Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 6

megesküdhetel, hogy az éjt hon töltém. Bocsáss el vén ember – még ezen
áruló jeleket el kell rejtenem, és ruházatára mutatott, mely az út
sarától befecskendve és nedves volt. Alig végzé szavait, midőn a szoba
falzata megrengett – kivül, a ház körüli kövezeten lópatkók sulyos
kopogása csattogott.
– Jőnek! kiáltá a fiú. Fel öreg fel! mentsd meg fiadat a gályarabságtól!
– A gályarabságtól! mondá az atya, hátra tántorodva – igaz, ő is mondá:
a gályarabságtól.
A kapuajtón zörgettek. A rendőrök körülvevék a házat. Nyissátok fel, a
törvény nevében! hangzék. Semmi válasz, az ajtó nem nyittatott fel.
Néhány rendőr a ház hátsó részéhez nyargalt, hol a ló-ólak álltak. Az
atya fia szobájának ablakából látta a szövétnek világot s a vadászok
árnyszerű alakjait. Hallá fegyvereik csörgését, midőn lovaikról
leszálltak. Hallá, mint kiáltja egy hang:
– Igen, ez a rabló szürke lova – lám, még most is gőzölg az izzadástól!
– És hátul és elől és minden ajtón ismét zörgetni kezdtek, és ismét
hangzott a kiáltás:
– Nyissátok fel, a törvény nevében!
Aztán a szomszédházak ablakai megvilágosodtak; aztán a tér alól, álmából
felriadt bámész néppel tölt meg; a környék talpon volt s a népcsoport
tolongott megtudni, mi bűn, vagy mi gyalázat érte a vén katona házát.
Egyszerre, belülről fegyver-durranás volt hallható; pár perczczel később
a kapu ajtaja megnyilt, s a katona kilépett.
– Jőjjetek be – szólt a rendőrökhez, mit akartok?
– Rablót keresünk e falak közt!
– Tudom; csak fel, s meglelitek őt: majd én vezetlek.
Felment a lépcsőkön, kitárta fia szobája ajtaját: a törvényszolgák
berohantak, s ott feküdt a szobapadlón – a rabló holt teste.
Megdöbbenve néztek egymásra.
– Fogjátok el azt, ki megmaradt! mondá az atya, – vigyétek el a holtat,
ki a gályától menekült meg s fogjátok el az élőt, kinek kezeire a holt
vére szárad.
Jelen voltam barátom törvény előtti kihallgattatásán. A tény hire előre
elterjedett. Ott állt béna lábán ősz fürteivel, a mély forradással
arczán, és a becsületrend kereszttel mellén; s tette elmondását e
szavakkal végzé: – Fiamat, kít Francziaországnak neveltem, megmentém a
gyalázattól, mely őt életén át bélyengzendé. Bűn-e ez? Éltemet adom fiam
gyalázatáért cserébe. Van-e hazámnak áldozatra szüksége? Én hazám
dicsőségének éltem s meghalok, hogy törvényeinek elég tetessék, biztos
lévén abban, hogy ha ti bünnel terheltek is, de megvetni nem fogtok; s
hogy a kezek, melyek a hóhérnek adandnak át, siromat virággal hintendik
be. Én mindent megvallottam. Én, a harczfi, im körűltekintek a harczfiak
nemzetében, s a mellemen ragyogó kereszt nevében felhivom e hon atyáit:
itéljenek fölöttem!
A vén katona felmentetett, vagy legalább itélete ugy hangzott, mit
törvényszékeinken menthető gyilkosságnak neveznek. A hallgatóság
örömriadásba tört ki, mit semmi tekintélyes intő szó nem csillapithatott
le; a tömeg diadalmenetben akarta őt haza vinni, de az öreg bús arcza
visszautasitá e hiuságot. Haza tért csendesen s másnap reggelén halva
találták őt a bölcső mellett, melynél első imáját mondá el egykor
ártatlan gyermeke fölött.


