A báróné ténsasszony: Regény - 10

A czigányok indulót huztak: a Kossuth indulót s az egész keresztelő
vendégkoszorú e mellett a rettentő nóta mellett kisérte ki az utczára a
régóta ott várakozó hintóhoz a méltóságos urakat.
Kün a temérdek nép, mely a muzsika szóra a kerítésekre könyökölve saját
portáján élvezte a Baranyai Miska úr vidám keresztelőjét, megfeledkezett
a csendről és rendről és a szilaj indulóra – nem félve, sem istentől,
sem embertől – mint ezelőtt három esztendővel: rettenetesen kiabált,
üvöltött, kurjongatott.
A hintó sebesen elrobogott. A német urak behuzták magokat, László úr
reszketett, a főnök dühöngött, Schwindler úr szemrehányásokat tett
Krumpelholz úrnak, hogy ezeket a hitvány férgeket igen felbátorította; –
a nép pedig, mert azt hitte, hogy istennek hála a gólyával, fecskével a
régi világ is visszajött – hiszen ehol az urak is a Kossuth nótáját
dalolják, muzsikálják – tombolt örömében. S egyik utcza a másiknak adta
át a szót:
«Esik eső karikára,
Kossuth Lajos kalapjára…»

XI. (Jön a császár.)
Senki sem gondolta volna, még a jó méltóságos Schwindler kerületi
főorvos úr sem, hogy a Baranyai Miska egycsillagos úr kisded
fiacskájának, az aranyos gyémántos Gusztikának felségesen sikerült
keresztelője oly minden tekintetben váratlan forduló pontot képezzen
Nagy-Kakasd történetében. Az átkozott Kossuth nóta, mint valamely
olthatatlan tűz végig robogott a nádas házak között, a csöndes kun
várost, a hol már kezdett minden embernek a vére szabály szerint
forogni: fenekestül felforgatta. Betört a cserép-zsindelyes házakba, a
kemény vasajtókkal ellátott adóhivatalokba s ott két-három fiatal
magyar-német hivatalnok a morva előljárónak felmondta az
engedelmességet, lement a szomszéd korcsmába s onnét a Borosné
kávéházába, onnan Vaczak Fülöphöz, ki a temető felé, s előbb suttogva,
majd bátrabban is kiabálta, hogy jön, jön…
– Ki jön? – kérdezték lelkendező örömmel, mert látták, hogy valami várt
kedves vendégről lehet szó.
Felelt a hegedű, mely csak úgy ordította, sikoltozta a szebbnél-szebb
forradalmi nótákat. A czigányokat ölelték, csókolták. Hirtelen ők lettek
a legtiszteltebb emberek.
[A Kossuth-nóta végigrobogott a nádas házak között.]
A Hajkó fiúk, a Halászok, a Mészárosok, a Sebestyének a kaszinóban, mint
egészen biztos dolgot beszélték, hogy Krumpelholz a Kossuth nótát
huzatta, hogy Napoleon, az olasz király, a török szultán, meg az angol –
az az – Budán a nyárra koronázás lesz. A vén Harkai folyvást levelez a
kint levőkkel.
– Hol a vén Harkai? Ide vele, – zúgtak.
S az öreg embert nehány percz alatt a kaszinóba teremtették.
– Szóljon, beszéljen, mert a bátyánk mindent tud. A németek a Kossuth
marsot huzatták, meg a Klapka indulót, a Perczel indulót, a Rákóczit. S
mi itt semmit se tudunk. Beszéljen.
S feltették az asztalra.
Az öreg ember örömében sírt-rítt és egy szót se tudott szólni. Valami
leveleket csakugyan mutatott, de azok egy batkát sem értek. Amerikai
dolgok voltak.
– Ujat, ujat, bátyám – sürgették az ifjak – magának tudni kell. –
Mutassa azt a levelet.
– De nincs.
– Hát a bárótól meg a gróftól mit kapott?
– Semmit mást, – dadogott és törekedett leszállni a magas asztalról az
öreg ember.
– Onnan nem bátyám, még el nem mondja az igazat. Maga mind azzal ámított
bennünket, hogy így tudja, úgy tudja az állapotokat: hát most ki vele
Harkai bácsi.
Némelyik oda sugta az öregnek bátorításul: lesz kölcsön bátyám, a régit
meg nem kérjük.
Mind hiába volt: a vén emberből egyetlen szót sem birtak kikaparni.
