A Bakony (1. kötet) - 14

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly
közelről ez a kérdés.
A bökkenő az, hogy a magyar faj ugy testileg, mint lelkileg s ugy az
erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda
jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.
A szine is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult.
Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik
első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs.
Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden,
tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakitásra ép oly alkalmas, mint az
ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus
vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a
legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy
kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és
fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes
szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s
győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is
kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e
nemzetek közt csakis ebben van különbség.
Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét
már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának
minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának
minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen
megőrizte.
Igaz-e ez?
Igaz. Épen ezt bizonyitja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok
igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi
egyuttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát leforditani nem lehet.
Pedig le kellene, mert – mint emlitettem már – Hegel vad bölcseleti
nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor
bölcsész és nyelvtudós.
Negyvenhat év előtt ujabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a
kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint
arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának
korlátait és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek
egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni.
Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus
szinművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De
arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kivül
valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; – olyan
emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.
Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a
világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös
műveltségének rettenetes hatalmával ugy elverte az oroszt, a fehér faj
legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok,
hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat
elkülönitő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság
értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve
eszébe jut.
És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyujtani van
már hatalmas társunk a japán fajban.
Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia
adta ki 1860-iki Értesitőjében. Ő nevezi itt először Kerkapolyt
Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.
Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is
látott napvilágot. Ennek czime: »Protestáns Egyházalkotmány tekintettel
történeti fejlődésére«.
Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos
irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán
tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyuttal közéleti s
politikai is.
Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe
jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai
bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok
egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával
függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok
egyházi alkotmánya egyuttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része.
Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s
egyuttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.
Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!
Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak. A római egyház
férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük
álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak ugy fölriadtak, mint
maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátoritottak, sajtóban és
köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerü
kálvinista és lutheránus egyházi gyülésekre. Meg kell védelmezni a
protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezhessük a nemzet szabadságát.
Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és
érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.
Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte
mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vajjon le
lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény
kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha
az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal
jár, el nem vesztheti.
Emlékszem az első gyülésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam.
Akkor már állott az Uj-kollégium s annak diszterme volt a gyülés helye.
Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a
hallgató közönség nagy része. Ime alkotmányos gyülekezés, tanácskozás,
határozás! A milyen volt valamikor az országgyülés, a milyenek voltak a
vármegyék régi gyülései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek,
mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház
hagyományaiból ismerhettük s ime, most ujra föltámadtak. Föl kell
támadnia magyar nemzetünknek is.
Imával nyitja meg az öreg püspök a gyülést. Nagy Mihály a püspök, erős
fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől
félnie.
– Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója,
szegény magyar népünk megrendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk,
hozzád fohászkodunk!
Igy kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. Igy folytatta:
– Bizunk mi előljáróinkban, bizunk mi biráinkban s mindazokban, a kik
hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és
fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd
meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk
szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!
Igy kezdődött a gyülés.
Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.
Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állásu előljáró az egyházban,
igaz jó hazafi, többször képviselő, a nagy viharok ott zugtak el feje
körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.
– Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz,
apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket,
tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hüséges jobbágyai s
várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.
Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnay Rudolf, mint a bika. Zalai
birtokos, a magyar nyelv lángeszű buvára, Kerkapolynak egykori benső
barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek,
férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakál, vastag fekete
bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül
való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi
főispán.
Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.
– Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem
könyörgök. Semmiféle császárnak-királynak jobbágya nem vagyok, csak
istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és
semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a
kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár
is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle
veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk ugy, mint őseink s ha kell:
verekedni is.
Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület
közgyülésének is.
Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.
Igy tört meg a jég. Igy kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas
erődeit. Se gyors, se könnyü nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.
A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.
De a harcz folyamán a tünődő elmék ezer kérdést vetettek fel. Mi is hát
a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké? Miben
egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a lutheránusokétól? Melyik
jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?
Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket
biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyitották,
hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák
által kinált egyházi alkotmányt.
Nagy vita támadt.
Révész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s
Deák Ferencznek a pragmatica sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke,
legtudósabb embereink s legjelesebb iróink és szónokaink egyike, vezette
nagy tekintélyével és sulyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos
volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna
megujhodnia s a korszerü viszonyokhoz képest fölépülnie.
Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának
ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett.
Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.
Azt mondja könyve elején:
– Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot
illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét
lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába
jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amaz alkotmánynak és
kormányzatnak nyugodni kell. Igy történt velem is. Ez okozá, hogy
Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre forditsam
munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi
hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén
fölismerhetők.
– Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s
hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.
Ime, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének
folytatását.
Ebből más következést is vonhatunk.
Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete
azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti
tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen
tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki,
hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentul a
közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét,
egész életét.
Pedig hát nem ugy lett.
Ime, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának
válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti buvárkodás terét s
áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat
eredménye ugyan »Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája
is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.
Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer
félbenhagyta valamely nagy művét: annak folytatására nem is tért vissza
többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most
pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.
(Kerkapoly ujabb könyvei, az „Ismerettan“ és a „Gondolattan“. – Miként
törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni? – Kölcsey tévedése. –
Kerkapoly bölcseleti nyelve. – A külső és a belső. – Kant tétele nem
igaz. – A valami és a más. – Az egy. – Mennyit kell olvasni? – Miért
késett bölcseleti munkái kiadásával? – Vitám vele a fölött: miként
kezdődjék az észtan?)
Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon
kivül arra forditotta, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el ugy, a
mint azokat ezentul ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar
tudományos irodalom számára czélszerünek véli.
E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A
könyv czime: »Tiszta Észtan«. Első része az »Ismerettan«, vagyis a
metafizika. Második része a »Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő
valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli
gondolkodás.
Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat
s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi
társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony
kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat
is s azért nem volt okom Kerkapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj
könyve ujság volt előttem.
És még se volt ujság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát
adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban
megalakitott gondolatokra is.
Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai
elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s
minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. Igy voltam én is
Kerkapoly hegeliségével.
De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint
inkább alakja, szava, nyelve, gondolatalakitási módszere kötötte le
figyelmemet.
Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek
elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly
pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly
egyszerü összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb
költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és
vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint
apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert
alakot elkezdett rajzolni. Egyszerü elbeszélései igazi művészi hatással
voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid
vidámság s hogy ugy mondjam, jószivü pajzánság adta meg az igazi szint,
habár elbeszélésének tárgya szomoru volt is.
Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban
elsajátitottam valamit s ez utóbb átszivárgott irásmódomba is. Igaz
azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyurtam, simitottam a
mi édes, hazai nyelvünket.
El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam,
akár nem: iróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok
birkózni, ugy a hogy. Ugy veszem észre magam példájából is, másokéból
is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.
A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a
rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.
A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett
bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset
is tudott irni, tudta már a versirás szabályait, bizony a magasból
nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.
Hm! Eb ura a fakó! Hát én ne lehetnék olyan legény, mint a poéta? Hát ne
lehetnék én még különb legény is?
Hiszen, mi a poéta?
Versiró. Semmi se más, csak versiró.
Bizony a vers nem ördögség.
„Elszegődtem Tarnóczára bojtárnak,
Jó legelője van ott a birkának.“
Vagy pedig:
„Czifra szüröm Veszperémben vettem,
Érte harmincz forintot fizettem.“
Ime, ez a vers.
Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint
én?
Kisértsük meg.
Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a
Grófút jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői
forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.
A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy
ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes
izzadni, fáradozni, életet áldozni.
Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szürben
jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a
poéta diákok se tudják megcsinálni.
No hát megcsinálom én.
De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesztuszt, daktiluszt,
khórjámbuszt, hekszamétert, pentamétert s a többi pogány istenséget
névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?
Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek-hónapok éjjeli-nappali
munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze
tudtam furni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell
lenni a hosszu szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak
suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol
lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután a
magyar szavakat ugy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne
essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.
Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csuffá lesz vele.
Hetekig eltünődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:
„Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére?“
Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem ugy volna jó és
szép, ha igy irna:
„Hol van a hon, melynek szent földére
Győzelemben csorga Árpád vére?“
Igy lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a
versalaknak is összehangozása, egybeillése.
Igy gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De
még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat
magamnak megmagyarázni.
Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e
szavaiban:
„Megbűnhödte már e nép
A multat s jövendőt.“
A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem
esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly
nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly
sokszor elárulták s örökké vesztére törtek? Vagy bűne az, hogy kisebb
faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerü
szerencsétlenség?