A MÓR HAGYOMÁNYA.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Alhambra bensejében a királyi palota mellett van egy széles nyilt-tér,
mely az alatta rejlő s még moriskó időkből fenmaradt viztartó
medenczékről Medenczetérnek (la Plaza de los Algibes) neveztetik. Egy
szögletében, termés kőszirtbe nagy mélységre vésett mór kút áll; vize
hideg, mint a jég s tiszta, mint a kristály. A mórok által készitett
kutak mindenütt jelesek, miután tudvalevő dolog, mennyire nem kiméltek
munkát és fáradságot a legtisztább és frisebb forrásokhoz juthatni. Az
imént emlitett, egész Granadában hires: a vizhordárok egész nap, kora
reggeltől késő estig járnak fel és le Alhambra meredek és csalitos
ösvényein, némelyek vállaikra emelt nagy kőkorsókban, mások ismét maguk
előtt hajtott szamarakra függesztett cserép-edényekben hordván le a
vizet.
Forró égalj alatt a kutak és források, örök idők óta, mint fecsegő
helyek ismeretesek, s a kérdéses kút körűl is egész isten adta nap
örökös gyülde tartatik ama sérkatonák, vén asszonyok s egyéb várbeli
henye kandi nép által, kik ott a kőpadokon, a vámszedő számára felvont
ernyőzet alatt ülve, a vári hirekről locsognak fecsegnek s minden ujan
érkező vizhordárt kikérdeznek a városban forgó ujságokról s a látott- és
hallottakat hosszasan taglalják és bővitik. Nincs a napnak oly órája,
melyben csacska asszonyok s laza nőcselédek ne volnának ott találhatók
korsóval kezükben vagy fejükön; maradozva s hallgatva a kifogyhatlan
temondát.
A vizhordárok között, kik egykor e kúthoz jártak, volt egy erős, vállas,
lőcslábu kis emberke, névszerint Pedro Gil, kit azonban rövidség okáért
Peregil-nek hivtak. Vizhordár levén, természetesen gallego, vagyis
gallicziai születésű volt. A természet, ugy látszik, az emberek bizonyos
fajait is, mint az állatokét, különböző munkákra alkotá. –
Francziaországban valamennyi csizmatisztitó savoyard, valamennyi kapus
svajczi s a hajpor és abroncs-szoknyák idejében, Angliában a gyalog
hintót nem is tudá más emelni, csak a sártaposó irlandi. Igy
Spanyolországban a teher- és vizhordárok mind csupa izmos apró
gallicziai fiak. Senki sem mondja: menj hordárért, hanem: hivj egy
gallegót.
De térjünk vissza történetünkre. Peregil csak egy, vállain hordott nagy
korsóval kezdte mesterségét; lassanként azonban isten többre vitte
dolgát, s ő képes lőn az állatok hasonnemű osztályából egy segédet, egy
bozontos szőrű vaskos szamarat vásárolni. E hosszu fülű segéd mindkét
oldalán kosarak függöttek, melyekbe, a nap sugarai ellen fügefa
levelekkel védett vizes korsóit helyezé. Nem volt nálánál szorgalmasabb
s egyszersmind vigabb vizhordár egész Granadában. Az utczák vidám szavát
viszhangozák, midőn szamara után tipegve, ama a spanyol városokban
ismeretes nyári dalt énekelé:
– Quien quiere agua – a gua mas fria, que la nieve?
– Kinek kell viz – viz, hidegebb mint a hó? kinek kell viz az alhambrai
kútból, hideg, mint a jég és tiszta, mint a kristály?
Ha vevőinek egy csillogó pohárral szolgált, ezt mindig mosolyra
gerjesztő tréfás szóval kiséré; s ha netalán e vevő csinos hölgy vagy
vidorka leány volt, hamisan pillantott reá, vagy kellemeinek monda
ellenállhatlan bókot. Peregil, a gallego, e szerint egész Granadában,
mint a legudvariasabb, legtréfásabb, és legboldogabb halandók egyike
volt ismeretes. Azonban nem mindig annak van legkönnyebb szive, ki
leghangosabban énekel vagy legtöbbet tréfál. Jó kedvének felszine alatt
a becsületes Peregilnek megvolt saját gondja és baja. Temérdek rongyos
gyermekből álló családját kellett táplálnia, kik mindnyájan éhesek
voltak és zajosak, mintegy fecskefészek s majd lehuzták őt kenyérért
valahányszor esténként haza tért. Volt egy felesége is, ki akár mije
volt inkább, mint fele segítsége. Férjhezmenetele előtt falu szépségének
tartaték s jelesül tanczolá a bolerót s csörgeté a castanetteket; s e
régi hajlamait még mindig megtartá, csecsebecsékre költvén el a
becsületes Peregil nehéz szerzeményeit, s magát a szamarat is igénybe
vevén, hogy vasárnapokon, búcsunapokon s ama számtalan ünnepnapokon,
melyek Spanyolországban a hét nagyobb részét teszik, a vidékbe lakomákra
rándulhasson ki rajta. Mindamellett kissé lompos, nem kevésbé lusta s
mindenekfölött első rangu locskafecske volt ő; házat, háztartást s
minden egyebet elhanyagolván, hogy fecsegni járhasson át a szomszédba.
Azonban, ki a szelet a nyirott bárány kedveért mérsékeli, az a házasság
igáját is eltűrhetővé teszi a meghajlott főnek. – Peregil épen oly
alázatos lélekkel viselte a neje és gyermekei által reá mért bajokat,
mint szamara a vizes korsókat, s habár titokban meg is vakarta fültövét,
de lomha nejét háztartási erényeiért nyiltan kérdőre vonni soha sem
merte.
S e fölött szerette is gyermekeit, valamint a bagoly is szereti
bagoly-fiókáit, saját képét látván bennök szaporodni és örökittetni,
minthogy ők is ép oly apró, vállas, lőcslábu ivadék valának. A
becsületes Peregilnek nagy öröme telt, ha nagy ritkán, egy egy
ünnepnapon, maroknyi maravedi-vel zsebében, az egész fajzatot kivihette
magával, egy kettőt karjain, nehányat öltönyébe kapaszkodva, a többit
utána ügetve s velök a Vega gyümölcsösei között ugrálhatott, mig
felesége Darro Angosturáiban vasárnapi barátaival tánczolt.
Egy nyári éj késő órájában a vízhordárok nagyobb része már nyugodni
tért. A nap rendkivül rekkenő vala s az éj egyike ama gyönyörü
holdfényes éjeknek, melyek e déli égalj lakosait felhívni látszanak, a
nap hőségét és tétlenségét az enyhe lég élvezésével egész éjfél utánig
kárpótolni. A vizvevők e szerint még künn sétáltak – Peregil, gondos
családapához illőleg éhes gyermekeire gondolt. – Még egy menet a kuthoz,
mondá magában, s a vasárnapi puchero kicsinyeim számára megnyerve lesz.
S ezzel férfiasan mászott fel Alhambra meredek ösvényén, énekelve
mentében s olykor olykor szivélyesen döngetve egy bottal szamara hátát,
rimcsengésűl talán, vagy hogy sürgesse az állatot, minthogy
Spanyolországhon az ütlegek abrak gyanánt járnak ki a teherhordó
állatoknak.
A kuthoz érve, egészen elhagyottan találá azt, csupán egy mór-öltözékü
magányos idegen ült a hold fényénél a köpadon. Peregil megállt s kissé
félékeny meglepetéssel tekinte reá, de a mór, halkan inte neki, hogy
közeledjék.
– Beteg vagyok és bágyadt, mondá, segélj visszatérnem a városba, s
kétszeresen megtéritem, mit vizes-korsóid által szerezhetnél.
A kis vizhordár becsületes szivét szánakozásra gerjeszté az idegen
kérelme.
– Isten ments, szólt, hogy emberi kötelességemért dijat vagy jutalmat
kérjek. – Mihez képest a mórt felülteté szamarára s csendesen Granada
felé haladott vele, a mór oly gyenge levén, miszerint tartani kelle őt
az állaton, hogy le ne essék. –
A városba érkezvén, a vizhordár megkérdezé, hova vigye őt.
– Hajh, felelt aléltan a mór, nekem se lakom se szállásom nincsen;
idegen vagyok ez országban. Engedd, hogy ez éjen át hajlékodban
hajthassam nyugalomra fejemet s gazdagon megfizetek érette.
Becsületes Peregil e szerint váratlanul egy hitetlen vendéggel látta
magát terhelve, de sokkal emberibb érzelmű volt, sem hogy ily nyomoru
állapotban lévő embertársától az éji nyughelyet megtagadja s igy
lakásába vitte a mórt. A gyermekek, kik a szamár koczogását meghallva,
szokás szerint tátott szájjal szaladtak ki eléje, a turbános idegen
látására rémülten rohantak vissza s anyjuk mögé bujtak. Ez utóbbi bátran
lépett elő, mint csirkéi közől a kotlós tyúk, ha valamely csavargó eb
közeleg.
