Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 7

s a nő keblébe csusztatá. A szegény asszony ámultan meredt reá, nem
tudva, mire vélni ez arany záport. Mielőtt magához térhetne
meglepetéséből, a kis gallego egy aranylánczot vőn elő s szemei előtt
csörgeté, ugrándozva örömében s száját két füléig elhuzva.
– Szent szűz oltalmazz! kiáltá a nő. Mit miveltél Peregil? talán csak
nem öltél és raboltál? Alig keletkezett ez eszme a szegény némber
agyában s azonnal bizonyossággá is érett benne. Már látta a börtönt s
nem messze az akasztófát, mint függ rajta egy lőcslábu kis gallego s
képzelme előidézett rémeitől megrohanva, görcs állott minden tagjába.
Mit volt a szegény embernek mit tennie? Feleségét nem nyugtathatta meg s
képzelme rémeit nem űzhette el másként, csak ha jó szerencséje egész
történetét elmondja neki. Mielőtt azonban ezt tenné, ünnepélyesen
megesketé, hogy semmi élő lénynek nem szóland róla.
A nő örömét leirni lehetlen volna. – Férje nyakába csimpeszkedett s majd
megfojtá öleléseivel.
– Na s asszony! kérdé a kis ember diadalmasan, mit mondasz most a mór
hagyományához? Ezentul ne perelj velem, ha embertársamon segitek.
A jó gallego ezzel juh-bőrös gyékényére vonult s oly nagyot aludt rajta
mint a legjobb pehely-ágyon. Nem igy felesége, ki a zsebek tartalmát
kiüritve, egész éjen arab aranyokat számolt, nyaklánczokat és
fülönfüggőket csatolt magára s elképzelte, mint fog majd ragyogni, ha
majd egyszer szabad leend dus létét élvezni.
Következő reggel a becsületes gallego egy jókora aranynyal a Zacatin-ba
ment egy ékmüves boltjába s áruba bocsátá az állitólag alhambrairomok
közt talált pénzdarabot. Az aranymüves látván rajta az arab felirást s
hogy legtisztább aranyból van: értékének harmadrészét ajánlá, mivel a
vizhordár tökéletesen megelégedett. Peregil ekkor uj ruhákat s
mindennemű játékszert vett kis nyája számára s egyszersmind egy
szivélyes ebédre való élelemszereket is s lakába térve, gyermekeit
körben tánczoltatá, mig ő, a legboldogabb atya, közepettük ugrándozott.
A vizhordár neje, titoktartási esküjét bámulatos szigorusággal tartá
meg. Egész másfél napig járt s kelt ide s tova rejtélyes arczczal s
csaknem kipukkanó oldallal, de, bár kofatársaitól véve körül, befogta
száját. Azt, az igaz, nem állhatta meg, hogy kis méltóságot ne öltsön
arczára: mentegette ruhái avultságát, emlité, hogy egy aranyzsinórral
kivart s korállal ékitett basquinát, meg egy csipke mantillát fog
megrendelni. Aztán példázgatott, hogy férje talán abba hagyandja a
vizhordárságot, miután egészségének nem tesz jót. – S valóban, ugy mond,
talán jobb is leend nyáron át mindnyájunknak falura vonulni, hogy a
gyermekek a hegyi lég jótékonyságában részesülhessenek, miután a várost
e tikkasztó évszakban lehetlen kiállani.
A szomszédok egymásra bámultak s azt hitték: a gyámoltalan nőnek
kificzamodott az esze; s negélyezett tekintélye bájai és igényei
általános guny és nevetség tárgyává lőnek, mihelyest távozék.
A künn megállott fecsegésért azonban bő elégtételt szerze magának otthon
s nyakába keleti gyöngyfüzért, karjaira mór karpereczeket s fejére egy
gyémánt boglárt helyezve, rongyai közt furcsán lejtett fel s alá a
szobában, néha néha egy törött tükörből gyönyörködve önmagán. Sőt,
együgyü hiusága által bizgatva, egy alkalommal meg nem állhatá, hogy ne
mutassa magát az ablaknál, élvezni az elmenőkre teendő hatást.
A sors ugy akarta, hogy Pedrillo Pedrugo, a minden-lébekanál borbély
épen e perczben átelleni boltjában munkátlan üljön s örökké vizsga
szemeibe gyémánt ragyogás ütődjék. Pillanat alatt kis ablakánál termett
s a vizhordár ronda feleségét egy keleti arához méltólag felékesitve
látta. Az ékszerek pontos leltárát jól megjegyezve magának, tüstént az
alcaldéhoz sietett. Rövid időn nyomon volt az éhes alguazil s mielőtt a
nap leáldoznék, a szerencsétlen Peregil ismét a biró elé hurczoltaték.
– Mi ez, gazember? kiáltott dűhösen az alcalde, te azt mondád, hogy a
házadban meghalálozott hitetlen egy üres szekrényen kivül egyebet nem
hagyott s most azt hallom, hogy feleséged gyöngyökkel és gyémántokkal
megrakott rongyaiban pompázik. Nyomorú! készülj előadni az áldozatodtól
elrabolt zsákmányt s aztán lóggni az akasztófán, mely a reád
várakozásban már szinte kifáradt!
A megrémült vizhordár térdeire esett s kivallá a csodás eseményt
melylyel e kincsekre szert tett. Az alcalde, az alguazil s a kandi
borbély telhetlen fülekkel hallgaták a lebüvölt kincsről szóló arab
mesét. Az alguazil rögtön a mórért küldeték, ki a varázslatban részt
vőn. A mozlem félőrülten jelent meg ijedtében, hogy a törvény
nadályainak körmei közé jutott. Megpillantván a birka-képű s levert
tekintetű vizhordárt, világos lőn előtte a dolog. – Ostoba állat te!
szólt midőn mellette elment; nem megmondám-e hogy ne locsogj
feleségednek?
A mór vallomása megegyezett pajtásáéval; de az alcalde nem mutatkozott
hajlandónak hitelt adni s börtönnel és szigoru vizsgálattal fenyegeté
őket.
– Csendesen senor Alcalde; mondá a muzulman, ki ezalatt visszanyerte
hidegvérüségével éles tapintatát, – ne szalaszszuk el meghasonlás által
a szerencse kedvezését. A dologról kivülünk senkisem tud – maradjon
tehát ez titok. Van még a barlangban annyi, mennyi mindnyájunkat
gazdaggá tehet. Igérd meg, hogy szépen megosztozunk, akkor az egészet
felhozzuk – tagadd meg azt s a barlang örökkön örökre zárva marad.
Az alcalde félre hivta az alguazilt tanácskozni. Ez utóbbi kítanult vén
róka volt mesterségében. – Igérj meg mindent, sugá, mig a kincsnek nem
vagy birtokában. Akkor majd aztán az egészet elfoglalhatod s ha mukkanni
mernek, fenyegesd őket bitóval és máglyával, mint hitetleneket és
bűbájosokat.
Az alcalde-nak tetszett a tanács. Sima homlokkal a mórhoz fordulva! – Ez
különös történet, szóla s igaz is lehet, de személyesen kell
meggyőződnöm. Még ez éjen, jelenlétemben kell ismételned a varázslatot.
Ha valósággal létezik kincs, barátságosan megosztjuk egymás közt s a
dolognak vége; ha pedig megcsaltatok, isten legyen irgalmas lelketeknek.
Addig is, őrizet alatt maradtok.
A mór s a vizhordár szivesen egyezének e föltételekbe, bizonyosak levén
benne, hogy az eredmény igazolandja szavaikat.
Éjfél tájban az alcalde, az alguazil s a minden-lébekanál borbély által
kisérve s mindnyájan erősen felfegyverkezve, a kalandra indulának. A
mórt és vizhordárt foglyokul vitték magukkal, ugy szinte ez utóbbinak
izmos egykori szamarát is, mint a reménylett kincs leendő teherhordóját.
Észrevétlen értek a toronyhoz s egy fügefához kötvén a szamarat,
lementek a torony negyedik boltozatába.
A tekercs elővétetett, a viaszgyertya meggyujtaték s a mór felolvasá a
varázslatot. A föld megrendült, mint először, a padló iszonyú dörgéssel
megnyilt, előtüntetve a keskeny lépcsőzetet. Az alcalde, alguazil és
borbély összeremegtek s nem birtak a lemenetelre bátorságot venni. A mór
és vizhordár leléptettek az alsó boltozatba s a két mórt ülve találták,
némán és mozdulatlanúl, mint azelőtt. Neki türkőztek két terjedelmes s
arany és ezüst pénzzel s ékkövekkel tölt edénynek s kimozditák
helyeikből. A gallego egyenként vitte fel ezeket vallán s bár
tagba-szakadt izmos ember és szokva volt nagy terhek emeléséhez, még is
csakúgy tántorgott súlyok alatt s felrakván a szamár két oldalára,
tapasztalá, hogy az állat többet nem birhat el.
– Elégedjünk meg most ennyivel, szólt a mór; ezt elvihetjük látatlanúl s
elég is leend mindnyájunkat oly dússá tenni, mint csak szemünk szánk
megkivánja.
– Hát még több is van oda lenn? kérdé az alcalde.
– A legnagyobb értékű még lenn maradt, felelt a mór; egy, hét
aczélpánttal lezárt s csupa gyöngy- és drágakővel telt szekrény.
– Ezt minden áron fel kell hoznunk; kiálta közbe a telhetlen alcalde.
– Én nem megyek le többért, morgá a mór; a mi elég az elég, – több
felesleges volna.
– Én pedig, szólt a vizhordár, nem hozok fel több terhet, majd bizony,
hogy szegény szamaram háta letörjék.
Látván az alcalde, hogy kérelem és fenyegetés egyiránt nem fog rajtuk,
két társához fordúlt.
– Segéljetek, úgymond, a szekrényt felczipelni s tartalmát egymás közt
oszszuk meg. Ezzel lefelé indúlt a lépcsőzeten, az alguazil és a borbély
remegő borzadálylyal követék.
A mór mihelyest kellőleg lemerűlni látta őket, kioltá a sárga gyertyát;
a földnyilás szokott recsegéssel záródott be s a három érdemes urat
méhébe temeté.
Ekkor a több rendbeli lépcsőn felsietett s meg sem állott mig a szabad
ég alá nem ért. Az apró vizhordár utána rugaszkodott, oly gyorsan, mint
csak rövid lábaitól telhetett.
– Mit miveltél? szólt mihelyt léhlhez juthatott az elképedt Peregil.
Hiszen az alcalde a más kettővel együtt bezárva maradott!
– Legyen meg Allah akarata! mondá ájtatosan a mór.
– S nem szabaditod ki őket? kérdé a gallego.
– Allah őrizz! viszonzá a mór, szakálát simogatva. Úgy van megirva a
sors könyvében, hogy mindaddig lebüvölten maradjanak, mig valamely
kalandor a varázst meg nem töri. Isten úgy akarja!
S ezzel a viasz gyertya felmaradt végét messze, a csalit sötétlő bokrai
közé dobá.
Segiteni a dolgon többé nem lehetett s igy a mór és a vizhordár a
gazdagon megterhelt szamárral a város felé indúltak s a becsületes
Peregil meg nem állhatá, hogy a törvény kezeiből ekként visszakerült
füles munkatársát össze vissza ne ölelje és csókolja s valóban kétséges
marad, mi tölté el nagyobb örömmel e perczben a jó ember egyszerü szivét
– a kincsszerzés-e, vagy szamarának visszakerülése?
A két szerencse-társ barátságos igazsággal osztozott meg a zsákmányon,
kivéve, hogy a mór, ki az ékszereknek kissé kedvelője volt, ugy intézte
a dolgot, hogy az ő halmazába legtöbb gyöngy és drágakő jusson, de aztán
viszont nagyobb aranydarabokat adott a vizhordárnak, mikkel ez szive
mélyéből megelégedett. Volt gondjuk rá, hogy sokáig ne időzzenek a tény
légkörében, mihez képest dús-voltukat háborgatlanul élvezni más vidékre
költözének. A mór visszatért afrikai születés helyére Tetuan városába; a
gallego pedig nejével, gyermekeivel és szamarával szépen kiillant
Portugalba.
Itt élete párjának gondos felügyelése alatt tekintélyes férfiuvá lőn.
Hosszas derekára s rövid lábaira zekét és nadrágot öltött az érdemteljes
kis ember, kalapjához tollat, oldalára kardot tűzött s elhagyva a
közönséges Peregil nevet, Don Pedro Gil hangzatosb czimét vevé fel;
magzatai vig kedélyű, bár kurta és lőcslabu nemzedékké növekedtek, mig
Senora Gil, tetőtől talpig csipkésen, szalagosan, karpereczesen s mind a
tiz ujján ragyogó gyürükkel példányképe lett a laza divatosságnak.