Azokat a szavakat ne énekeljük többé.
Ilyen balga tünődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egész
esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak ugy
omlott tollam alól mindenféle kötött és kötetlen, ugynevezett költői
munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos
gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem
minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai
dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki.
Volt ugyan köztük nehány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim
szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát
szerencsére nem ugy történt.
A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni:
kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli
német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes
madárhangja, itt a szelelő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és
melegség, – itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.
Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne
nem egyszer. Nem itélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s
jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint
akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik
magyar emberhez.
Itt most már kissé filozófálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év
előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért
ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy
komolysággal nem is foglalkozunk vele.
A főváros mivelt köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki
mondását. Előkelő urnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is
ismertem. De jó példa, mutassuk föl.
Igy szól a mondás:
»A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső,
melynek belseje van.«
Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerü is
s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban
alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre
furcsán hangzik.
Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha
héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az
a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a
mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.
Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános
bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával
megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi
elméjének tetszett ugy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt
első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.
Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról.
Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak,
a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a
legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna
a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.
De hát ezen ne ütközzünk meg.
Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a
dolgok, ugy, a mint önmagukban vagynak, meg nem ismerhetők.
Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:
»Ha önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: ugy e tétel
ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatók
ugy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenek«.
Kantnak tehát e szerint igaza volna.
De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.
»Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a
más magában valami is egyszersmind, tudniillik: valami más vagy más
valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte
másra nézve és más általi is egyszersmind. Ép ugy mást illetőleg is. Ez
oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakitva
szemközt állitjuk: az ellentétessé tevés nem sikerül, kölcsönösen
átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi
önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat.
Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét,
hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában,
ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«
Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.
Nos hát a »külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a
»valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyitja, hogy a
valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a
valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami
nem volna, nem lehetne másnak a mása.
Hát bizony ez a »Léttan« vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi,
az Ismerettan.
Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol
megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyitja, hogy a
véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyitja, hogy nincs se véges,
se végtelen.
Hát még a hol megmagyarázza, mi az »egy«? Ez már csak az érdekes.
A józan elme azt gondolná, hogy az az »egy«, a mi nem kettő, nem is
több, nem is részecske, hanem egész önmagában.
Szó sincs róla.
Az »egy« az a végtelen, a melyben a más nem mint valóban más, hanem
csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.
Tudni kell ezt.
Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.
– Beszéljen az »egy«-ről.
A logikus nem tud beszélni az »egy«-ről. Menti magát.
– Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.
– Hányszor olvasta el?
– Kétszer is.
Kerkapoly emelt hangon válaszol:
– Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele
keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban
voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak
megvallani, hogy talán már megtanultam.
Kerkapoly igazat mondott tanitványai előtt. Csodálatos buzgósággal
törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba
behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán
valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem türt meg utjában, de
oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az
akadályt el nem háritotta s mig elméjének utját tisztává, egyenessé nem
tette.
Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.
»Világtörténeté«-nek első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát.
»Protestáns Egyházalkotmány« czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt
irót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erdmanon,
Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául,
angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek
nagy iróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette
meg. Ugy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly
kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem
kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles irói, de
nagy irója nincs.
Egyik egyházkerületi gyülésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó
kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb
részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az
iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a
barátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:
– Tanulnánk mi szivesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujabb-ujabb
könyveket megszerezhessük.
– Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt
egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig
lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul,
mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.
Nekem is azt mondta:
– Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset
s gondolkodjék sokat. E methodust én soha sem bántam meg.
Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egész életemben. Bizony én
aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel
megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel.
Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden
tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem
irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homokbuczkák kék
virágu szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a
Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly
gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak
ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a következése. Én ugyan
Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam
közeliteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körü lett, mint az övék és
sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben
ennek tulajdonitottuk azt is, hogy én tudtam irni, ők pedig nem tudtak.
Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.
Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly
későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én
az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.
– Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam – ugymond – vajjon a
Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól
dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az Itéletek
tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én
művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé
bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes
gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá
rendeztem irataimat.
Ime, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.
Egyet még el kell mondanom.
1862-ik évi juliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz.