A Bakony (1. kötet) - 01

Eötvös Károly Munkái
XXI. KÖTET.
A BAKONY
I.
Eötvös Károly Munkái
XXI.
A BAKONY
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
A BAKONY
ELSŐ KÖTET
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.


TÁJÉKOZTATÓ.

I.
(Mekkora a Bakony? – A Bakony különös bája. – A magyar köznemesség. – A
norman és a magyar. – A nemes magyar lélek. – A magyar sziv a
leggazdagabb.)
Tájékoztatóval kell Bakony czimü művemet kezdenem. Olyas valamivel, a
mit iró emberek előszónak, előbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen
szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű a maga erejéből, az előre
való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tartalmát nagyon is vázlatosan
ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek
félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni
egész kedvvel.
Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a
műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű, mint irodalmi alkotás,
alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se,
mint azok. Irásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak
annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó,
harsogó s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.
Bakony.
Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavármegyékben. Összefüggő
hegység, melyet rengeteg erdők boritanak. Ma már nem annyira, mint
hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.
Mekkora hát a Bakony-erdő?
Napkeleti vége a Gaja völgyére dül Fejérvármegyében. Patak ez a Gaja
vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol
délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes
határa napkelet felé.
Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat
felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s
innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőig: elérjük Zalavármegyét. De a
gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és
sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Rezi várak ormain
végig a Balatonig: ime, a Bakony közepének hosszusága. Mintegy tizenöt
földrajzi mérföld, a mai számitási mód szerint vagy 112 kilométer ez a
hosszuság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb.
Veszprémvármegyében – itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.
Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor
mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas
erdő.
Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, ha megtudja, hogy
ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Debreczen hires
nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasitani.
De azért ugy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb
erdőrengetege. Ugy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és
Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelitik, habár különböző
nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely
határszéli, krassó-szörényvármegyei erdők külön-külön összefüggő
területeikben egyenkint is felülmulják Túl-a-Duna hires rengetegét.
De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leirhatatlan
varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan
nagy mértékben sehol sincs meg.
Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés
fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmult századok
rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: ugy képzelik. A mit
Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Sziria beduin csapatjairól s Afrika vad
kabyl törzseiről irnak az utazók, ugy gondolják ma is még, mindazt
teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel
lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő
duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és
csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távirdák és napi
hirlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zajcsináló korában.
Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzeletszülte ábrándok
szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen
Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek
lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem
élő szemeik segitségével ismerik a Bakonyt.
Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon
és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom
bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött
mesék; – alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a
melyekről szólok, ugy történtek, a hogy azokat elbeszélem.
A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.
A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága,
állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se
természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok,
gyüjtők, buvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a
Balatonról irtam az »Utazás a Balaton körül« czimü művemben: ugy akarok
irni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti
tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát,
hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek
közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem
közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él,
családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. Irnom kell hát
róluk, ha már irok.
Ez az én okom az irásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel
az iró művészete? Számot adok erről is előre.
A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, ugy, a
hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.
A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és
fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései,
csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll
a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben,
törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi
rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek
mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát,
minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta
honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De
volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kinált, melyet még
egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig
örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.
Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?
Kétféle nemességről tudunk.
Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban.
Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi
nemesség.
A másik a magyar léleknek különös nemessége. Hézag van gyönyörü
nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más,
mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S
mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az
egyet: nemes.
Mi a nemes lélek? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki
szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei
iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek
tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.
Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet
én nemes magyar léleknek nevezek.
Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy
cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a norman, a másik
a magyar.
A norman elmult. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága
beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghóditott s a melyeknek a
szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a
Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.
A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek
kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak
foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya,
szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig
eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a norman.
Mi ennek az oka?
A nemes magyar lélek.
Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát,
függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a
csapásokat, a melyek nemzetét sujtották s inkább örökre elmulni, mint
nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.
Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem
tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.
A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg
Bakony vidékein megismertem. Minden elmulik idővel. Elhervad a
köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom,
hogy mivoltának igaz képe hiven szálljon át azokra a nemzedékekre, a
melyek én utánam következnek.
Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.
Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más
világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak
a magyarral egyénenkint való összehasonlitásába nem bocsátkozom. Hiszen
én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.
De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s
a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője
saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meriti tárgyait
és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeket költői
istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van
tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.
S mégis mit találtam?
Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni,
társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és
gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és
fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs ugy
tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és
napnyugattal, mivelt és miveletlen vad nemzetek éhes csordáival,
századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért,
nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy
ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és
önbizalmat mindig megóvtuk.