Mi az alcalde-t és két segédét illeti, ezek a „Hét emelet tornya“ alatt
bezárva maradtak s lebűvölten mai napig is ott vannak. Ha kifogynának
egykor Spanyolországból a kandi borbélyok, a fogdmeg alguazilok, és
megvesztegethető alcaldék, ezeket fel lehet keresni; ha azonban e hiány
volna megszabadulásuk feltétele, valószinű, hogy itélet napig ott
kellene várniok.


ELVESZTETT PARADICSOM.
(BOZ. (DICKENS.) HOUSEHOLD WORDS.)
Utitarisznyám vállamon függött – beszélte minap este kis társaskörben
Armand ifju festész – szilfabotom kezemben volt s három mérföldnyi
gyaloglás a poros országuton oly szürkévé tőn, mint egy molnár. Honnan
jöttem, hova mentem? nem tartozik ide; még akkor husz éves sem valék.
Hazulról indultam meg oly czéllal, hogy paradicsomot, e földön,
paradicsomot találjak. A vidék nem volt különösen festői; a hőség igen
nagy. Minden oldalról kalász-tenger hullámzott körülem. Itt egy
falucska, ott egy mezei lak s minden domborulaton egy szélmalom volt
látható. A földeken dolgozó pórok énekeltek s a madarak, mintegy velük
ingerkedve, csevegtek. A fákkal szegélyzett uton, lovak vagy ökrök által
vont egykét szekér haladott lassan előre. Én egy kőhalomra ültem. Egy
szekeres durván kérdezé: fáradt vagyok-e? s ha igen, ajánlá, hogy
szekerére ülhetek. Elfogadtam s nemsokára elterülve feküdtem a
szekérderékban, kényelmetlen fél álomba merülve, melynek azonban nem
hiányoztak saját kellemei, mert a lusta járomról lefüggő csengetyűk
mindaddig s oly édesdeden csilingeltek fülembe, mignem azt képzeltem,
hogy ötven ezüst hang hív egy ragyogó szép új hazába.
Oly hangulatban ébredék föl, melyben a kért bocsánatot könnyen
megadhatám. Emberem, midőn a főutról befordult, egészen megfeledkezett
rólam s oldalvást már fél mérföldnyire jött velem. Semmi baj, becsületes
szekeres! hiszen nem megyek én sehová; „én csak a paradicsomot keresem.“
A környéken nincs ily nevű falu, mondá ő; de bizton hiszi, hogy a
kastély és vidéke nekem igen fog tetszeni. Én természetesen ily czélból
utaztam. Borravalót nyomtam markába, – „igyál egészségemért, jó ember, a
magadénak rovására. Lássuk azt a szép tájat.“ Ő egy ösvényre mutatott,
mely a mezőn keresztül a közel kastélyhoz visz s ott hagyott, kemény
markában rázogatva a tőlem kapott ezüst pénzdarabot. Rögtön láttam, hogy
e hely érdemes a megtekintésre.
Az első pillantás mutatta, hogy a vadtermészetnek eredeti állapotában
hagyott s a polgárisulás ellen elkorlátozott töredéke ez. Erdők és
magános fák, tavak és jókora patakok; s ha a kastély távolabbi falait a
sürü lombozat elfedte szem elől, emberi kéz nyomai sehol sem valának
láthatók. – Részletesb szemle után azonban tapasztaltam, hogy a
természethez ittott javitás is járult s hogy minden, mi a kilátást
gátolhatná vagy a tájképet eltorzíthatná, szorgalmasan el van távolitva.
Nem voltak itt álromok, sem mesterséges zuhatagok; az idegen lépteit
azonban elmés rendezésü utak észrevétlenül a legszebb kilátási pontokhoz
vezették. – Örömmel éreztem a gondosan rejtekezni igyekvő müvészet
jelenlétét; de akkoron még, mint a fiatal emberek legnagyobb része,
hajlandó levén nagy dolgokat kicsinyelni a hiedelemben, hogy ezáltal
epigrammai élczet és szakértőséget tanusit az ember, fenszóval mondám: E
park öltözéke bámulatosan sikerült.
– Ez közönségesen kifejezett közönséges eszme, szólalt meg tisztán
csengő hang fölöttem. Föltekinték, azt hivén, hogy a falombok közt
rejtőzik valaki s meglepetésemre ifju hölgyet láttam szép nagy lovon
ülve s lovagostorát játszian tartva fejem fölött. A nélkül, hogy
észrevettem volna, jött utánam a gyepen s meghallotta megjegyzésemet,
mely pedig, biztosithatom önöket, csupán saját füleimre volt számitva.
– Nagysád, feleltem én magamhoz térve zavaromból, ugy hiszem, ön engem
félreért. Nincs semmi közönséges a hasonlatban, mely a minden
fölöslegtől oly ízletesen megtisztitott tájképet nőhez hasonlítja, ki a
helyett, hogy ékszerekkel halmozná el magát, öltözéke műgondját
használja fel szépségeinek lehető kitüntetésére.
– A magyarázat nem járja meg; válaszolt ő. Hiányzik belőle az
őszinteség. Ön iménti mondatának egyszerű értelme az, hogy ön
megszégyenlette e táj általi bámulatra ragadtatását, és szükségesnek
találta a megvetés férfias kiváltságát alkalmazni. Ha nem láttam volna
önt ott távolabb, midőn könyvébe rajzolt, könnyen valamely vándorló
fodrásznak tartanám.
Új ismerősnőm hangja és modora rendkivül zavarba ejtett s egyelőre
csaknem felingerlett az ellenséges viselet, melyet ő, ily csekély
alapon, irányomban vőn; világos, hogy ő szellemi vitát akart kezdeni,
mert e perczben még nem sejthettem, hogy ezúttal tulajdonkép a bemutatás
formaságait ohajtá elkerülni. Én feleltem a vádra; ő viszont. A
viszontorlatok egész ütegeit tüzeltük el egymás ellen, lassanként
azonban közös téren találkozánk; minden negélyzetet mellőztünk; s
mialatt ekként összevissza járkáltunk a gyepes fasorok között, vagy
meg-megálltunk egy-egy kilátási pontnál – ő csöndesen haladva szelid
paripáján, én pedig mellette, a ló serényét fogva, a fesztelenség és
barátsághoz egy óra alatt többet közeledtünk, mint ez, bármi más
körülmények közt, egész évszak alatt lehető volt volna.
Hadd irjam le e benyomásokat ugy, mint akkor tapasztalám azokat.
Máskülönben hogy világosítaná fel a puszta elbeszélés az elméletet? Azt
akarom e példa által megmutatni, a boldogságnak mily roppant épületét
épitjük gyakran ingatag alapra, s hogy az élet eseményei anyagi
következményeinek épen nem szükség érzeményeink kifolyásával
öszhangzatban lenniök, hogy – de nem előzöm meg a történetet.
A hölgy, zöld lovag-öltözetében kitünően szép volt, mint ezt e kis
mellkép bizonyítani fogja; folytatá Armand s kis tokot vont elé
zsebéből.
– Emlékezet után van rajzolva, de jót állok tökéletességeért.
– Mindnyájan jól ismerjük ez arczot, barátom, szólt Prevost, ez arcz,
Raphael Fornarinajaként, csaknem valamennyi festményedben eléjön. Mult
évben mint Medeát tüntetéd fel; az idén, alkalomszerűleg módositva, mint
Corday Charlotte fog a képtárlatban szerepelni. Miért kerülted el e
jelleget oly gondosan Juliet-ed és Helois-edben? Az ember azt hinné,
hogy kellemes viszemlékek helyett inkább perpatvar, erőszak és
kétségbeesés eszméivel van az kapcsolatban.
– Ha ez volna az eset, felelt Armand szinlett vidorsággal, elméletem
porba hullana, s én, midőn e történetet elmondom, nem tennék egyebet,
mint jóságtokkal visszaélve, oly vallomást, mely a borongós kedélyen
kissé könnyítsen. Hallgassatok meg végig, ez nincs már oly messze.
