta
megtartóztatni magát, hogy ne sirjon. Oh édes jó istenem, hogy ne!
Egynehány lépést szótlanul kellett sétálnia.
– Teréz, mit érez a szived, hogy leányunk báróné lesz?
– Apám, – lépett be a szomszéd szobából nesztelenűl Vilma –
– Nos?
– Én soha.
– Te soha. Tudod mit mondtál?
– Tudom.
S Vilma sárgás halavány arczával, melyen áttört a pirosság; tündöklő,
merész tekintetével, és csöndes, mély rezgő hangjával oly szép volt,
hogy maga az apa is örömmel szemlélte a makacs leányt.
– Hát azt meggondoltad-e, hogy kivel beszélsz? – tört ki az apából a
durva hivatalnok.
– Meg.
– És azt is – édes jó leányom, kedves egyetlen örömem, legdrágább
boldogságom a földön, akarod-e, hogy összetett kezekkel áldjam az
istent? Árvákat fogadok fel, régi barátnédat kiházasítom, – Vilma –
mindent elkövetek, hogy isten megáldjon benneteket – akarod-e?
– Micsoda beszédek ezek apám? Nem megmondtam-e, hogy én mindaddig, míg
Sándor szeret és hozzám hű, senkihez az ég alatt nem megyek.
– Nem? Meglátom én.
És László úr készen volt, hogy egyetlen jól alkalmazott csapással leüti
azt a leányt, mint szokta tenni a hivatalos szobákban a csökönyös
rabokkal.
Vilma háttal fordult apjának.
László úr kérőre fogta, de dühben forgó szemekkel nézett feleségére.
– Látod, mily nehéz helyzete van egy jó apának. Elkényeztettünk, mert
egyetlen gyermekünk voltál és beteges, gyönge leányka. Minden
kívánságodat megadtuk, csakhogy a jó isten el ne vegyen. Istennek hála
felnőttél, erős vagy, mint én – hogy ilyen egészségre egy szegény leány
is büszke lehetne, a ki kapával keresi a kenyerét.
– Még nem mult el, hogy én is ne kereshessem.
– Az elmult. Micsoda bolond beszéd? Vigyázz a szavaidra, velem beszélsz.
– Nagyanyám ezelőtt a ház előtt kakast árult és almát, az isten még
vissza fordíthatja, ha mindenben megcsaljuk.
– Nem csaljuk; ha kell, templomot vagy iskolát építtetek, csak azt
engedje meg, hogy te édes leányom megfogadd a szavamat.
Az édes anya remegve nézte leányát és férjét, és hol egyik, hol a másik
felé tipegett, mintha segélyt akart volna vinni kövér, széles kezeiben –
ha tudta volna honnan.
– És mit akar apám? – fordult apja felé Vilma.
– Hogy…
– Hogy Schwindler neje legyek?
– Azt; látod szeretsz, mert a számból vetted ki a szót.
És meg akarta ölelni leányát.
– Menjen apám –
– Miért? a miért szeretlek, mint az istenemet?
– Ne beszéljen így.
– A mért ha nem hajolsz a szavamra – hát – –
Feleség, leány egyszerre felsikoltottak.
László úr térdre vetette magát leánya előtt.
– Addig állok így, a míg azt nem mondod: hozzá megyek apám; vagy főbe
lövöm magamat. Ha egyetlen gyermekemnek se tudok parancsolni: nem kell
az élet; ha én a háznál a legutolsó vagyok: pusztuljak.
Vilma odaborult apjára, kit ily helyzetben sohasem látott és könyeivel
borította el annak kezeit – László úr, a kevély, dölyfös, hatalmas,
zsarnok László Károly úr – zokogott.
És a szegény anya? Siratta férjét és leányát.
– Jól van apám, – szólt fuldokló zokogással a lány, – én hozzá megyek –
de – megirom Sándornak, hogy örökké őt szeretem. És engem verjen meg az
isten.
– Hozzá mégysz? – ugrott fel, mint az aczélrugó, az apa – Schwindlerhez,
a báróhoz?
– Legyen az apám akaratja. Miattam ne ölje meg magát.
[– Legyen az apám akaratja.]
– Úgy, édes leányom; ma, délután négy és öt óra között. Látod, így
szeretlek, így vagy az én aranyos leányom, az én kis angyalom, báróném.
– Most boldog vagyok, isten megadta legédesebb kivánságomat. Leány, úgy
járatlak, mint egy grófnét. Soha egyetlen kérésed nem lesz megadatlanúl.
Olyan hintót, olyan lovakat veszek, olyan nagy úri társaságot gyüjtök a
tiszteletedre, a javát, a szépét, a milyet csak ez a megye adhat. A hány
báró, gróf, nagyságos, méltóságos ura van a kúnságnak, ha csak akkora
is, mint a kis ujjam: itt lesz. Tegyen tisztességet a leányomnak, a
bárónénak. Hogy miből tegyem, – van, adott az isten, s ha velem lesz:
ezt a mostani vagyonomat megkétszerezem. Mind, mind csak teérted. Ha
eddig szerettelek a jóságodért: ezentúl a tenyeremen hordalak az
engedelmességedért. Látod gyermekem – simogatta, ölelgette
kifogyhatatlan édeskedésekkel – anyádat is –
– Engem nem kényszerítettek a boldogult jó szülőim.
– Teréz, te sohasem akarsz engemet megérteni. Nem tudsz, nem birsz oda
emelkedni, a hol én vagyok, pedig már tanulhattál volna tőlem, elég időd
volt. Ugy-e mik voltunk? s hol állunk ma? A báró néhány hét, vagy néhány
nap mulva meghozza rendes főnöki kineveztetésemet és – még mást is.
Méltóságos asszony lész, a főnök neje, a báróné anyja – vagy talán ez
semmi? Semmi. Hanem, ha meghalok, tudom, nem hull senkinek a sírjára is
annyi köny, mint az enyimre. Érzem, s ez nekem elegendő jutalom. És most
drága lelkeim, készüljetek – az idő nagyon rövid.
És kiki – azzal az érzéssel, a melylyel a jövőt nézte: készült útjára.
Az anya aggodalmakkal, sóhajtozásokkal, de mégis büszke hittel, hogy ha
leánya a boldogságot nem nyeri is meg – hisz im mivé lett az övé is, a
ki ahhoz ment, a kit szeretett – megnyeri majd a világi boldogságot, és
talán majd egyszer, valamikor megadja az isten neki másban: gyermekeiben
– a mit most elveszített.
Vilma olyan nyugodtan, mint a hogy az istenéhez tért elitélt, halála elé
megy: ment szobájába. Most nem, mint egykor, – mikor nem tudott egy sort
is írni Sándornak: most ömlöttek a sorok halványkékes levélpapirjára:
«Légy boldog Sándor, én szerettelek és soha egy perczig, – tudja ezt a
mindenható, hogy meg nem szüntelek szeretni; de ha most mást parancsol:
legyen meg az ő akaratja. Apám megöléssel fenyegetett, hogy főbe lövi
magát, ha Schwindlerhez nem megyek. Ha megölné magát: úgy sem tudnék egy
szempillantásig is élni tovább. Ne fordulj el tőlem, ha látsz az úton,
vagy valahol, ösmerj meg és légy meggyőződve, hogy szivem utolsó
dobbanásáig téged és csak tégedet szeretlek. Isten büntetését elhordozom
ezért és hiszem is, hogy eljön az idő, mikor az isten nem marad adós. Ne
is maradjon és ha kedves előtte az igazságos büntetés: töltse ki rajtam
minél előbb. Tegyen az isten tégedet, édes Sándor, százszorta
boldogabbá, mint engemet tett, és adjon te neked olyat, a ki engemet
elfeledtessen és ezerszerte boldogabbá tegyen, mint én tudtalak volna
tenni. Az én sorsom tudom, hogy el van végezve…»
Még némely emlékekről írt – de egyetlen szót sem Belláról – és bezárva
levelét, még az nap délelőtt elküldötte Sándornak.
Amely néni szül. Némethné, a kellemetes hír vétele után azonnal
legfinomabb, legdrágább ruháiba öltözött, drága kenetekkel, illatos
szerszámokkal szerelte föl magát, hivatta a főorvos urat, hogy rögtön
jőjjön – és addig is, míg szemtől szembe lehetett volna a báróval,
gyakorolta magát az ájuldozásokban.
Oh mily édes, gyönyörteljes ájuldozások voltak ezek, látták a tükrök,
úgy a kicsiny, mint nagy tükrök, a hosszú selyem függönyök, az uj bécsi
bútorok, és a szolgálók és a szobaleányok is.
És oh mily szeretetteljes találkozás volt az, mikor a kedves Guszti
hálája jeléül fél térdre ereszkedett – mint maga mondta: istennője a
szent Amely előtt.
Ezeknél a jeleneteknél csak azok voltak még szebbek, a melyek délután
négy órától kezdve következtek egymásután. Csak csöndben, titkon,
egészen benső meghitt családi körben kellett volna a bárói eljegyzésnek
történnie, hanem László Károly úr és kedves nővére, Némethné, szül.
László Amely úrasszony úgy vélekedtek, hogy itt a rendezés tiszte
egyenesen az övék. És hogy Guszti, a báró csak szerénységből (oh, a jó
kedves Guszti) tette, hogy három-négy embernél több ne legyen az
eljegyzési ünnepélyen.
– Itt kell, hogy legyen egy pár profeszor, az ujságszerkesztő, Simon
bácsi, Károly bácsi, István bácsi, az öreg Hajkó, a főadószedő –
– Csak rendezd Amely – nincs szavam. Nekem semmit sem szabad tudnom, –
mondogatá, kezeit nagy lelki örömök közt tördelve, ropogtatva László úr
– csak szépen, és mindent uri módulag. Ez a fő.
Így történt aztán, hogy mikorra Schwindler úr kitünő díszben, halavány
sárgás-fehér arczán egy kis finom, művészien alkalmazott pirosítóval,
kardosan, a tollas kalapjával megjelent: egész fényes gyülekezet
fogadta.
– De – kérdé László urat a nagy gyülekezet miatt – zavartan.
– Ah persze! – hajtogatá magát igen bájos mosolylyal Amely néni – itt mi
vagyunk itthon. Jó embereinket meg nem sérthettük.
Szokásos ölelgetések, csókolkozások és kézszorítások után, mi közben
sűrűn hullottak könyek itt is, ott is – behaladtak a nagyszerűen
feldiszített éttermekbe. Sokan irígységtől marva, némelyek a finom
ételekre és italokra gondolva, mindnyájan pedig az ünnepeltek iránti
hódolatból kifolyólag folyvást vigyorogva, hajlongva, sziszegve,
sóhajtozva és minden tisztességet elkövetve és erőltetve.
Nyolcz óra tájt, – mikor már csengtek a köszöntő poharak, – egy libériás
inas, a fődoktor úr inasa: oda súgott a méltóságos úr fülébe:
– Itt a testvére, meg a nénje, meg egy öreg asszony. Kint a folyosón
állnak és kéretik a méltóságos urat.
A főorvos úr kifutott és László úr is kifutott – és ott a folyosón
látta, hogy egy csomó nagyon szegényes öltözetű ember áll.


MÁSODIK RÉSZ.

I. («Leszek hát báróné.»)
Van olyan egy-egy feleség, a ki férjének minden levelét felbontja,
jőjjön bár az a levél akárhonnan, s mikor minden sorát kiélvezte,
beviszi, mint egy jól felszerelt réczét vagy libát. Apa is van olyan
itt-ott. És az öreg Márton ur épen ilyen ember volt. Nagyon jól tudta,
hogy a finom kékes habos levél nem az ő tisztelt személyéhez szól,
hanem, a fiáéhoz: azért régi szokás szerint letette az örökké égő pipát,
és föltette az ócska pápaszemet, kettőt-hármat – hogy istenhez
fohászkodjék, köhentett – s aztán hozzálátott a ben való
kipuhatolásához.
A vén Mari néni is ott állott a háta megett, mivel hogy neki is kellett
tudni mindent. A két öreg sziv ilyenkor úgy dobogott, hogy ijedve
tekintett egyik a másikára, és felkiáltott: no mi a?
– No mi az? – Semmi? – hallgasson – morgott régi szokás szerint most is
Márton ur, a mellett azonban ugyancsak régi jó szokás szerint olvasta a
levelet fenszóval.
Sok ember igy olvassa, s azt mondják, hogy az ilyet sohsem üti meg a
guta. De hiszem is.
«Kedves Sándor! – kezdé Márton ur.
– De soványan megy. Az én fiamnak a szeretője csak egy szegény asztalos
leány – szól közbe Mari néni – mégis sir az ember rajta, olyan drága
szép szavakat mond: csillagom, egyetlen szentem, drága Jánoskám. Ugy!
– Alj-népi dolog. Urak másként teszik. Álljon félrébb, nem látok.
– Tudnám csak én a betüt, már rég kiolvastam volna.
– Micsoda beszéd? tudja, studirozom előbb. Álljon odább, nem látok. No,
kedves Sándor!
Az öreg ember vett-e valami szomorut észre, a mint döfölte a betüket és
studirozta – elég az, hogy letette és nagyokat sóhajtott.
– Menjen a fiamért – ott van a Markos –
– Ne mondja nekem, tudom én, hogy a Markos Páléknál van. De megjárta ma
már Sándor urfi az egész alszöget. Mint a jó istent, úgy várja a
szegénység. Még a ruháját is csókolják. Nem is csodálom, hogy ne! oda ül
a beteg mellé s nem mozdul, a mig ki nem vette a baját. Bezzeg a mostani
kocsin járó nagy doktor urak, befutnak a beteghez, aztán úgy mennek
tovább mintha puskából lőtték volna őket. Csak ott sátoroznak
hosszabban, a hol érzik a pénz szagát. Jó szaga is van annak. Adja,
viszem azt a levelet.
És mint a holló – úgy kikapta a levelet az öreg asszony és vitte
sebesen.
– Hova szalad öreg? – kiáltott a siető vénasszonyra a Löbenstein kávéház
előtt egy potrohos kövér, kopott, rongyos ruhás uri ember, vastag talpu
czipőit úgy nyujtva ki maga elé, hogy összes ruházatából azt lássák,
mint legjobb darabot. – Tisztelem – mondja meg Sándor urnak –
meghihatott volna bennünket a lakodalmára.
És a potrohos, kövér, őszes ember nagyot nevetett.
– Elkapták az orra elől a gazdag kisasszonyt, – kiáltá a siető
vénasszony után.
– Azért még se marad vén legénynek, mint a doktor ur.
A kövér, potrohos, rongyos ruhás ember is doktor volt, a kártyás,
korhely, rest Jánossi doktor, a ki mindenkire irigykedett, a ki nem volt
korhely és rest, és rongyos, mint ő, és ben volt még abban a sorban,
hogy egyszer megházasodhatik.
– Elkapták az orra elől, – kiabált, rekedt rikácsoló hangon, – elkapták.
És a kinek csak lehetett elbeszélte, hogy ma délután lesz a dr.
Schwindler főorvos és László Vilma eljegyzése.
És hogy vették ezt a hirt az emberek?
Ugy, mint Kecskeméten, vagy Kőrösön vagy Cegléden vették volna azok, a
kik el nem szenvedhetik, hogy egy szegény fiatal embert szerencse érjen.
Röhögtek és százféle alakban beszélték, hogy a tolakodó, henczegő Márton
Sándornak hogy vetették ki a szürét a gazdag László portáról. De úgy
kell!
