A Bakony (1. kötet) - 15

Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tünődve, miféle
pályát válaszszak. Tünődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly
előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Vajjon miként
is kezdődik hát az a rendszer?
Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. Igy kezdődik, igy kezdi
Kerkapoly is:
Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más
nem lehet, mint igazság.
Mi az igazság?
Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind
alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnók: az az igazság, a
mikor az én itéletem a világrenddel teljesen egybevág.
Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.
Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk
is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van
bizonyitva igazságnak.
De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehát az előző tétel
szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. Ugy, de
az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt
ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne
igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne
igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden
hamis.
Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne
bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyitás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a
bizonyitás előrebocsátott fogalmak, itéletek és következtetések nélkül
lehetetlen. Ezek mulhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az
észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.
A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán
meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az
észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan
kezdeni, nem bebizonyitott igazsággal, hanem csak bizonyitási anyaggal,
de ekkor a másik örvénybe esünk bele.
Valami mentséget ki kell gondolnunk.
Ne állitással, ne tétellel, ne bebizonyitott igazsággal kezdjük hát az
észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhivással. Például ezzel:
– Gondolkodjál!
Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete,
megindulása.
A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit tünődtem e fölött, nem
tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi
kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem
egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok
kikerülése.
Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi
szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e
kettőnek azonságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és
szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent
magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik,
nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyitja be aztán a
maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.
Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás? Hiszen a
természet és szellemvilág kimerithetetlen jelenségeinek akármelyikénél
el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s
ama jelenség igazságát bebizonyitja. Tehát az észtan igy is az igazságok
tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.
Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus
havában. Röviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A
bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s
abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s birálatomat nem
használta föl.
A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztem tovább, más pálya
vonzott. De néhány év mulva megkérdeztem, vajjon miért nem fogadta el,
vagy miért nem czáfolta meg birálatomat?
– Birálata – ugymond – igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága
fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka
pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kisérletként az egész hegeli
rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.
De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még
rövidesen mondjunk el egyet s mást.

X.
(Kerkapoly kéziratban levő művei. – A pápai ó-kollégium. – Az uj
kollégium épitése. – A rágalom Kerkapoly ellen. – Dicsőséges elégtételt
nyer. – A Kerkapoly-nemzetség nemzedékrende.)
Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama
három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő
s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot,
az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.
Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.
Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is,
kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az
épitészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes
évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szerette ezt a tárgyat s
nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is
megvilágitja. Előadásait nagy gyönyörüséggel hallgattuk.
Erre a műre irodalmunknak, mivelt közönségünknek s főiskoláinknak még ma
is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk
ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai
Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak
egyes részletek az egész szépműtanból.
Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium
épitésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.
A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Disztelen kétemeletes ház
szűk utczában, szük telken. József császár protestáns pátense idejében
épitették, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt
elég pénzük se tágas telket szerezni, se diszes és kényelmes épületet
emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly.
Vakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista
jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig mivelt és bőkezü ember és buzgó
téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi
telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.
De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai
körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még
meg-megnéztük azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak
összefaragdálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi
hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen
megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó,
kemény nézésü szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik
teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István
széke, melyik a nagy orientális tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a
nagy évzáró ünnepek miként folytak le? A mikor ott volt az egyházkerület
püspöke is s vele együtt országos nevü vendégek. Hol ült Pápay Sámuel,
hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két izben is Deák Ferencz?
De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen
muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak,
konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi
három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és
korszerü testgyakorló tér és szertár is.
Az épitést kiadták épitőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület
pénztárosa, az épités felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbizták
Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj
nem lehet.
Azonban mégis lett.
A nagy auditórium: nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett
volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készitették az
auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan,
jókedvü diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztető is mozog
faluhelyen, a mikor csak a macskák nyargalásznak a padláson. Ha
oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven
esztendő mulva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.
De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul épitették az
uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe,
őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hizott. Repedeznek a
falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor
tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény
szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor
Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz
hitvallásunkból?
Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az
ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir
nyomán, mely tűzzel-vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy
József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy
csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a
bűnöst.
Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.
A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a
ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerüséget s
félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára
az a bűnös.
Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő
rá. Tehát ő a bűnös.
Mi a bűne?
Ingadozik az uj-kollégium.
Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem
fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték
a pénzt.
Bizonyára Kerkapoly kezelte.
Pokoli zsivaj támadt az egyik egyházkerületi gyülésen. Ott volt
Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást.
Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen
hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat.
Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.
– Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?
Kerkapoly csak egy szóval felelt.