Kis tó partján egy grottához értünk, hol meglepetésemül reggelire
gazdagan volt terítve. Két szék, két teríték volt készitve; mellettök
Fifine, a szolgálat-teendő nőcseléd. Megizlelők a reggelit, minden
egyébről beszélgetve csak minmagunkról nem, holott egyébre nem is
gondoltunk, mint épen minmagunkra. Párszor egyegy eszme villant át
lelkemen e fogadtatás sajátszerűsége fölött; hivém azonban, hogy a
kastély különcz úrnőjével, minőkről középkori regényekben olvas az
ember, hozott össze a véletlen, ki most büszkeségét helyezi egy vándor
müvész iránti vendégszeretete tanusitásában. A hölgy engem Hectornak
nevezett, én őt Andromachenak; s a csemegékkel felhozott jó fajta bor
befolyása által lelkesitve oly messze mentem, hogy megvallám, miként
irántai szerelmem határtalan s neki arámmá kell lennie. Nyilt őszinte
válasza, miszerint csak tőlem függ a napot meghatározni, korlátlan
örömre ragadott. Alig emlékszem már, mi minden dőreséget követtem el;
annyit tudok, hogy Fifine megdorgált s mondá, hogy jó nevelésü fiatal
ember-létemre igen vakmerő valék.
Mi gyönyörteljes fél óra következék most! A grotta bejárását borágak
futották el. A tó fodrai aranyporral behintettnek látszó part fövenyéhez
simultak. Az ösvény, melyen meredek sziklák alatt ide jövénk, ezek közé
oldalt felkanyarúlt; előttünk a tó – lehet, hogy az nagy pocsolyánál nem
volt egyéb, de ily dolgokat az emlékezet nagyszerűsít – erdőlepte magas
hegyek tővéig terjedett, miket aztán a tiszta kék éggel együtt
visszatükrözött. Egymás mellett, egymás kezét tartva ültünk; Fifine
azonban, ki az illemről túlszigorú fogalmakkal birt, hevesen kelt ki
ellenünk. Én súgva tovaküldetését szorgalmaztam s Andromache talán
szinte véleményemen volt, de ezt fenszóval nyilvánitani nem merte. Igy
mult el egy néma boldogsági óra, mert sziveink csakhamar csordulásig
teltek el s lezárták a szót ajkainkról; és én ünnepélyesen kijelentem,
hogy még egy ily nap élvezeteért lemondanék életem tiz évéről.
Midőn az est közeledett s én a tópartoni alkonyséta gyönyöreiről kezdtem
álmadozni, Fifine könyörtelenűl sürgette a kastélyba visszatérést. –
Szavai vadul sértették füleimet. Én mármár dryádnak vagy fák és grották
közt lakó nymphának képzeltem hölgyemet. De a prózai Fifine győzött s mi
félóra mulva igen kényelmes és új izlésü lakház párisi csínnal búlorzott
termébe léptünk. Itt több, mindennapi arczu szolga bámult reám. Regényes
eszméim egyszerre durva lökést kaptak. Öt perczczel később hintó gördült
be a kapun s egy szép magas ifju kiséretében kövér öreg úr szállott ki
belőle.
Minek fessem a megoldás nevetséges részleteit? Andromache Chose Hector
úrnak volt jegyese, de még soha nem látta őt. Atyja, gazdag
természetbuvár, e nap reggelén a vőlegénynyel találkozandó, a szomszéd
városba elébe ment. A regényes hajlamú ifju hőlgy engem a parkban
megpillantván, azt hivé, hogy ez egy előre kicsinált meglepetés. A
grottába reggelit rendelt s az imént elbeszélt módon ismerkedett meg
velem. Én a Hector-nevet elvállalván, ő természetesen Andromache lőn.
Ennyiből állt a tévedés magyarázata. Arczom majd kiégett a szégyentől,
midőn az apa s az igazi Hector hangos nevetés közben igazitott helyre; s
maga az ifju hölgy is sírva távozott el. Egyelőre azt reméltem, hogy
eltörülhetlen benyomást gyakoroltam reá; de nemsokára kiábrándulék.
Dühömben durva szavakkal támadtam meg Hectort. Ennek egy ellenséges
találkozás lőn következménye. Én nehéz sebet kaptam s egy szomszéd
faluban sok ideig feküdtem elhagyottan. De szerelmemből még mindig nem
gyógyultam ki. Még akkor sem, midőn összekelésöket meghallám. A
menyasszonyt makacsúl az én Andromachém gyanánt tekintém s csak midőn
rokona, Ducliquené jött egyszer látogatásomra, oszlott el minden
csalódásom. Szerinte Andromache, bár a regényességet igen szereti
negélyezni, nagyon mindennapi és prózai egyéniség, s a pásztoróráról
mint nevetséges tévedésről emlékezik. Ő nemcsak ellenszegülés nélkül, de
nagy örömmel lett Hector nejévé. Férjében minden kivánhatót feltalált –
szép külsőt, nagy vagyont, magas rangot; s ő volt az első, ki tréfa
tárgyává tette „azt a szegény ál Hectort.“
E látogatás egyszerre kigyógyitott. Elég erősnek éreztem magamat
odahagyni az elvesztett paradicsomot. A barátságos és gyönyörű
Ducliquené üléssel kinált meg hintajában s a közel Arquet városba vitt.
Én pedig hálát érzek Andromachém iránt, hogy a szépség maradandó
mintaképét lelkembe véste.
Igyunk egészségeért!


A VÁRPARANCSNOK ÉS A JEGYZŐ.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Hajdanában egy kemény öreg lovag volt Alhambra várparancsnoka, ki egy
kezét háborúban vesztvén el, közönségesen félkezű parancsnoknak
nevezteték. S ő valóban sokat is tartott arra, hogy régi katona,
bajuszát szeméig pödré fel, tábori csizmákat s egy nyárs-hosszú toledói
kardot viselt, ennek markolatában tartván zsebkendőjét.
E fölött nagy mértékben makacs, szőrszálhasogató s büszke volt ő
rangjára és kiváltságaira. Parancsnoksága alatt, Alhambrának mint
királyi palota és uradalomnak, szabadalmai szigorúan védve voltak.
Senkinek, ha csak nem volt magas rangbeli, nem engedte meg lőszerrel,
karddal, sőt még bottal sem a várba lépni; minden lovas a kapunál
leszállni s lovát kantáron vezetni tartozott.
Már pedig, miután Alhambra dombja Granada kellő közepéből emelkedik,
mintha a fővárosnak volna valami kinövése: a tábornoknak, ki a tartomány
főnöke vala, nagy boszuságára volt ezen imperium in imperio, e kis
független állomás, kerületének közepette. A jelen esetben ezt még
boszantóbbá tette az öreg parancsnok ingerlékeny féltékenysége, mely a
tekintély s helyhatóság legcsekélyebb kérdésében azonnal szikrát fogott:
úgy szinte csavargó és fegytelen jelleme a népnek, mely lassanként
befészkelte magát a várba mint egy szentélybe, s onnan a városi
becsületes lakosok rovására csalás és rablásokkal rakonczátlankodott.
E szerint a tábornok és a parancsnok között örökös vita és epéskedés
létezett, ez utóbbi részéről annál dühösebb, a mennyiben – méltósága
csökkenését két szomszéd hatalmasság közül rendesen a gyengébb szokta
inkább félteni. A tábornok díszes palotája a Plaza Nueván, közvetlenül
az Alhambra hegy tövében állott s itt az őrök, cselédek és városi
tisztviselők örökké tisztelegtek sürögtek és forogtak. A várnak egy
kiálló bástyázatáról épen e palotára és térre nyilt kilátás; e
bástyázaton járt alkalomszerüleg az öreg parancsnok fel s alá,
toledójával oldalán s éles vizsga szemekkel tekintve le vetélytársára,
miként a sólyom tekint le a prédára száraz ágon lévő fészkéből.
Ha lement a városba, ez mindig nagy díszmenettel történt; lóháton,
testőreitől környezve; vagy pedig disz-hintajában, egy, nyolcz öszvér
által vont s faragványos fa és aranyzott bőrből összeállitott ócska és
ormótlan spanyol bárkában, futárokkal, fulajtárokkal és inasokkal s ily
alkalomkor azt hivé, hogy minden nézője csodálat és tisztelettel bámulja
őt mint várurat, ámbár Granada elménczei, különösen a tábornok palotája
körül henyélkedők, gúnyosan mosolyogtak e kisszerű pompán s alattvalói
csavargó jellemére vonatkozólag, „a koldusok királyának“ csúfolák őt.
A két katonás vetélytárs közötti vitának egyik legkifogyhatlanabb
forrásaúl ama, a parancsnok által igényelt jog szolgált, hogy mind azon
árúczikkek, melyek a várőrség használatára szükségesek, vám-mentesen
vitessenek a városon át. E kiváltság fokonként elharapózó csempészetre
adott alkalmat. A vár bensejében s a környék számtalan barlangjában
csempészek ütötték fel tanyájokat s a várbeli katonák egyetértésével,
tenyésző üzletet rendszereztek.
A tábornok figyelme fel lőn gerjesztve. Értekezett törvénytudó tanácsosa
– és factótumával, egy ravasz és bajszövő escribano vagy is jegyzővel,
ki nagyon örült az alkalomnak Alhambra öreg potentát-ját zavarba s
törvényies cselekbe keverhetni. Azt tanácsolá a tábornoknak, hogy el ne
áljon jogától a város kapuján bejövő minden vonatot megvizsgáltatni s e
tárgyban egy hosszú jog-követelési levelet irt. A parancsnok egyenes
lelkü s tetőtől talpig öreg katona volt, ki az escribanokat az ördögnél
is jobban gyűlölte s különösen a kérdésben lévőt jobban mint valamennyi
többi escribanot.
– Micsoda! mondá dühösen pödörve bajuszát, a tábornok a toll emberét
használja fel engem bajba keverni? megmutatom neki hogy egy öreg katona
nem ijed meg a tudákosságtól.
Kapta tollát s egy rövid, tyúkláb iratú levelet firkantott, melyben, nem
tartván méltónak ok-adatokba bocsátkozni, kutatástól-ment behozatali
jogához ragaszkodék s kijelenté, hogy minden vámtiszten fényes boszut
áll, ki szentségtelen kezét az alhambrai zászló védelme alatt lévő
szállitmányra meri tenni.
Mialatt a két hatalmasság közt e kérdés tárgyaltatott, történt hogy egy,
a várőrség számára való szerekkel megterhelt öszvér érkezett egy napon a
Xenil kapuhoz, melyen s a külvároson át vezetett fel az út Alhambrába. A
szállitmányt egy nyakas öreg káplár vezénylé, ki sok ideig szolgált a
parancsnok alatt s szive szerinti ember volt; ép oly rozsdás és kopott
mint egy ócska toledo kard. A város kapujához közeledve az öreg káplár
az öszvér nyergébe tűzé Alhambra zászlóját s tökéletes feszesre nyujtva
ki magát, bátran ment előre, ama oldal pillantásokkal, minőkkel a kakas
megy át az ellenséges téren, minden pillanatban készen a csipésre és
veszekedésre.
– Megállj, ki vagy? kiáltá a kapu melletti őr.
– Alhambrai katona; felelte a káplár oda sem pillantva.
– Mit viszesz?
– Élelmi szereket az őrség számára.
– Mehetsz.
A káplár előre ment, kisérve a szállitmánytól, de alig haladott nehány
lépést, midőn egy egész zuhataga a vámtiszteknek, rohant ki elébe egy
kis őrházból.
– Hallo hó! kiálta a főnök. Öszvérhajtó, megállj s bontsd fel a
kötegeket.
A káplár megfordult sarkán s csata állásba helyezte magát.
– Tisztelet Alhambra zászlójának, mondá; e tárgyak a parancsnok
tulajdona.
– Mit nekünk parancsnok mit nekünk zászló? Öszvérhajtó mondom, megállj.
– Saját vesztedre állitod meg a szállítmányt! kiáltá a káplár, felhúzva
puskája sárkányát. Öszvérhajtó, előre!
Az öszvérhajtó jót húzott az állatra; a vámtiszt elébe ugrott s megfogta
a kantárt; mire a káplár felkapta fegyverét s agyonlőtte őt.
Az utcza rögtön fellázadt. Az öreg káplárt megfogták s nem kevés ütés
rúgás és döfés után, mi Spanyolországban a néptömegtől rendesen kijár,
előizeként a törvényszabta későbbi bünhödésnek, lánczra verték s a
városi börtönbe vitték, társainak megengedtetvén az átkutatott
szállítmánynyal Alhambrába felmehetni.
Az öreg parancsnok meghallván káplárja elfogatását s a zászlóján
elkövetett méltatlanságot, iszonyú dühbe jött. Egy ideig idestova járt a
mór csarnokokban, a bástyákon szaladgált s tűz és kard tekinteteket
szórt le a tábornok palotájára. Ki szellőztetvén első felindulását,
követet küldött a káplár kiadatásáért, miután kizárólag őt illetné a
jog, a vezénylete alá tartozók fölött biráskodni. Az örvendező escribano
tolla által segitett tábornok nagy hosszasan felelt, hogy miután a
merény a város falai között s a polgári tisztek egyike ellen követteték
el, az ügy világosan az ő helyhatósági köréhez tartozik. A parancsnok