A báróné ténsasszony: Regény - 19

Total number of words is 4021
Total number of unique words is 1877
35.7 of words are in the 2000 most common words
48.5 of words are in the 5000 most common words
55.0 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
S azzal ölébe kapta a kis bámuló leánykát, hogy csókjaival borítsa be a
nap sütötte szép kis barna arczot.
– Mi is itt lakunk nem messze; vasárnap hozott ki bennünket apa, s itt
is fogunk maradni az egész nyáron, mert a mama nagyon beteg.
– Jőjjön hozzánk néni, – gyögyögé a kis lányka, – én elvezetem mamához.
Ott ni, ott lakunk.
– Hát várj Bella, fogjunk előbb egy halat. Itt ám sok van. Ni, látod,
mozog a dugó. Ehen!
– Kis hal – szökött utána édes kiáltással a leányka. Néni, kis hal.
S szorította kövér kis kezecskéjébe a viczkándozó halacskát.
– Néni, mikor apám kijő, annak is szabad lesz itt halászni?
– Szabad kis fiú.
– Nem haragszik néni, hogy István ide hozott bennünket? Egyszeribe itt
lesz ő is. Csak buzogányt vág amott.
– Nem, nem kis fiú. Mindennap jertek ide.
– Jőjjön hozzánk néni, ott ni, ott lakunk. Mama nagyon beteg.
A néni megfogta a kis leányka kezét, s valamely mély belső parancstól
vezéreltetve – ment a gyerekekkel.
Néhány percz mulva belépett a kis nádas házikóba.
– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.
[– Vilma! – kiáltott egy elszáradt asszony.]
– Bella! – ugrott a beteg felé Hunyadiné.
Sokáig zokogott a két nő, az elhervadt, elsorvadt, egykori szép Bella, s
a megifjult, megszépült László Vilma.
A gyerekek oda kapaszkodtak a két nőre és mivel nem tudták, hogy azok
mért sírnak: hát sírtak egy kicsit ők is.
– Haragszol-e még? – susogá erőtlen hangon Bella, görcsösen szorítva
magához egykori barátnéját.
Vilma nem tudott szóhoz jutni, újból és újból elfordult, hevesen
zokogott és kezeibe rejté könyborította arczát.
– Néni, ne sírjon, – simogatá a kis leányka – ne haragudjék, vissza adom
a halat – ni fogja, és Vilmos se fog több halat, ha néni haragszik.
– Nem, nem, kicsi angyalom, – fogta ölébe a szép gyermeket, és szorítá
magához erősen, – én senkire sem haragszom.
– Hát akkor mért sír?
– Ne sírjon, – kérlelé a fiúcska.
– Látod, hogy szeretnek ezek a gyerekek, édes Vilmám.
– Mért sír a néni? – kérdé a kis Bella anyját, – mondja mama, ne sírjon,
ne haragudjék.
– Haragudott, sokáig, nagyon sokáig haragudott ez a szép, szép néni mi
reánk kis leányom, – de többet nem fog haragudni. Ide vezette az a jó
isten, a ki mindent megbocsát. Csókoljátok meg ennek a szép néninek a
kezeit – mert ez a ti kis mamátok.
– Úgy? – kérdé egyszerre a két gyerek örömtől ragyogó arczczal, – hát
maga is a kis édes mamánk lesz?
– Az Vilmoska, kicsi Bella.
– És itt marad: apa úgy sincs itt, és ha jön is, neki mindig menni kell.
– Édes Bellám! – ölelé át forró szeretettel Vilma – ne légy bús, itt
hamar meggyógyulsz. Én is sokáig beteg voltam, most istennek köszönöm,
egészen jól vagyok.
– Be szép vagy Vilma! – tapogatá a beteg nő barátnéja telt karjait.
– Te is az vagy édesem. És nézd, mily szépek gyermekeid.
– Jók, – mondá az anya, azon a hangon, mely a szomorú búcsú hangja. –
Meghűtöttem magamat. A lakásunk nedves volt. Most Sándor újat építtet.
Ott talán – – úgy-e édes Vilmám – – hozzátok be Vilmoska a fehér nyulat,
te is Bellácska – segíts, fogjátok meg, István megfogja – – –
– Megbocsátasz-e nekem Vilma? nem vagyok bűnös, az a jó isten látja, a
kihez nemsokára el fogok menni! Mindig szeretett Sándor, még azután is
sokáig, mikor te már rég férjhez mentél és nem vett volna el engemet
soha, ha nem látja, hogy én nagyon-nagyon szeretem és valakitől ezt meg
nem tudja. Ugy-e boldog asszony vagy? Én nagyon boldog vagyok. Sándor
soha sem bántott tégedet édes Vilma csak egyetlen gondolattal is –
azért, hogy te máshoz mentél. Csak szerette volna megmondani, hogy ő
ártatlan, hogy a mit róla mondtak, hogy atyádat kissebbítette – az nem
igaz.
