A Bakony (1. kötet) - 03

jókedvét.
Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul
még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi
tanyáját.
A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a
másik Mezőföldé.
Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy
hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy
lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.
Mezőföldé volt Verner András uram vendéglője. Ez volt a virtus
szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.
Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli
őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen ugy áll,
mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is
tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri
közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak
szokott lenni. Hosszu asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszu padok.
Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely léczfalakkal. A léczen
kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász
ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év
előtt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a hires Sobri Jóska
leghiresebb pajtása. Ezt a képet még husz-harmincz év mulva is láthattuk
itt-amott a csárdák söntésein.
A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek
föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is
akadt, a ki megcselekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. De
bizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.
Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt
kellett elhelyezkedniök. Verner András uram egyébiránt született német
volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se
értette senki, ha magyarul beszélt, ugy hallatszott, mintha mandulát
tört volna fogaival.
Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább
kényelmesen megfért együtt, egy helyen.
Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe.
Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal
körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség
faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.
Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején – ugy tudom
– a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott
Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A mult század hatvanas éveiben
rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a
vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.
E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő
katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy
illett a nemességhez.
A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség
október 11-én estére tömegesen megérkezett. Kocsik hosszu sora lepte el
az országutat Márkótól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor
szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót
hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel,
Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.
Devecser tájékáról is himzett zászlóval jött Bor-Szörcsök és
Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a
Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.
A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig
kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az
öreg Bakonyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót,
Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.
A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire
uri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.
A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros
közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-Gál: három falu több,
mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a
kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásonykői
Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik,
jókor jön, ha reggel jön is.
A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.
De a felsőbb hatalmak ugy határozták, hogy az udvar pártja győzzön.
Valami csele-csalát kellett kigondolniok, hogy a gyöngébb legyen az
erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába;
ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még
gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt:
eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e
vagy agyonüssön valakit?
De mi volt hát ez a csele-csala?
Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt
s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az
esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus.
Igy hozta magával az ősi szokás.
Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már.
Ugy se lett belőle se első, se második alispán.
A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos
szokás szentesitette.
A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és
külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra
össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb
vagyonu férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vármegye oszlopos
tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni,
egy pártot se szabad mesterkedéssel megröviditeni.
Ez a főispáni konferenczia: A meghivott vezérférfiak itt állapodnak meg
abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket
jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a
főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével
kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli
tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a
vármegye táblabiráinak.
A tisztviselő neve volt: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége
választotta.
A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos,
bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s
több efféle. Ezeket a konferenczia meghallgatásával a főispán nevezte
ki.
A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandurok,
panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók,
hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli
hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.
Ugyanigy származtak az iródiákok és napra irók. Az irnokot hivta a nemes
vármegye iródiáknak s a ma ugynevezett dijnokot napra irónak. Ez a szó
jobban is megfelel a diurnista szónak.
A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye
azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a
becsület.
A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyülés előtt meg kellett
tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort
kináltak az uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt. A döböz
ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba
német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb
gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök
kinálta a nemes urakat szivarral.
A tisztujitó közgyülés kezdő idejéül kitüzték a holnap reggeli nyolcz
órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a
közgyülést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.
Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly
szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti
párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen
békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. Igy
látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a
Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.
Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál
is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi
szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is
erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.
A tisztujitó közgyülés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében
meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven
év előtt épült, falai ágyu ellen való öles vastag kőfalak, van is
tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse
fér el. Talán harmada, sőt negyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer
nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.
Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör
falai eltüntek a föld szinéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már
többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng
a sarkantyu, diszes kalpagon a forgó s a nemes vármegye czimere:
bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem
kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag
tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a
tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé
szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi
se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmult; – sem azt, a
mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség
tisztelgését; nem hallanám a sarkantyu pengését, fegyver csattogását s
nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de
bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná
tekintete:
– Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur
voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.
Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem
először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifju
szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott
ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő sulyát, dicső
multunkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok
összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ett. A közszellemnek fénye
és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké
ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavu harczosa örök
hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt
maga iránt.
Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem
vállaltam többet, csak annyit, a mennyire erőm telt. Ott hagytalak.
Petőfi »égi végzeménye« fölöttem is határozott. Ide rendelt a
törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban
csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.
(A Szent Lélek segitségül hivása. – Mit énekel a nemes ember, ha szive
szerint énekel? – Az eskük könyve. – Régi eskü, uj eskü. – A nemzet
pártján levő nemesség kint szorul. – Fodor Mihály nemes atyánkfia. –
Birkózó adomája. – Boszúra hivja föl a kint szorult nemességet. – A
labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. – Irtóztató rombolás. –
Boszut liheg a csuffá tett győzedelmes tábor.)
A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett
történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.
A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj
vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső
püspökkerttel szemben. A sóházon túl fekszik a főispáni szállás. Nyitott
erkélye az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó
diszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az
alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes
bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangu apát vagy
kanonok. A tisztujitásnál papra is van szükség.
Miért?
Ezt kérdezi a sivatag lelkü mai ember.
Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást
megörökiti, hogy a gyülés megkezdésekor »a szentléleknek segitségül
hivása megtörtént«.
Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hivták segitségül a
Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy
kezdődik: »Jövel Szent Lélek Uristen«. Nemes ember effélére nem adja
fejét.
Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi
multjának emléke tombol, vagy a német okozta keserüség vagy a nagy
nemzeti fájdalmak zokogása.
Balogh Ádám nótája: »Piros bársony süvegem«. Vagy az inzurgensek dala:
»Sárga csizmás Miska«. Vagy Kisfaludy Sándor dala: »Adja isten, hogy a
magyart a félvilág uralja«. Zrinyi Ilona bujdosó dala: »Lóra kurucz,
lóra!« Vagy az országgyülési ifjak keserü dala: »Bécs várostól nyugatról
keletre«. Vagy az ifju varju gunyoló dala a németté lett, labanczczá
lett mágnások ellen.
Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már benne volt a dalban,
szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az
ágyu. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.
Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak
igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes
s érezte azt minden fiatal. Ime, a hires nóta most azt magyarázza:
»Megismerni a kanászt – Csosza járásáról«. Micsoda bolond értelem ez!
Holott az igazi nóta azt magyarázza: »Patyolat a kuruczfi – Gyöngy a
felesége«.
Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz
érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes,
ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei
érezték.
Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak,
mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga
nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segitségül:
hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem ugy választaná az meg
tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.
Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak
csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg
volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A
Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek. Kossuth maga is
nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves
magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról
siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A
nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy irói latinul nyöszörögtek.
Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást?
Hanem volt egy nagy bolond irott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az
Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a
vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor
tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbiró másként
esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a
bábaasszony. Az itélő biró is másként, mint a tanu. Az országgyülési
követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és
hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a Szent-Háromság egy örök
Istenen kivül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött.
A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó!
Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni!
Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó
bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a
tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg
Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia
becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a
vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A
szedriát el kellett halasztani vagy a hosszu szakállu rabbit valahonnan
föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes
vármegye ugy akart a dolgon segiteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama
versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett
a kifogás. Azt mondták: szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni,
mint a lókötőt. A mi igaz is.
Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul,
de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent
Lélek segitségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes
hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag
a nemes vármegye káplánja volt.
Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit
is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is
vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja
hitvallásuk.
De bizony eleink másként gondolkodtak.
Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi előljárókat, karhatalmi erőket
kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig.
Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül
fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és
emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és
romlott indulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a
vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre kell tenni minden
kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a legjobb és
legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek
tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra.
Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.
Ha még se jól ütne ki a tisztujitás: akkor se a Szent Lelket okozza a
gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.
Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.
Verner András vendéglője a Hosszu-utczán nem messze esik az
Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által
már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat
ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni
lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert
közötti nagy téren.
Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.
Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha
csak nyolcz órára ér oda.
Mi történt?
Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már
hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a
kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu
várnagy és nyalka pandurhadnagy őrködött a huszárok fölött s be nem
eresztett még lelket se a tisztujitás szinhelyére.
Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kivül a téren vagy
kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.
Nosza, lőn most méltatlankodás, harag és szitkozódás a szabad téren.
Kétezer nemes nem türi szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását.
Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segitségül hivtak,
de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s
mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az
igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az
igazságot keresték.
Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a
téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?
Azonban a sulyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a
nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos
vivátozás harsogása. Ime, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi
kedv.
Ugy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy
szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a
kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is,
csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a
tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.
– Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labancz ellen semmit se ér a
bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun: menjünk be az ablakon vagy a
háztetőn.
Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a
tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást
biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biztositva.
Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a
főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.
Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan
lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár
is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy kétezer
nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog
felgyujtani a házat s összedönteni falait.
Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is
hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a
ki nevetett.
A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka
folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?
Az urak végre kint elhatározták: deputácziót küldenek a főispánhoz,
nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már
végeztek valamit, kezdjük ujra.
Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes
atyánkfia.
A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt
kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.
Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már husz
ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be? Megkisértették. A
szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a
fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza-vona, egy-két
nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.
Az alatt folyt a tisztujitás odabent.
A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.
– Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.
Az udvarbeli nemesség egyhangulag felkiáltott:
– Vivát!
Igy ment a többi is.
Mikor a kint levők deputácziója ott járt: már akkor a vármegyei központ
keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás
és a többi járás.
Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz
nemessel elvégezték egyhangulag, – a mint akkor mondták: unisono. A
kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.
A Szent Lelket czudar munkához hivták segitségül.
Most már föl kellett támadni a virtusnak.
Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?
Apró termetü ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény,
de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és
torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg
nem nézi.
Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás
adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell
lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.
Elmondom.
Szilas-Balhásnak tekintélyes uri nemzetségekből álló nemessége volt,
Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda,
Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Öregapám is közéjük
tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay-nemzetség is.
Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles
festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay
Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem:
Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.
Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay
még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem
vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás,
mint a ki kártyán mindennap vagyont veszit el. Mindegy volt, akárkivel
birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény:
mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem
mindig akad bolond ember, a ki ingyen, ok nélkül, harag nélkül földhöz
veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta
meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.
Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami
atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérükön.
Kimegy a gazdával a szérüre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát,
szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulatság ez.
Jó kemény a szérü, jó puha gyep mellette.
Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit
szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már,
munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve
szembeszállni.
Odaszól a gazdához:
– Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!
Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérün
az emberek közt. Egy rét ingben, mint akárki más s pöre gatyában.
Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.
S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvü
urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt
mondja:
– Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt
ne csepüzzön.
Nézi Boronkay a torzonborz képü, kis vézna alakot, nem ért neki a
melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.
– Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben, lóban kár ne essék.
Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban nekiugrott, mint a párducz s
átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szoritották volna
össze. De még azt is oda merte mondani:
– No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel
öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.
Nem ismerték egymást.
Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember ugy
belevágta a fübe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is
térdelt s szoritotta le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is
mondta:
– Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk
egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.
Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.
– Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem
most már eressz föl!
Igy lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:
– Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.
– – – Nos hát, Fodor uram rögtön belátta, hogy a tisztujitást
elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.
Odament a zászlótartóhoz.
Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e
vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt,
mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis
nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.
– Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.
Egyuttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős
hangon elkiáltotta:
– Utánam, nemes atyánkfiai! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-udvarba.
A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon
rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz
nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labancz nemesség tanyájára.
Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos,
hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.
Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az
oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak
udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig
senki ember fia a kapun ki nem jöhet.
Mást akart ő s nem épen verekedést.
Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörü látvány terült
szemük elé.
Tiz hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki
borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és
vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen
lehessen inni.
Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhusból, borjuhusból és
kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a
levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró