A Bakony (1. kötet) - 13

magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal?
A magyar fiu ezt észreveszi. Ni-ni, adta németje, ez nem is akarja őt
emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.
Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségü ifjak mennek
külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a
kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek,
rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.
A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust.
Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek.
De becsületet kell vallani otthon is.
Három hatalmas ok, a mi az ifjut arra birja, hogy feküdjék neki Isten
igazában tanulmányainak.
Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek
távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát.
Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy
a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német?
Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben
botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.
Következik a második félév.
Belátja a magyar ifju, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő
sajátitani könnyedén, ha akarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem
töri ugy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta,
a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni.
A német ifju azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával
a második szemeszterben is csak ugy töri magát, mint az elsőben
cselekedte.
Vége a második félévnek.
A magyar ifju körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte.
Ő ugyan még mindig elsőrangu, de már néhány német is elsőrangu. Derék
fiuk ezek a németek!
A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifju már csak
a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév
végén már az utolsó helyre kerüljön.
Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjunak a
külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősitette ezt Kerkapoly is,
Pulszky is.
Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév
végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette
saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.

VII.
(Kerkapoly „Világtörténet“ czimü könyve. – Baldácsi báró. – Miként fogja
föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását? – Felfogásának birálata. –
A magyar történet nincs még megírva. – China művészete, festészete,
zenéje, költészete. – Miért nem szól Kerkapoly Japánról? – Minő terve
volt a további kötetekről?)
Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, »Világtörténet« czimü
könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában
törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év
alatt irta. Irás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy
betegségébe, melyről már megemlékeztem.
A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt
bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart irni s
terve az volt, hogy valóban világtörténetet irjon az ó-koron és
közép-koron át napjainkig.
A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész
földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti,
vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly
nagyszabásu, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is
megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megirva nyelvünkön az
általános mivelődési történet is.
Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi
biráló észrevételeket ne tegyek rá.
A mű teljes czime: »Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly
Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában.«
Tartalmát e szavakkal jelzi: »Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China.
India.«
A munkát hazai régi iróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta.
»Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar
tudományosság buzgó barátjának.«
– Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának,
melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő itélete, mely
szerint többek közt iskolánknak is nyujtott magas segélye által vélte a
tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.
Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban
1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a
magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E
cselekményét szeszélyből, apró és mellékes indokból eredettnek
tekintették sokan. Pedig helytelenül. Ime a pápai kollégium alapjait már
a mult század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben
őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a
nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles
tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.
Tehát világtörténet észtani felfogással. Ez lenne a mű.
Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is
szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, ugy
gondolom, egyedül Hegelnek Philosophie der Geschichte czimü munkája
birta rá.
Mi a világtörténet?
A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története.
Kerkapoly is ily módon érti megközelitőleg, a mikor könyvében a
világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát
fölállitja. De mit keres itt az észtan?
Azt is megmondja.
A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a
másik az észtani tárgyalás.
Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely
időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem
tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét
nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világitásban látja és
láttatja.
Ezzel szembeállitja az észtani tárgyalást, a mely ugy áll elő, ha az iró
a rég elmult idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és
mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt
ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését ugy látja és láttatja,
mint a mely a legrégibb időktől kezdve szakadatlanul tart, megszakitás
nélkül átnyulik a mi korunkba s most is folyton él és müködik.
Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és
uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok.
Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s
a mai kor csupán a fejlődés szükségszerüsége által előidézett
összeütközések és kiegyenlitések változatainak külső látszatában
különböznék a rég elmult koroktól.
Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell
azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet
műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam – ugy hiszem –
sokkal világosabb magyar nyelvén.
Vajon biráljam-e e felfogást?
Bizonyos, ha én történetet irnék, e felfogás merev érvényesitésétől
gondosan óvakodnám. Végre is jól irni meg a történetet csak egyféleképen
lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények
igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az
embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak.
A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet
általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett
dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság
rovására szinezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetirásnál a
költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay
alkalmazza, Carlyle már – néha ugy látom – itt-ott túl árad a czélszerü
mértéken.
Azonban mulhatatlanul szükséges, hogy a történetiró az ő nemzetének
irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága,
világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent
van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és
kötelessége a történetirónak, hogy a gondolatok nyelvbeli
megalakitásában s az események és tünetek leirásában nemzeti nyelvének
minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a
széphangzásig felhasználja.
Ha ily értelemben jól meg van irva a történet: akkor a történt dolgoknak
észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem
lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe,
sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetirás lényege nem abból áll,
hogy az én koromnak bennem élő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben
független a rég mult idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi
és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi
tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani
tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik
képtelen: akkor a történetirás hibás és haszon nélkül való.
Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már
természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a
maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak
tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak
ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba
a tévedésbe, melylyel a rég elmult korok történetét is saját korának
szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának itélete
szerint irja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy
egyoldalulag, vagy irányzatosan. Igy pedig a teljes történeti
igazságokat megállapitani nem lehet.
Magyar nemzetünk története, szomoruan emlitem ezt, még mindig nincs
megirva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó
kisérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az
egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó iróra. Száz oka van e
nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás
még nincs kimeritve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság,
az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az
elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy iróink, nagy államférfiaink,
nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetiró lángelménk még
nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a
nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó
viszonyai, ugy látszik, kifejlődni nem engedik.
Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig
igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom
népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis
érint. A részletes leirás és a példás megvilágitás hiányzik. A mű
csaknem azért készült, hogy vezetése és utmutatása szerint az olvasó a
benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig
nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja.
Kerkapoly agya, olvasottsága s bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell
teljes élvezetéhez.
Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős
részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:
– Mint a tudományok, ugy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja.
Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután
benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a
technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal
itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén
az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek
arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát
érzékitésében s ez általi egyeditésében a kivitel nehézségei s abbani
járatlansága által föl ne tartassék. Ez nem is lehete máskép. A művészet
világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét
tökéletlennek s ugyanezért igaztalan létezésünek tekintette; olyannak,
melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy
jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért
van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő;
vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi;
alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik
ép ez által a külvalóság világáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb
létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalom egész
jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek
tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép
oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakitott embervilággal
meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a
művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az
állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesitve. Ezeket
tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a
szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.
A chinaiak festészetét igy irja le:
– A festészetben – legalább annak anyagi oldalát tekintve – előbbre
mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag
készitésében s igy erősek a szinezésben. Más oldalról ismét az állagosul
s azért mintául tekintett természetnek s egyes tárgyainak utánzása nekik
mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot forditván, benne
nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál
csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és
élénk szinekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba
folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak ugy nem értenek, mint az
árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző
festészetnek láttani csalódásra okvetlenül szüksége van, hogy a
távolságot kifejezhesse.
Zenéjükről igy szól:
– Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.
A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az
érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem
világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt
chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; – ha nem
birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is
fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike, az
utólérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így
szólott Sunhoz: »ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek
körülem a vadak s reszketnek örömükben.« A régiekről hiszik, hogy
zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál
éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is
gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a
terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségére. – – – Egyébiránt
önmaguk ugy tartják, hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is
inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósitani
nem birják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom
tekintetében csak kevéssé vannak idomitva s még kevésbé összhangra véve.
Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.
Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentul a chinai nép elbeszélő, lyrai
és szini költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy
szól:
– A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az
alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményités
nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább
regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számitottak s
csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesitsék; – és
sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem
lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben
sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.
– Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak
érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek
folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta
és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek,
azért érzelmi költeményeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily
dalokat – és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben – tartalmaz a
Si-king; tanusitva a lantos költészet ős régiségét.
Ime a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért
közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év
előtti nyelvét, irásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit
megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is,
kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü
szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és
gondolatalakitó irásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly
szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus
és mostani egyetemi tanár irói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de
akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai
nyelve, hogy csak ezeket emlitsem, bizony ezekhez képest mintha
irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy
emlitett nagy iróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását
ültessék át a magyar elme talajába.
India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi
jelentőségének részletei s minden irányu tényezői sokkal gazdagabbak és
változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint
China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és
művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir
ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még
szembeötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India
természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei
sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.
Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit
se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti
részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli,
hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék
voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állitják, hogy Japán korszerü
miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó
se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legujabb kori. Ennek az
erős, hatalmas és mivelt birodalomnak mivelődése több ezer éves,
különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden
ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg
nem tür s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a
hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján
Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte
volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a
világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk.
Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a
tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.
A további néhány kötet tervét is kidolgozta.
A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt
birodalmaknak, Sziriának, Assziriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak
állami, társadalmi s miveltségi történetét s egyuttal átvezetne a hellen
világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova
lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem
adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant
föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A
korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán
az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.
A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna
a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes
jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről
Kerkapoly. Magam is hallgattam.
»Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse
azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyuttal figyelmeztette is rá a
magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös
Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.
A mű – mint már emlitettem – nem könnyü s nem népszerü olvasmány. Nem
volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden
nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.
(Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. – Honnan támadt a beszéd
eszméje? – Micsoda népfaj a magyar? – Egyik népfaj fölemelkedhetik-e a
másiknak műveltségi magasságára? – A magyar és a japán fölemelkedett. –
Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. – A magyar
protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. – Kerkapoly művének
rendeltetése.)
Következett akadémiai székfoglaló beszéde, ugy emlékszem: 1860-ban. A
beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: »A világtörténelem
s az emberiség fajkülönbségei.«
Nem nagy terjedelmü mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a
legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette.
Sajátságos, igazán Kerkapoly-féle irásmód s tárgyai a legködösebb hegeli
műszavakba burkolvák.
Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.
Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a
tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vajjon
egy apától-anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete
egységes-e? Vajjon a nagy emberfajok az egyénileg egységes emberiségből
váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre
kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a
földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj
soha se volt egy és egységes s már kezdettől fogva különböző volt s más
meg más volt eredete?
E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére
egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal
is buvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések
fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok,
bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb
szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán
jobb szóval mondva, miként támadnak azok?
Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval
csaknem egyidejü. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody
József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később Kerkapoly Pestre hivta s
a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult,
kedves ember volt, agglegény s csak ugy időtöltésként foglalkozott a
nehezebb tudományos kérdésekkel. Ez időtájban, ugy 1859 körül,
leforditott magyarra egy angol munkát, melynek irója nem nevezte meg
magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor,
fiatal koromban nekem is sok gyönyörüséget, de sok fejtörést is okozott.
A munka czime: »A teremtés természettörténelmének nyomai«. Bizonyára
jeles angol tudósnak s jeles irónak műve. Egykor érdeklődtem, ki ez a
jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de
bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen
másként állitja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén
világ vallásos felfogása tanitja. Valószinüleg azért is maradt névtelen
iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zuduljon ellene.
E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és
Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószinüleg itt született meg az az
ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet,
melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nemakarva mintegy
erőszakkal tol agyunk elé.
De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen
minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.
A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem
tartozik a kaukázi vagy árja fajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az
is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s
mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a
négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös
fajhoz se.
Hát hová tartozunk?
Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon
voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia,
pedig bizonynyal eléggé törekedett rá.
A felelet egyszerü.
Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és
rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem
tartozhatunk máshoz, csak ehhez.
Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem
tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.
Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három
osztály együtt – mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak
aztán a történetirók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett
hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskirok,
uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek,
finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle
csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle
turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó,
egymással rokon, de százfélekép nevezett tatárfajok és törzsek
Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.
Ezek közé háritottak be a tudósok minket, magyarokat is.
Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb
is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak
tartoznunk kell.
Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső
veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi? Mandsuk
vagy mongolok? Törökök vagy tatárok? Finnek vagy ugorok? Kik voltak a mi
nagy őseink? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy
medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz?
Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz?
Mert a »magyar« szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A
tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem
jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az
embertudomány csarnokába besegithette volna. A hivatalos tudomány
szerint mi tehát semmi se vagyunk.
Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz
táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor.
Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint
azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyitotta,
hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.
Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy mi turániak vagyunk, tehát
semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.
Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állitása, hogy a nagy
emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem
egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangu. A fekete faj
például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a
turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a
legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.
Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal? Kerkapoly maga is
igy tudta, igy tanulta Berlinben.
Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös,
oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellemösszesség
oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb
fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehetetlen. Soha meg
nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak
Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a
zulu-kafferek fölött.
Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az
európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem
eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se
lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen
a nagy fajok egyéniségének korlátai áttörhetetlenek.