– Soha!
Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még
ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.
– Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se
kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én
az épitőmester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni
kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s
van-e abban fogyatékosság? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni:
lelketlen gazság.
Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben
egyébiránt lelkes hivei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A
becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A
rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig
erőszakosak.
Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá
időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy irtam le:
Kerkapoly ugy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a
becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is
lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az
illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyülés előtt tönkretette.
De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé
köztisztséget viselni.
A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egyházkerületi gyülés, mit
veszt kedvencz és hires tanárával. Disze ő a főiskolának s helyét
sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás
érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról
lebeszélni.
Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt
követelte, hogy ellenfelei nyiltan, a gyülés szine előtt kérjenek tőle
bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület
jegyzőkönyvben egyhangulag örökité meg érdemeit, a melyeket ugy a
tanügy, mint a főiskola épitése s a tudomány művelése körül szerzett.
Ekkor vette vissza lemondását.
Ezenkivül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi
kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi
tanárságának tizennyolcz éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött
el tanszéki munkálkodásban.
Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.
De nem az utolsó.
Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a
keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a
napvilágra, se a sajtó, se a biróság, se a törvényhozás előtt. A
sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és
tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.
A mikor államférfiui pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd
a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.
E művem folyamán ezentul a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit
mondanom. Állitsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt
kinyomozhattam.
A nemzedékrend a következő:
Kerkapoly I. István, sz. 1640 körül,
nemességszerző 1685.
|
I. Ferencz, Balaton-Udvariban
neje: Sebestyén Juliánna
|
I. János, sz. 1756. ✝1808 ápril 4.
neje: szent-királyszabadjai Cseh Erzsébet
__________________________|_______________________________________________________
/ | | | \
II. István, alispán, II. Ferencz, II. János, szent-gáli József, Zsuzsánna,
követ, szül. 1787. b.-udvari lakos, birtokos, sz. 1794. ✝ mint szül. 1798.
márcz. 26. ✝1848. neje: Cseh Erzsébet deczember 14 ✝1828. csecsemő
márcz. 13. 1. neje: _______|________ márcz. 5. neje:
Kelemen Róza. / | \ Bodor Zsuzsánna
2. neje: özv. Sándor III. János Julia ✝1871.
Forintos Józsefné. urad. köttsei Törökné _____|_____________________________________________
| ügyvéd birtokos / | | \
| Eszter, sz. 1819. Ágnes, Károly, sz. 1824. máj. 13. Gábor
| Györffy Dánielné 1. Dobyné ✝1891. decz. 29. sz. 1827.
| 1. Györffyné miniszter ✝1831.
| neje: Gömbös Petronella
_____|______________________________________________________________________________
/ | | | | | | \
Móricz, Jozefa, Amália, Tivad., Balázs, Róza, III. István, Kálmán
✝1889. Diskayné Kerkapolyné sz. 1829. ✝1876. Eössyné pap
neje: szül. neje: Héviz-Györkön
Sümeghy Mórocza ✝
Mari Leopoldina
honvéd
követ
Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története –
mondhatni – egyuttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy
kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vivmányok korszakának története
is. Ezt másik könyvemben ismertetem.


TAPLÓSZEDŐ.
(Mi volt, mire való volt és hányféle volt a tapló? – A bakonyi
cserfapudva. – A zirczi taplószedő. – Hamvazó Jancsi taplót ád el a
Sörte zsidónak. – A bűnügyi tárgyalás. – A vádbeszéd.)
Egy, vagy két emberöltő előtt történt a bakonyi taplószedő zsidó esete.
Sokat nevettünk, de sokat is elmélkedtünk rajta akkor az egész
vármegyében.
A tapló rendes kereskedelmi áruczikk volt, a mikor még nem volt szivar
és szivarka, hanem minden ember pipázott és minden úr csibukozott s a
mikor még a gyufa nem volt ismeretes. Pipázni ugyan helylyel-közzel,
kivált a szegényebb mezei emberek, ma is pipáznak; nem is teszik le
máskor a pipát, csak követválasztáskor, mivel hogy a követjelölt urak
csak ugy szórják a szivart, de a csibukozásnak most már vége. Nincs már
igazi úr. Minden embernek van már dolga, akármilyen gazdag. A dolognak
pedig az a rossz tulajdonsága van, hogy az embernek legalább félkezét és
féleszét mindig elfoglalja, holott a csibukozáshoz teljes testi
nyugalom, mind a két kéz s egész lélek kell. Akkor teljes csak benne és
általa a gyönyörüség. A csibukozónak még a lányokkal, menyecskékkel sem
szabad csintalankodni, mert kihull a csibukból a fölségesen égő, finom,
illatos dohány s egyéb sok más veszedelem is támadhat. Minthogy a teljes
testi nyugalom mellett a csibuk bodor füstjénél a képzelet is költői
magasságban röpdös, a mi a lányok és menyecskék közelében ártalmassá
válhatik.
De nemcsak a dohányzáshoz kellett a tapló, hanem a tűzgerjesztéshez is.
Konyhák, lakószobák, putrik, sátrak, kunyhók el nem lehettek tűz nélkül,
kellett hát a tűzszerszám. Az aczéllal és kovával együtt a tapló volt a
biztos tűzszerszám. Ma már a tapló patikaszer. A vérzés csillapitására
vagy mire használják. Hajdan még jobban használták erre is. Érvágás,
köpöly, piócza divatosabb volt, mint mai napság.
Nem egy faja volt a taplónak, de én csak három faját emlitem meg, mert a
Bakony csak ezt a három faját termette igazán. A csomós taplót, a
zsidóbőrt és a pudvát.
A csomós tapló és a zsidóbőr hatalmas vén fák oldalán termett. Akkora
volt némelyik, sőt néha nagyobb volt, mint a tót kalap, vagy kézi
garaboly, vagy egy méhkas. Fejszével kellett a fáról levágni, azután
hozzáértő emberek áztatták, főzték, gyömöszölték, puhitották s a mikor
készen volt, vagy nyári sapkát csináltak belőle, vagy tűzszerszámnak,
vagy patikaszernek árusitották el. A sapka olyan könnyü volt, mint a
pehely, mégis meleg. A beleütött aczélszikrától a sapka is csak oly
könnyen fogott tüzet, mint a többi tapló. Pajkos emberek sokszor meg is
gyujtották az ember fején. A taplótűz orvtűz, alig venni észre. Ha nem
volna füstje s füstjének kellemes szaga, rá se jönne hamarjában az
ember. De az égő sapka mégis csipkedi az ember feje bőrét s ez
viszketéssel jár. A szegény ember perczekig elvakaródzik, mig utóbb
észreveszi, hogy nincs ő neki semmi baja, csak éppen hogy ég a város, ég
a feje, ég a sapka.
A pudva is tapló, de az mégis más. A pudvát sok mindenféle vén fa
belseje megtermi idővel. A pudva a fánál öregségnek, elvénhedésnek
szülöttje s az egykor majd elkövetkező halálnak előre nyilvánuló jele,
de azért a pudvás fa még ötven évig, sőt tovább is elélhet, nagy
terebélyére még nagyon sokáig büszke lehet. Az olyan fát, melyből a
pudvát kiszedték, vagy a melyből a pudvát szél, hangya, mókus, vadmacska
kifürödte, kiszórta, a benne támadt üregnél fogva odvas fának nevezik.
Füz, nyár, szil, hárs, fenyő, bükk, tölgy, cser, – mind lehet pudvás és
odvas. Lehet sok vén gyümölcsfa is. Somból, gyertyánból, akáczából soha
se láttam puha pudvát.
Leghiresebb s tűzszerszámnak legalkalmasabb taplót a bakonyi
cserfapudvában találni. Ennek a pudvának a szine is kellemes, tapintása
puha, sulya könnyü, a szikra rögtön beleesik, füstjének illata pedig
diadalmasan versenyezhet a déli Balkán rózsáival. Országos hire volt
egykor ennek a pudvának. Régi öreg követeinktől hallottam, hogy
Veszprémvármegye követeitől mind a többi ötven vármegye követe megvárta
a pozsonyi országgyüléseken, hogy bakonyi cserfapudvával ellássák őket.
Rohonczy János, Kocsi Horváth Sámuel, Kocsi Sebestyén Gábor zsákszámra
hordatták országgyülésekre a bakonyi cserfapudvát.
Volt Zirczen kereskedő, vállalkozó, valami Böhm nevü jóravaló sváb
ember, a ki bakonyi taplószedéssel is nagyban foglalkozott s a ki
Pestre, Pozsonyba s Ausztriába kocsiszámra szállitotta egész esztendőn
át a mindenféle taplót s különösen a cserfapudvát is. Fogadott emberei
voltak, a kik fejszével, kordélylyal járták az erdőket, rengetegeket s
gyüjtögették a taplót. Kibérelte e czélból a zirczi apátságnak s a
cseszneki Esterházy grófoknak minden Bakonyerdejét. De emberei az idegen
erdőkben is szabadon kóboroltak s a nekik tetsző szebb-szebb
taplónövényeket leszedték a fákról. Ki őrizné a rengetegekben a taplót,
gombát, földi epret s a többi efféle ajándékát a vad természetnek?
Egyik évben a bakony-béli apátság erdeit is kibérelte a zirczi
taplószedő. A jó, öreg apátúr, Sárkány Miklós, hiába vonakodott sok
ideig. Azt mondta, a tapló istennek ingyen való adománya, annak földjét
se szántani, se vetni nem kell, hadd használja azt ingyen minden szegény
ember, hiszen a tüzgerjesztés áldására mindenkinek szüksége van, mint a
levegőre, a tüzi szerszámtól ne foszszanak meg senkit. Utóbb annyit
beszéltek a fülébe, hogy mégis kiadta bérbe a sok ezer hold erdőt,
esztendei negyven forint haszonbérért.
A zirczi Böhm lett tehát mindenható ura a bakonybéli rengetegben a
mindenféle taplónak, pudvának és zsidóbőrnek, mind a déli határokig,
egészen a szentgáli királyi vadászok határáig, arra Pápavár felé,
Hárságy felé, a felső Halyagig.
A szentgáli köztársaság egyik kanásza azonban azon a vidéken
legeltetette nyáját. A kanász neve volt Hamvazó Jancsi. Volt benne
valamelyes életrevalóság a nyáj őrzésén kivül is. Karikásának elkopott a
telenkje, szijat kellett vennie az uj telenkhez s jól tudta, hogy a
herendi zsidó elkér a szijért tiz krajczárt is. Milyen jó volna ezt a
pénzt megtakaritani s a szijat valami erdőbeli találmányért cserébe
megszerezni.
Csereértéknek igen jó lenne a tapló. Körülnézett s hamarosan talált is
egy-két kerek sima, szép taplódaganatot a fákon, baltájával levágta,
tarisznyáját velök telerakta s a legközelebbi vasárnapon leballagott
vele Herendre, a Sörte zsidóhoz. A zsidónak bizonyosan valami jobb
hangzásu német neve volt egykor, de a német szóval a bakonyi kanász
nyelve meg nem birkózik, Sörtének hivta hát a boltost.
Nem hiába ment hozzá. A csereüzlet megtörtént. A Sörte zsidó kapott egy
tarisznya nyers taplót, Hamvazó Jancsi pedig kapott egy telenknek való
szijmadzagot s két hörpentés pálinkát.
Vajjon mi rossz van, mi kárhozatos és büntetni való dolog van e
csereüzletben?
Semmi sincs, de azért mégis ebből támadt a veszedelem.
A zirczi Böhm taplós emberei véletlenül épen akkor abban az erdőrészben
csatangoltak, észrevették a taplók helyét, a vágás csak egy-két napos
lehetett, nyomoztak, szaglásztak, puhatolództak s utóbb is rájöttek,
hogy Hamvazó Jancsi volt a tettes s hogy a herendi Sörte zsidó vette meg
a taplót.
A zirczi Böhmnek volt ügyvédje. Kegyetlen példát kellett teremteni, hogy
mindenféle orvok, csempészek, tolvajok, orgazdák ne kárositsák a bérlőt.
Csak beérkezett ám a panasz a nemes vármegyéhez Hamvazó Jancsi kanász
ellen, Sörte zsidó boltos ellen. Amaz a tolvaj, emez az orgazda.
A bünvizsgálat folytán minden bebizonyosodott. A két szerencsétlen
vádlott mindent beismert. Várhatták a szörnyü itéletet.
Kitüzték a tárgyalás napját. Megjelent mindenki. Panaszosok, vádlottak,
tanuk, szakértők, ügyvédek. A vádat kegyetlen természetü viczefiskus
tartotta kezében. Épen nem szerette a zsidót. Ha zsidó volt a vádlott,
akasztófán alul nem alkudott.
Az alispán kérdéseire Hamvazó Jancsi töredelmesen beösmerte minden
bünét.
– Mi a mentséged?
– Megkövetem a téns nemes vármegyét, az a fa, a melyről én a taplót
vágtam, nem bakony-béli, hanem szent-gáli erdő. Igy tudom én is, a
nyájam is, igy tudják a szent-gáli uraimék is. Husz esztendeje őrzök
ott.
A birák összenéztek. No ez nagy dolog.
Következett a Sörte zsidó.
– Hogy hivnak?
Mondja.
– Van-e feleséged?
– Van.
– Hány gyereked?
– Nyolcz.
– Miből áll a vagyonod?
– Abból, a mi a boltban van.
– Mennyi pénzed fekszik a boltban?