– Micsoda hitetlen társsal jösz te haza ily késő időben, kiáltá, hogy
magunkra vond az Inquisitio szemét?
– Csendesen asszony, felelt a gallego, ez egy szegény, beteg, hazátlan
és elhagyott idegen; talán csak nem akarsz neki ajtót mutatni, hogy az
utczán veszszen el?
Az asszony még mindig ellenkezett, mert habár gunyhóban élt is, dühös
védője volt háza hitelének; a kis vizhordár azonban most az egyszer
makacskodott s nem akarta fejét alá hajtani. Lesegité a szegény
mozlemet, s gyéként és juhbőrt terített el számára a földön a ház
leghivesebb részében; ez levén az egyetlen, szegénységétől telhető
ágynemű.
Rövid idő mulva a mórt erőszakos görcsök rohanták meg, melyek az
egyszerü vizhordár által nyujtható minden segélylyel daczoltak. A
szegény beteg szemei elismerék jó akaratát. Egy rohamszünetkor maga
mellé hivta őt s halk hangon ekként szóllt hozzá:
– Tartok tőle, hogy ütött végórám. Ha meghalok, e szekrényt hagyom neked
szivességed jutalmául. Igy szólva, felbontá albornozzát, vagy is
köpenyét s egy kis szandalfa szekrényt vett ki belőle.
– Adja az isten jó barátom, viszonzá a derék kis gallego, hogy még sok
évig élhess s élvezhesd kincsedet, bár mi legyen az.
A mór fejét rázta, kezét a szekrényre tevé s erre vonatkozólag még
mondani akart valamit, de görcsei növekedett erővel tértek vissza s
néhány percz mulva kiadta lelkét.
A vizhordár neje most olyan lett, mint egy őrült.
– Im ez a következése, mondá, a te jó bolondságodnak, mások kedveért
bajba kevered magad. – Börtönbe zárnak, mint gyilkosokat, s ha
életünkkel megmenekszünk, a jegyzők és alguazilok tesznek tönkre.
Szegény Peregil szinte megszeppent s csaknem megbánta jó tettét. Végre
egyet gondolt. – Még nem hajnallik, mondá, még kivihetem a hullát a
Xenilbe. Senkisem látta a mórt házunkba lépni s haláláról sem fog tudni
senki.
Mondá s ugy tőn. Felesége segitett neki; a szerencsétlen mozlem hulláját
a gyékénybe, melyen meghalt, takargaták, föltevék a szamárra s Peregil a
folyam partjára indult vele.
A balsors ugy akarta, hogy a vizhordárral szemközt egy Pedrillo Pedrugo
nevü borbély lakjék, fecsegő osztályának egyik legkandibb, legkémlőbb s
legbakafántosabb tagja. Menyét képű, pók lábu legény volt ez, hajlongó
és hizelgő; s a hires sevillai borbély sem mulhatta őt fel mások
ügyeinek mindent-tudásában, pedig egy rosta több feltartó erővel birt,
mint ő. Azt tarták róla, hogy csak egy szemével alszik s egy fülét
nyitva tartja, ugy hogy még álmában is mindent hall és lát, mi történik.
Annyi bizonyos, hogy ő a botrány-tár egy neméül szolgált a granadai
ujságvadászoknak, s több dolga volt, mint többi müvész rokonainak
összesen.
E mindenbe avatkozó borbély, Peregil szokatlan éji órábani haza
érkezését s neje és gyermekei felkiáltásait meghallá. Feje egy pillanat
alatt kidugva lőn a kis ablakon s látta, mint vezeti szomszédja a mór
öltözékü embert házába. Ez oly különös esemény volt, hogy Pedrillo
Pedrugo szemét sem hunyhatá be ez éjjel, minden öt percz alatt ablakánál
állt, leskelődve a szomszéd ajtajának hasadékain áttörő világosság után,
s mielőtt viradna, látta Peregilt, mint hajtja ki szokatlanul terhelt
szamarát.
A vizsga borbélynak nem volt nyugta; felölté ruháit s csendesen
kilopózva, távolról mindaddig követte a vizhordárt, mig nem a Xenil
fövényes partján gödröt ásni s ebbe valami holt test formát eltemetni
látta őt.
A borbély haza sietett s boltjában sürgött forgott, mindent felforgatva,
egész hajnalig. Ekkor medenczét vőn hóna alá s mindennapi rendes
foglalkozását végezni az alcalde-hoz ment.
Az alcalde épen akkor kelt fel. Pedrillo Pedrugo egy székbe ülteté őt,
törülközőt keritett nyaka körűl, meleg vizzel tölt medenczét tartott
állához s szakálát újjaival kezdé simogatni.
– Furcsa dolgok! szólt Pedrugo, ki a borbély és ujdondász szerepét
egyszerre játszá – furcsa dolgok! rablás és gyilkolás és temetkezés s
mind ez, egy éjszakán!
– Mi? – micsoda? – mit mondasz? – kiálta az alcalde.
– Azt mondom, felelé a borbély, mi alatt egy darab szappant dörgölt el a
magas hivatalnok orra és szája körül, mert a spanyol borbély pamacsot
használni méltósága alattinak tartja – azt mondom, hogy Peregil, a
gallego, ez áldott éjen egy mór muzulmant megrabolt, meggyilkolt és
eltemetett. Maldita sea la noche – átkozott legyen ezért ez éj!
– De hogy tudod te mindezt? kérdé az alcalde.
– Türelem senor, mindent meg fog kegyed hallani; válaszolá Pedrillo s
orránál fogva őt, arczán beretváját végig voná. Aztán mindent elbeszélt
a mit látott, kettős munkát végezvén egyszerre: megberetválta őt,
megmosta arczát s letörülte egy piszkos törülközővel, mialatt a mozlemet
rabolta gyilkolta és temette.
Történt pedig hogy ezen alcalde egyike legyen a legdölyfösebb s
egyszersmind legzsarolóbb és gonoszabb zsugoriaknak egész Granadában.
Tagadni azonban nem lehetett, hogy az igazságot nagy becsben tartá,
miután fontosságához mért – aranycsomóért szokta eladni. Nem
kételkedett, hogy a jelen, gyilkolás és rablásnak vélt esetben dús
zsákmánynak kell létezni; mint lehetne ezt az igazság törvényes keze
számára biztositani? mert pusztán a bünös megcsipése által csak az
akasztófa virágoznék ki; de a zsákmány megcsipése által a biró is
meggazdagodnék, hite szerint pedig az igazság kiszolgáltatás végczélja
ide megy ki. Ekkép gondolkodva, előhivatá legbizalmasb alguazilját – egy
éhes képű sovány ficzkót, hivatalának megfelelő régi spanyol öltözékben,
t. i. pofon ütött kalappal fején, fodros gallérral nyaka körül,
vállairól lelógó fekete köpenyben s szűk barna nadrágban, mely még
jobban kiemelé termetének szikár merevségét; mig kezében vékony fehér
pálczát tarta, hivatala szörnyü jelveűl. Ilyen volt a régi spanyol
iskolából származó törvényes véreb, kit ő a szerencsétlen viz-hordár
után uszitott, s kinek sietsége és pontossága viszont oly nagy vala,
hogy mielőtt még szegény Peregil haza térhetett volna, már is sarkára
hágott s mind őt, mind szamarát az igazság kiszolgáltatója elé hozá.
Az alcalde legrettentőbb tekinteteinek egyikével mérte őt végig.
– Hallod-e vétkes! riadott reá oly hangon, hogy a kis gallego térdei
szinte összekoczogtak – hallod-e vétkes! nincs helye semmi tagadásnak;
mindent tudok. Az általad elkövetett bűn méltó jutalma: akasztófa; de én
irgalmas vagyok s okszerű akarok lenni. A házadban meggyilkolt ember mór
volt, pogány, s hitünknek ellensége. Kétségkivül vallásos buzgalmad
hevében ölted őt meg. E tekintetből elnéző leendek; add elő a tőle
elrablott javakat s majd csak elcsináljuk az egész dolgot.
A szegény vizhordár valamennyi szentet ártatlansága tanúbizonyságaúl
hivá, de fájdalom! egy sem jelent meg közűlök; s ha megjelentek volna
is, az alcalde az egész naptárnak nem adandott hitelt. A való őszinte
egyszerüségével adá elő a vizhordár a haldokló mór egész történetét –
mind hasztalan.
– Makacsúl tagadod tehát, kérdé a biró, hogy e mozlemnek sem aranya, sem
ékkövei nem voltak, mik téged e tettre ingerlének?