Jánossi ur előre látta, hogy Márton Sándor is egy szegény rongyos ördög
fog maradni, mint ő, és kártyázni fog a korcsmában, a kávéházban, a
beteg apjával, testvérével és inni, a hol csak lehet.
És nem fogja többet feltartani az orrát, mert kitünő vizsgát tett, mert
szorgalmas, mert ifju, mert egészséges és még sehol se pocskolták le.
Megvénül, lassan jár, hazudik, pálinkát iszik, és adósa lesz ő is
fünek-fának. Ha beteghez hivják, ő is csak oda megy, a hol készpénzzel
fizetnek, és azonnal, és mihelyst nem fizetnek: elmarad ő is. – Aki
beteg – szerezzen pénzt és fizessen, jól fizessen. Igen, így fog
beszélni ő is és minden fiatal orvos, a ki látja, hogy milyen
kitanultak, borzasztó ravaszok most a betegek, – még vidéken is, nemcsak
fönt.
Az is bolond, a ki mai nap doktor lesz.
S Jánossi ur behuzódik a kávéház belsejébe, mert látja, hogy egy messze
lakó szegény betegétől jő valami ember. Majd. Várjon a beteg. Várhat.
Oh, ül itt több doktor ur is. A gyalog Kádas, a zsidó Stein. És nagy
vigyázattal, szorgalmatosan kártyáznak. Igen, mert akarnak élni és
tisztességesen ruházkodni. Egy doktor nem hagyhatja el magát végképen.
Mari néni egy öreg szijgyártónál, a kinek egy csomó gyerekén kivül
semmije sincs – csak a sorvasztó nehéz betegsége – megtalálta Sándor
urfit.
Ott ült egy ládán és nézte a beteget és vigasztalta, hogy: semmi baj.
– Óh kedves urfi, – szól kifáradtan, lihegve Mári néni, – hiszem is,
hogy Bakó István uramnak semmi baja, hisz a két orczája milyen piros,
csupa gyönyörüség – de itt aligha nincs valami baj.
Márton Sándor ur, kit valamely lázas betegség erősen megviselt:
mosolyogva veszi át a levelet – és a mint átfutja – egész halavány
orczájában elpirosodik.
– Ugy-e? – mormogja az öreg asszony. Tudtam – mindjárt, mikor az egyik
fehér galambot ma reggel lelőtte a zsandárkáplár. Rossz jel jót sohase
jelentett.
– Menjen csak – mondja apámnak, hogy maradjon otthon, mig haza megyek.
– Az? A mint letette a levelet, egyben átszaladt Harkaiékhoz. Nem is
tudom, mit ül ott örökké – az urfit is oda szoktatta. Majd meglátja, e
miatt lesz a szerencsétlenség.
S a többit utközben bölcselkedte ki a vén asszony, egyenesen Bella
kisasszony felé fordulván gyanujával. De mit is vet az a jó isten egy
ilyen követ azoknak az utjába, akik szeretik egymást! Bizonyos, hogy az
a szemforgató éneklő kisasszony rontja el az egész szép szerencsét. Ült
volna csöndesen, hozott volna az isten neki is magához valót. De ketté
vágni a kész boldogságot s elmesterkedni a drága vagyont, palotát,
földeket, hintót, lovakat.
És futott, mintha a sors neki parancsolta volna, hogy vágja ketté a
bajt.
Az ifju doktor ur még egyszer megsimogatta a beteg ember forró homlokát,
meghagyta a nagyobb leánykának, hogy mikor adjon az orvosságból s menni
készült.
– Doktor ur, – nyögé a szegény beteg, – ha valami rossz ember miatt van
baj, ne ügyelje. Hej, ha én még egyszer egészséges lehetnék, de nem
kivánnék az istentől semmit! Lelkem, doktor ur, csak az a szerencsétlen,
a ki beteg s a ki nem gyógyul meg többet soha.