A Bakony (1. kötet) - 10

a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly
fülét.
Ezt már nemes ember el nem türheti. Száz élete volna, valamennyit halál
fenyegetné, akkor se türheti. Ha eltürné, sőt ha biróhoz menne is
panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre
vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De
még gyermekei se menekednének meg.
Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tizparancsolat? Hát Jézus
tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.
Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus
Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem türné
azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a
keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirugná a fogát. Adta
zsidaja! Még hangosan el is keritené az ántiját.
De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly itéletet
kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az
emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy
meghalt 35 éves korában »hirtelen«.
Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserek addig irgették-forgatták
Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be
van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára
ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.
Komoly ember nem könnyelmü a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is
hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett,
hogy a fenyegető itéletet magáról elháritsa. Vallott ügyvédet is.
Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját,
a későbbi hires alispánt Kővágó-Eörsön. Akkor ugyan még nem volt
alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is
tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt,
miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, itéletről.
Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprémvármegyébe. Sorba
szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.
Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyülési
követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt
Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban.
Talán épen a szedria előlülője a második alispán helyett.
Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott
egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három
hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát
szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is
sok szavazat, a táblabirák közt többen vannak, a kik azt a sok
szavazatot maguk ellen zudulni nem engedik.
Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az
eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem
bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent
is sujtja, nemcsak a bűnöst.
Hát az emberek?
Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást.
Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak.
Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az
igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában
megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.
Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségü fiatal feleségét. Itt hagyni ezt
az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt
meg kell attól menteni, hogy elitélt ura legyen, a kinek csonka a
tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is
tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asszony nincs még harmincz éves s el
kell válni tőle örökre.
El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de
azért egy-egy öreg könnycsepp le-legördült arczán. Négy kis gyerek. A
legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz
évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?
Özvegyet és négy árvát!
Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világ kemény szivü. – Hogy
menjenek neki ezek a hosszu életnek? Az élet viszontagsággal teljes. – A
sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az
erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat
hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja
előle s elháritja utjából?
Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.
De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny,
az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesiteni kell.
Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom
áron elvesztegetni nemes sziv nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó
menedéke az!
Hát a becsület!
Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el
lehet halasztani a feleletet: erre nem.
A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.
A közügyek intézésében ezentul nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie
kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit
elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most
is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga
fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a
közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki
kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet
rá.
Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur
asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az
arczán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez
az, a kinek elitélték az urát.
Ott vannak az árva gyerekek. Fiak és leányok. Az életnek vásári zaja s
ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiak és derék leányok: akad
ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a
leánya, a kit a nemes vármegye elitélt.
Nem ugy lesz. Őt nem itéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem
egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett:
minden elveszett.
Kerkapoly János nem várta be az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi
márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott,
nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny
gyermekeit, jó éjszakát kivánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.
Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a
testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a
patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.
Ez is jól van tudománynak.
Igy lett apátlan árva a nagy miniszter már négy éves korában.
Özvegye nem szivesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném
mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem
tudta meg a nagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom
sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s
eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére
s mikor a szomoru özvegygyel a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a
gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy,
hogy ő jól sejtette, isten megsugta neki, hogy valami eféle nagy
szomoruság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Kerkapoly
István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos testvéri szeretetébe
ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.
A gazdaság és az árvák!
Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka
asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjü. Gyakorlatilag is jó gazda
mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga
ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszonyoknak nevelte,
szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része
lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.
Sohase ment ujra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos urnő volt. Az
1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a
harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes
szépsége megvan egész teljességben. Körülrajozták a kérők. Hiába.
Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen.
Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, – meg nem engedte volna
csonkulni se életben, se halálban.
Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a
legkisebbik, 1831-ben meghalt.
A fiu oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves
koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi
népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül.
Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórákat s
a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd,
táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet.
Szegény kálvinista nemes ugy se juthat a császár udvarába, hacsak szent
vallását s önnön faját el nem árulja.
Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.
Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.
Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem
ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnál is
különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.
Vajjon ki lehet ez, mi lehet ez?
Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szentgáli királyi
vadászbiró.
Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány
van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy.
Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az
árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy
nagyon magas állásra is.
Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja.
Többet tud a nagyobb gyerekeknél, többet tud a rektornál, papnál. Ha
itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony
isten szent-gáli biró lehet belőle. Apul-anyul nemes vér, birtoka is
tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava
hangos; virtus is van benne elég, néhány tyukot a szomszédoknál már
agyondobált s ugy birkózik, mintha mestersége volna.
Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró?
Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni.
Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a
pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két
fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és
gazdag ember; – Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se
lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden
gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet ugy fel isten számára,
mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és
somogyvármegyei atyafiak?
A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy
a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más
kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.
Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem
olyanok ám, a kiknek »jáger« a neve, vagy »kerülő«, vagy »erdész«, vagy
valami »császári királyi alkalmazott«. Dicső Árpád apánk fiai és unokái
tették őket királyi vadászokká s bizony ők meg is maradtak olyanoknak, a
milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás,
törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle
pogányellenség le nem győzte őket soha.
A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát,
hagyományait másutt irom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De
történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt
hát itt kell elmesélnem.
Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony
ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar
Székes-Fejérvárott vagy Budavárában vagy Visegrádon volt: addig nem volt
a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a
kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Visegrádon vagy a hol a
királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.
Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a
király s a király ezentul nem a mi szép országunkban lakott, hanem
Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s
maga az udvarbeli népség is azontul német volt, cseh volt, mindenféle
idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.
Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király
konyhájába, a király asztalára jusson.