Valaki elkiáltotta: Veszeli Jóska.
– Mit, Veszeli Jóska? – morogták innen-onnan.
– Az a fődoktor belső embere. Neki tudni kell a dolgokat.
Előteremtették Veszeli Jóskát.
A díszesen, csinosan öltözött ifjú egészen halálsápadtan tántorgott be
egy csomó ember bátorító rángatásai között. Azt hitte, utolsó órája
ütött.
– Mit tudsz Jóska? Tegnap este, meg ma hajnalban mit huzattak Baranyai
Miskánál? Hogy áll ez a történet? Schwindler is ott volt. S a főnök is.
Neked tudnod kell. Hol vannak a magyarok, meg a francziák, meg az
olaszok, meg az angolok – kiabálták innen, össze-vissza, biztatva, kérve
fenyegetve. Hiszen ha ők már úgy vannak, nem messze lehetnek már a
határtól. Beszélj, mert kiszakítjuk a spitzli nyelvedet, ha most
hallgatsz.
Lovas zsandárok jártak-keltek föl-alá az utczákon; katonák rohantak
szuronyt szögezve; futott a nép, mely a szokatlan zajra kitódult a
kapukon. Kiabálás, nyögés, jajveszékelés töltötte be az utczákat. Nehéz
sebesülteken törtettek át a zsandárok; egész csoportokat hajtottak a
városháza felé; – délre minden valamire való tömlöcz megtelt szinültig;
urakat, polgárokat, parasztokat, asszonyokat, gyermekeket nyomtak,
tömtek egy pinczébe. A város északi részén valami szénaboglya meggyult –
félre verték a harangokat…
Krumpelholz úr mint az itélet dörgött, robogott utczáról-utczára hires
lovaival; vastag, kövér nyakáról csorgott a düh verejtéke, ajkai
tajtékzottak, szemei előtt nem lehetett megállani, kezeivel, mintha
vágni akart volna: hadonászott jobbra-balra. Kiabált mint egy őrült,
rettentő kegyetlenséggel akarta elenyésztetni azt a kis örömet, melyet
egy-két régi ismerős édes dal a szivekben hamarosan fakasztott. Úgy
gondolta a galicziai katonapap, hogy délre kipusztítja a fele várost, s
délután a megmaradt feléről jelentést tesz a miniszteriumnál, hogy
Nagy-Kakasd mintaváros a csendben, rendben, békében.
Míg a főnök úr mint egy Jupiter tonans haragos mennykőivel a tegnapi sok
étel-ital hatása alatt mindenfelé tisztította a levegőt: dr. Schwindler
kerületi főorvos úr drága faragványnyal, számtalan női fotografiákkal
fölékesített iróasztala mellett ült; nem várta meg, míg Krumpelholz úr
postára teszi hű tudosítását: ő már irta a magáét.
«Nagyméltóságú úr!
Kegyelmes uram!
Csendes, békés, engedelmes városunkat a mai napon megdöbbentő jelenetek
dulták fel. A bűnös népszerűségkeresés kezdi megteremni mérges
gyümölcseit.
A féltékenység, a határtalan irigység a legszebb eredményeket képes
megsemmisíteni. Nem akartam eddig hivataltársaimról élesebben
nyilatkozni, az ujabb botrányok ezt most tennem parancsolják. Okmányok,
aláírásokkal ellátva – állanak rendelkezésemre, hogy kerületünkben minő
megvesztegetések uralkodnak, hogy a kinek a hűségben elől kellene menni,
a kerületi főnök Krumpelholz Lipót úr pénzért, ajándékokért elitélt
bűnösöket ereszt szabadon büntetés nélkül; a kincstárt vétkes
szerződésekkel károsítja; a népeket lázadásra serkenti. Elsőre A. alatt,
másodikra B. alatt, harmadikra C. alatt alázatos tisztelettel ide
csatolt okmányok bizonyítanak megczáfolhatlanul.
Forradalmi dalokat énekeltet, melyek a bitóra itélteket, részint pedig a
bitón igazságosan kivégzetteket dicsőítik. A mai nap rettentő története,
midőn a fél város ordítja az ocsmány énekeket, mert egy tegnapi,
jóérzelmű családnál történt – estélyen ő maga volt, ki a legfőbb
rebelliseket éltette, és a zenészeknek parancsolta, hogy e rebellisek
nótáit húzzák. D. alatt idezárt és aláirásokkal felszerelt okmány erről
hangosan szól.
Kérdem kegyelmes uram, hogy most, midőn mindenfelé kezd helyre állani a
kivánt rend; midőn kerületemben számos egyletek alakítása által a
legnyersebb és legvétkesebb elemet, a főbb birtokos osztályt pár hónap
alatt sikerült az új államforma legőszintébb hiveiül megnyernem, melyre
E., F., G., H. pontok alatt becsatolt okmányok adják meg a legvilágosabb
tanuságot; kérdem kegyelmes úr, nekem különös pártfogóm és a legmélyebb
hódolattal tisztelt nagyméltóságú uram, hogy akkor, midőn minden perczet
arra kell fölhasználnunk, hogy legmagasabb urunkat, a császár ő felségét
gyermeki alázattal, örömmel és engedelmességgel fogadja a nagy
összbirodalom minden hű népe, s így a félrevezetett, de nem rossz érzésű
magyar is, mely utóbbira fényes tanúim az F., K., L. alatt feltüntetett
okmányok, mint a melyekből kitünik, hogy mily örömrepeső szívvel várja
itt a kun a Felséget – hő tisztelettel kérdem, hogy eltűrhető-e most, és
épen e nagy napokban, egy nagy, szélesen kiterjedő kerületben, hogy egy
tapintatlan, megvesztegetett szivű, romlott lelkü ember kormányozzon?…»
A hosszú, kimerítő, szép, alapos jelentés után oda volt téve egy név a
legforróbb magasztalásokkal, mint oly ember, ki a gazdag és kitünő
kerületben a kerületi főnökségre a felhozott, és megdönthetlen okok, és
nagy betük alatt becsatolt dokumentumok alapján – a legalkalmasabb. Hű
ember, vagyonos ember, megvesztegethetlen ember, és fáradhatlan erélyes
ember; a jelenlegi aljárásfőnök, a derék László Károly úr.
Óh, ha tudta volna ezt László úr, nem rettegne most a tegnapi szomorú
keresztelő miatt.
Dr. Schwindler úr csengetett.
Veszeli Jóska állott elő.
– Nos? – kérdé éles szemekkel a főorvos úr.
– Szerencsésen megszabadultam és a főnök urra hárítottam mindent.
– Dühösek az emberek? várják az olaszokat?
– Mint zsidók a Messiást.
– Van pénz? csak itatni-etetni. Eljő a mi időnk is.
– Most?
És ragyogtak az ifju szemei.
– Nem még. Csak legyen okos barátom. Csöndesen ápolni kell a tüzet, de
úgy, hogy mindenki ne lássa. Végh Pétert a kovácsot, és Harnócz uramat a
csizmadiát tartsa beszéddel, hanem vigyázva, hogy meg ne üsse a lábát.
Vasárnap elmegy helyettem a lakodalomba. Most egy darabig el kell
magamat vonnom mindentől – a német nagyon szemes. Járjunk tul az eszén.
Ah, csak üssön a mi óránk!
Forrón megrázta az ifju kezét, és ezzel a hazafias kézzel nyujtotta át a
segélypénzt.
– Okosság, szemesség, hűség. Kivágatni a nyelvet inkább, sem mint egy
szót is szólni, a mit nem szabad. Baranyai Miska nagyon fecsegő, attól
sokat meg lehet tudni – vele igen óvatosan. De őt is használhatjuk.
– Átkozott csalárd ember – méltóságos uram, se nem német, se nem magyar.
Inkább német.
– A hogy az óra jár. Nekünk most ilyen kell.
– De a Hajkó fiuk igazi magyarok, s még Mészáros Simon is, pedig ő
legjobban mutatja, hogy: így úgy!
– Beszélni kell a német mellett, s úgy egy-egy kicsit Kossuthról. A
császár ő felsége juniusban itt lesz. Mindent megad – fogadja a nép
örömmel, a foglyok kiszabadulnak – őszre koronázás lesz, a télre
bejönnek a künn levők. De ezeket csak igen vigyázva, édes barátom.
Megértett?
– Igen.
– Most menjen, keresse fel László Károly urat, kérje: látogasson meg
engemet délután négy órakor. Várni fogom.
Veszeli Jóska örömtől dobogó kebellel sietett küldetésében. Büszkén
tekintett a távolba, a hol ő mind azt látta, a mit más a városban rajta
és a főorvos uron kivül senki. Hallotta a paripák dobogását, látta a
lengő zászlókat, a szekereket, a fegyvereseket, az ágyukat, régi társait
– azt a szép szép dicső világot, a milyen soha se volt még és soha se
lesz több.
Megadta magát ő is dr. Schwindler urnak, az igazi hazafinak, a kit a
künnlevők – egyenesen ő küldött ide, hogy vigasztalja, bátorítsa a
népet, szedje össze az erdőkből, nádasokból, szénaboglyákból, kertekből,
kunyhókból az igaz embereket, hogy mikor eljő az idő: együtt legyünk
mind.
Hogy dicsérte, magasztalta ezeknek a bátortalan – s lassanként mind
börtönbe kerülő gyámoltalanoknak, hogy ki ez a Schwindler, minő dicső
lélek, az ő tanácsosa, az ő testi lelki barátja, a nép jóltevője,
segítője, vigasztalója. Ne féljenek, mert ez senkit el nem árul, ki nem
ád.
S mikor Harczó Balázst elfogták, a ki a szőlőkből visszajött –:
elfogatta a főnök; mikor Halász Károly bekerült a tanyákról egy este a
sok szép szóra – hát egy vasárnapon megvasaltatta a főnök. Nem mindjárt,
de mégis nem nagyon sokára, nem a régi dolgokért, hanem uj okokért. Uj
okok mindig kerültek, mert bőven voltak készletben.
Schwindler ur játszotta a magyar hazafit, bőkezű volt, gavallér; mint
hires doktor, a szegény juhász emberhez is elment, és kivette szép
szavaival a hálálkodó szegény meggyógyult emberből, hogy hol vannak
olyan juhászok, a kiket el lehet fogni és föl lehet akasztani.
De Schwindler ur úgy mosolygott mindenkire, olyan jó volt, nem kevély,
barátságos – nyilt szivű, még Kossuthról is mert itt-ott beszélni, és
merte szidni a minisztereket, sőt még fölebb valókat is.
Mindig – a mi a fő – a maguk helyén.
Lehet még, óh jöhet még idő, – mikor megint a dr. Schwindlerek
uralkodnak: édes olvasóm! akkor vedd kezedbe ezt a gyürődött
fotografiát.
Veszeli Jóska épen olyan együgyü volt, mint te, meg én, meg néhányan, a
kik mind elhittük azt, a mit óhajtottunk, a ki azt gondolta balgatag
örömében, hogy a sima, szép, tiszta, szabad uton jár; holott pedig
éjjel-nappal nyakig gázolt a vizben, a süppedékes mocsárban.
Dr. Schwindler alázatosan (mert a ki föl akar emelkedni: mindig,
állandóan alázatos legyen, még mikor senki se látja is, nehogy egyszer
megfeledkezzék magáról és mindent elveszítsen egy órai férfias
bátorságáért), tehát alázatosan, szerényen, előre hajtott fejjel, de
mégis eltagadhatlan kitünő jó kedvvel – épen most lép be Méltóságos
Krumpelholz főnökné urasszonyhoz, ki könyek között ül az ablakban, és
egészen megfeledkezik arról, hogy a sürün hulló könyek mind lemossák a
drága festéket helyükről, holott egy időses delnő ilyesmire főképen
kellene, hogy ügyeljen.
– Óh mit csináltak maguk, – miket beszéltek, muzsikáltattak maguk
doktor, azon az átkozott keresztelőn?
– Semmit – épen semmit, Nagysád.
– De Lipót…
– Lipót épen nagyon jól viselte magát, úgy mondhatom, hogy kitünően.
– Hát ez a lárma? Hisz fel van fordulva a város?
– Nagyon, szerencse, egy csomó gazembertől megszabadulunk.
– De kiktől? – kérdé aggodalommal a főnökné, mintha érezte volna a
gyorsan közeledő fergeteget.
– Egy csomó nyelves kun betyártól. Lipót maga scenirozta a dolgot s a
provokatió nagyszerűen sikerült. Én csak bámulni tudom a zsenijét.
Mig künn a kardlapok és szuronyok alatt jajgatott és sikoltott a nép:
bent a fényesen butorozott főnöki szalonban hirtelen, mintha csak egy
villanatra: csöndesség, némaság állott be. A régi szakácsné, ki kezdte
észrevenni, hogy az egykori szegény katonaorvos, most az ő pártfogolása
után: méltóságos kerületi főorvos úr nagyon tekervényes utakon jár, és
mindenütt Krumpelholz Lipót hivatalos eljárásait törekszik nevetség
tárgyává tenni, mig az aljárásfőnököt, azt a buta magyart mindenfelé
magasztalja, mint a hűség és fáradhatlanság mintaképét – a gyülöletnek
és aggodalomnak érzéseivel fordult a hidegen mosolygó gavallér felé.
Sirástól kiveresedett szemeit oda szögezte a régi széptevőre és kereste
lelkében az utat, módot, hogy mivel és mikép kötelezze le vagy állítsa
meg fondorkodásában.
Semmi sem oly nehéz, mint mikor már érezzük a bajt, tisztán látjuk a
veszélyt – és minden áron bátraknak, nyugodtaknak kell lennünk, hogy
erőtlenségünket el ne áruljuk. Egy szó, egy elhibázott tekintet és
bukásunk kész. Ellenségünk legjobban tudja, hogy ki van csavarva
kezünkből a fegyver, és mégis úgy tesz, mintha hatalmunk tetőpontján
állanánk. Hizeleg, dicsér és kifogyhatatlan a hódolat kedves jeleiben.
Csak egy mozdulat kellene, hogy lerántsuk a gyalázatos álarczát, de
mivel nincs erőnk, hogy a hitványt eltiporhassuk: – mutatnunk kell, hogy
vakok vagyunk, és épen semmit se tudunk.
A főnökné nyájas akart lenni – nem; lehetetlen volt: mindig csak a vád,
panasz tolult ajkaira; nyugodt akart lenni – és minden mozdulatánál
elárulta, hogy fogva van. Közelebb huzódott a szép hűtelenhez – és
megragadta kezeit.
– Gusztáv – édes Gusztáv, – szólt azon a hangon, mely az örvény felé
menők reszkető erőtlen hangja, – mondja, nincs ön velünk megelégedve?
Bántottuk? Ön Lipótnak minden jó emberét elhidegítette. Az ezredes –
igen Schweinberg tegnap mondta rólunk: Lipót, ha te így fraternizálsz
ezzel a csőcselékkel – fel fogsz függesztetni. És ki vitte bele? Ön édes
Guszti.
Schwindler ur egész szinészi nyugalommal vetette hátra fejét és nagyon,
nagyon jóizüen nevetett.
A szegény asszony, ki férjének nagyon sok hibáját, bünét tudta, azt
hitte, mint minden – hibáit bánni kezdő szív – hogy ezeket már
Schwindler is tudja egytől egyig. Törekedett is kivenni a tekintetéből,
mosolyából, hogy mennyit tud Guszti és mit mond rájuk. Ugy-e nem nagy
hibák, nem is fontosak, ilyeneket minden főnök követ el bátran, és semmi
baj sem éri egyiket is. A miniszterek oda fönt még többet lopnak,
csalnak – s alig akad horgon egy-egy. Azt is szépen elcsinálják, hogy a
világ mit sem vesz észre az egészből.
– Lipót igen jó szivü ember, és hű. Barátaiért a szivét adja.
– Óh igen, – nevetett tovább a doktor.
– Ha megtámadnák – ön bizonyosan védeni fogná. Igen – és –
Ki akarta mondani a szegény asszony, hogy a te dolgaidat mi is tudjuk.
És férjem egy hét alatt mind ide teremti a zsidó atyádfiait – s akkor s
egyebek is fognak még történni, vannak olyan dolgok – és nem felejtette
még el mindenki – a gráczi bádogos két leányát fel lehet még ásatni a
sírból, s a szegény Hannuska leánya, s az özvegy Harmné kilencz éves kis
leánykája s a Burnovszky leánya – –
Krumpelholzné a Schwindler Guszti büneinek egész sorozatán végig ment,
égő bosszúval, hogy kigyuladtak az orczái.
Úgy akarta, hogy a miket elgondolt: élőszóval el is mondja. De hogy
tegye? hátha rosszabbá teszi a dolgot. – Nem, nem ingerli még.
Elmegy az ezredeshez, még ma elmegy. Fölfejti Schwindler egész
czudarságát. Meg kell előzni a veszélyt. Bukjék ő. Mindent – oh mindent
elmond. Elmegy az aljárásfőnökhöz – ott fogja leirni, kicsoda ez az
ember. Nem, ők nem hiszik el, vagy ide hivatja azt az ifju doktort, a ki
vőlegénye volt az aljárásfőnök leányának és Schwindler kimarta a házból.
Őt, igen őt fogja idehivatni. Lerántom, lehasítom az álarczodat gonosz –
mondogatá magában a főnökné, megsemmisítelek, csak egyetlen lépést merj
még ellenünk tenni. Rám semmit se mondhatsz – és Lipótra?
Érezte Krumpelholzné, hogy de Lipótra sokat mondhat egy bosszuálló rossz
ember.
Ma még nem mondok semmit – fűzé odább komor gondolatait a főnökné –
várok, hátha ő is észre veszi magát és békét hagy. Igen, ígen – és az
elegáns hideg, kaczagó ember vállaira borult.
Azt gondolta: mert ő mindent elhallgat – az a másik is el fog hallgatni
mindent; mert ő nem tör vesztire, amaz is okosabb és jobb lesz. Megint
boldogok lesznek, vigan élnek, mindenki tisztelettel fog feléjök
fordulni; Lipót egy kicsit kegyetlenebb lesz, szigorubb, példát ad,
valami összeesküvést fölfedez, néhány rosz embert fölakasztat: és még
erősebben fog állani a miniszteriumnál, mint eddig. Igy, igen így.
Nem lehet tudni, hogy Schwindler úr gondolt-e ilyes dolgokra, félt-e
valamitől, a mi a multban történt; hitte-e, hogy ez az asszony ott jár
az eszével, a hol – – Oh a szerencsés boldog ember sehol se jár másutt,
mint a merre jó szerencséje viszi, és semmire se gondol másra, mint a
mit szive legmelegebben kiván.
És mit kivánhatott volna jobban Schwindler Gusztáv úr, mint azt, hogy
Krumpelholzék ne vegyenek észre semmit és hogy délután három órakor
László Károly pontosan megjelenjék nála.
Óh megjelent, de kimondhatlan aggodalommal. Nagy a zaj a városon!
Röviden végeztek, mert a szép dolgon, jó dolgon, ha akarunk, hamar
áteshetünk. Nevettek, ölelkeztek – csókolództak újból és újból.
– Mire ő Felsége itt lesz tehát kedves bátyám – ha megtehetjük?
– Ezer örömmel, méltóságos kedves uram öcsém. Büszkeségünk – hogyne?
László Károly úr mire haza ért, a kellemetes kábulás, szédülés miatt
majd elvesztette a szeme világát. A mit ilyen formában rég nem tett:
mint egy gyermeket fölnyalábolta a feleségét, csókolta, szorongatta, s
elhalmozta a legédesebb szavakkal.
– Feleség – drága feleség, tudod-e, mit hoztam?
A jó asszony előre is sirva fakadt örömében.
– A doktorka megkérte Vilmát – és jól tettem úgy-e feleség? oda adtam.
– Istennek hála Károly, áldjon meg érte a jó isten. Mindig tudtam, hogy
a szíved jó.
– Hát nem ellenkezel? Kaczagott az alfőnök úr. A doktorka – –
– Isten látja a lelkemet, hogy egyes-egyedül Sándort szerettem, neki
szántam Vilmát, mert tudtam, hogy szeretik egymást és boldogok lesznek.
– – Magyar ember – – mindenki dicséri – legyenek boldogok. – –
– Megbolondultál? – lökte magától három lépésnyire a kövér vastag
asszonyt. – Te együgyű! ki kellene gázolnom azt a buta lelkedet – –
Épen készült teljes erővel, hogy talán valami munkához is lát, mikor
nyilik az ajtó és kitárt karokkal, sikoltással törtet be Némethné,
született László Amely:
– Mit csinál ott Vilma?
– Hol? kérdé László úr, körültekintve és egy rövid szempillantásig azon
gondolkozva, hogy mit csináljon azzal a nyomorult asszonynyal. – Hát hol
van Vilma?
– A vén Mártonéknál.
– Kicsoda? Te is elvesztetted tán az eszedet? Szólj, micsoda Vilma?
– Vilma – a te leányod – Harkainéval láttam, saját szemeimmel.
– Asszony! felelsz erre? – lépett közelebb a szerencsétlen feleséghez, –
kikelt, kékült, tarjagos arczczal. – Ez a te munkád. Felelsz erre? És
vállon ragadta az asszonyt.
– Igen. Sándor nagy beteg. Az öreg Harkainéval ment meglátogatni. Én, én
engedtem meg – egyenesedett föl a levert asszony, – menyasszonya volt és
Vilma örökké szerette. Nem nézhettem a sok szenvedését – üss, verj; mert
látom, hozzá fogtál, ha megérdemlem: ölj meg, de én szántszándékkal
egyetlen leányomat meg nem ölöm. Beteg korodban én is meglátogattalak.
A jó asszony azt hivén, hogy e rettentő bűneért lökte el magától férje –
félig-meddig megnyugodott a büntetésen és örvendett, hogy leányáért ily
megalázó bánásmódban kellett részesülnie. Büszkébben tekintett férjére
és sógornéjára és mint a hős: minden seb által magasabb lesz, e szerető
anya is, mintha egy fejjel meghaladta volna durva, önző, erőszakos
férjét. Nem remegett többé, úgy érezte, hogy a ki büntetését lerótta:
nyugodtan állhat meg isten és ember előtt.
– Te isten bogara – tekintett mély megvetéssel László Károly
aljárásfőnök úr tudatlan nejére – tudd meg, hogy a főorvos úr, a báró –
most tudod-e? épen most kérte meg leányomat nőül – egy báró. – Tudod-e?
– Ah! – kiáltott és rogyott örömmel Némethné szül. László Amely fivére
széles egyenruhás kebelére, – ez az én művem Károly! Ah ez az én művem!
És sírva, sikoltva, szökelve, hadonázva oda ment sógornéjához is és
ráborult, és felhivta, hogy mindjárt menjenek Mártonékhoz és rögtön
hozzák haza a világ legszerencsésebb leányát.
– Ah báróné – a László nemzetségből egy báróné, egy igazi, valóságos
báróné. Károly, mindenem a báróéké; azt a két ezer forintot, a mit az
iskolának akartam hagyni, hogy a professzorok és tanulók zászlókkal mind
kiálljanak a temetésemre – visszahuzom; legyen a báróéké… Kétszáz hold
földem a Besnyőben a báróéké: a Nyilasban az a 175 hold a báróéké;
minden ezüstöm, arany ékszerem a bárónéé; két szoba butort én veszek. Ti
lakjatok az én házamban, vagy akár hol, én itt, itt, ebben a házban
fogok lakni a báróékkal. Ezt kikérem. Oh te Teréz, és te nem is örülsz,
micsoda asszony vagy te? A vőd egy virklicher báró, a leányod báróné ő
méltósága. – De hát menjünk és hozzuk Vilmát. Ah! ah!
És ugrándozott és kiabált hangosan, hogy a báró megkérte Vilmát,
kiabálta hangosan, hogy a cselédek hallják meg, és ha van bennök egy kis
becsületérzés – rögtön fussanak ide-oda és beszéljék el iziben.
– Nevetett, mosolygott, rendezgette haját, oda-oda állt a tükör elé és
mind szüntelen kiabálta: Teréz, Teréz siessünk. Hol Vilma? Oh, az a
rossz Vilma.
Ekkora öröm, testvéri részvét nem maradhatott László úrra a kellő hatás
nélkül. Megbocsátott nejének, mint az az okosabb és erősebb félhez
mindig illik is – édeskésen megsimogatta, azaz simogatta volna, ha a
feleség hidegen, komoran ki nem tér.
– Nos? – mormogott László úr gerjedező dühvel, – mi ez? Egy anya ne
örüljön a leánya szerencséjének? Feleség, megbocsátottam, legyen eszed!
– Oh te Teréz! – fogta össze Amely néni hosszú kezeit és vetett ugyanúgy
egy büszke pillantást a tükörbe. – Oh te boldog anya, nem is sirsz?
– Nem! neki jobb lenne egy kosárkötő fia. Paraszt vér vagy. Eh! megyek
ki a pusztára – a pusztára – levegőt, levegőt – –
Kinyitotta az ajtót és a folyosón lekiáltott a kocsisnak, hogy rögtön
fogjon, de négy lovat a hintóba és álljon elő azonnal.
László Károly úr leemelte égő veres vastag fejéről a zsinóros alfőnöki
sapkát, és képzeletben föltette helyette a főnöki kalapot, a
diszkalapot; felöltözött a törzstiszti ranggal biró főnöki díszruhába és
úgy sétált, mint új kerületi főnök dölyfösen a báró vejével, majdnem
mint maga is egy kész báró. Dúlt-fult ugyan boldogtalan együgyű nejére,
de most még se tudott oly keményen haragudni, mint máskor. Jön a császár
– a felség, néhány hét mulva itt lesz! Ma a Schwindler jelentése
fölmegy, – holnap holnapután megkapják, a nyomozás kijő, vagy a nélkül
is egyszerűen elteszik. Tenger a bűne, mennie kell – és én – – mikorra
jön a császár, a legkegyelmesebb Felség – Édes istenem de jó vagy!
Ha minden sikerül: akkor fogadom, hogy a kerületemből minden kutyát
kiirtok. – Hajkó, Halász, Hajós, Mészáros, Varga, Simon, Szentpéteri –
gyökerestül kipusztitalak benneteket.
És fölmutatta két erős kezét. Az isten láthatta, hogy ennek a László
Károly úrnak van ereje, komoly szándéka, és sokra lehetne vele menni.
A hintó nemsokára előállott és László Károly úr (szinte félek már így
irni csak, hogy: aljárásfőnök úr) kirobogott a termetes palota széles
kapuján.
Elmegyek – mormogá magában – mert most haragomban, bosszankodásomban azt
a semmire való leányt is összetörném, s pedig összes tervem az ő
engedelmességén sarkallik.
Tudni kell, hogy László úr azok közé a szerencsésen fölkapaszkodott
emberek közé tartozott, a kik a kövér bő élet miatt felette vérmesekké
és hirtelen haraguakká lesznek ugyan, de soha sem felejtik, hogy még
fölebb is lehet menni, és pedig csak önmérséklet és engedelmesség által.
Mintha épen a sors szép négy lovának a gyeplőjét akarná megragadni: a
város végén a kocsis mellé ült, átvette a gyeplőt, korbácsot, és egy
kemény rándítással tudtokra adta a lovaknak, hogy jó lesz vigyázni, mert
én ülök itt.
A lovak természetesen rögtön észrevették a változást és siettek
kifejezni a fülükkel, sörényükkel, farkukkal, hogy: értjük. Ez a kevély
birtokos úrnak jól esett, és nagyban előmozdította, hogy fölzavarodott
kedélye tisztuljon és csöndesedjék.
Bent a város is nagyban tisztult és csöndesedett. Előbb a hivatalos
helyiségekben, majd egy-egy jobb család kebelében terjedni kezdett a
kellemetes hir: jön a császár! jön a Felség.
A polgármester megtudta a főnöktől, s a polgármestertől megtudta a
tanács; a tanácstól a pénztárnok és iktatói hivatal; az árvabirák; az
árvabiráktól az árvák; az árváktól a gyermekek és a gyermekektől oda
fenn a szép csillagok, s a mit a gyermekek tudnak és a csillagok: öröm
azt tudni minden jó lelkű embernek.
Jön a császár!
Erre volt büszke a katona, s ebben talált vigaszt az elnyomott szegény
magyar.
Jön a császár!
Oh istenem uram, most mikor Ő Felsége mosolygó, jóságos szőke arczával,
szerető vidám tekintetével végig megyen Budapest és Gödöllő boldog
utczáin: még a hat esztendős gyerek is meg mer állni, s jól oda néz a
Felséges szemek közé s otthon édes nevetéssel mondja el: apám, anyám,
láttam a királyt!
– No és fiacskám?
– Épen olyan, mint apa, még meg is ösmert.
Akkor?
Akkor erre a szóra úgy járt-kelt a vérünk, hogy hol mind az arczunkba
szökött, hol mind a talpunkban maradt. Még a zsidók is féltek, pedig
azok mind tudtak németül.
Kérdeztük a professzorainktól: igaz-e, hogy jön?
– Igen, jön a császár, – mondták mindnyájan aggodalommal.
A legöregebb, a kit fráternek hivott az ifjúság: ettől fogva még a
feleségével, anyósával és az apósával is németül beszélt, holott azok
épen egyetlen szót se tudtak németül soha.
Csak azok voltak a boldogok és szerencsések, a kik értették jól és
beszélték a német nyelvet, ezek minden jóra számíthattak. Mondták is:
Jön a császár!
Milyen boldog lehetett volna most Krumpelholz úr, a főnök, a ki csak úgy
tudott németül, mint én magyarul. Ha épen ezekben a napokban nem kapja