– Ugy üdvözüljek, kegyelmes uram! felelé ez, a mint hogy nem volt neki
egy szandalfa szekrényen kivül egyebe, mit szolgálatim jutalmaúl
hagyott.
– Egy szandalfa szekrény! egy szandalfa szekrény! kiálta fel az alcalde
a drágakövek eszméjére csillogó szemekkel. S hol van e szekrény? hova
rejtéd?
– Főméltóságod szolgálatára – szamaram kosarainak egyikébe.
Alig mondá ki e szavakat, midőn az élénk alguazil már eliramlott s percz
mulva a rejtélyes szandalfa szekrénynyel viszszatért. Az alcalde mohón
remegő kezekkel nyitá fel ezt, mindnyájan előtolakodtak a benn rejleni
kellő kincsek bámulására, de mily nagy lőn csalatkozásuk, midőn semmi
egyéb nem tűnt elő, mint egy arab betűkkel tele irt pergamen tekercs s
egy viasz-gyertya vég darabkája!
Ha a vádlottra mondandó ítéletből mi haszon sem néz ki, az
igazságszolgáltatás – még Spanyolországban is – részrehajlatlan. Az
alcalde, miután csalódásából föleszmélve belátta, hogy itt csakugyan
nincs semmi nyerni való, szenvedélytelenűl hallgatá meg a vizhordár
vallomását, melyet felesége is megerősitett. Meggyőződvén e szerint
ártallanságáról, fölmenté őt a börtöntől, sőt azt is megengedé, hogy a
mór hagyományát a szandal szekrényt és tartalmát, mint embersége
megérdemlett jutalmát, magával vihesse, s csupán a szamarat tartá meg
perköltségek fejében.
És im a szerencsétlen kis gallego ujolag kényszeritve lőn saját viz
hordozója lenni s az alhambrai kúthoz a nagy cserép korsóval vállán,
mászni fel.
Szokott jó kedve elhagyta őt, midőn déli nyárhőségben kapaszkodott a
hegyen fölfelé.
– Czudar alcalde! gondolá ilyenkor; megfosztani az embert létfenntartása
eszközeitől s legjobb barátjától e világon!
Aztán, szeretett munkatársa emlékére, jellemének egész szivélyessége
utat tört magának.
– Ó szivem szamara! kiálta fel, mialatt terhét egy kőre letéve megpihent
s a veritéket letörlé homlokáról – ó szivem szamara! mernék fogadni,
hogy te is gondolsz néha egykori uradra! fogadni mernék, hogy keservesen
nélkülözöd a vizes korsókat, szegény állatom!
Búja tetézéseűl, neje hazatéret pityergéssel és zsémbeléssel fogadta őt;
most már nyiltan előnyt nyert fölötte, miután előre óvta a minden bajt
előidézett vendégszeretet elkövetésétől; s tapasztalt nőhez méltólag
minden alkalmat felhasznált fensőbbségét vele éreztetni. Valahányszor
kenyér vagy ruha kellett a gyermekeknek, azonnal atyjokra utalta őket,
mondván:
– Menjetek apátokhoz – Chico királytól ő örökölte Alhambrát: kérjétek,
adjon nektek is a mór kincses szekrényéből.
Volt-e halandó valaha jó tettért ily keményen büntetve? A szerencsétlen
Peregil testben és lélekben kinokat szenvedett, de azért békén tűrte
felesége gunyorait. Végre, egy forró nap munkája utáni esten, midőn
élete párja által szokott módon kinoztatnék, elvesztette minden
türelmét. Nem mert ugyan kitörni ellene s csak a szandalfa szekrényre
meredtek szemei, mely az ablakdeszkán feküdt félig nyilt födéllel,
mintha kinjait akarná kinevetni. Felragadván, elkeseredve vágta azt a
földhöz.
– Szerencsétlen volt a nap is, kiáltá, melyben először láttalak s
gazdádat hajlékomba fogadám!
Földhöz ütődvén a szekrény, födele egészen felnyilt s a pergamen tekercs
kiborúlt belőle. Peregil egy ideig némán s gondolatokba merűlve nézte.
Végre összeszedvén eszméit: – Ki tudja, gondolá, hát ha ez irat valami
nagy fontossággal bir, miután a mór oly gonddal őrizé? Fölszedvén tehát,
keblébe rejté s másnap reggel, midőn az utszákon vizet kiáltozva járna,
megállt egy tangiersi születésű mór boltjánál, ki a Zacatinban játék- és
illatszereket árult s kérte, magyarázná meg foglalatját.
A mór figyelmesen olvasá el a tekercset, aztán mosolyogva simogatá meg
szakálát.
– E kézirat szólt, varázsolat-minta rejtett kincsek visszaszerzésére,
mik bűvős hatalom alatt vannak. Állitólag oly erővel kell birnia,
melynek a legerősebb zárok és rekeszek, sőt gyémántsziklák sem képesek
ellent állani.
– Puff! mondá a kis gallego, mit ér ez mind nekem? Én nem vagyok büvész
s mit sem tudok rejtett kincsekről. Ezzel vállára vevé korsóját, a
tekercset a mórnál hagyá s folytatni ment napi körutját.
Esti szürkületkor azonban, midőn Alhambra kutjánál pihenni ült le, egy
csomó fecsegőt talált ott, kiknek beszédfolyama, mint rendesen a
homályos esti órákban most is természetfölötti s hagyományszerű régi
mesék körül forgott. Szegények levén mindannyian mint a templom egere,
örömest beszéltek népies tárgyáról a mórok által Alhambra külőnböző
részeiben elbűvölve hagyott kincseknek. Kiváltkép ama hitben egyezének
meg, hogy a „Hét emeletű torony“ alatt, mélyen a földben roppant kincsek
vannak elásva.
Becsületes Peregil lelkébe e mesék szokatlan benyomást gyakoroltak s
mindig mélyebb- és mélyebben vésődtek eszméibe, midőn a sötétlő
ösvényeken egyedül haza felé mendegélt.
– S ha még is volna kincs azalatt a torony alatt – s ha a mór által
hagyott tekercs képessé tenne fölvenni azt? – Az eszme rögtöni
báj-hatása alatt majd elejté vizes korsóját.
Ez éjen át folyvást fészkelődött; egy oldalról a másra forgott, s az
agyában zavargó eszmék miatt szemét sem hunyhatá be. Kora hajnalban már
ott volt a mór boltja előtt s elmondá neki tépelődéseit.
– Te tudsz arabúl olvasni, szólt, hát ha a toronyba mennénk s
megkisértenők a varázslat erejét? ha nem sikerül, batkát sem vesztünk,
ha pedig sikerül, megosztjuk egymás közt a mit találunk.
– Lassan! felelt a mozlem; ez irat maga még nem elég; éjfélkor kell azt
olvasni, különös vegyitékü és készitményü viaszgyertya világánál,
melynek alkatrészei előttem ismeretlenek. Ily gyertya nélkül e tekercs
mit sem ér – –
– Szót se többet, vágott szavába a kis gallego; nekem van ily gyertyám s
rögtön elhozom. Ezzel haza sietett s nem sokára visszajött a sárga
viaszgyertya darabkával, mit a szandalfa szekrényben lelt.
A mór megtapogatá s megszagolá ezt.
– Ritka és drága illatszerek vannak e sárga viasz közé vegyitve, mondá.
Ez a tekercsben kijelölt viaszgyertyanem. Mig ég, a legerősebb falak s
legrejtekebb barlangok tárva állanak. De jaj annak, ki benn késik, midőn
ez kialszik. A kincscsel együtt elbüvölten ott kell maradnia.
Összebeszéltek ekkor, még ez éjen megkisérteni a varázslatot. Késő
időben, midőn már a baglyokon és denevéreken kivül senki sem mozzant,
mentek föl Alhambra csalitos dombjára s közeledtek a magas fáktól
környezett s annyi hagyományszerü rege által félelmessé lett toronyhoz.
Lámpavilág mellett botorkáltak bokrokon és omlatag köveken keresztül a
torony alatti boltozat ajtajáig. Félve és remegve mentek le egy, a
sziklába vágott lépcsőzeten. Ez egy nyirkos és komor üres szobába
vezetett, honnan ismét más lépcső még mélyebb boltozatba vitt. Igy
mentek le négy különböző lépcsőzeten ugyanannyi egymás alatt levő
boltozatba; de a negyediknek talapja már tömör volt s bár, a
regehagyományhoz képest, még három iv-bolt rejlett alól, ezek állitólag
bű-szó által szorosan elzárva s áthatlanok valának. A levegő itt
didergős hideg és pinczeszagu lőn, s a lámpa csak homályosan világolt.
Léhltelen feszültségben vártak egy ideig, mig az őrtorony óráját a
távolból éjfélt kongani hallák; meggyújták ekkor a viaszgyertyát, mely
myrrha, tömjén és borax szagot terjeszte.
A mór gyors sietséggel kezdett olvasni. Alig végzé, midőn földalatti
dörgéshez hasonló zaj keletkezék. A föld megrendült s a padlózat
megnyílván, uj lépcső mutatkozott. Reszketeg elfogultsággal mentek le s
a lámpavilágánál egy más, arab feliratokkal fedett boltozatba jutottak.
Közepén, hét aczél pánttal lezárt nagy szekrény volt látható, melynek
mindkét végénél egy egy fegyveres mór ült szobor-mozdulatlanságban,
varázs szó által levén ekként elbüvölve. A szekrény előtt több,
aranynyal, ezüsttel és drágakövekkel tölt edény állott. Ezeknek
legnagyobbikába könyökig vájták be karjaikat, s minden egyes
bemarkolással temérdek sárga mór aranydarabot vagy karpereczet és
ékszert húztak ki s alkalmilag egy egy keleti gyöngyfüzér akadt meg
ujjaik között. De még mindig remegtek és röviden lélekzének, mialatt
zsebeiket zsufolák s olykor olykor rémülten tekintének a két elbűvölt
mórra, kik mordan és mozdulatlanul ültek, hunyoritlan szemekkel nézve
reájok. Végre, valamely képzelt neszre iszonyuan megrettenve,
felszaladtak a lépcsőn, feldöntötték egymást a fenső osztályban, a
viaszgyertya elaludt s a padlózat rémes dörgéssel ismét bezáródott.
Eltelve félelemmel addig meg sem állottak, mig a toronyból
kitapogatózva, a falombok közűl előragyogó csillagokat meg nem
pillantották. Ekkor a fűbe ülve megoszták a zsákmányt, elhatározván,
hogy jelen időre megelégesznek ugyan az edények e felületével is, de a
jövő éjek egyikén ujra eljőnek s fenékig üritik azokat. Hogy pedig
egymásban bizhassanak, eloszták a talizmánokat is, egyikük a tekercset,
másik a viaszgyertyát tartván meg; azután, könnyü szívvel és nehéz
zsebekkel visszaindultak Granadába.
A dombról lefelé menet az éles eszű mór egy jó tanácsot sugott az
egyszerü vizhordár fülébe.
– Barátom Peregil, szólt, ennek a mi dolgunknak mély titokban kell
mindaddig maradni, mig az egész kincs biztositva s birtokunkban leend.
Ha az alcalde fülébe a hir legkisebb szellője is téved, el vagyunk
veszve!
– Természetesen, felelé a gallego; ennél szentebb sem lehet.
– Barátom Peregil! folytatá a mór, te okos ember vagy s nem kétkedem
titoktartásodról; de neked feleséged van.
– Egy szót sem fog megtudni; válaszolá szilárdul a kis vizhordár.
– Jól van, mondá a mór, bizom viseleted- s igéretedben.
Soha igéret eltökéltebben s őszintébben nem tétetett, de, fájdalom! hol
van a férj, ki neje előtt valamit titokban birjon tartani? Peregil, a
vizhordár, ki a legszeretőbb s legengedékenyebb férjeknek volt egyike,
semmi esetre sem tartozott ezek közé. Haza érve, feleségét duzzogva egy
szögletben találta.
– Valahára, kiálta a belépőre; miután az éj ily késő órájáig
csavarogtál, haza birtál botlani. – Csodálom, hogy nem hoztál megint
hálótársul egy mórt.
Azután könyekbe törve ki, kezeit tördelni s mellét verni kezdé.
– Ó én szerencsétlen asszony, siránkozott, mi lesz belőlem? Házamat
ügyvédek és alguazilok turkálják fel és rabolják ki, férjem egy
semmirekellő, ki többé nem hoz kenyeret haza családja számára, hanem
éjjel nappal mórokkal pajtáskodik! Ó gyermekeim, édes gyermekeim! mi
lesz belőlünk? útfélre kell mennünk koldulni!
A becsületes Peregilt annyira meghatá neje szomorusága, hogy szinte majd
sirva fakadt. Szive épen oly csordultig tele volt mint zsebe; mindkettő
zabolázhatlanul. Az utóbbiba nyulva, kivett három négy arany pénzdarabot