De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent-Gálon olyan ember nem
volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az
olyan embert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg
nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen
ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se
lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már
valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak
olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer
éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell
lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.
Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval.
Elvitték a papot is, a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul.
Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A
királyi udvarban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy
csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.
Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki
vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba?
Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabaditani s hazahozni.
Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra
hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba
ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó
szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhurczolják
gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.
Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a
kik deákul is tudnak. A német pedig – istenadta fajzatja – nemhogy
megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan
el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész
Sopron városáig, de már azon tul rettenetes tudatlanok az emberek. Ha
megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán
túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta
gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó,
értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni?
Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerüen. Be kell menni az alispán
urhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi
vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.
Adott is.
Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott
nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház
zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan
jött a jámbor.
Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a
királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.
Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett,
étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle,
mi az igazi mestersége?
Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.
Rézöntő!
Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Uristennek. Hogy
rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó
lesz tolmácsnak.
Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?
Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a
kórus-muzsikus?
Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal
tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi
előljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?
Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei
éppen nem voltak nagy bizodalommal egymás iránt.
Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a
nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül
is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt
is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a
királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez
nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római
katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő
köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja
adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk,
atyafiak, a németnek, akárhogyan hitegetnek, kivált ha az a német nem a
mi hitünkön való.
Ez lett a határozat.
Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz.
Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való
igazi kálvinista.
Most lett aztán fennakadás.
Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi utra, a királyi vadászok
számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német
szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli
szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték
puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is
tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se
Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a
Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy
szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy
gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, – de ugy eltagadta minden
kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott,
mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.
Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy
se. Hiszen még ma se tud; – istennek légyen örök hála.
E kisérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi
köztársasága.
– Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem
tanittassunk magunk egy jófejü gyereket német szóra. Azután, ha felnő,
tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből
megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb
kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.
Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly
Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejü Károly gyereket az
életpályán segithesse. Legyen a köztársaság tanitványa s majdan bécsi
tolmácsa.
A jó özvegynek ugyan nem kellett a segitség. Telt a tanulásra a magáéból
is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta,
de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se
ruhára, se könyvre, se tandijra, se lakásra és élelmezésre nem engedte,
de azt mégis jó szivvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak
s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se
bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek
neki időnként.
Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta,
hogy most már a fiu itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak
készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai
szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az
ötödik latin osztályra.
Megszólitja a jó édes anyát.
– Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.
– Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg
vannak vele professzorai elégedve.
– Hát a német nyelvvel mennyire van?
– Ezt már nem tudom, urambátyám, megitélni, de a napokban hallotta Samu
zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.
– No csak iparkodjék!
Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a
főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.
– Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?
– Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa
iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is.
Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.
Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.
– Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem
lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam,
lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony,
hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még
lehet. De Isten engem ugy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha
se lesz belőle!
Nem is lett.
De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.
Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország
hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas
tanácsadója lett!

IV.
(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. – Miért feledték el? – A nemzet
nagyjai. – Kerkapoly és a népszerüség. – Tanárom volt. – A tudomány
német mívelésének módszere. – Megfertőztetik vele a magyar míveltséget.
– A nagy miniszter tanárai. – Vály Ferencz. – Bocsor István. – Tarczy
Lajos. – E tanár jellemzése.)
A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.
Tanulókora az első.
Tudományos működése a második. E korba esik pápai tanársága.
Államférfiui pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró,
államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e
korra esnek.
Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig,
1891-ig.
Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak
keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniök.
Ha több ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme
megközeliti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok
alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.
Sok ember előtt bizonyára feltünő, hogy én Kerkapolyban nagy minisztert,
nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan
kijelentem meggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.
Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.
Vajjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról?
Volt egy nagy elméjü és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki
tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes
jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben
sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerütlen. Keze alatt
szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott
az állam. Pedig ő maga meggazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül
meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt
tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a
történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta
fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel
azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.
Ime, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomoru, hogy ily
keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s
kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő,
közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet
áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a
hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem
csak az ószeresek kezére adjuk.
Nem.
Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy a közéleti és történelmi
emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka
van.
A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi
nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért
nem is segit kiképződni egyet se.
Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket
hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezüségük tett nagygyá. Ezek még
türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek
mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth
életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is
elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban
vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van irva. A mint kiestek a
forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.
De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket
összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel
születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s
tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe
veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a
nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a
Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.
Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A
nemzet nagy czéljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük
egész értékét föl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak
hiuságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos.
Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő
mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni
egyidőben, egyszerre és egymásután.
Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos
szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai
tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a
másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló
hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az
önzés ádáz indulatai.
De sikerük mindig van. Mindig Lafontaine kocsirudjának elején
üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker
csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja
nagynak és dicsőnek.
Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta
Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának
szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan
tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor
adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a
hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar
nemzetnek istenadta vezérei!
Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt
fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint
ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi
zürzavarban nyomban elfelejtette azokat.
Nem volt, nem lett népszerü. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség
van.
Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly
népszerüségéről:
– Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerüség. Se a közéletben, se
az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a
népszerüséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak
nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései
közben sohase jut eszébe, vajjon a népszerüség esetlegei mellette vagy
ellene hajlanak-e s vajjon mit szól eljárásához a világ?
Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az
észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör,
mint a munka.
Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerü; ha
látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart,
elismerésüket igy, vagy amugy kifejezik: teljesen meg van elégedve s
többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos
embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.
A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyu forradalom
esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt
tehetségének s a nemzet erejének segitségével történeti nagyságra
emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani
átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett
remek jellemeknek nem kora.
A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a