– Tudom – –
– Oh Vilma képzeld, ő most is úgy őrzi a leveleidet – de nem haragszom
érte. Azok igen szép levelek. Oh Vilma – tudod-e, hogy ő nekem mindig
elmondta, ha tégedet valahol látott? tudod-e, hogy Vilmosnak te – de azt
talán nem is volna szabad megmondanom – –
– Mama – lépett be a szóra a kis nyúllal a fiú – mit nem szabad
megmondanod?
– Hogy ez a szép néni a te kereszt mamád – –
– Úgy? hát akkor néni maga az én keresztmamám, és akkor fogja ezt a kis
fehér nyulat, magának adom. De elvisszük a társát is.
Ölelés, csók, kaczagás – –
– Apa, itt van apa, szökött ki mint a mókus az élénk gyermek – a
kocsiról leszálló apjához.

XI. (De most már igazán báróné lesz.)
Kis gyerekek nem igen tudnak arról, hogy a mama nagyon beteg ám! A
sápadt beteges arczot megszokják. Oh, hogy sejtenék ők az alatt a
kibeszélhetetlen veszteséget? Nevetnek, ha van min – és gyereknél hogyne
volna ilyen? Rendel a jó isten örökké, mert szereti, hogy a kicsinyek
semmit se lássanak a sötétből.
A kis Vilmos és Bella még a piros szemű, fehér köntösű nyulakról is
megfeledkezett – futott, futott át a nénihez, az új mamához. Ott egy
csomó gyerek volt, leány és fiú, a kik két hosszú asztal mellett írtak,
olvastak és énekeltek.
Tanította őket a néni.
Vilmos és Bella is beállott a béres és munkás gyerekek közé.
Bellát oda vette a néni az ölébe s a kis leányka forró szeretettel –
mintha édes anyját ölelné – kulcsolta át az új mama nyakát s leste
tekintetét, szavait.
A leányka kisebb volt még, semhogy valami nehezebbet tanuljon, de arra
elég nagy, hogy mindenre figyeljen és minden zajban, mozgásban,
mosolyban gyönyört találjon.
Hunyadiné az alatt, míg beszélte a szebbnél szebb történeteket a
bibliából, Kainról és a szegény Ábelről, Józsefről, a kit testvérei
eladtak és Dávidról, a ki kicsiny létére az Úr segítségével olyan szépen
eltalálta a nagy óriást: valami soha nem érzett melegséget talált a kis
gyermek gömbőlyű karocskájában és puha pirosas ujjacskáiban. Hagyta,
hogy a leányka üljön ott, és meg nem mozdította volna a nyakát a
világért is.
– Nénimama, most már énekeljünk, – kiáltott oda Vilmos a gyerekek közül,
– és feltartotta hosszú fehér kis kezét, hogy indítson.
És megzendült egy szép gyermek-ének a vadgalambról, a mely szereti a
zöld erdőt.
Zöld erdő, zöld erdő
A kedves lakásom.
Rosz ember, rosz ember
Engem sohse lásson.
Kis fiam neveljem,
Patakvizre vigyem,
Szép hűvös patakról
Búza földre tegyem.
Míg a dal zengett, harsogva mint a zöld erdős kőszikláról lezuhanó patak
és nem akart, és nem tudott megállani mint a madár, a melyik szép
vidékről még szebb vidékre siet – egy ember állott az ajtóban levett
kalappal, mosolyogva, szemeit egy pontra, a tanítónénire függesztve.
Egy-két munkás gyerek intett a plajbászával, hogy ni: ott valaki van,
egy úr, de mire elvégezték az éneket – s a tanítónéni is észre vehette a
dolgot – az idegen eltünt. Senki se tudta és senki se látta merre.
Ott megy a jegenyefák mentén az ér mellett, mely a Hajkó és Sebestyén
birtokot a László pusztától elválasztja.
Dr. Márton Sándor úr.
Kalapját most is kezében tartja s úgy ballag az árnyékban. Sűrű tömött
hajában alig látszik még egy-egy ősz szál, szakálla tömött, bajúsza ép,
ment az öregedésnek jeleitől. – De homlokát erős vastag redők szántják
keresztbe s szemei mint a sok gonddal és bajjal élő embereknél szokott
lenni: zavarosak, törődött fényűek, mintha könyekben úsznának.
Visszagondol a multra – a letölt tizenhat, tizenhét évre.
Hol volna most, ha egy rosz ember ide nem kerül? ha nem olyan bizodalmas
egy idegen iránt? ha a legelső sértésre vissza nem vonul? ha szembe
száll az akadályokkal? ha felvilágosítást kér férfiasan és részéről is
magyarázatot ád? ha nem a daczban, az öntudat kevélységében talál
menekvést és védelmet? ha – –
– Nem! – sohajt homlokát törülgetve a megtermett vállas, erőteljes ember
– nem vádolom a sorsot – nem – –
De oda bent a szívnek minden elfojtott joga egy perczre talpra szökik.
És szavakat mond, kemény metsző, sértő szavakat, melyekre felelni –
képtelenség.
– Gyáva voltál –
– Nem, csak szemtelen nem akartam lenni.
– Hűtelen voltál –
– Nem, csak követelni nem akartam.
– Szerencsétlenné tettél egy nőt, kit hidegséged által oda vetettél egy
gonosz ember karjai közé – –
– Nem – ő utasított vissza.
– Hazudsz!
Márton úr félre kapta a fejét, mintha egy fa mellől valaki igazi hangon
kiáltotta volna e szót.
– Hazudsz – hangzott újra, – hazudsz, hazudsz – –
Márton úr fölcsapta a fejére kalapját és sietve vágott be egy oldalon a
bükköny-földek között, hogy minél előbb elérje azt a tanyát, hol beteg
felesége feküdt.
Elbeszélt úgy-e mindent? a mit látott? hogy a gyerekek mit csinálnak?
milyen jó helyt vannak? Hogy az a szegény asszony milyen áldott egy
teremtés?
Nem, egyetlen szót, csak egy kicsiny szócskát sem mert mondani az
egészből.
Miért nem?
Oda ült alázatosan, de vergődő nyugtalan szívvel beteg felesége ágya
szélére, megragadta a szelíden mosolygó anyának elszáradt – hideg kezeit
és sokáig sokáig beszélt a gyorsan készülő új épületről, a
helyesebbnél-helyesebb tervekről, a czélszerű berendezésről, a
konyhakertről, a virágos kertről, egy szivárványos kútról, melyből
gumicsövekkel lehet az öntözést bármikor végezni.
– A konyha legyen nagy és világos –
– Igen. A kertben fogok egy szép filagoriát csináltatni. Ott
reggelizhetünk és vacsorálhatunk.
A nagy beteg, bár határozottan soha sem hiszi el, hogy beteg: kedves
tervek és remények valósulása küszöbén egy perczre elkomorodik, s egy
szempillantásra maga előtt látja – a koporsót.
Szerencsére egy röpke szempillanatra csak.
– A varrógépet – nyögé lassú hangon a beteg nő.
– Azt nem fogjuk többé betenni. Kivettetem.
Bella könyein át hálásan mosolygott és megszorította férje kezét.
– De csak addig, míg jobban leszek. A gyerekeknek én akarom varrni a
fehérneműiket. Másnak nem engedném. Soha-soha.
– Kevesebbet beszélj édesem, nem szabad magadat felizgatnod. Úgy
kellene, hogy a jövő hó derekán fürdőre menjünk.
A beteg asszony hirtelen fölemelkedett, s mintha menekülni akart volna
egy képtől, egy alaktól – rögtön szaván fogta a doktor urat:
– Igen, a gyerekeket is viszszük. Jobban is vagyok. Azt gondolnám –
Szegény asszony úgy sietett, úgy szökött volna e helyről, hol gyermekei
oly boldogan töltik napjaikat. Akárhova, akármerre, ha így ezzel a beteg
ágygyal is – csak oda, a hol egyedül lesznek, egyedül.
Nem egyedül, csak ama tanítónéni nélkül.
– Oh istenem, – mormogja mosolyogva némi szánalommal olvasóm.
– Semmi oh istenem, és semmi szánakozás.
Egy anyának, a ki határtalanul szereti férjét és gyermekeit – joga van
követelni, hogy azokat a gyerekeket senki se mulattassa, simogassa,
szeresse és csalogassa; joga van követelni, hogy arra az emberre
semmiféle nő különös szemekkel ne nézegessen – igenis ne nézegessen.
Minden nő elégedjék meg a maga választotta férjével, és ne kivánja a más
nő kis gyermekeit elédesgetni, mert a mely embernek a gyermekeit egy
asszony igen szereti: hát ott, azt a férjet, azt az embert – igen!
Azt gondolom, ilyenformán gondolkozott és beszélt magában dr. Márton
Sándorné, mert szemei haragos állásából és élénken kipirult arczából ezt
lehetett kiolvasni.
Erőnek erejével fölkelt, felöltöztette magát és betegsége daczára
törekedett, hogy egy kissé szép legyen és ezt Sándor is belássa s erre
vonatkozólag egy pár szót szóljon is.
Jó férj, becsületes szerető férj azonnal észrevesz minden ily
igyekezetet és méltányol.
Márton úr szeretettel ölelte át még mindig szép nejét, megsimogatta dús
szőke haját, megcsókolta nagy kék szemeit, melyekből mély, mély igaz
szeretet és jóság, hűség sugárzott és azzal a bús fájdalmas tudattal,
azzal a világos látással, melylyel az orvost még beteg gyermekeivel és
nőjével szemközt is – a tudomány megáldotta vagy megverte: búcsúzott el
kedves betegétől és ült szekérre, hogy betegeinek, szenvedő
nyomorékjainak gyógyításában, vigasztalásában találja fel háborgó lelke
nyugalmát.
A László-féle nagyszerű építkezések előtt kellett a városban elmennie.
Most – úgy találta, közelebb van ehhez a hatalmas gőgös emberhez, mint
tizenhét év óta valaha állhatott: úgy találta, hogy az, kinek leánya oly
szeretettel viseltetik az ő neje s gyermekei iránt, megérdemli, hogy
több tisztelettel és szivélyességgel üdvözöljék. Úgy vélekedett, hogy jó
lesz, ha egy kissé leszáll, s csupa illedelemből megnézi az építkezést.
Nagyságos László úr észrevette a doktor közeledését.
– Vajjon mit akarhat Márton uram, – mormogá magában az építkezést
felügyelő gazdag László úr.
Akármit akar: egy gazdag ember soha se haragszik azért, ha egy kis
emberke, már mint a doktor is ehol – alázatosan közeledik személyéhez.
Pedig a mi Márton Sándor urat most, egykori mátkája apjához viszi, nem
az alázat, hanem ennél több: a hála – leánya iránt.
– Hát mit szól ezekhez a falakhoz? – kérdé jó előre László úr onnan
merítvén a beszédtárgyat, a honnan az legjobban esett.
– Túlságos vastagok.
– Mért? és nevetett örömében László úr, hogy oly pompás vastag falakat
építtet, és hogy ezt hogy irígyli tőle az egész világ. – Im az a rongyos
Márton doktor is szinte megpukkad mérgében.
– Két láb elég volna és fél.
– Nem, legyen három láb, két emelet uram, két emelet. – Még olyan nincs
a városban.
S László úr kész volt rögtön az egész tervet egy téglára lekarczolni, s
megmutatni, hogy minő pompás termek és hivatalok lesznek itt.
Olyan büszke, felfuvalkodott ember még nem volt, a ki ha erre alkalma
nyilt: készséggel ne dicsekedett volna akárkinek is. László Károly úr
nagyon alantas embernek tartotta ugyan Márton urat, de olyannak, a ki
sokfelé jár, és így sokfelé elmondhatja a hallottakat. Megfogta azért a
kezét és megmutogatott neki mindent apróra, az utolsó előszobáig,
fáskamráig.
– Nagyon szép. De roppant sokba kerül. Vajjon ki adja a biztos
perczentet?
László úr hirtelenében egy átlagos számítást csinált – nevetve vidáman,
a legszebb jövedelmek előérzetében.
– Tizennyolcz perczentet hajtania kell.
– Lehetetlen.
– Az állam veszi ki. – Lehet. Tetszik érteni?
– Mégis nem gondolom.
– Oh még jobb perczenteket is ad az állam. Ügyesség – s mutatta a
kezeivel – egy kis mellékes áldozat, mert tetszik tudni azok, kiket az
állam szerződéskötésekre leküld: legtöbbnyire szegény ördögök, sok
mennykő gyerekkel, czifra feleséggel – no és – tetszik ezt tudni. Még
több perczentet is srófolhatnék ki, de becsületes ember vagyok.
Tizennyolcz – húsz perczent elég. Elég!
– És vajjon biztosan kiveszi az állam?
– Vőm már mindent eligazított.
– Szép.
– Szép, hm! de nem ment ám ez ingyen. Vőm kénytelen volt egész bálokat
adni a főbb hivatalnokoknak és szájasabb képviselőknek.
– Bálokat?
– De még pedig hol?
És oda súgta azokat a névtelen helyeket, a hol az állami szerződéseket
némely ügyes ember a legszebb eredménynyel kötni szokta.
Vacsorák, ebédek, tenger pezsgő – no és még a járulékok. De Guszti
szörnyen érti a módjukat. Meg kell adni, igen-igen praktikusan fogja fel
a tényeket.
– Szerencsét kivánok a szép szerződésekhez – valóban így már lehet
építeni.
László úr, a mint utóbb vejétől tanulta – ki mindjárt-mindjárt
le-lerándult Pestről Nagy-Kakasdra pénzekért és váltói aláirásokért –
csak a balkeze kis ujját nyujtá a doktor úrnak.
– Doktor úr, – kiáltott egy magas falról László úr a távozó ember után,
– tetszett-e hallani, hogy vasutunk lesz?
– Nem hallottam. Vasutunk?
Vasutunk. Vasárnap lesz az előértekezlet a nagy vendéglőben – el kell
menni. Vasárnap délután öt órakor. Vőm az egyik főengedményes és valami
angol gróf a társa.
– Nagyszerű, – kiáltá őszinte csodálkozással a doktor úr.
Csak a vidám hahotát lehetett hallani a falról, egy minden örömmel
megtölt szív édes, hatalmas hahotáját.
Vasutunk lesz, telegráfunk, főpostánk, huszárkaszárnyánk, nagy emeletes,
két emeletes vendéglőnk – ah vasutunk, vasutunk – –
Ezekről beszéltek a kereskedők, a csizmadiák, asztalosok, ácsok,
kőmüvesek, háziurak, korcsmárosok, uzsorások, javabeli özvegyasszonyok
és férjhezmenő hajadonok.
– Ki hozza a vasutat?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a huszárokat?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a telegráf és főposta hivatalt?
– Hunyadi Gusztáv.
– Ki hozza a város fölvirágzását?
– Mindent mindent a követünk, Hunyadi Gusztáv.
– De hisz akkor már a báróságot is meghozza.
– Meg a grófságot.
Ez utóbbi szó, mint egészen váratlan új szó, csodálatos rezgésbe hozta a
vén László Károly úr szívét. Ha halotta egy-egy kiváló jó emberétől –
mert a gazdag és szerencsés embereknek mindig kiváló jó embereik vannak
– valóban irult-pirult és annyira nem tudta mit csináljon, hogy még a
régi járásmódját is megváltoztatta. Úgy járt, mint a város egyetlen
grófja a vén púpos katonaviselt Virbicsek Ferdinánd, mindig mélyen
meghajolva, tiszta csinos német ruhákban, lassan, senkinek sem köszönve,
de mindenkitől elvárva a szives köszöntést; reggelenkint egy kis
virágbokrétával, mint Ferdinánd gróf – és örökké szivarozva.
Néha-néha egy kissé kitört ugyan belőle a paraszt zsugoriság és
összeveszett vejével, ki szüntelen pénzért és aláirásokért zakatolt, de
látva a biztos sikert, a felette jövedelmező államszerződéseket, melyek
jól fölvéve a dolgokat – a huszonöt perczentet is megadogatták: nem
tehetett mást, mint ismét csak a Wertheimba nyult s egy-egy summásabb
váltónak jó társ mellett ismét csak aláírt.
Eredeti kapzsisága a gyors pénzszerzésben, eredeti vadsága és kiméletlen
kegyetlensége a pénzek felhajtásában, eredeti óvatossága a pénznek
gyümölcsöztetésében az újabb nagyszerű statusműveletek által, nem
tagadhatni, bizonyos behízelgő simaságot nyert.
Néhol azt is mondták róla: nóbel ember, gavallér.
Ki mondta?
Egy-két koldus báró, a ki nagy szolgálatokért pár száz forintot kamat
nélkül kapott tőle s egy-két igen szegény professor a katholikus
gymnasiumban.
László úr nevetett ezeken a pompás czímeken, de jó néven vette őket.
Ha ily kedvező körülmények között forrongott az egész város s minden
szegény hivatalnok előléptetésről vagy legalább fizetésjavításról
álmodozott az új változások beálltával: nem maradhatott tétlenül a női
közönség sem. És épen most, hogy elnöki választásra készült.
– De most már báróné lesz – hangoztaták több családban.
– Ah – én nem tudom! sóhajtá, kiáltá vagy sikoltá vagy épen a hogy jött:
rebegé Némethné szül. László Amely néni nyugodt és most már teljesen
megerősödött reménynyel, sőt minden kétséget kizáró biztos hittel – nem
tudom, engem ne kérdezzetek.
– Én a férjemtől tudom – erősíté Sebestyénné.
– Én az ujságból olvastam – veté oda biztosan Hajkó Pálné, – sőt valami
olyan is állott a lapban, hogy főispánnak neveznék ki.
Néhány öregebb asszony egy kis sarokasztalkánál összesúgott.
– Mégis sok, mormogá egy őszes nő keserű mosolylyal.
– A szerencse se tudja mit csinál. Egy emberre rak mindent. Ah! – –
Újabb és újabb vendégek érkeztek Amely nénihez – öregek és ifjak, de
mind, kivétel nélkül czifrák, tollasok, pántlikások, csipkések és azon
tisztességes törekvéssel, hogy ha lehet, úgy nyolcz avagy tíz évvel
mégis csak ifjabbaknak látszassanak.
– Hölgyeim, – állott fel egy fiatal, vereses szőke, pisze orrú, de
érczes csengőhangú hölgy hosszú-hosszú papiros ívet tartva kezében, –
mindnyájan tudjuk, hogy városunk nagyszerű változásoknak néz elébe.
– Tudjuk.
– Hogy a vasut maholnap keresztül fogja szelni határunkat.
– A mi kertünk alatt lesz az állomás, – suttogá örömmel egy szép barna
ifjú nő, – ah mindennap fogom látni, kik jönnek. Ah mindennap.
– És mi még semmit sem tettünk – folytatá a papirosos nő – egyletünk
érdekében.
– Én azt gondolnám – gondolák és kiálták számosan, de egy hangon és
egyik hölgy a másik hangjára emelkedve.
– Kérem, tessék engem kihallgatni. Kész tervezettel lépek az egylet elé.
– Lássuk.
– Halljuk.
– Olvassa.
– Egy csomó vasuti fiatal mérnök, számtalan új hivatalnok, vendég a
fővárosból –
– Ah – kiáltott örömmel több csipkés hölgy.
– A fővárosból, hölgyeim. Mi nem maradhatunk tétlenül.
– Nem, nem, nem maradhatunk tétlenül, – izegtek, mozogtak, mosolyogtok
és villogtatták fényes tüzes szemeiket számosan.
– Hangversenyeket kell rendeznünk, felolvasásokkal, tánczczal, énekkel,
zenével, tombolával, kiállításokkal. Tétlenül nem maradhatunk.
Az öregebb dámák, úgy a negyvenöttől a hatvanig – kikről a világ szeret
minél kevesebbet tudni, holott itt a bő tapasztalás és élet ismeret,
feltünő vidámsággal állottak fel székeikről és heves taglejtésekkel
kisérték azon állításukat, hogy igenis: tétlenül nem maradhatunk.
– Az idők – folytatá a papirosos szőke hölgy – a mint a jobb lapok
kifejezik – előre vetik árnyaikat –
– Előre vetik árnyaikat – ismétlé egy-egy örömmel véve e szép
kifejezést.
– Meg kell előznünk a kort, ezt parancsolja jól felfogott érdekünk.
– De szépen beszél ez a Szilágyiné.
– Férje írja neki a beszédeket.
– Hogy hangsulyoz – oh te, vigyázz csak.
– Elnököt kell választanunk.
– Úgy van.
– Itt csak egyetlenegyről lehet szó – a szentjakabi remetéről.
– Hunyadinéról – kiálták többen.
– Nem vállalja el.
– Ő semmit se vállal el, ő most árva- és munkaházat akar alapítani –
saját költségén. Már egy kis minta-árvaháza és munkaháza van is a
pusztán.
– Tegye be a városba. Hagyjon fel a különczködéseivel.
– Álljon az élünkre.
– Követjük. Jőjjön be!
– Menjen érette egy küldöttség!
– Ráér, még, fiatal, – dörmögék az idősb úrnők.
– Férje báró lesz, főispán lesz – suttogá a megszólított, – ezt kell
tekinteni. Vilma most bizonyosan báróné lesz. Pünkösdre megkapja
Hunyadi.
Előállottak a régibb érdemesebb asszonyságok. Lármáztak, zajongtak,
alkudoztak a körülményekkel, huzogatták kifelé a fehér kézelőiket,
igazgatták hajukat, csokraikat. Általában nem maradtak tétlenül.
Derekasan küzdöttek magukkal.
Ha nehéz egy érdemes férfinak lemondani valamely megtiszteltetésről:
százszor nehezebb ez egy nőnél, a kinek igaz éltető levegője a
megtiszteltetés és hódolat.
Az uzsonna szépen folyt, a sültek, tészták, gyümölcsök közelebb-közelebb
vitték az eszmét, az elnöki széket Hunyadinéhoz, míg végre érzékeny
ölelések és csókolkozások tudtára adták a jó Amely néninek, hogy a
diadal megvan – az új elnöknő Hunyadi Gusztávné.
– Legyen, – mormogá az élénk beszélgetésben egy tisztes öreg hölgy, ki
tele rakta zsebeit czukros süteményekkel, – legalább báróné elnökünk
lesz.
– De báróné lesz?

XII. (Szomorú hír. Vidám ujság.)
Nagy-Kakasd az utóbbi időben sokat változott. A girbe-gurba utczák
eltüntek; a nádas, sőt zsupp fedelű házakat csinos cserép zsindelyes
kőházak váltották fel; a László-féle paloták és építkezések előbb
irígységet, majd csodálkozást, végre kedvet – építéskedvet támasztottak
a tehetősebb kún birtokos urakban. A Hajkók, Halászok, Sebestyének,
Szentpéteriek, sőt a csökönyös Vargák, Nagyok és Kissek is lassanként
szűknek, parasztosnak találták ősi fészkeiket s kezdték mintha csak úgy
véletlenül – lebontogatni, átalakítani, merőben újra építtetni, még
pedig többnyire emeletesre. Alól földszint boltok, raktárak vannak, fent
hivatalnokok, katonatisztek vagy maguk a birtokos urak laknak.
Mily tágas, téres a régi piacz-utcza, mely most a nagy alapító nevére
részint hálából, részint hízelgésből: Hunyadi-utcza nevet kapott.
A korhadt csorgó kutat elhordták, helyette építtetett a város egy
valóban díszes szökőkutat körülvéve parkkal, mely nyáron a rekkenő
hőségben egész éjjeli tizenkét óráig a város sétahelye. Innen és túl a
szabályos utczát csinos emeletes házak teszik kedvessé. A nagy templom
vén fazsindely teteje és piros ócska tornya rézfedelet kapott s a
templom széles terét, hol ezelőtt gyér akáczfák adtak egy kis árnyékot,
fiatal hársak és vadgesztenyék szegélyezik, hosszú egyenes utakat
képezve.
A madarasi, szolnoki és czeglédi utcza is kimosdotta magát a százados
porból és sárból. Im lehetett az Alföldön is létesíteni jó kövezetet.
Nem kellett hozzá más, csak akarat – s egy ember, a ki merjen akár
hiuságból, akár jószándékból.
Ez ember Hunyadi Gusztáv volt, a régi Schwindler báró.
– Adta zsidaja né! – mormogá előbb a kún gúnyosan, a mint az öreg
Nagy-Kakasd kezdett kibontakozni – a szennyből.
– Hm! ez az ember mégis úr.
– De telegráfunk van – bátya.
– De főpostánk, öcsém.
– De nagy kaszárnyánk – az az, fejtegeték észrevételeiket az iparosok
itt is ott is. Nem tréfa.
– De ahhoz, mit szól urambátyám, hogy maholnap itt fütyöl a házunk alatt
a vasut? Hát ezt hitte volna valaki? Micsoda? Szép ám ez!
A doktor Márton Sándor úr szép házacskája is felépült. Ablakai épen
délnek feküsznek, de jobbára mindig be vannak függönyözve.
Most is tavasz van, kora szép tavasz. Lombosak a fák, harmatosak a
virágok – énekelnek a madarak. Az egész városban azonban mintha valami
halk csöndesség uralkodnék. Legalább itt a szolnoki utczában, a Csákvár
Mózes boltja körül – hol máskor olyan zsibongás szokott lenni – egész
szótalan a tér.
Nagy beteg van valahol.
– Hogy van? – suttogták az asszonyok.
– Nem viszi sokáig – kár érte! Micsoda munkás, szorgalmas egy asszony
volt.
A jövő-menők oda tekintenek a szép új házra – s azzal odább suhannak.
Sok gyermekes anyának elkomorodik a szíve, ha arra gondol, hogy az
árvának milyen nehéz sorsa van ezen a földön.
Ott sétál az öreg Harkai bácsi, most már igazán öreg bácsi, mert bennül
a nyolczvanban – száradt, sovány kezeit görbe hátán egybe kulcsolja s az
öregségtől, talán a titkos sirdogálástól is vereses szemeivel keres a
tiszta, lombos, virágos udvaron valamit, a mibe megkapaszkodhatnék s
elmondhatná: istennek hála, most már hiszem, hogy Bella megmarad.
– De huhogott a bagoly és az éjszaka is huhogott s a Meley Pál
gyógyszerész nagy fekete vadászkutyája mind itt vonított. S ezek a házi
ebek is nem tudtak nyugton maradni. A galambok is búgtak egész éjjel –
tördelé szavait az öreg Harkai bácsi – az se jó jel; a pókok is mind
leereszkedtek sarkaikból; nem szeretem s az a körtvefa, a mit Bellának
neveztünk el, nem fogant meg.
Sétál, sétál az öreg ember. Fölkelnek öreg szivében a napok és
esztendők, melyek alatt egyedüli örömét vigaszát – oh és támaszát is –
ebben a szegény áldott teremtésben, Bellában találta – és föltekint a
messze-messze magas égre – s alázatos alkuba bocsátkozik a jó istennel.