– Tizenhat forint.
Fülel a kegyetlen szivü viczefiskus. Közbe szól:
– Miből tartod a feleséged, nyolcz gyereked? Miből adsz nekik enni?
Miből ruházod őket? Adót, boltbért, orvost, patikaszert miből fizetsz?
Ha halottad van, miből temeted?
– Abból a tizenhat forintból.
A viczefiskus majd leesik a székről bámulatában.
– Hát hogy mindent előteremts: mit csinálsz te azzal a tizenhat
forinttal?
– Forgatom!
A birák összenéztek. No ez még nagyobb dolog.
De a tárgyalás be van fejezve, a viczefiskus adja elő a vádkeresetet.
A viczefiskus föláll. Arczát rendbeszedi, szakállát megsimitja, bajuszát
megsodorintja, kabátja ujjait előre huzza s hatalmas hangon elkezdi a
vádbeszédet.
Szabályosan elmondja a vádbeli tény történeti és jogi részét. Ismerteti
a panaszos, vádlottak, tanuk és szakértők nyilatkozatait. A
lelkiismeret, a törvény és jogtudomány két mérőserpenyőjét telerakja.
Egyik serpenyőbe teszi a terhelő és sulyositó körülményeket, a másikba
teszi a mentő és enyhitő körülményeket. Kiveszi a szót a védők szájából
is, ne fecsegjenek órahosszat. Végül gondosan megnézi s a tekintetes
biróságnak is megmutatja, melyik serpenyő billenti le a másikat. Igy
végzi lelkes szónoklatát:
– Van még szavam, tekintetes nemes törvényszék, e közönségesen Sörte
zsidónak nevezett vádlottról. A világtörténet sok nagy lángelmét ösmer.
Homérosz és Arisztotelesz a görögöknél. Juliusz Czézár és Taczitusz a
rómaiaknál. Hunyadi János a magyaroknál. Newton és nagy Napoleon az
angoloknál és francziáknál világitó oszlopok, mig az emberiség utolsó
csillaga is el nem hamvad. De mind e nagyok lángelméje csak alig pislogó
mécs e közönségesen Sörte zsidónak nevezett herendi boltos ragyogó
lángelméje mellett. Ime, hogy szerénytelen ne legyek, magam se vagyok
hányd el-vesd el ember, feleségem sincs, nyolcz gyermekem sincs, s
kilenczszáz forint évi fizetésből mégis alig tudok megélni; – ez az
ember pedig tizenhat forintnyi tőkevagyonból megél s feleséget és nyolcz
gyereket tud tisztességesen eltartani. Ezt tegye meg világhóditó
maczedóniai Nagy Sándor! Nem büntetéssel kell ezt az embert sujtani,
hanem közálladalmi jutalomban és elismerésben megdicsőiteni. Megmondtam.
Ezt a viczefiskust Zádor Pálnak hivták.
A birák megint összenéztek. No ez most már a legnagyobb dolog.
De föl is mentették nyomban a két vádlottat, csak ugy pattant. Megkapták
még költségeiket is.
Hiába nyöszörgött a zirczi Böhm és ügyvédje, hogy küldjön ki a vármegye
szakértőket, mérjék föl ezek a bakonyi erdők határait, hadd tünjék ki,
hogy a taplós fa mégis a bakony-béli határban áll. A vármegye kidobálta
őket. Hiszen a költségre nem lenne elég a Böhm taplószedőnek s a
bakony-béli apát urnak minden vagyona se. S unokáink is régen porrá
váltak, mire a pörnek vége lenne.


TARTALOMJEGYZÉK.

Tájékoztató.
I. (Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. –
A norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a
leggazdagabb.) 1
II. (Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról.
– Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára.
– Ó-palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár,
Nagy-Vásonykő, Döbrente, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor
emlékezései. – Móré László, Tury György, Gyulaffy László. – Zalavármegye
Bakonyerdeje. – A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. –
Az én szülőfalumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.) 8
A virtus.
I. (Mi a nemesi katasztrum? – A rovatok. – A birtokos. – Hányféle volt a
nemes ember? – Az inzurgens. – Nem minden nemes külön nemzetség.) 24
II. (A nemesi pártok. – Deák Ferencz pártja. – A párt-jelszavak. – Mire
kellett a primás sok pénze? – Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb
volt. – A pártok tanyái. – Bevonulnak a nemesek. – A főispáni
konferenczia. – A régi vármegyeház. – Ott kezdődik közéleti pályám.) 37
III. (A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha
szive szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A
nemzet pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes
atyánkfia. – Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult