A Bakony (1. kötet) - 04

zsir, uszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali
vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács,
perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye.
Kerül még a szürdolmány ujjába is.
A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek,
a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a
pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s
iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.
Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magával. Fokos a kezükben.
Ő-e, más-e, fölugrik a husvágó padra, lerug onnan egy fél hizott disznót
s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.
– A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok
szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne
lássunk!
Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák
dolga. Az már a nemes urak dolga. De ugy elizgódott onnan az udvarbeli
népség, néhány pillanat mulva hire-hamva se volt. Igaz, hogy mindenki
vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó
bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki
sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a
szegénynek is.
Azután neki álltak a rombolásnak.
Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt
mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek
minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be
lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden
bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok
istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember
abból többé nem ehetett.
Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.
– Nem szabad, nemes atyánkfiai! Hozzá ne nyuljatok, meg ne izleljétek.
Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.
A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt
már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget
s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.
A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra.
Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután
rágyujtottak Balogh Ádám hires kurucznótájára s a piaczon és palotai
úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.
Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden
állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se
lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A
tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett
köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését,
noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány
ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez
megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett
lakomára.
Minden jó renddel ment végbe.
De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak,
hogy a Szabadi-utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hirek
kezdtek szállongani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt
egy-kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek
vége.
Nem hitték el.
Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézenguz
gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja,
keseriti, boszantja a nemes embert.
De a hirmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erősebbé válik az a mondás,
hogy a másik párt feldulta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is
mennek oda a tanyára.
Még se hitték. De nem is hihették.
Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy nemes ember áldomást
ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt
soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyüléséről. Nem holmi
szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se
mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon
maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk?
Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit
köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?
Mit feleljenek?
Azt feleljék: nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor,
mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldulta a táborunkat és
semmivé tett mindent.
Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább
haza se megy. Elbujdosik, világgá megy.
Dehogy hihették, a mi történt.
Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről
érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecsenyének isteni illatát.
Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle
lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek
tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában
mutogatnak? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik,
vivátoz, tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép
asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.
Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni
pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.
Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos
tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs
Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi
kenyér se!
A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik.
Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az
istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!
Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel
látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanubizonyságot tesz róla az illat. A
mely most már még jobban keseriti a nemes ember gyomorbéli és lelki
állapotját, mint maga a látomány!
Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez
képest. Ott csak templomok, paloták, városok dültek romba. Élet nélkül
való dolgok. A kő ott maradt, ujra föl lehet épiteni mindent. De itt az
élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A fölséges báránypörkölt s az
isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden
készen volt már. Csak ugy hivott bennünket, csak ugy nevetett ránk!
Rettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet; a melyet meg kell
boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen
világszerte s melyet megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az
unokák unokái is.
Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik
királyi vadász elkiáltotta:
– Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és
atyafiak!
Elindultak nyomban, a keserüség és düh első tanácsára. Vajh mit fog
csinálni ez az ádáz sereg?

IV.
(A szürdolmány. – Verner uram vendéglője. – Az ellenség megrohanja. –
Apám és Csörgey Ferkó. – A muzsikus czigányok veszedelme. – A halálos
dulakodás. – Verner uram tanácsa. – Miért nem menekült apám? – Csörgey
Ferkó eltünt, apám maga maradt.)
Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma
a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, sulyos
gyertyánfa husáng.
Annak a szürdolmánynak három neve is volt. Ugy is hivták: szürdolmány.
Ugy is hivták: dolmányszür s ugy is hivták: szürkankó.
Játszi kérdés volt a vármegyében, vajjon, hogy mondják jobban:
szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vajjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki
tudna ezekre felelni?
De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szür történetét majd
másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni
akar dühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pánczélnál,
vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se
pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is
erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.
Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már
nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más
időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.
A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a viz partján az
Angyal-vendéglőben.
Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram
vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a
kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek,
a pártvezérek, a tisztviselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák.
Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal.
Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska
otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tisztujitásra.
Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi
nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves
ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges
erejü férfiu.
Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám
elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét
és báját ugy se tudta senki megközeliteni. Magam se.
Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt teritve. Az urak az
ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák.
Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörü kis leánya,
tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a
szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.
E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett
asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő
maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban
kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Rothfischerné
volt a neve.
A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató
zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.
Mi ez?
A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy percz mulva
ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.
– Jézusom. Szüz anyám!
Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A
rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé
magához tér.
– Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit
agyonvertek odalent. Most idejönnek.
Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről
menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs
kéznél. Különben is alig vannak harminczan. Kinéznek az ablakon az
utczára. Az utcza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és
a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél sulyos ütleg.
Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt
jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unokatestvérje,
odaszól apámhoz:
– Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.
Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.
– Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!
Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykoru s
hasonló erejü. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt.
Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a
megjegyzés: actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában
összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere
megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen
ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a
vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó
nemes.
Ő csatlakozott apámhoz.
Kimennek a teremből a folyosóra s onnan a lépcsőföljárat tetejére.
Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és butorok
csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben
asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni,
sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.
A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy
vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem
beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a
takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint
leértek: ott van már Verner András uram vendéglője. A mezőföldi
nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állitani
elfeledtek. Könnyelmüek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli
nemesség a csuffátételt boszulatlanul nem hagyja.
De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha
ők is készen vannak a harczra. Nem jó dolog fokozni a virtust.
Hirtelen és váratlanul, mint a villám, ugy csaptak a támadók a
földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket
félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.
Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett.
Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez
volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős
elvágta magát a padlón.
– Jaj, meghaltam!
Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a
szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.
Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a
gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak ugy zuhogott. Csak ugy
csattogott az ütés. No hiszen rettenetes káromkodás és jajgatás lett
most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel,
asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes
föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos
dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.
Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A
szegény primás czigány egy nagy sütőteknőt boritott magára a fal
tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se
görbült meg. Még hegedüjét is megmentette. Ugy meghuzta magát a sütő
teknőalatt.
Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött
verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A
mezőföldieknek nem volt segitségük.
A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát.
De mi történt az emeleten?
Az emeleten – valljuk meg igazán – harczrakész, vérontásra elszánt,
halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül
senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi
nemes atyafi csak bennük bizott.
Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett
megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon
most már változtatni ugy sem lehet. Három esztendeig most már ugyis
Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember,
vérünkből való, csak labancz ne lenne. De még talán a becsület se forog
koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan.
Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől
félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám,
tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig
abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejü Eötvös Ferencz
háromszáz nemest hajigált le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette
el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két
év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra?
S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér
gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő
rendek fele fiatalabb erőkből állana!
Mit csináljunk?
Kenessey György azt kérdi apámtól:
– Lajos, megtudjátok-e állitani a szentgáliakat?
– Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem
találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s
nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más
meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert megfojtunk is, a többi utóbb mégis
elnyom.
Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két
szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre
s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.
Az ebédlő terembe az urak közé szorult Verner uram is, a vendéglős. Sváb
ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni
magyarul is, németül is jól tudott.
– Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A
duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket,
edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de
bizony ezer is. Sobrik, Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az
evőeszközöket is.
Hát bizony a sváb kocsmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a
háziur. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a
nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: ugy agyonütik, mint a legyet.
Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos
gondolata támadt.
– Tekintetes urak, nemzetes urak! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk
mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda
be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félreverik a harangot.
Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.
A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag
tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig
fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett
mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk
tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta
Kaszás Bálint, Boda András: e nevekre különösen emlékszem. Első sorban
ezek voltak az ajtóőrzők.
Verner uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a
menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a
fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé
huzta.
Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.
Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal
teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az
asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az
ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tajtpipákkal.
Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.
Miért nem menekültek ők is a többivel?
Nagyon nehéz ezt megfejteni.
Tizenöt, husz év mulva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott
felelni, gondolkodott.
– Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy
talán rösteltem elbujni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem,
talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se
tudtam, miért nem álltam félre.
Ezt felelte.
Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de
nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a
buzakalász, de azért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim
virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától
függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti.
Nem akart, mert nem félt.
Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.
Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még
senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál
harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében.
Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott
várni.
Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján. Csörgey ugy nézett
rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná
ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:
– Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszu fogságból: izekre
szaggatnám ezt a népet magam.
Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott
egy halom. Nyers, szivós, erős, eltörhetetlen, sulyos.
– Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!
A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenjenek-e a lépcsőn? Kemény
nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.
Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs
a kezükben. Mégis ott vannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a
a támadókat. Miben biznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is
nemes emberek?
De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.
Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszu bajuszszal. Középtermet,
de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos
dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.
Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és
rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de
szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg-lobog.
Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával
kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva
szoritgatja össze.
A szent-gáliak vagy huszan gyülnek össze a lépcső alján s megindulnak
fölfelé.
Apám kiadja a vezényszót:
– Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk,
együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik
is. A többit tudod.
Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső
volt már köztük: egyik fölkiált:
– Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani?
S káromkodott szörnyüt.
Apám felelt:
– Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.
Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a
szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus,
a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.
De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs
sehol.
Eltünt, mint a lehellet.
Mi történt? Nem tünődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg
kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles
védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha
rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek
elférnek mellette, hátulról kerülnek, hátulról támadnak s akkor
mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak
is.
Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A
benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy
a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.
– Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltünt, nyakamon a szent-gáliak.
Tizen is kiáltották belülről:
– Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.
Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem.
A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyilóban
levők. Apám csak nézte a duló hadat.
Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban. Mert az ablakokban
a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A
tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.
A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem is került meg belőle soha
egy se.

V.
(A hadi zsákmány. – Apám menekülési terve. – Nem sikerül. – Südit
megragadja és védő pajzsként használja. – Apám elkeseredik. – Ott terem
a segitség. – Verner uram siralmas helyzete. – A rettenetes Csörgey
Ferkó. – Békesség lett. – A kis Verner-lány hozta a segitséget. – A
Bakonyon tuli nemesség tanyája. – Mi történt ott? – Vámosi Saáry
Gergely.)
El ne itéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni,
csempészni utálatos; hadi zsákmányt hóditani dicsőséges. Igy tanitja a
világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus.
Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját? Hogy szerzi országát?
Azt hiszed: talán szépen kéri, igaz áron kapja, becsületes uton szerzi?
Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen
megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél
legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a
hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik,
mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőiti is azt a
másikat?
Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan
cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebre rakta. Lásd, az ezüst
evőeszközökhöz kis ujjal se nyult. Mert most ugyan duhaj volt, de azért
nemes ember volt.
Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák
egyszer csak elfogynak, a szürdolmányoknak nem lesz egyéb dolguk,
körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a
veszedelmet kikerülni még se lehet.
Elejét kell venni a bajnak.
Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész
sulyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse.
Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat,
ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám
gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja
összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a
melyen ő befér.
Csak félig sikerült a vakmerő terv.
Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás
betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott
nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s
hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak
akarnak betörni.
– Szoritsd az ajtót!
Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szoritották vissza a
bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai
kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.
Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet »szorult helyzetnek«
nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a
másik fele kivül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.
Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda
nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat
agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztitsa.
Hát hiszen egyszer meg kell halni.
A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha
már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.
Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?
Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt
sulyos czelőkével apám fejéhez sujtott. Csak annyit mondott:
– Itt is van egy!
Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félreháritotta, a czelőke ki is
esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmulhatott volna,
vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva
magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.
– Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a
világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.
Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amugy is sokkal erősebb volt,
mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtizszerezte
erejét.
Támadója először karjait akarta kiszabaditani s vonaglott velük erősen.
Nem lehetett. A vas nem szorit erősebben, mint a hogy apám fogta a
szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szür pedig
nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.
A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:
– Szabaditsatok meg atyafiak!
Társai oda rohantak s kisérletet tettek kiszabaditására. Egyszerü módja
lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.
Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság
következtében apámból ugy is csak a fele embert látták.
Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a
ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek
feléje, paizs gyanánt használta Südit s ugy lobogtatta maga előtt, mint
a kisasszony a zsebkendőt.
Még egy keserü kiáltás tört ki Südiből.
– Végem van! Gyertek már segiteni, ha van istentek!