A báróné ténsasszony: Regény - 07

féljen, mondja ki: ne busuljon; jó az isten, rendel az kinek-kinek. Hej,
csak élne a kedves pap fiam, annak való lettél volna egészen! Az is szép
volt, mint te, magas, nyulánk, s egy prédikáczióért – óh, hogy a nagy
isten meg ne pihentessen addig, mig akasztófa helyébe akasztófát – hej,
hej!
Elfordult az éneklő társaságtól, kettőt-hármat lépett ide-oda, s azt
gondolta magában: kinek ártok azzal, ha sirok; és mit tehetek róla, ha
megromlottak a szemeim?
Harkai sógor pedig örömmel és hálával tekintett a sógorra, hogy a szép
érzékeny éneknek úgy átaladta a szivét. Bizony, szép leány Bella és
gyönyörüen énekel, de még a nóta is felséges ám! Nem teremnek többet
Bajzák! mormogá sokat elfeledtető érzéssel.
Sándor, ki a szép ének folyamata alatt egészen maga mellé képzelte
Vilmát, fehér halavány arczával, fekete dús fürteivel, haragos, kissé
mindig kemény tekintetével, melyért úgy tudta szeretni: a nagy halhatlan
kún költőnek, Petőfi Sándornak egy gyönyörű dalába fogott, hogy:
«Rózsabokor a domboldalon,
Borulj az ölembe angyalom.
Súgjad a fülembe, hogy szeretsz –
Ah, milyen jól esik nekem ez!»
Az öregek elfelejtették, hogy öregek, ifjakká lettek az ifjakkal.
Boldogokká a boldogokkal; könyeik nem a bánat és a rossz világ miatt
hullottak; csak úgy, a hogyan a harmat szokott esni, észrevétlenül,
csendes estvén – csendesen.
De eljött a törvényes óra, a hazamenetel ideje, a katona-trombita
beverődött az ablakon, elnyomta a guitár hangját, s odakiáltotta a
fülekbe: haza, haza, aludni akarnak a generálisok és a káplár urak, és
nem tudnak aludni addig, míg minden csavargó ember otthon nincs.
Az idősb Márton úr figyelmeztette az ifjabbat, hogy az új Verbőczi
törvénye mit mond – és dalnak, szónak, mosolynak, kézszorításnak véget
kellett vetni engedelmesen.
Másnap reggel még jókor egy német hivatalszolga jelent meg az idősb
Márton úr portáján, s az ifjú Márton úr számára egy levelet adott át.
– Ebédre bizonyosan, – szólt atyjához örömmel a doktor úr.
A kosárkötő úr egy csomó szép fehér vesszőt egyengetett valami jeles
formára, oda se fordult fiához. Hagyta a drága nagyságos úri ebédet.
Sándor elolvasta a szép levelet és nem szólt semmit.
– Hát fiam! – tört ki a kiváncsiság az öreg ember szivéből.
Sándor oda tartotta az irást.
– Engemet is hivnak? Én fiam nem megyek, se ruhám, se hozzá való
egészségem. Csak mulassatok. Sok a német ott mindig – aztán no, nem
szólok.
– Nem ebédre hivnak, – mondá az ifjú olyan hangon, hogy felszökött az
öreg.
– Tudtam – kiáltott egész visítva.
– Mit tudott apám?
– Én? semmit. Hát mit irnak? Feldőltél. Hej, hej, de jó is vagy te
isten!
– László úr irja, hogy egyszer mindenkorra kiméljem meg a házát.
– Mitől? – villogtak rettentő haraggal az apa megromlott szemei.
– A látogatásaimtól. De hát miért? Mit cselekedtem? Rágalmaztam… én?
– Régen mondogatom én fiam, hogy: _szegény ember csak szegény ember!_
Hát tudod most már, honnan fú a szél? Mikor feldőltél: én mindjárt…
Ha látott már valaki egy nagyon szomorú szegény ifjút, és ugyanakkor
látta annak hasonló lelkü atyját is: akkor ezt a fejezetet befejezhetem.

VIII. (Egy kicsiny fűre mennyi csiga kibúvik.)
Özvegy Némethné, született László Amely (azért irom ily egyesítéssel,
mert mindig így mondták és irták Nagy-Kakasdon) büszke volt az
eredményre, melyet derék hölgytársaival a czéhmester úr ügyében
kieszközölni szerencsés vala. Mikor egy gazdag nő büszke, az azt teszi,
hogy estélyeket, ebédeket sűrűn szokott adni, azokon csillogtatja
nemcsak drága evő és ivó eszközeit, hanem diszkiállitásokat is rendez
befőttjeiből, fontos híreiből és legujabb eszméiből.
Igen, a gazdag nőknek eszméik vannak. Nálunk is csak a gazdag nőknek
vannak eszméik, és az nem is lehet máskép. Mikor látom, hogy egy
udvarban sok pulyka van: ott az eszméket csak a vak nem veszi észre. És
az eszméknek kötelességök, hogy örökké előljárjanak, fáklyát gyujtsanak
és világot verjenek a szemekbe. Pulykák és eszmék sokkal közelebbi
rokonságban vannak tehát, mint akárhány házasfél és karonfogva járó
hivataltárs.
Némethné, született László Amely asszonynak szürkés szőke hajjal fedett
fejében eszmék zsibongottak, diadalmi és házassági eszmék. Épen ez
eszmék azok, melyeknek nem lehet ellentállani, és sohasem is lehetett.
Szétnézett tehát udvarán a pulykák között és hamarjában a befőttek
között, és néhány jó család még azon estvére megkapta a gyors meghivót.
Kapott ilyet, és pedig első sorban a kitünő dr. Schwindler Gusztáv úr is
– hiszen az ő dicsőíttetése volt a programm egyik főczikkelye.
Itt ült amaz estvén, melyen Márton Sándor doktor úr boldog látogatását
tette apósánál, a nagyságos László család is minden tagjával.
Schwindler úré volt a főhely az asztalnál; mellette innen Vilma,
onnantul László Károlyné fényes, kisimított, örömtől ragyogó arczával,
és akármerre tekintett, mindenütt vele szemközt: Némethné, szül. László
Amely. Az igazi jó apák és anyák úgy vannak alkotva, hogy azok, a míg
leányaik férjhez nem mentek: a legszebb ünnepélyeken is csak a
házasságkötésekkel foglalkoznak. Folytatják, meg elől kezdik,
korrigálnak, törülnek, de szivök, lelkök szakadatlanul dolgozik. Minden
mosoly, minden szó, minden pohárkoczintás – náluk csak ezt a tárgyat
világosítja meg közelebbről és távolabbról; a gyertyák, lámpák fényében
csak a házasságkötő pap áthatott, áldást osztó arcza tündöklik, az
öregebb és tisztesebb férfiak és hölgyek alakjaiban csak a násznagyok és
nászasszonyok jelennek meg előttük, és a gazdagabb apákban és anyákban:
az örömapák és örömanyák.
Némethné, született László Amely e szép és nevezetes estélyen három lény
közt osztotta meg magasztaló, figyelmeztető és biztató pillantásait. A
biztatók jutottak Vilma kisasszonynak, a figyelmeztetők László Károly
úrnak és a magasztalók, minden ékességükkel és varázsukkal Schwindler
Gusztáv kerületi főorvos urnak, csillagainak, arany gallérjának,
rendjeleinek, fehér kicsiny kezeinek, fényes szemeinek és csillogó
göndör fekete hajának. Mikor egy idősecske özvegy úrnő, – a ki mindig
szeretett volna még egyszer férjhez menni, de azt a körülmények nem
engedték – megtalálja azon férfiút, kit örömest választott volna saját
magának is: leirhatatlan munkásságot fejt ki a lebilincselő fogásokban.
Maga a megtestesült elevenség, jóság, figyelem. Minden tekintete mosoly,
minden mosolya bátorítás, minden mozdulata kérés, hogy: no édes úr,
tehát hogy leszünk már? mint leszünk már? nyilatkozzék, jelentkezzék; a
leány nem várhat, ezer a kérője; a legszebb alkalom, holnap? oh holnap
már ki tudja, ki ütheti el a szerencsét; no édes úr, ennél szebb leányt
nem látott, jobbat meg soha nem is fog, – fiatal, jó gazdasszony, szelid
mint a galamb, otthon ülő, utálja a pompát, új ruhát föl nem vesz –
tehát édes úr, szóljak? szóljunk? jó, én megteszem a boldogságukért,
addig könyörgöm, míg odaadják a lányt.
Az ilyen asszonyokat – én azt mondom, hogy különösen is ki kellene
tüntetni a kormánynak. Fel kellene terjesztetni a felség szine elé, a
felséges úr tán egy rendet alapítana, mely a házasságszerző asszonyok
rendje fogna lenni. Nem tréfa ez, nincs ebben semmi nevetni való.
Némethné, született László Amely nagyszerűen megfelelt hivatásának.
László Károly aljárásfőnök úr hálás tekinteteket is vetett nénjére és
Lászlóné ő nagysága folyvást mosolygott és a főorvos urat bámulta. És
Vilma kisasszony? Mint a gazdag elkényeztetett leányok szokták tenni:
hányta-vetette fejét, fintorgatta orrát és egész hidegen megolvasta,
hogy a Schwindler úr kabátján hány gomb van összevéve és hány csillag,
és hány keresztecske. Az arczára nem igen nézett, nem érdekelte, se
szeme, se mosolya, se vékony kappanhangja. Amely nénire se nézett,
apjára sem, anyjára sem. Hanem talán vőlegényére gondolt? Igen is, épen
arra gondolt. A szegény kosárkötő fiára? A szegény kosárkötő fiára, és
senkire másra a világon. Arra, a ki ott énekelget épen most, Bella
mellett és zengi szekundóban:
– «Nem lehet kimondanom,
A mit érezek.»
Vilma kisasszony durván ellöki magától a Schwindler úr fehér kezét, mely
mindig az ő tányéra és keze körül babrál, hátat fordít, s egy öreg
rokonnal beszélget és ropogtatja a finom czukrász-tortát, mintha még ma
egy kis falatot sem evett volna, oly mohón, oly fáradhatlanul.
– Vilma! Um Gottes willen – susogja németül a kún asszony Némethné,
született László Amely – oda-odaállva a leány háta mögé – hogy mersz így
ülni? Én mindjárt elájulok.
– Ha még egyszer kényszerít Amely néni – én fölkelek és itt hagyom. Jó?
– Ach Jezusz! – sóhajt németül a kún asszony, hosszú sovány kezeit
összetéve és esdeklően a főorvos úr felé fordítva.
Schwindler úr int a kaczér szemeivel, hogy nem baj, – oh azért ő bizik.
És lehetett is látni, hogy bizott, mert László úr a leghódolóbb
tekintetekkel jutalmazta szives indulatát és épen oly elismeréssel,
bátorítással Lászlóné ő nagysága is – ki örömében az egész vacsora alatt
és azután is, hazamenet is – és talán még álmában is – állandóan
mosolygott.
Schwindler úr elkisérte őket hazáig. Kocsin akartak menni, de Amely néni
ajánlatára (hogy Schwindler úr Vilmával karonfogva mehessen) hazaküldték
a hintót. Holott pedig Vilma nem fogadta el a főorvos úr karját és az
egész uton egy szót se szólt hozzá és senkihez sem. A kapu előtt
hirtelen besuhant, mikor szülei el voltak készülve a legnyájasabb
bucsuzásra, a meghivásokra, az ősmagyar vendégszeretet felajánlására.
Mindezek meg is történtek – de a leány nélkül.
Schwindler úr meghatottan adta elő köszönetét, forró magasztalásokban
emlékezett meg a ragyogó szépségü kisasszonyról, dicsérte vadságát, mely
őt elragadóan gyönyörködtette, és ismét édes reményét fejezte ki az
iránt, hogy ő itt, mint a muzulmán: megtalálta Mekkáját, nem akarta
mondani Jéruzsálemét. Nem hiszi, hogy ő innét valaha távozni tudjon, de
nem is akar, és nem is fog. Óhajtana itt birtokot venni a lehető
közelben, mert szeretné megmutatni a derék kunoknak, hogy mi a valódi
porosz mintagazdaság. Otthon igen jeles méhészete, tehenészete,
kertészete és rajnai borászata volt. Most testvére kezeli, de kitünően
kezeli, meg van vele elégedve. Oh igen!
László úr vastag kövér vereses képe a sok reménytől, örömtől, váratlan
szerencsétől úgy kiszélesedett, hogy a főorvos úr alig birta magát
tartóztatni a kaczagástól s egész hazafelé, és otthon egész éjjel ezeken
a szamár embereken mulatott. Készen volt azokkal a módokkal és
eszközökkel is, melyekkel azt a neveletlen, nem épen csúf kún leányt
vagy meghódítja, vagy – _megszerzi_. Előbb meg fogja tudni: hol, mijük,
mennyijök van, s azután gyorsan akczióba lép.
(Hohó! megálljunk – mondja valaki tova alább, egy-egy alföldi városban –
te nem is a nagy-kakasdi Schwindlert irod, hanem egyenesen a mi
Schwindlerünket. Épen itt nálunk lakik. Itt él a gazdag, uzsorás
német-kún László Károly, a ki huszonöt házat harácsolt össze; a kinek az
anyja még tudtunkra sütő tököt árult a piaczon – s im? Ma nagyságos úr,
a kinek épen egyetlen leánya volt, szép is jó is, s a ki most – és
Bogáti Márton Sándor doktor úr is itt lakik, és a mindenkitől kölcsön
kérő Harkai bácsi is, a két Máté testvért is itt akasztották fel. No
Schwindler doktor úr, abban a palotában, mit szól ehhez! Lám, hogy
kiderül minden, hogy azt a sok istentelenséget, csalást, hazaárulást,
gazságot, a mi itt történt – messze másutt is megtudják, és ujjal
mutatnak a méltóságos úrra; és ha szemtül-szembe dicsérik és
magasztalják is, mert félnek az agyafúrt gonoszságaitól és
bosszuállásától: a világ előtt mégis elbeszélik minden cselekedetét,
hogy mikor a szegény elnyomott embernek gyalázó kedve van: legyen a kit
szive szerint gyalázhasson; hogy mikor mély fölháborodásában a gonoszok
roppant szerencséje miatt, köpni akar valakire, hát olyankor épen előtte
legyen a méltóságos Schwindler úr fehér ránczos – most már barázdás
képe, s hogy a méltóságos úr még ne is appellálhasson sehova!)
László Károly aljárásfőnök úrnak, mint bármely jó apának, ki érdekét
tisztán fel tudja fogni – nem lehetett más szándékában, mint az, hogy
leányát hatalmasan megfeddi, azután a legkeményebben reá parancsol, hogy
azzal a koldus Mártonnal többet ebben az életben egy szót se vált, míg
ellenben ennek a derék, kitünő kerületi főorvos úrnak minden szavát,
mint a lelke üdvességét lesni, vigyázni fogja, tökéletesen alkalmazkodik
a körülményekhez – azután – azután egy szót se másként.
Feleségét nem igen szokta ugyan soha is arra méltatni, hogy vele
fontosabb, életbevágóbb ügyeket tárgyaljon, mert úgy volt meggyőződve,
mint annyi jeles ember, – hogy az asszonynak a konyha, kamara, és
legfelebb még az udvar és kert bőségesen elég munkatér: azonban most
annyira át volt hatva a dolog szentségétől, hogy az épen alvási
előkészületeket tevő boldog asszonyt munkálkodásában megállította.
– Kedves feleség, (a kedvest se szokta mondani máskor), azt gondolom,
elég hosszu az éjszaka.
– Oh igen, de nekem mégis rövid; olyan jó álmaim vannak – mondá a félig
levetkőzött asszony boldog megelégedéssel, – a világon semmire se
gondolva erősebben, mint a holnapi ebédre és konyhai teendőkre, és még
legfölebb arra egy kicsit, hogy az Amely sültjei és tésztái rettenetes
rosszak voltak, és hogy ő majd meghalt szégyenletében; hogy a nyúl nem
volt jól megsülve, és a vad lé is igen gyenge volt, és hogy mind ez az ő
konyháján máskép fogott volna lenni, és ha úgy fordul, hát lesz is.
László úr egy vastag szivarra gyujtott, annak jeléül, hogy még jó
darabig fenn fog maradni, azután egy kissé betekintett a Vilma
szobájába, a hol egész éjszakai csöndesség volt már, s kérdé:
– Mit mondasz az új főorvos úrra?
– Rosszul beszél magyarul, – válaszolt a feleség.
– Majd megtanítjuk, most nem az a kérdés. De egyébként?
– Szörnyü keveset evett, és mind tele rakta volna a Vilma tányérját
czukorral, almával, szőlővel.
– Ez a kérdés. Nem láttad, mennyire megfogta ez a leány?
– Oh Vilma mindenkit hamar porrá tud tenni. Vilma az estve nagyon szép
volt, az a kék ruha fehér diszszel nagyon jól áll neki. Istennek hála
egészséges. A nyári hideglelését egészen kiheverte, még egy csöppet se
látszik rajta – szebb mint volt, s a haja szörnyű mód nő és tömöttedik.
– Hanem azt tudod-e, mennyi idős?
– Husz nincs.
– Elmult. Ezen a télen férjhez kell mennie.
– A szobaleány mondja, hogy Márton Sándor itt volt – a névjegyét itt is
hagyta.
– Azzal a gaz ficzkóval semmi közöm. Utálom az egész nemzetségét.
Koldussal nem kezdek. Dehogy nem! én kuporgatok, takargatok, sanyargatom
magamat, a mit lehet összecsinálok: s vessem oda prédára egy hitvány,
semmi embernek. Megállj, megadod te még annak a gyászmagyar
rágalmazásnak az árát. Eddig se szerettem, hogy a házunkhoz jár, mert
nem is talált hozzánk, de te elnézted, hogy bolondítsa azt a leányt:
vége!
– De Vilma szereti, – ugrott fel a kövér asszony, hogy közelebb menjen
férjéhez. – Róla senki rosszat nem tud, s aztán Károly, te is nem
voltál-e szegény ember? apám mégis szivesen neked adott, s isten hogy
megsegített bennünket. A főorvost én is szeretném, ha még egy leányunk
volna – de Vilma tegnap is ott hagyta a kapunál, s nem láttad-e, hogy
szüntelen hátat fordított a doktornak?
– Nem fog többet.
– Az igen. Makacs, mint te voltál.
– Eddig nem léptem fel az akaratommal, most én is belé szólok a dologba.
Vilma nem fog ahoz a semmirevalóhoz menni.
– Az igen.
László úr, mintha egy rabbal állana szemközt – úgy tekintett nejére.
– Talán te akarod, feleség?
– Én sohasem akartam –
– No úgy – mert nem is szeretném!
– Vilma szerette; szerették egymást, a mint mi szerettük egymást Károly.
Nem én, – én isten akaratát soha meg nem rontom!
S az együgyü asszonynak arczán felcsillant a szeretet, anyai nemes
feláldozás.
– Hát te dicsérted annyira a főorvos urat? – villámlottak az
aljárásfőnök úr vad szemei.
– Én most is dicsérem, ügyes, szép ember –
– És nagy úr, – vágta oda a szót a férj – Tudod? de nem látsz tovább az
orrodnál.
– Lehet –
– De úr, és báró, tudod, te együgyü? Vilma nem lehet ténsasszony, neki
bárónévá kell lenni. Emelkedjék a László-család. Apám varga volt, a vőm
legyen báró. Neki is van nagy birtoka, nekünk is van elég – unokáink
legyenek többek, mint mi vagyunk. Akkor főnök is lehetek. Tudod ezt?
– Én azt szeretném, és Vilma is, ha semmi se volnál. Régi barátaid
elkerülnek.
– Engemet? – ordított az aljárásfőnök. – De miket beszélsz te most?
A vereses arcz kipirult, a pofaszakál mozgott, a dühtől habzó vastag
ajkak nyitva maradtak, s a széles durva szemöldek összehuzódtak, mint a
rák két ollója, hogy minden vakmerő gonosz barátot szétszedjenek, és
talán elsőben is ezt az ostoba hülye asszonyt, a ki csak beszél-beszél
és meg sem gondolja, hogy egy olyan szigoru hivatalnokkal áll szemközt,
a kinek kötelességei közé tartozik a pofozkodás.
– Mondd csak, ki kerül el engemet?
– Hát a Halász Ádám is. Vagy elfeledted, hogy a Hajós András azon
estélyén, mikor te beléptél, öten-hatan is kimentek és nem jöttek többé
vissza? hogy egy magyar kutyával nem ülnek egy asztalt. Nem
panaszkodtál? nem borogattuk-e egész éjjel a homlokodat és nem voltak-e
görcseid, hogy azt hittük, gutaütés ér? Vagy én se mondjak semmit,
ámítsalak, hazudjam? Oh nem teszem. Az én apám becsületes ember volt; ha
én semmit se tudok is, én nem szeretem, hogy te hivatalt viselsz: olyan
akarok lenni, mint apám, és az ő sirjában akarok nyugodni. Mi magyarok
voltunk.
– De ilyen vakmerő szavak után nem félsz?
És a nyers, dölyfös ember fölemelte öklét.
– Soha sem is féltem, Károly. Most fölkelhetnék, itt hagyhatnálak, mert
megérdemelnéd, de nehogy azt hidd: félek, hát maradok. Most már úgy is
kiment az álom a szememből.
– De – –
– Engemet csak egyszer üthetsz meg.
– Szoktam? – –
– Látom, mindenre eljő az idő.
– A nyelvedért.
– Még sohasem ártottam vele neked, és másnak sem.
László úr egy kissé elhallgatott, mint rendesen az oly lármás zsarnok
szokott, a ki tudja, hogy a felesége hozománya után származott és itt,
ha valaki úr: hát az asszony lenne az, még ma is.
– Mondd, vevé fel csöndesebben a szót László úr, – mi voltam a
forradalom előtt? Adó-ellenőr, egy semmi, a ki egy csomó léha ember
grácziájától függ. Most mi vagyok? aljárásfőnök, és ha használni akarom
az eszemet: maholnap kerületfőnök, főispán. De persze, neked az nem
tetszik, hogy én vigyem magamat, magam teremtsem állásomat? Legyek
szolgád, ispányod, forgassam a pénzedet?
– Sohasem mondtam, Károly. Hogy mit csinálsz a pénzzel: velem nem
közölted soha. A miatt is sokszor kellett sirnom.
– De a miatt nem, hogy nagyságos asszony vagy?
– Oh hadd el – szégyen – –!
– Hogy az apád birtokát megkétszereztem?
– Csak isten vissza ne vegye!
– Nagy urak, nagyságos és méltóságos urak, asszonyságok járnak hozzánk?
úgy-e azt nem szégyenled?
– Bár az én atyámfiai járnának, vagy a tiéid, Károly.
– Csak bizd rám magad. Még a kezemet is megcsókolod egyszer. Most menj,
aludj.
A jó asszony odament kevély férjéhez, átölelte, megcsókolta, azzal a
forró csókkal, mely csak a jó, hű asszonyé – és megsimogatva karjait,
szobájába vonult.
– Hej! sóhajtott fel László Károly úr – csak egy okos asszonyt adott
volna nekem a sors, a ki megértett volna, a ki tudott volna reám büszke
lenni: most hol állanék? A fél város enyém volna, mert a pénz kelendő,
és a száz kamatot is örömest megadják; hivatalomban emelkedném, mert a
kormány örvendene, hogy e közt a sok gaz morva, cseh csőcselék közt egy
jóravaló tehetős magyar emberre is akadt, a ki érti a szót, és tudja,
hova kell vágni. Elfogatnám a gazdag Mészáros Simont, a szájas Sebestyén
Mátét, a vén Hajkót – és könnyü volna a jószágaikból egy szép részt
kiszakíttatnom. Talán ezek a mostani gazdag grófok máskép cselekedtek?
Hanem itt a suly a hátamon, egy bolond feleség.
Azonban a bolond feleség szerető, forró csókja annyira kiengesztelte
mégis, hogy a további teendőkre nézve szabad kezet nyert.
Ezzel a szabad kézzel aztán meg is irta azt a levelet, a mit másnap
reggel dr. Márton Sándor úr megkapott.
Hát Vilma?
– Ő csak aludjék, – mormogá az apa, – legyen, boldog, majd igazítok én a
sorsán. Most nem feddem meg. Holnap megtud, a mit szükséges tudnia.
És megtudott-é valamit?
Igen, hogy Márton Sándor visszaküldte a jegygyürűt, a leveleket. Ennyi
akármely leánynak is, azt gondolom – elég.
– Hát az micsoda? – sikoltott fel a leány a visszaküldött csomagra
tekintve.
– Az, hogy az az ember nem neked való. Tégedet is vérig megsértett és
engemet is meggyalázott. Felvilágosítást kértem tőlem ma: s ez a
szépséges felelet. Még neki áll fölebb, a hitvány koldusának? Nem az
illett volna-e, hogy ide jőjjön, megkérjen, bocsánatot könyörögve
mindnyájunktól?
Nem! ő a sértett, ő az úr? Hohó rongyos, ide nem teszed a lábadat többé.
És ebből a nemes hangból, a mit lehetett – elmondott László úr, úgy a
feleségének, mint a szerencsétlen kedves leányának.
Miután látta, hogy az ajtó be van szegezve jól: mosolyogva, és családját
vigasztalva – lement a csillagos adjunkt urak közé.
Odalent nagy újsággal fogadták a főnök urat.
– Hallotta-e nagyságos főnök úr, – vigyorgott egy szőke kis fiatal
adjunkt.
– Nos?
– Az uj kerületi főorvos úr tiszteletére Baranyai Albert ma nagy estélyt
ad. Itt van egy híres pesti virtuoz, – valami lengyel hegedüs.
– S kik lesznek ott?
– Bizonyosan a főnök úr is kap meghivót, a plébános, az öreg Halász
Máté, a Hajkó-fiúk – oh de mennyien.
– No? ez derék! Hisz azok rettentő rebellisek voltak. Ez felette szép!
– Már az úgy van. A főorvos úr csodát mívelt. Az egész város isteníti.
– De a Hajkó-fiúk talán csak nem? – nevetett boldogan László ur.
– Ugy hallám, – szólalt meg egy nagy fekete fejü sovány adjunkt, föl sem
tekintve irásáról, – hogy Márton Sándor úr is megérkezett – lesz öröm!
László úr egy haragosat köhentett, a mi azt akarta jelenteni, hogy: mi
közöd neked ahoz, ökör?
– A nőm beszéli, – folytatá az alázatos adjunkt úr, sebesen irva
magyaros betükkel a der die das-okat, – hogy az egész estét Harkaiéknál
töltötte.
Az aljárásfőnök úr közelebb lépett, és kevésbbé haragosan fordult az
adjunkt úr felé.
– És hát hogy ott mulatott volna? Mondja csak, barátom.
– Igen. Énekeltek, guitároztak – vigan voltak.
– No csak folytassák, – szólt édes mosolylyal, – mindjárt itt leszek.
S az alfőnök úr felsietett a családjához.
– Hát tudod, kit siratsz? – simogatá meg atyailag László úr leányát, kit
heves zokogásban talált. – Egy semmirevalót, a ki egész éjjel
Harkaiéknál dalolt, tánczolt, a te kedves hü barátnéddal. Igen, most
mondja odalent Földes. A neje, épen a neje beszéli. Ott kellett neki is
lenni bizonyosan. Természetes, a ki a leendő apósát elég vakmerő
uton-utfélen rágalmazni, azt gyászmagyarnak – gazembernek, igen, annak
is mondott – német polgárnak nevezni egy főrendü, uri ember előtt,
szerencse, hogy megtudtam; s a ki a menyasszonya arczképét csak annyira
sem becsüli meg, mint egy leszakadt gombot – nos hát te mit sirsz? –
fordult egyszerre dühösen a főnök úr feleségéhez. – Sajnálod, hogy a vén
kosárkötő Mártont nem láthatod mindennap? Így van az, a hol az anya egy
gyámoltalan lélek s mindent megenged maga körül. A becsületes embert
lépten-nyomon éri a sok szégyen, gyalázat. Mindig mondtam, ez a Márton
egy haszontalan ember, nekem sehogy se tetszik, ügyetlen, kétszinü,
alattomos, rebellista apjával együtt. Egy ilyen ember legyen az én vőm,
a ki miatt még egyszer el is csukhatnak, a ki miatt mindenemet
konfiskálhatják: most ehol a mit megjövendöltem, tisztán beteljesedett:
Elfogathatnám, becsukhatnám a gazemberét – –
– Apám, – szökött Vilma kisirt szemekkel apjához, – azt nem fogod tenni
– Földesné hazudott –
– Hát a főorvos úr? talán az is? Nem fognád-e reá, hogy ő is hazudott?
S kegyetlen mosolylyal gyönyörködött az apa leánya vergődéseiben.
– Neki sem hiszek, máskép mondhatta Sándor. Megtudom tőle.
– Leány! – ordított az apa kitátott gőzölgő szájjal, – ha ezt
megpróbálnád –
– Miért ne? Itt valakinek hazudni kellett, – nézett mereven a leány
apjára.
– S talán én hazudtam? pirult el mélyen az – apa leánya előtt. – Nagyon
szép!
– Menjen; menjen le a hivatalba – ez nem a maga ügye, menjen!
S a magas, erőteljes leány, mint egy gyermeket tolta ki a dühtől,
szégyentől tántorgó embert.
László úr fenyegető, apailag kemény szavakat kiabált vissza, de ezekre
az erélyes kifejezésekre Vilma kisasszony nem adott semmit. Nála csak az
volt a kérdés, hol és mikor beszéljen Márton Sándorral. Ha igaz volna:
akkor –
Egy leány, a kit úgy neveltek, hogy minden óhajtását lesték és minden
akaratát szentnek tartották – nem ösmeri, mi a parancs és nem tud arról,
hogy vannak dolgok, a miket lehetetlen akarni, még a királykisasszonynak
is. Azt gondolta Vilma: öltözködik, megy, felkeresi Bellát, a hűtelen
gonosz teremtést, mert minden szegény leány irigy és csalárd és ő is az;
és elmegy Sándorhoz, kivallatja, leszidja – és és –
Csak annyit tudott tenni egyelőre a szép László Vilma is, mint a szegény
Faragó Mari és Ambrus Terka és Török Irén és Hajós Amál, és még egy nagy
csomó megcsalt menyasszony, hogy keresett egy sarkot, a hol a kezeibe
hajthassa forró fejét és sirhasson, a mint csak tud, és a meddig csak
tud. Küldje el a vigasztaló anyját, hogy ne bántson most, édes anyám!
hagyjon magamra, és nézze a visszaküldött jegygyürűt, szórja szét a
kedves leveleit, s azután lassankint megint szedje össze egy szálig és
zárja el oda, a honnan kivette, és tördelje keserü könyek közt kezeit,
és átkozza a sorsot, s azt az órát, perczet, mikor legelőször meglátta
azt a lelketlen, alacsony embert, a kinél rosszabb, aljasabb nincs a
világon. Így, így, ha szeret, ha igazán nagyon szeret! –
Igen, László Vilma kisasszony is épen ezeket tette egytől-egyig, és nem
ment el sem Bellához, a kit határtalanul gyülölt, sem Márton Sándorhoz,
a kit nem akar többé látni, soha, soha!
Mikor valamennyire megcsendesedett a sirásban, akkor bezárta szobáját és
előkereste levélpapirjait, elefántcsont faragványu kis tintatartóját,
arany szárnyu tollait – és irt, irt, sebesen néhány sort. Nem jó volt,
ujba kezdett. Keményebben irt. Eltévesztette, kitörölte, elszaggatta, és
behányta a tüzbe. Oh ha azt a csalárd Bellát, s azt a rossz embert is
oda dobhatta volna – mennyivel megkönyebbednék most az én dolgom, s az
olvasóé is, a kinek a szép franczia regények helyett egy ügyetlen magyar
történetet kell olvasnia – ha ugyan megteszi.
Baranyai Albert uréknál, a gazdag gyógyszerészéknél nagy estélyre
készültek.
De hát a szomoru ötvenes években is voltak estélyek, mikor a magyar
hőseit siratta, kiknek nem volt szabad megjelölni sirját; bujdosóiért
imádkozott, hogy ne zugjon a tenger, és mint az ártatlan madár, menjen
bántódás nélkül a hajó, és ha a fecskéknek szabad visszatérni oda, a hol
születtek: jőjjenek vissza egyszer vidám orczával azok is, a kik minden
csillag feljövetelekor lenéznek az itthon maradtakra, és ebből a magas
tiszta távolból, a hová nem ér fel az önző pásztor urak kemény keze –
lekiáltanak: apám, édes anyám, hugom, barátom, öcsém!
Hát ezekben az esztendőkben is azért termett a bor, hogy vigan igyuk meg
a Krumpelholz úrral, a fődoktor úrral, a biztos úrral, a kik –
Hát ekkor is csak azért hiztak a malaczok, és növekedtek a baromfiak,
hogy nevetve daraboljuk fel őket és hangosan kiáltsuk: és hogy hej
akarom semmi baj! – Hiszen mikor szent István és szent László meghalt…
Nagyon szép közönség volt hivatalos Baranyai Albert urékhoz. Annyi
gyertya égett, hogy éjféli misekor se több a plébánia templomban. Hogy
égett!
Repesett az ember szive örömében: mekkora asztal volt patkó formára
terítve; milyen czifra tartók pompáztak német versekkel a virágbokréták
mellett: mennyiféle bor, fehér, vörös, aszu nevetett a tündöklő
kisebb-nagyobb poharak vidám szomszédságában; oda künn a konyhán hogy