A báróné ténsasszony: Regény - 06

de az isten is áldani fogja Méltóságodat.
A nők könyekkel osztották derék társuk szívből fakadt beszédét és
könyörgő kezekkel fordultak a szép úri ember nyájas arcza felé.
– Én – kezdé válaszát a főorvos úr, mint azután is mindig tette –
akadozó hangon, bár igen folyékonyan tudott beszélni, de talán így volt
szebb – én idegen vagyok e szép országban, de azzal nőttem fel boldogult
jó szüleim szeretetében, hogy a magyar nőket bámuljam és istenítsem.
Örömmel, mély áthatottsággal látom, mennyire nem volt magasztalás, de a
legtisztább való, a mit a dicső magyar nők nemeslelkűségéről olvastam.
Az én szívem is elfogódott, midőn meghallottam, mik történnek itt. Nem,
– büszkén mondhatom, azokat a felséges császár nem akarja úgy – talán
hivatalnokaink részéről egy kis túlbuzgóság. Méltóztatnak tudni, hogy
minden átmeneti korszaknál vannak nehéz, szívet szorító jelenetek. Csak
a franczia forradalomra mutatok. De elmulnak a felhők, s a nap, a mi
felséges császárunk kegyes jósága, a maga tündöklő pompájában fog
leszállni a legutolsó kunyhóra is. Legyenek nyugodtak, én a mondott
aggastyánt orvosilag megvizsgálom, s reménylem, a főnök úr is, ha úgy
látja – tanácsomba bele fog nyugodni. Fogadják egyenként magasan
kitüntető becses bizalmukért legforróbb hálámat.
Hát lehetett-e szív, mely szeretettel ne dobogjon ily fenkölt szavak
után? ajk, mely dicsőítő igékben ne törjön ki ily emberrel szemközt?
Az egész város a nagylelkű és szép főorvos nevével lett tele, s mikor a
csapatás elmaradt s pár nap mulva az öreg csizmadia szabadon, lánczok
nélkül, övéi között megjelent – mindenki a csodálatos szabadítót akarta
látni?
– Ki az?
– Milyen?
– Hogy hivják?
– Áldja meg a mindenható – –
– Honnan jött?
– Mert az egyenesen – suttogták szerte – _ő tőle_, a mi apánktól jött.
Veszeli Jóska is előkerült. S ő fútt még a trombitájába. Elmondta
mindenkinek, hogy hol és mikép ösmerkedett meg azzal az úrral, hogy az
micsoda egy isteni lélek! Most látja már, ki volt. Lám, lám!
S hogy teljes legyen az öröm: Márton Sándor is jött, még pedig a főorvos
úr szekerén.
Akkor fordult be a templom felé, mikor itt is, ott is, az új főorvost
dicsőítették.
Némethné könyek között vetette magát Vilma karjai közé, s csak ennyit
tudott rebegni:
– Ő egy félisten! Azt – meg kell szeretned Vilma.
László Károly úr is így vélekedett a háttérben, és Lászlóné asszonyság
is el volt kábulva a történtek után.
– Én ki nem állhatom! – bigyeszté gúnyos mosolyra Vilma kisasszony
ajkait.
– Oh te! – csapta össze két kezét ijedten és haraggal Némethné – László
Amely.
[– Én ki nem állhatom!]

VII. (A szegény ember csak szegény ember.)
Márton Sándor urat a dr. Schwindler Gusztáv úr két szép derese
szállította be Nagykakasdra. Az ifjú elgondolkozott, hogy mikor ezt a
különös szívességet a saját lovain fogja majd egyszer visszaadni annak
az ismeretlen, nagyszívű úrnak! Büszkén mosolygott, mert az ember, ha
még épen nem gazdag is, de tudja, hogy az lesz – meg meri ezt tenni;
leoldotta nyakáról a kendőt, és kivette belőle meglehetősen jól
összetörött bal karját. Sajgott biz az, hogy a fogai is csikorogtak
bele, hanem mit mondtak volna arra Nagykakasdon, hogy ehol a Márton
Sándor karja fel van kötve! no még ez is ügyes egy vőlegény; még a bort,
sört, pálinkát is oda tette volna egy-egy roszlelkü!
A mellett azt is el kellett gondolnia, hogy az ő jövetelével most az
egész város tele van; nem lesz egy ember, a ki észre ne vegye. Valamikor
én is megéreztem, ő is megérezte – és mindenki megérezte, mikor a
szerencse napja egyenesen orczájába sütött. Oh milyen akkor a nap! nincs
akkor felhő! milyen enyhe akkor a lég, nincs akkor deczemberi fagy,
milyenek akkor az emberek, nincs akkor ismeretlen sehol senki!
Márton Sándor, a nélkül, hogy tudta volna, úgy tartotta fejét a
hintóban, mint a nagy, tisztelt, dicsőített Balassa szokta, kegyesen,
mosolyogva, de alázatosan, mintha mindenki beteg volna körülötte és tőle
várná gyógyulását. Elhozta a nagy doktoroknak nemcsak reczeptjeit, hanem
a fej, szem és kéz és láb és váll tartását is.
Mindent megtanult, hogy használhasson embertársainak, és hogy a
szegénységet szorgalom s tudomány által feledtesse gazdag apósánál.
Az úton találkozott egy-két komor szegény asszonynyal, a kik a szomszéd
nagy erdőre mentek egy kis törmelékért. Alig tudta megállani, hogy le ne
ugorjék a kocsiból, – mint ezt Skoda cselekedte Bécsben akárhányszor –
és meg ne kérdezze: asszonyom, hogy van? önnek a szemei igen be vannak
esve? adja kezét, kérem, mutassa nyelvét.
Ah májbaj, szívbaj, gyomorbaj – –
Az a kedves jó Márton Sándor úr!
A városba érve – nagy csoportokkal találkozott – s ezekben ösmerőseivel,
rokonaival, barátaival. Megdöbbent, édesen fölrezzent merengéséből:
ennyit még se mert volna reményleni.
De azok a tömegek elmentek mellette szó nélkül, és még azt se vették
észre, hogy ő mint a nagy Balassa: egy karéjt ír a levegőben üdvözlő
czilinderével, vagy mint a jó szőke Szauer úr, mosolyog és bíztatólag
mosolyog.
– Éljen, ez a nép embere lesz, karácsonyi megváltó, – verődött fel
egy-egy hang.
Ez az előlegezés oly jól esett ifjú szívének.
– Igen, – mormogá magában, – meg fogjátok látni, hogy a halálba is
elmegyek értetek!
És fölemelkedett, mintha már menni akarna.
Fényes tisztikar kiséretében, néptől, nőktől követve, látta a Hauszinger
boltja előtt az ő patronusát, tollas kalappal, fényes főorvosi ruhában,
délczegen haladni a nagy vendéglő felé.
És hangzott a nép zaja, mint tűzvészkor.
Mi történhetett itt?
A két deres sebes kanyarodással vitte el a városháza előtt – és senki
sem vette észre, hogy a hintóban az új doktor universzális Márton Sándor
ül.
Odahaza a kis ősi telken (a nagyobb ősi telkek, mert voltak – sok oknál
fogva elfogytak), egy öreges cselédasszony fogadta álmélkodó
kifejezésekkel.
– De hát apám, Mári néni? nincs idehaza?
– Oh dehogy nincs, amott szalad a Kudar szabó felől. Jőjjön! Jőjjön! –
kiabált a cseléd – nem látja, hogy itthon a drága, kedves úrfi?
Hogyne látta volna, hiszen még a pipa is látta a szájában, mert úgy
füstölt, hogy öröm volt nézni a hű társat.
– Fiam, jaj te fiam! – ölelgeté az öreg Márton úr a kedves fiát, de mind
azokon a helyeken, a hol az izületek ki voltak ficzamodva. Csak úgy
tapogatta, mint a drága tojást, de mégis meg akarta tudni azonnal,
nagy-e a baj? – No hát nem fáj, édes fiam? – kérdé örömtől csillogó
szemekkel az öreg emberke, most kezdve igazában az atyai csókokhoz.
– Nem, nem, apám.
– És lám, itt mekkora híre volt, még Harkai sógorék is kétségbe voltak
esve.
Jobban esett volna ugyan az ifjúnak, ha azt hallja, hogy: a László
Károly úrék is nem tudtak hova lenni bánatukban – hanem így is szívesen
vette a részvétet.
Márton úr, miután egészen meg volt győződve, hogy ennek a fiúnak épen
semmi baja sincs immár, és itt nagyobb volt a zaj, mint sem a baj – oda
fordult a lovakhoz.
A kinek voltak valamikor szebb napokban saját lovai és pedig hol
feketék, hol pejek, hol sárgák, hol meg egyéb szép színűek: az be fogja
látni, hogy Márton úr, a ki nagyon gazdag ember volt a forradalom előtt,
ezt az érdeklődést még nem ölhette ki a szívéből. Örömmel simogatta meg
a két gyönyörű vasderest, meghúzogatta homlokserényüket, füleiket,
megveregette szép tömött szügyüket, figyelmeztette fiát, hogy nézze ezt
a lovat, – ennek van csuklója, feje, szeme és még minő lába! Szebb első
lábakat nem lehetne látni, hét vásáron sem.
Oda súgta a fiának, hogy ezek a lovak a Krumpelholz főnök lovai,
ajándékba kapta a Hajkó fiuktól, hogy az apjuk kikerülte a fölvágatást.
Aztán hirtelen a mai nap tárgyára tért.
– Szinte csapatásra jöttél fiam; a Harnócz csizmadia volt kinézve.
Megszabadult. Első eset, már ki volt állítva a katonaság.
– Hogy szabadult meg az öreg? – kérdé inkább csak úgy odavetve az ifjú.
– Az csak úgy fiam, látod-e, hogy az úri asszonyságok a Németh Józsefné
elnöklete alatt elmentek kérelmezni a főnökhöz, no az persze kikergette
őket; onnan elmentek az új kerületi főfizikus úrhoz – csak most jött
karácsony első napján – s az kicsinálta, hogy a czéhmester elkerülte a
csúf halált. Tett is a nép olyan ujjongást, éljenzést, hanem tehetett
is. Az valami csoda ember. Veszeli Jóska mondja az előbb, hogy
találkozott veled, s a főorvos kötözte be sebeidet. No az még a
szerencse. De hogy esett ez a szerencsétlenség? Mennyit búsultunk
Harkaiékkal.
Megint csak Harkaiék – gondolá az ifjú – mért nem inkább László
Károlyék?
– László úréknál nem volt apám?
– Nem voltam, fiam.
– És László úr se volt itt?
– Ő? édes fiam, mit gondolsz? Olyan emberhez, egy aljárásfőnök, – a
kinek két fiát akasztatta a német. Nem, ő nem jár ide. De ha az úton
talál, mindig elég szíves. Elég az tőle fiam. Szegény ember csak szegény
ember. Azért, hogy a leánya mátkád, én nem várhatok tőle nagy
barátságot. Régen, persze ez is máskép volt. Akkor én is jól állottam,
bizony majdnem úgy, mint ő. Őt igen lábra tette a rettenetes uzsora, s a
német; különben nem avatkozok senki dolgába is. Eredj csak fiam. Hadd
lássam el ezt a kocsist. El ne menjen egy jó falat nélkül.
S még egyszer, úgy hirtelenében végigtapogatta a fiút, a vállait, a
karjait, a mellét – hogy hol lehet az erősebb baj, s hogy a fiún semmi
különösebbet nem vett észre – vígan a kocsis vendégeléséhez látott.
Egy vőlegény mit tehetne mást, és mit is kötelessége inkább tenni, mint
azt, hogy fogjon tüstént az öltözködéshez, és látogassa meg a kedves
menyasszonyát.
– Egy kis meleg vizet, édes Mári néni, – szólt a kimért tempóval tüzet
rakó öreg cselédasszonyhoz, – hát mit szól rám? megsoványodtam?
Egy vőlegény mindig szép annyira, hogy várja a jó szót: be megszépült,
be felséges jó színben vagyon!
Márton Sándor úr is várta ezt a szót, s mivel a rég meghalt édes anyja
ezt nem mondhatta neki: elfogadta volna egy hű cselédtől is.
Mári néni, mikor látta, hogy a kis vaskemencze illendően zakatol: az
úrfi felé fordult.
– Bizony úrfi, elkelne, ha egy kicsit – hanem megálljon, majd
helyrehozzuk idehaza; öltünk disznót, hizlaltam pulykát, van néhány szép
tyúkom is, s a galambok is költenek a kis konyhában, s egy kis szőlőt is
tettem félre, van diónk, almánk, mákunk. Befogunk mindent, szerzünk egy
kis jó piros színt. Aztán akkor egyben máskép mutat az úrfi. Azért csak
azt mondom, míg engem lát: ne búsuljon. Hej, ha az én unokámnak, a Rémes
Jancsinak a két nagy kövér piros orczáját most odaadhatnám – hanem ne
búsuljon. Őt is én neveltem. Utána látok én a dolognak még ma.
– Ma? – nevetett az öltözködéshez fogott doktor úr, – ma ne bántsuk.
– Ugyan miért? hiszen tán csak…
– Ma estve László úréknál leszek.
– No hát holnap.
– Holnap meg alkalmasint Németh Józsefnénál.
– Hát mindjárt azután.
– Hagyjuk el egy kicsit, – folytatá boldog kaczagással Sándor úr, –
előbb az atyafiakat járjuk végig. A László-nemzetség igen nagy; Vargák,
Halászok, Hajósok, Véghek – hagyjuk el Mári néni. Hanem kérdezek mást:
nem látta mostanában – –
– A kisasszonyt? vagy láttam.
– No halljuk.
– Gyönyörű, tegnap hallottam a Sós Ferinétől, a ki bejárós Németnéhez –
hogy – –
– Halljuk – örvendezett az ifjú, és válogatott legszebb ruhái között.
– Hogy László Vilma kisasszony báróné lesz.
Édes istenem, miért teremtesz bolond asszonyt!
Sándor úrfi letette a szép fejes nyakkendőtűt, elsápadt, s a szívén
végignyilalott valami – hülés.
– Miféle báróné?
– Sohase tudom én. Az úrfi csak nem lesz báró?
– Én? Mári néni, hogy lennék? De doktor vagyok s mától fogva csak úgy
gyógyíthatok, mint akár Veisz, akár Csikváry.
Ha tudta volna az ifjú, hogy egy vén cselédasszony ért a diplomához, és
fel tudja fogni, mi a kitünő, a tiszta kitünő – odatartotta volna elébe
a szép, ujdonatúj, nagy lógó pecsétes doktori diplomát s azt mondta
volna, hát tudja-e, mit mondok, Mári néni? – azt, hogy ezt a diplomát
ötszáz báróságért sem adom.
Ezt én szereztem becsületes, igaz munkával; ezen nincs mocsok, és nem is
fog lenni soha, arra esküszöm; nekem nincs ugyan semmim, mert a német
mindenünket elszedte, de független vagyok, s a míg isten segít: kenyeret
nem lopok; fényes ruhát nem csalok; a nemzetemet el nem árulom; a porló
bátyáim hamvaira szégyent nem fogok hozni. Hát most tudja, hogy én ki
vagyok?
Igy szólott és tett volna Márton Sándor úr, – ha érzi, hogy egy vén
cselédasszony – a ki hamarosan olyan pompás tüzet tudott rakni, ahoz is
ért, hogy mi a tudomány és a becsület.
Így csak hallgatott, bosszankodott – és búsult.
– No fiam, módban hagytam azt az embert – szólott a belépő édes atya
fiához – elláttam becsületesen étellel, itallal, adtam neki egy huszast.
Jól tettem?
– Maga, édes apám – még mindig gazdag embernek képzeli magát, –
mosolygott a fiú jóindulattal.
– Nem bizony fiam, csak szeretem a becsületet. Ne mondja senki, hogy
czigány vagyok. A híres gazdag Hauszinger házat-házra vásárol, már van
neki vagy tizenöt, egy rosz szürke köpönyegbe jár 1841 óta, azóta tán
csizmát se vett másikat, úgy él, mint az utcza-kutya, családostúl;
zárkózik; már hat órakor bezárja a kapuját, félti azt a ránczos,
uzsorás, lelketlen bőrét. Élni akar, pedig-pedig mindenki utálja, a
veje, meg az egyetlen gyermeke is; minden hónapban más cselédet tart,
hogy ne kelljen neki fizetni. Hát élet az olyan? Inkább én ne egyem, de
a fiam ne hallja rólam: hogy ahol megy a gaz uzsorás, czigány, smutzig
apád! Egy huszast adtam ennek a németbe oltott kocsisnak. Lássa, kinek a
fiát hozta, s becsülje meg a magyart. – Jól tettem?
– Jól, jól, édes apám.
– Rosszul állanak a szegény Harkai sógorék is. Az a gyenge, erőtelen
leányka tartja őket a varrásával, szép, gyönyörű kézimunkájával. Az ám
még a leány, fiam, ha volna még egy gyermekem, ha élne Istvánom, a pap,
de annak teremtette volna az isten.
A vén ember félre fordult, megtörülgette sárgás bajuszát, elsimította
redős homlokáról ősz fürteit, s remegő kezekkel fordult a magas égben
lakó isten felé, és imádkozta, zúgta, dörögte, tombolta, kaczagta a
Dávid ötvennyolczadik zsoltárját ekképen: Oh isten, ne hallgass, és ne
vesztegelj, és ne nyugodjál oh erős isten! Mert ime a te ellenségid
háborgatnak, és a kik tégedet gyűlölnek, fejeket fölemelték. A te néped
ellen álnok tanácsot gondolnak, és ezt mondották: Jertek el, vezessük el
ezeket, hogy ne legyen nemzetség! Cselekedjél úgy velek, mint a
midianitákkal és Siserával, kik elvesztek Endornál és lettek a földnek
ganéja! Tegyed őket és az ő fejedelmeiket olyanokká, mint Arebet, mint
Zébrát és mint Sálmunát. Én istenem! tegyed őket olyanokká, mint a
lapta, és mint a pozdorja a szél előtt. Töltsd be az ő orczájukat
gyalázattal –
– Atyám, édes atyám! – ugrott oda a fiú apjához, kinek hullottak a
könyei és tajtékzottak az ajkai – ne átkozódjál. Látod én megmaradtam.
Adjunk hálát az istennek – hát a hol egy se maradt! Apám! lásd, itthon
vagyok, nem is megyek el többet, itt élek melletted. Meglásd, minden
jóra fordul. A kik nyugosznak – jól nyugosznak – ne háborgassuk – azért
haltak meg, a miért én is meghalnék százszor. Ne bolygassuk poraikat. Ne
sírj! ne sírj, mert – mert elmegyek, ha sírsz.
S a fiú odarogyott csakugyan a kis erőtlen emberre.
– Szép is bizony! így fogadni a fiát, – szólott a kemencze mellől a vén
cselédasszony, szemeit törülgetve. – Sütöttem egy kis kolbászt,
hajdúkáposztával – egyenek, hozok egy kis bort is.
S az asszony húzta-vonta őket az asztal mellé.
– No úrfi – hát ezt tanulta Pesten! Sírni! Hisz az imént jó kedve volt.
Egyenek, én töltöttem ezt a kolbászt, borssal, majorannával. Maga is
téns úr, okosabban tenné, ha másról beszélgetne már. Nem olyan gonosz
már a világ, mint a milyen volt. Ehol – ma is – milyen szépen kiderült
Harnócz uramnak. Kiderül még másnak is. Üljenek le, megyek egy kis
borért.
Mire Mári néni visszakerült: akkorra csakugyan ott ült a fiú apjával; s
tisztességesen foglalatoskodtak.
– Úrfi! nem feledkeztem én el a madarairól! – A rigót elvitette a
kisasszony, az ott van.
– Ott van a Jakab, no, a Jakab ott van? – ugrott fel örvendezve, mintha
mi sem történt volna, az ifjú ember. – Ej, ej, hát Jakab bácsinak csak
jó dolga van.
– Még ugyan, – kapott kedvre az öreg cseléd is – de az úgy fütyül, úgy
lármáz, hogy egész erdőnek meg tudna felelni.
– És a kisasszony szereti? Megyek, mindjárt megnézem Jakab bácsit.
– De hát a galambok?
– Nos? azokat is elvitette a kisasszony?
– Nem, azok itthon vannak – várjon csak az úrfi –
S a vén cseléd kiszaladt.
– Még ezt a szép falatot, édes fiam, ha te eszel, én is eszem, –
mondogatá az öreg, ki meglehet, a nélkül is evett volna. – Igyál is. Nem
rosz bor. – S az öreg megtöltötte a poharakat.
– Én nem iszom, apám. Megvárom, míg ötven éves leszek, akkor kezdett
inni apám is.
– Akkor, mikor anyátok meghalt. Akkor egy kicsit temetés után
megittasodtam – azóta iszom egy kicsit. – Te előbb hozzáfoghatsz. Hát ha
isten jobban veled lesz.
– No úrfi, hát látott ilyeneket – mutatá örvendezve Mári néni a két,
fehér gatyás, óriási begyű galambot.
– Nagyon szépek, Mári néni.
– Meghiszem. Mikor meglesz az esküvő, ezt a pár galambot viszem
ajándékba a menyasszonynak. Ilyen szép pár nincs a világon. Hogy szereti
ez egymást.
S a vén asszony csókolta, babrálta, simogatta a két szép galambot.
– Jól van, Mári néni. Látom, nem feledkeztek meg rólam.
– De hát vegye a kezeibe.
– No, szépek vagytok. Tegye fel őket Mári néni a dúczba.
– Nem, ezek velem laknak, egy szobában hálunk. Nevelem, hogy szépek
legyenek. Ha baja történnék valamelyiknek – tudom, soha se lenne a
házasságból semmi. Vigyázok.
– Jó, jó, hadd beszéljek már magam a fiammal; – vigye azokat a madarakat
– kiáltott az öreg asszonyra az idősb Márton úr – épen egy tele pohár
bort simogatva. – Az embert mindenütt lesik. Nézze a vesszőket,
száradnak-e?
– Tán én nem vártam épen olyan szivvel az urfit, mint a ténsúr, hanem –
– Mári néni – vágott a vitatkozók szavába Sándor úr boldogan – mi aztán
külön mindent megbeszélünk, hiszen még azt sem adhattam át, a mit
Pestről hoztam – tudja?
– Hát? –
– Természetesen – mosolygott biztatólag az ifjú.
– No – minek tette már no –
S így Mári néni megbékélve vitte ki a madarakat, – s ott künn
ezerféleképen elgondolta, hogy milyen kár az a derék, becsületes úrfi
egy ilyen házsártos vén embernek, a ki míg a világ, mind beszélne, csak
lenne a ki hallgatná. Majd a legnagyobb aggodalommal arra gondolt, hogy
azt a jó kis füstös kolbászt a drága káposztával mind eleszi előle egy
harapásig, s a bort is mind feltöltögeti. Éhen marad, pedig milyen
sovány. Bemegyek, nem hagyom. S csakugyan minden perczben be is
tekintett s oda kiáltott:
– Egyék az úrfi, igyék az úrfi, az isten megfizet. Vigyázzon.
S mutatta az ujjával, a fejével, hogy szúrjon a tányérba, ne hagyja
magát.
A doktor úr nevetett, s viszonozta a vidám tekintetével, hogy: résen
áll. Az öreg Márton ezalatt minden időt jóra fordított, s szembetünően
kezdte is érezni, hogy valójában nem is olyan sötét már a világ mégis,
mint fönnebb volt.
– Fiam te, most először is a Harkaiékhoz megyünk – tette le az öreg
megelégedéssel kését, villáját. – Azok a szegény emberek tégedet nagyon
szeretnek, s hozzám is igen jók. Meg kell, hogy nézd az öreg embert, az
egy kicsit elméjében alighanem meg van hibázva. Mindig olvas, mindig
tanul – öreg már, mire való az efféle? S minden ismerősétől, addig míg Ő
megjő – egy-egy kis kölcsönt kér. Jó, jó, hát hiszen kérjen, megy az
egyszer-másszor, de határa van mindennek. Csak azért mondom, hogy te is
tudd magadat mihez tartani. Okos ember volt mindig, de most a sok ingyen
való tanulás által mintha még tudósabb volna. Milyen ember! valamikor
hogy ragyogott az elméje, hisz követ is volt Debreczenben. Egy kicsit
becsukták, de hogy látták: nincs mit tőle félni, kieresztették. Tettek
vele valami szégyent – igaz. De nem akasztották fel, mint az én fiaimat!
Sir a lelkem, ha látom, hogy azon az ártatlan leányon élődik, azon az
árván, s azon a tehetetlen vén asszonyon. De azt hiszi, kergetik. S neki
nem lehet dologhoz látni. Valamit tégy vele fiam. Sajnálom azt a szép
leánykát, a ki éjjel-nappal töri magát a rettenetes sok varrással. Hogy
én mikép élek? azt a jó isten tudja csak – hanem senkinek a zsebe körül
nem kotorászok. Felakasztanám inkább magamat.
Mind azzal van tele, jön Kossuth; így jő, úgy jő; ezt olvasta, azt
olvasta, innen irt, onnan irt. Mert haza jött Rákóczi uram is valaha,
úgye? meg Tökölyi uram is! Még, ha teszem azt, ha haza jönne is, a
halottakat fel nem támasztaná; a koldusokat fel nem ruházná; az
elesetteket, a mennyi most van mindenütt – egyenként föl nem
emelgethetné – mi? nem úgy van, fiam? Ha jön, hisz hozza isten!
– Csak beszéljen apám, addig én öltözködöm.
– Dologhoz álljunk, ugy-e fiam? Azzal tartok. Megtanultam kosárt kötni;
rekettyés van bőven a határon, magamnak is van egy kicsiny tavacskám –
szent Jakabon; nyesem, vágom; ez a vén asszony tisztítja, szárítja, én
kötöm. Tóth Pál uram vásárokra hordja. S ő is él, mi is élünk. Ne félj
fiam, – töltött még egy pohárral – nem alkalmatlankodom ám rajtad, ha a
gazdag Lászlóék házában találnál lakni. Mi itt maradunk. Egy-egy kis
dohányom mindig van, senkinek a nyakára nem járok – hanem azt, Sándor,
mégis alig vártam, hogy gyere már haza.
– Igen – szólt elpirulva az ifjú ember – hanem azt még sem kérdi, hát
«diplomám»? Nem is mutatom.
– Óh édes fiam, majd ha valamerre elmégysz: kiszedegetem én az
irásaidat, könyveidet, megnézek én akkor mindent apróra. Magam akarok
lenni, mikor nézem. Egyedül vagyok akkor is, midőn időnként a szegény
bátyáid ruháit kirakom, szellőztetem. Tudod, rosszak a szemeim. Ezekkel
is csinálnod kell valamit.
– Úgy, úgy sir, megint sir – tekintett be a szomszéd szobából Mári néni,
– ne igyék, nem magának való a bor.
S az öreg asszony szép csöndesen eltakarította a poharakat s a kis
maradékot.
Sándor ekkorra egészen felöltözködött. S frakkosan, keztyüsen, fehér
nyakkendővel, fényes czipőben, mosolygó kék szemekkel, odaállott apja
elé.
– Jól van, édes fiam – gyönyörködött az öreg ember fiában. – Csak az a
sok németség ne volna rajtad.
– Nem lehet máskép, apám.
– Nem úgy-é? Értem, Lászlóék miatt, hogy németek lettek.
S ha ifjú embert valamikor a jóság, ifjúság széppé tudott tenni, hát
akkor Márton Sándor úr is egészen szép ifjú ember volt, s bátran
mehetett a menyasszonyához.
Úgy is ment.
Milyen édes szívdobogással ment föl a szép sárga palota szőnyeges
lépcsőin. Minden ajtót, ablakot úgy üdvözölt, mint régi jó barátot.
Az előszobában egy fogasra letette felső kabátját, gavallérosan kezébe
vette czilinder kalapját, bajuszát megpödörgette, s telt piros ajkait
mosolyra, s ha úgy jő – és mért ne jönne így? – csókra készen tartotta.
– Nincsenek itthon – lépett ki egy szobaleány – s jelentette a dolgot
németül.
– De a tekintetes úr? – akart előre haladni a doktor úr.
A szobaleány hidegen végignézte az idegen tudatlan embert, s
rendreutasító cselédgőggel oda vágta:
– A nagyságos úr sincs itthon és épen senki sincs.
Márton úr e rendreutasításon csak mosolygott, hiszen az a főember az ő
leendő édes apósa.
Megfordult tehát, s úgy a mint volt, díszes szalonöltözetében Harkai
úrék felé vette lépteit.
Abból, a mi lehet, vagy van: ifjú meleg szive nem sejtett semmit.
Vigan, emelt homlokkal, a legigazabb reménynyel haladt a kedves hazai
utczákon. Alkonyat volt, nem igen vette észre senki, hogy ahol az öreg
Márton fia! Harkaiéknál már ott találta apját, ki épen kártyázgatott a
volt városi szenátor úrral.
– Így lelkem, drága öcsém, – ugrott fel Harkai úr, hogy ő legyen az
első, ki a várt ifjú iránt atyafiságos szeretetét a leggyorsabban
bebizonyítja, – üljön le, üljön ide, nem ide, oda, nem oda, mellém, nem,
ide Bella mellé. Be felséges viruló szinben van (pedig nem volt),
természetesen a boldogság kit meg ne szépítene, s akkora szerencse!
Igazán, ebben a mostani bús világban jól esik a szívemnek, mikor az
isten egy becsületes szegény ifjúnak olyan irígylendő szerencsét juttat
részébe. László Károly gazdag, dúsgazdag ember – ah öcsém, mily derék
ifjú lett! szakasztott a kedves néhai hugom: édes anyja.
S tekintet nélkül arra, hogy az ifjú doktor úr ezelőtt pár nappal törte
össze kezét, vállát: – hevesen ölelgette és ropogtatta a fájós részeket.
– Ugyan sógor, az istenre – mit csinál a fiammal? – dobta el az öreg
Márton úr a szépen rendbeszedett kártyákat, – nem tudja, hogy mi történt
a cseri csárda kapujában?
– Nem én? – kiáltott fel rémülten Harkai úr, – öltek valakit, vagy
elfogtak? ugyan mondja, kit, mikor? Itt ül és nem beszél, holott tudja,
mennyire szeretek mindent körülményesen megtudni. Hát beszéljen. Nekem
is van egy csomó nagyszerű hirem, öcsém, – beszélünk; – irásaim,
olvasunk; – alig vártam már. Fennről hozott egy kis jó hirt? Beszéljen.
– No csak egyszer ereszsze el a fiamat, s ne szorongassa a fájós
karjait, a miket összetört a postakocsi. Mert annak is ez a mostani
lelketlen német kormány az oka! Veszett volna oda lovastul, kocsistul!
– Úgy? feldőlt! hallottam, részvéttel hallottuk! Hogy és mint?
Beszéljen.
– Semmi baj! – mosolygott az ifjú, szeretettel csókolva meg az öreg
asszonyságot és szorítva meg a Bella kezeit.
Az öreg Márton úrnak, nagy nehezen sikerült székére nyomni Harkai urat
és kényszeríteni, hogy a parthiet folytassák – az ifjakat pedig hagyják
egy kissé magukra. Nekünk nap lesz holnap is – magyarázá – de nekik ezer
kérdezni valójuk lehet.
És mivel most a gép is hallgatott és a reperálandó órák is pihentek, a
két nő szerencsésen közrefogta a csinos pesti fiatalt.
Vilma, Vilma, és minden harmadik szó Vilma; mosoly, mosoly és minden
szóra mosoly. Kaczagás, zaj, lárma; mintha huszan, harminczan lettek
volna a kis szobában. Az ifjú doktor úr akármint beszélt, minden szép
volt, akármibe kezdett, minden derült jókedvet okozott.
Felkerültek a rövid és szép levelek; a neheztelések, a panaszok; a
titkos ellenségek innen és túl, a milyenek egy szegény ifjú és gazdag
leány boldogságát és szerencséjét, mint a veszedelmes felhők a nagy útra
indulót – kisérni szokták.
Bella mindenről mert beszélni, csak arról nem, a kiről már az egész
város beszél, s a kit Némethné már, mint új széptevőt Vilma körül, a
legmagasztalóbban emleget mindenfelé.
– Hagyja el, – kiáltott mind szüntelen az öreg Márton úr a sógorra, a ki
mindjárt, mindjárt lecsapta volna a kártyát, hogy nagy csizmával,
hireivel, irásaival betörjön a szép virágos kertbe, az ifjak édesded
társalkodásába, – hagyjon békét, holnap is nap lesz. Tercz, quart,
haladjunk. Négy alsó. Összetöröm sógor úr, ha nem vigyáz, tudja, hogy
porig teszem. Nekünk holnap is nap. Vigyázzon, az istenre! No, aztán
szaporán.
Hó guitár! –
De már itt felugrott Harkai úr. Odaállott az ifjak háta mögé. Az
órareparáló öreg asszony vezette az éneket, az akkori időkhöz és
proklamácziókhoz mért csöndes tónusban:
«Földiekkel játszó égi tünemény,
Istenségnek látszó csalfa, vak remény – –»
S óh, ez a vak remény oly biztosan vezette a szép ifjú hajadon akkordjai
mellett a mélán, könyeken át tekintő öregeket, mintha fáradt, reszkető
kezeiket angyalok fogták volna biztató meleg kezeikbe.
– Bella, – kérdé odahajolva a leányhoz az öreg Márton úr, – azt a maga
szép nótáját! Sándor, ha szépet akarsz hallani – erre vigyázz!
S pirulva, sáppadtan, reszkető hangon, majd sorról-sorra nekihevülve,
zengé a szép árva leány:
«Láng emészti keblemet,
Láng nem mondható,
Szenvedély nagy és örök,
El nem oltható.
S oh kínok mély tengere!
Oh kemény egek!
Nem lehet kimondanom,
A mit érezek…»
S az idősb Márton úr szerette volna odakiáltani a félénk leánynak: ne