– Uram! – én vén vagyok már, az én szemeim rég látták már a szabadítót;
(nem azt, a kit még bent-bent, szíve mélyén most is vár és bizonyosan a
koporsóban is fog várni, azt a _félisteni alakot_, a ki elbujt az
emberek elől, mert nem talál többé felséges tekintete ez alacsony,
makacs világhoz) nekem megadtad uram, hogy még egyszer gyönyörködhessem
az enyémekben, egy jó ember által: add ki elbocsátó levelemet, hadd
megyek én s maradjon ő férjével, kis gyermekeivel. Hiszem, hogy szeretik
egymást. Hadd megyek én az én öregemhez – ereszsz el uram! Cseréljük fel
a sort! Ha te akarod, lehet az – –
Hogy lehetne, mikor az iskolában is mit beszélnek a gyerekek.
– Márton Vilmos – igaz?
– Mi igaz?
– Hogy anyád meghal – –
– Nem igaz – válaszol a gyermek elfordulva s hulló könyeit elrejtve.
– De igaz – bizonykodik egy nagyfejű makacs fiú – mondta édes apám. Már
a sírt is kinézte apám, hogy hol fog nyugodni a Márton doktorné. Ő
tudja, mert a temető-őrnek ezt tudni kell. Te Vilmoska ne búsulj, én is
árva vagyok, a Forró Ferus is árva, annak még apja sincs.
S a durva nyers kis gyerek átöleli a kis fekete bársony kabátos doktor
fiucskát, nem is ügyelve arra, hogy a vastag mándli ujjával a drága
ruhát jól összegyűrheti.
– Ne búsulj, Vilmoska, majd meglátod neked se kell iskolába járnod egy
hétig, de kettőig se. Mikor édes anyám meghalt, én se jöttem s nem is
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - A báróné ténsasszony: Regény - 20
  • Parts
  • A báróné ténsasszony: Regény - 01
    Total number of words is 4097
    Total number of unique words is 2027
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 02
    Total number of words is 4081
    Total number of unique words is 1905
    34.1 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 03
    Total number of words is 4106
    Total number of unique words is 1831
    36.4 of words are in the 2000 most common words
    50.4 of words are in the 5000 most common words
    58.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 04
    Total number of words is 4086
    Total number of unique words is 1910
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    48.0 of words are in the 5000 most common words
    54.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 05
    Total number of words is 4110
    Total number of unique words is 1976
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    53.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 06
    Total number of words is 4290
    Total number of unique words is 1829
    37.4 of words are in the 2000 most common words
    51.2 of words are in the 5000 most common words
    57.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 07
    Total number of words is 4206
    Total number of unique words is 1894
    36.3 of words are in the 2000 most common words
    49.0 of words are in the 5000 most common words
    56.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 08
    Total number of words is 4055
    Total number of unique words is 1858
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    50.7 of words are in the 5000 most common words
    57.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 09
    Total number of words is 4117
    Total number of unique words is 1977
    31.5 of words are in the 2000 most common words
    43.8 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 10
    Total number of words is 4100
    Total number of unique words is 1953
    33.8 of words are in the 2000 most common words
    47.6 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 11
    Total number of words is 4230
    Total number of unique words is 1790
    37.6 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 12
    Total number of words is 4154
    Total number of unique words is 1890
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.3 of words are in the 5000 most common words
    54.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 13
    Total number of words is 4224
    Total number of unique words is 1901
    37.3 of words are in the 2000 most common words
    51.3 of words are in the 5000 most common words
    59.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 14
    Total number of words is 4122
    Total number of unique words is 1908
    34.6 of words are in the 2000 most common words
    49.4 of words are in the 5000 most common words
    56.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 15
    Total number of words is 4026
    Total number of unique words is 1881
    34.8 of words are in the 2000 most common words
    45.6 of words are in the 5000 most common words
    52.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 16
    Total number of words is 4104
    Total number of unique words is 1904
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.5 of words are in the 5000 most common words
    52.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 17
    Total number of words is 4211
    Total number of unique words is 1927
    32.9 of words are in the 2000 most common words
    47.0 of words are in the 5000 most common words
    54.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 18
    Total number of words is 3996
    Total number of unique words is 1935
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    44.1 of words are in the 5000 most common words
    50.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 19
    Total number of words is 4021
    Total number of unique words is 1877
    35.7 of words are in the 2000 most common words
    48.5 of words are in the 5000 most common words
    55.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 20
    Total number of words is 4062
    Total number of unique words is 1801
    34.2 of words are in the 2000 most common words
    47.2 of words are in the 5000 most common words
    53.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • A báróné ténsasszony: Regény - 21
    Total number of words is 1655
    Total number of unique words is 964
    38.0 of words are in the 2000 most common words
    49.9 of words are in the 5000 most common words
    56.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.