És a nemzeti életet is.

II.
(Nagy urakról én nem irok. – Mátyás király adomája a csóri csukáról. –
Veszprémvármegye Bakonyja. – Nyolcz puszta vára és három eleven vára. –
Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázsonykő,
Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. – Kisfaludy Sándor emlékezései. – Móré
László, Túry György, Gyulaffy László. – Zalavármegye Bakonyerdeje. – A
Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. – Az én szülő
falumban nem volt fa. – Az őserdő, a hogy én láttam.)
A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében.
Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes
határok, a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes
birtoku. Nem az a bocskoros nemes, mely az Erdélylyel határos
vármegyékben élt. Tul a Dunán én bocskoros nemest nem láttam s hirből se
ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer
nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s
országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.
A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat
és káptalanokat alig érinti tollam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan,
de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik
jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szeretetem és tiszteletem
környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De
bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én
fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak
ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék
lenni.
Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmü Bakonyja van,
alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz
völgyének Nagy-csatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét
faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.
De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és
életéből. Csinos adoma.
Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az
Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas
halászatok s vizi vadászatok folytak itt, a csuka – ugy szól a hagyomány
– óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.
Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni.
Ilyenkor a csóri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját
különösen szerette.
De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a
nyárson sült csukát. A májat megette maga.
Nagyot néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj?
A csárdás valami vidám természetü poétás ember lehetett. Versben felelt.
A cs betü ismételt visszahangozásában van a vers.
– Csóri csárdás csukájának nincsen mája!
De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Rimmel és a p betü
ismételt visszahangoztatásával.
– Palotai pálczának pedig nem lesz száma!
Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a
csuka máját.
Ez a hagyomány.
Veszprémvármegye Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének
van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy
hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Háromszázharminczezer
holdnyi erdőség egy darabban!
Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak,
mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg
nemzetünk számára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a
pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz
fiainak nevelő és oktató férfiut. Az ázsiai magyar itt mutatja be
utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő
forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük
arczunkon és szivünkön.
Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még
most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén
tünődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a
sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után
megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.
Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek
kolostora, a hol IV. Béla királyunk leánya, boldogságos szüz Margit
gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen
az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi
udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és
zsiradék és vadszállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor
magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az
egész világon, itt daczolt legtovább a mulandósággal. Leirom könyvemben,
a hogy még én láttam.
Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál
Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s
hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor mérhetlen
kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó
mellett ma is épen ugy áll, mint állott a czézárok idejében. Ma sincs
jobb utunk sehol az ország határain belül.
Ez az ujkor, a mi időnk korszaka.
De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák
magasságából.
Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én
vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat,
dicsőségüket.
Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most
bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.
Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle
tájrészlet, mint ez. Ifju voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt.
Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé.
Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka
tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires
vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott
a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi
Csesznek puszta vára.
Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján.
Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Ujvár a neve, pedig
háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn
tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a
történetet.
Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze
Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy
Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy
lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével
figyelte meg. Azt irja Korvin Mátyás királyunkról:
Gyakran jára Palotára,
Ő tulajdon jószágára,
És vadászott körében,
A Bakony vad belében.
Kikeri-tó, melynek vize
Most már mind lecsapolva,
. . . . . . . . . . . . . .
Hajdan nagy tó s nádas berek,
. . . . . . . . . . . . . .
Volt Mátyásnak kedvelt helye,
Hol Kinizsy s több ur vele
Nyilazá a magas sast,
Vidrát, rókát és farkast.
Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene
gyüjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből
Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még
eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztitotta, uraságai
elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de ugy hallom, ma már
puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csucsa alatt, a
Kabhegy alatt fekszik.
Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta
vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-nemzetség története is kiterjed rá.
Fekvését jól irja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:
Mint Somlóról az országut
Hegyet-völgyet vágtában
Veszprémbe megy, a rengeteg
Sötét Bakony hosszában:
Szent-Gálon tul két magas hegy
Teknőjének oldalán,
Hajdan őzek, szarvasoknak
Folyton pezsgő vonalán,
Ott két patak közé szorult
S gömbölyüen feldomborult
Halmon épült Esseghvár,
Most egy csonka torony már!
Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén
pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében,
szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.
Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez
néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól
irja le fekvését s megragadó szépen.
Mintha tenger fakadt volna
A Somhegynek ormáról.
A viz szerte ugy hömpölyög
A Bakonynak gyomrából
A Bitva egy csekély patak
Alig érő bokáig,
Sárga árját elönti most
Döbrönte vár aljáig.
Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey-nemzetség őrzi a vár
nevét.
A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én
nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a
Kisfaludy-nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán
fekszik.
Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé soroljuk-e?
Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesaljai Ságtetőt. Közel feküsznek
ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld
egykori forradalmainak más természetü alkotásai, mint az öreg Bakony
csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban.
Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy.
Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is
megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája
egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.
Ime, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme
észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a multnak nagy és
szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok
tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi
történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a
hagyományok titokrejtő ködébe burkolt puszta várakhoz. Ám ez buzditás
legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.
De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és
Devecser. Lakják mind a hármat, élet pezseg bennük. Veszprémről,
Devecserről irni, nem e könyvem feladata.
De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A hires Móré-nemzetség régi tanyája
ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a mivelt világ
egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, a mint e
szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép
ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi
bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az
óriás angol költő tollára méltó.
Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst
nem mutat föl nemzetünk története.
Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.
De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy
nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország
vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki
elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta
legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan utját állja a
Habsburgoknak. A szigetvári Zrinyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó
Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a
keresztyén világnak és a magyar nemzetnek a keresztes háboruktól fogva.
Vajjon miért nem ismeri a történelem? Miért feledte el a magyar nemzet?
Miért nincs róla száz könyv irva? Miért nem rajonganak érte a költők és
alakitó művész lelkek?
Keserü kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.
Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s
nyugot felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig,
Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer
magyar hold, a mint én becsülöm.
De hát ennyi-e? Nem sokkal nagyobb-e? Vajjon tisztában vagyunk-e azzal,
mely vidéket nevez Bakonynak a zalai ember?
Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirádig tart s déli
határa a Balaton. Nyugotról a sümegkeszthelyi-út, keletről a
Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős
vidéken van Sümeg is, Tátika is, Rezi is. Mind a három puszta vár, noha
Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.
Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi,
uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind
hatalmas, szálas Bakony-erdők. Igy tudja a vármegye, igy jegyzik föl a
térképek. Igy énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik
dalában:
Amott látom domborodni
Nagy-Somlyónak kalapját,
Amott jobbról nyálasodni
A Marczalnak iszapját.
A felhőben merőn ott áll
A sümegi vár foka.
A Bakonyból ott kandikál
Tátikának homloka.
E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vajjon Bakony-e az a vidék,
mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye
nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s
melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.
De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől
Almádiig a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik
e vidéken. Itt vannak a különös szépségü és alkotmányu hegycsucsok:
Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és
hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi,
szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörü fürdőtelepek. Itt vannak a
nagy költő által megénekelt hires puszta várak: Szigliget, Csobáncz,
Hegyesd, Tihany. Vajjon Bakony-e mind ez is?
Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már,
nagy részben egészen más földtörténelmi alkotás, mint az igazi Bakony.
Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a
veszprém–nagy-vásonykői–tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem
fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden
határnak, minden hegységnek, minden csucsnak meg van itt a maga jó neve.
Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.
A mikor Gyulaffy László örökre elbucsuzott szülőföldjétől, Csobáncz
várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint
igy sóhajtott föl:
Jó boru Badacsony,
Sok halu Balaton,
Isten hozzád, Csobáncz,
Engem többé nem látsz!
Ime, ő se emliti a Bakonyt, noha volt Veszprémvármegyében két helyen is
bakonyi birtoka s Puszta-Miske épen csobánczi uradalmához tartozott.
Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé
ugy odaillett volna a Bakony.
Kisfaludy Sándor Kun László czimü szinművét vármegyéjének, Zalának,
ajánlja fiui hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan emliti
a Bakonyt is.
. . . . . . . . Lelkes Zala
Pompás Badacsonyoddal,
Marhás, vadas Bakonyoddal,
Halas Balatonoddal.
E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton
mellékét is a Bakonyhoz számitotta volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és
tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig
tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról
volt hires, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.
A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden
és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és
terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e hires rengetegnek
nagy történelmi multjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem.
Szülőföldem határán a falun kivül nem volt fa az én gyermekkoromban. A
faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil,
vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink
századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát
a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek
lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak
félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az
óriási élőfa, még kevésbbé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám
egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének
tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem
tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat;
somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt,
gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; – sőt rekettyét is
láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös
terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy
láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás
parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.
Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először
bakonyi őserdőt láttam.
Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A
mint elhagytuk Város-Lődön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról
őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjü törzsökök,
oszlopszerü faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a
magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü
tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld
levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű,
se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de
lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő