Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 3

– Én még most sem látom be; gondolá a fűszerész, – de Isten neki, legyen
igazsága.
– Mily bámulatos müveltségű ember! súgá Maldertonné leányainak, midőn a
hölgyek ebéd után a nappali szobába távoztak.
– Óh, a legszeretetre méltóbb! szólt egyszerre mind a két leány, – úgy
beszél, mint egy fél-isten. Sokat kellett a nagy világban forognia.
A férfiak magukra maradván, szünet állott be, mely alatt mindenki igen
komoly arczot vágott, mintha egészen át volna hatva az iménti vitatkozás
mélysége által. Flamwell, ki feltette magában, hogy Sparkins Horácz
tulajdonképeni ki létét minden áron kipuhatolja, első törte meg a
csendet.
– Bocsánat Sir: kezdé a kitűrő férfiú – azt tartom, hogy ön az ügyvédi
pályára készűlt? Magam is ügyvéd akartam egykor lenni – s valóban igen
bizalmas viszonyban is állok e derék kar legelső nevezetességeivel.
– Nem, nem épen! felelt kissé habozva Horatio, – nem egészen!
– De ha nem csalódom legalább, sokat forgott ön a selyem ruhák[1]
között? tudakozódék Flamwell.
– Csaknem egész éltemen át; viszonzá Sparkins.
A kérdést e szerint jóformán megfejtettnek látta Flamwell. Ő bizonyára
egy ifju gentleman, ki most fog még ügyvéddé feleskűdni.
– Én nem szeretnék ügyvéd lenni; – mondá Tom, most szólalva meg először
s körűltekintve, vallyon méltatja-e valaki figyelmére e megjegyzést.
Senki sem felelt.
– Nem szeretnék parókát viselni; tevé hozzá Tom, második megjegyzésre is
merészkedve.
– Tom, kérlek ne tedd magad nevetségessé; szólt hozzá atyja. Halgass
szépen, okúlj a hallottakból s ne tégy egyre ily oktalan megjegyzéseket.
– Igen is, atyám; hebegé a szerencsétlen Tom, ki egy szót sem szólott,
mióta fél hatkor még egy darab sűltet kért; most pedig nyolcz óra volt.
– Jól teszed Tom; biztatá jó indulatú nagybátyja; – ne gondolj vele, én
veled tartok. Én se szeretnék parókát viselni. Inkább viselek kötényt.
Malderton úrra erőszakos köhögés jött. Barton folytatá: –
– Mert ha az ember körén túl hág –
A köhögés tizszerezett rohammal ujúlt meg s meg se szűnt mindaddig, mig
ennek ártatlan okozója, ijedtében egészen el nem feledte, mit akart
mondani.
– Sparkins úr, szólt Flamwell újra kezdve a kérdezősködést, – nem ismeri
ön történetesen Delafontaine urat, ki a Bedford-téren lakik?
– Óh igen, jegyem is van nála, gyakrabban volt alkalmam némi
szolgálatokat tenni néki; felelt Horatio s kissé elpirúlt, alkalmasint,
mivel kényszerüleg elárulta magas ismeretségét.
– Ön igen irígylendő, ha alkalma volt e nagy férfiút lekötelezni; jegyzé
meg, mély tiszteletet fejezve ki Flamwell.
– Nem tudom, hogy voltaképen ki legyen; súgá Maldertonnak bizalmasan,
midőn Horátiót a hölgyek szobájába kisérték; – de annyi bizonyos, hogy a
jogi pálya embere, igen jelentékeny egyén s fényes összeköttetései
vannak.
– Mindenesetre, mindenesetre; viszonzá társa.
Az est többi része igen élvezetesen folyt le. – Malderton úr félelme
azon körülmény által, hogy sógora Barton mélyen elaludt, eloszolván;
lehető legnyájasabb és beszédesebb lőn. Teréz kisasszony „Páris
veszedelmét“ zongorázta, még pedig Sparkins szerint müvészileg; s
Frigyes is hozzájuk csatlakozván, mindhárman egy sereg dalt énekeltek
össze, és ama kedves felfedezésre jöttek, hogy hangjaik gyönyörűen
folynak össze. Az igaz, hogy mindhárman a primo-t énekelték, s Horatio,
ráadásúl egy csepp zenészeti hallással sem birván, ehhez még egyetlen
zene-jegyet sem ismert, de azért az idő igen kedélyesen tölt el, s éjfél
már elmúlt, midőn Sparkins a halottas-szekér-szerű paripát előhozatni
rendelte – mely parancsa csak azon világos kikötéssel teljesítetett,
hogy látogatását jövő vasárnap ismétlendi.
– De talán Sparkins úr holnap este is velünk tartana? inditványozta
Maldertonné, – férjem a lánykákat a szinházba akarja vinni.
Sparkins meghajtá magát s megigérte hogy az előadás alatt a 48 számú
páholyban tiszteletét teendi.
– Délelőttjét nem akarjuk elrabolni; mondá Teréz megnyerőleg, – mamánkal
fogunk boltokba járni s egyetmást vásárolni. Jól tudom azonban, hogy az
urak módnélkül irtóznak ily foglalkozástól. – Sparkins ismét meghajtá
magát, s kijelenté, hogy bár szerencséjének tartaná, de fontos ügyek
által lesz elfoglalva délelőttje. Flamwell jelentőleg tekintett
Maldertonra. – Délelőtt törvényszéki ülés van! súgá.
Más nap tizenkét órakor az egyfogatú hintó Oak-lodge kapuja előtt
állott, Maldertonnét és leányait a kitűzött helyekre szállitandó. A nap
tervét úgy intézték el, hogy egy ismerősüknél fognak ebédelni és
szinházba öltözködni; s először is a kalap- és ruhatartókat ezen
ismerősüknél letéve, London félrefekvőbb boltjaihoz hajtattak, hol
jutányosabban lehetett vásárolni. A hölgyek a hosszas út unalmait
Sparkins Horácz magasztalásával űzték el, aztán mamájukat támadták meg,
hogy egy shilling megkimélése végett ily messzire viszi őket, s azt
hitték, hogy talán már soha sem érnek helyre. Végre megállott a kocsi
egy piszkos külsejű bolt előtt, melynek kirakati ablakában minden nemű
árú czikk, a reá tűzött árakkal együtt volt látható. Egyszersmind az
ablak üveghez illesztett s nagy betűkkel írt pár sor jelenté, hogy „itt
mindenféle kelme igen olcsón, a rendes ár felére szállitva le, kapható.“
– Na ugyan mamám szép helyre hozott bennünket! panaszkodék Teréz
kisasszony, – mit gondolna Sparkins, ha itt látna!
– Az ám! szörnyűködék Marianne a puszta eszmére is.
– Mélztassanak leülni nagyságtok. Először is mit parancsolnak? kérdé a
fehér s roppant csokorra kötött nyakkendőt viselő fő-segéd.
– Selyem kelméket szeretnék látni; felelt Maldertonné.
– Azonnal nagysád. Smith úr! Hol van Smith?
– Itt vagyok! kiáltá egy hang a bolt mélyületéből.
– Kérem siessen Smith úr! szólt haragosan a fő-segéd. – Ön soha sincs
itt, mikor szükség van önre.
Az ekként lehető legnagyobb sietségre serkentett Smith, ügyes
könnyüséggel szökött át a boltasztalon s az imént érkezett vevők elibe
állott. – Maldertonné gyöngén felsikoltott; mire Teréz, ki épen ülő
nővéréhez hajoltan ezzel beszélt, feltekinte s maga előtt látta –
Sparkins Horatiót.
„Fátyolt vonunk – mint regényirók szokták mondani – a jelenetre, mely
következék. A rejtélyes, a bölcselő, a regényes, a metaphysicai Sparkins
– ki az érdekes Teréz előtt ifju herczegek s költői lángeszek
megtestesűlt eszmény-képének látszott, minőkről ő olvasott és álmodott
de színről színre láthatni soha sem reméllt – hirtelen Smith Sámuellé,
egy piszkos, bizonytalan lételű, olcsó bolt másod segédévé változott. Az
Oak-lodgei hősnek e váratlan látogatók előli méltóságteljes
elsompolygása csak ama ebéhez hasonlítható, mely e húsos fazékból
elkövetett csenés miatt leforrázva lőn. A Maldertonok minden reményei
egy percz alatt tönkre silányúltak s elolvadtak, miként a
czitromfagylalt elolvad hosszú nyári ebéden; az Almack-ok és előkelő
köröktől ismét oly távol álltak mint az éjszaki földsarktól; s Teréz
kisasszony körűlbelől újra annyi kilátással birt a férjhez menetelre,
mint Ross kapitány birt az éjszak-nyugoti tenger-út meglelésére.
Évek múltak e borzasztó reggel eseményei óta. Az ibolyák háromszor
virágoztak a camberwelli kertmezőn, a verebek háromszor ismételték
tavaszi csiripeléseiket a camberwelli lugasban, de a Malderton
kisasszonyok még mindig hajadonak. Teréz helyzete napról napra kétségbe
esettebbé válik; Flamwell azonban a nagyrabecsülés zenithjén áll, s a
család még folyvást a régi előszeretettel viseltetik az aristocratia
egyénei iránt s növekedett utálattal minden közönséges ellen.


A SZERELEM ZARÁNDOKA.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Élt hajdan Granadában egy mór király, kinek csak egyetlen, Ahmed nevü
fia volt. Ezt az udvaronczok Al Kamel vagy is a „tökéletesnek“ nevezék
el, a benne már gyermekségében feltünő ész-túlnyomóság kétségbevonhatlan
jeleinél fogva. A csillagászok helybenhagyák e melléknevet, s oly
kedvező jóslatokat mondának a gyermekre, minők csak szükségesek, egy
herczeget tökéletes és boldog uralkodóvá tenni.
Csupán egy felhő lengett jövője fölött s még ez is rózsaszinü volt: hogy
t. i. szerelmes természetü lesz s nagy veszélyeken kellend e szenvedélye
miatt átmennie. Ha azonban a szerelem csábjaitól érett koráig vissza
lehetend őt tartani, e veszélyek elenyésznek, s további életét
háborgatlan boldogságban fogja tölteni.
Minden ilynemü baj megelőzése tekintetéből a király nagybölcsen
elhatározá a herczeget elzárt magányban neveltetni, hol nőarczot soha ne
lásson, s e szót: szerelem, emlittetni se hallja. E végből az Alhambra
fölötti hegy homlokzatán, magas falakkal kerített gyönyörü kertek
közepette pompás palotát épitetett, ugyanazt, mely mai nap Generalife
név alatt ismeretes. A fiatal herczeg e palotába záratott s a
legtudományosabb és hidegvérübb arab bölcsek egyikének, Eben Bonabbennek
gondja s nevelésére bizatott, ki élete nagyobb részét Egyiptomban,
hieroglyphek tanulása s gúlák és régi sirok kutatása közt tölté, s ki
egy egyiptomi mumiában sokkal több kecset talált, mint a legingerlőbb
élő szépségek bármelyikében. A bölcsnek meghagyva lőn, hogy a herczeget
a tudás minden nemében oktassa, egyet kivéve, – a szerelemnek egészen
ismeretlenül kellett előtte maradnia.
– Használj fel minden czélszerü óvszert mit jónak látsz; mondá a király,
de tartsd eszedben ó Eben Bonabben, hogy ha őrködésed alatt fiam e
tiltott tanból csak legkisebbet is eltanul, fejeddel lész érte felelős.
A bölcs Bonabben aszott vonásain e fenyegetésre száraz mosoly vonult át.
– Legyen felséged szive oly nyugodt fiáért, mint enyém az – fejemért,
oly embernek látszom-e én, ki e hiu szenvedélyből leczkéket szokott
adni?
A bölcsész gondos felügyelése alatt a herczeg nagyra nőtt a palota és
kert zárt körében. Fekete rabszolgák teljesiték parancsait, ocsmány
némák, kik mit sem tudtak a szerelemről, vagy ha tudtak is, szavok
hiányzott erről beszélni. – Észtehetségeire különös gondot forditott
Bonabben, s Egyiptom elvont tudományaiba kezdé őt avatni, de ezekben a
herczeg nem nagy előmenetelt tőn, s csakhamar kiderült, hogy a
bölcsészethez nincs hajlama.
Egy ifju herczegre nézve azonban, meglepőleg hajtható volt, kész minden
tanácsot elfogadni, s többnyire az utolsót követni. Elnyomta ásitásait s
türelmesen hallgatá Eben Bonabben tudós hosszu értekezéseit, mikből a
tudománynak némi felületes máza reá is ragadt, s igy érte el
szerencsésen huszadik évét, mint valóságos csodája a herczegi
okosságnak, – de a szerelemről sejtelme sem volt.
Ez időtájban azonban a herczeg viseletén némi változás mutatkozott.
Végkép abba hagyta tanulmányait, s inkább a kertben sétált, vagy a
csermelyeknél mélázott. Egyéb műtanok között kevés zenét is tanult, s ez
most idejének nagy részét foglalá el, s költészeti hajlama feltünővé
lett. A bölcs Eben Bonabben megszeppent, s e haszontalan szeszélyeket
algebrai szigoru feladatokkal akarta belőle kiüzni – a herczeg azonban
csömörrel fordult él ezektől.
– Nem szenvedhetem az algebrát, mondá, kín az nekem és utálat. Valami
inkább szivhez szólót szeretnék.
A bölcs Eben Bonabben e szavakra aszott fejét rázta.
– Itt a philosophiának vége van, gondolá, – a herczeg felfedezte, hogy
szíve van. – S ezután szorgosan kémlelé növendéke lépteit s tapasztalá,
hogy véralkatának rejlő fogékonysága működésben van s csak tárgyat
keres. Érzelemrészegültségben, melynek okát maga sem tudta, járta be
Generalife kertjeit; édes ábrándjaiban néha órákig elmerengett, majd
lantját vette elő s méla bús dallamokat vert rajta s ismét félretevé és
keserves sohajokba tört ki.
E szeretési hajlam fokonkint lelketlen tárgyakra is kiterjedt; voltak
gyöngéd figyelemmel ápolt kedvencz virágai; aztán különféle fákhoz
kezdett ragaszkodni s ezek közt különösen egy szép növésü és hulló
lombozatuhoz, melyre bőven pazarlá szerelmi ömledezéseit, nevét héjjába
vésve, ágaira koszorukat függesztve, s lantkíséret mellett dalokat
énekelve dicséretére.
Eben Bonabben megijedt növendékének e nyugtalan állapotán. A tiltott tan
örvénye szélén látta őt már – hol a legcsekélyebb véletlen is
elárulhatja neki a végzetszerü titkot. Mind a herczeg biztosságaért,
mind pedig saját fejéért remegve sebten ragadá őt ki a kert csábjai
közől, s a Generalife legmagasabb tornyába zárta el. E torony díszes
lakosztályokat foglalt magában s csaknem határtalan távolbai kilátással
bírt, de egyszersmind igen magasan is állt amaz édes légkör és bájoló
lugasok fölött, mik Ahmed fogékony kedélyére oly veszélyes hatást
gyakoroltak.
Mit volt mit tennie azonban, hogy kibékéltesse őt fogságával, s
megkurtitsa unalmas óráit? A kellemes tanoknak minden nemét kimeríté
már, s algebráról szó sem lehetett. Szerencsére, Egyiptomban létekor
Eben Bonabben a madarak nyelvét tanulta meg egy zsidó rabbitól, kire e
tan egyenes hagyomány-vonalban szállott bölcs Salamonról, kit ismét erre
Sheba királyné oktatott. E tan emlitésére a herczeg szemei uj
lelkesedésben ragyogtak fel, s oly mohósággal fogott tánulásához, hogy
nem sokára ép oly jártas lőn benne, mint mestere.
Generalife tornya megszünt magány lenni; közel talált olyanokra, kikkel
társaloghatott. Első ismeretsége egy sólyom volt, mely a sugár bástyafal
egy hasadékában fészkelt, s onnan prédát keresni messze elcsapongott. A
herczeg azonban kevés becsülés vagy szeretetreméltót talált benne. Nem
volt egyéb dicsekedő nagy szavu légi kalóznál, ki csak ragadozásról,
vérontásról s vakmerő kalandokról tudott beszélni.
Közelebb aztán egy bagolylyal ismerkedett meg, egy széles fejü, merev
szemü s szörnyen okos képű madárral, mely a falüregben egész napon át
kancsalul pislogva ült, s csak éjjel repült ki. Nagy igényeket tartott a
tudósságra, beszélt a csillagászatról és a holdról, s néha a sötét
tanokra is czélzott: fő szenvedélye azonban a metaphysica volt, s
hosszadalmas előadásait a herczeg még Bonabbenéinél is nyomósabbaknak
találta.
Volt aztán egy denevér, mely egy sötét bolthajtás szögletében egész nap
mindig lába sarkain függött, szürkületkor pedig csámpásan
kiszeleskedett. Ennek azonban mindenről homályos fogalma volt,
kigunyolta az általa csak kétesen láthatott tárgyakat, s miben sem
látszott élvet találni.
Ezeken kivül volt még egy fecske is, kit a herczeg eleinte igen
megszeretett. Csinosan tudott csevegni, de mindig szárnyain, mindig
nyughatlanul idestova röpkedve s alig maradva néha egy kis
beszélgetésre. Kisült végtére, hogy biz ő csak egy üres fecsegő, ki a
dolgoknak csupán felületén simul el, s mindennek tudását követeli,
holott mitsem tud jól.
Ezek valának az egyedüli tollas pajtások, kikkel a herczegnek alkalma
nyilt az imént tanult nyelvet gyakorolhatni; a többi madaraknak igen
magas levén a torony. Rövid időn megunta uj ismerőseit, kiknek
társalgásában igen kevés volt az értelmiség, érzelem pedig épen semmi, s
fokonként ismét visszaesett magányába. Igy mult el a tél, a tavasz
viránya illatot lehelve, kizöldült, s elérkezett a párosodás és
fészek-épités boldog korszaka. A Generalife-kert ligeteiből egyszerre
átalános madár-zene és dalcsattogás hatott fel a torony magányába.
Mindenfelől ugyanazon tárgyat: szerelem – szerelem – szerelem – éneklé s
viszhangozá változatos hanglejtéssel ezer torok.
A herczeg hallgatva s töprenkedve figyelt.
– Mi lehet ez a szerelem? gondolá, melylyel az egész világ annyira el
van telve s miről én mitsem tudok?
Barátjához a sólyomhoz fordult felvilágosításért. A gonosz madár megvető
hangon felelt:
– Ez iránt a föld közönséges békeszerető madaraihoz kell fordulnod, kik
nekünk, a lég urainak számára vannak teremtve. Az én mesterségem háboru,
s verekedés a gyönyörüségem. Én hadfi vagyok, s nem értek a
szerelem-félékhez.
A herczeg boszusan hagyá őt ott, s a bagolyhoz fordult rejtekében. – Ez
békeszerető madár, gondolá s képes leend megfejteni kérdésemet.
Megkérdezte e szerint a baglyot, hogy mi lehet az a szerelem, miről alól
a ligetben valamennyi madár énekel?
A bagoly arczán sértett méltóság rajzolá magát.
– Éjeimet, mondá, tanulmány és kémlődés foglalja el, nappal pedig az
éjen át tanultak fölött gondolkodom. Az általad emlitett éneklő
madarakkal semmi közöm – megvetem őket dalaikkal egyűtt. Allahnak legyen
hála, én nem tudok énekelni, én bölcsész vagyok, s nem értek az ilyes
szerelemféléhez.
A herczeg ekkor a boltív alá, hol denevér barátja függött sarkain, ment
s előterjeszté kérdését. A denevér csipős orr-fintoritással és zsémbelve
kelt ki.
– Mit háborgatod ily haszontalan kérdéssel reggeli álmomat? Én csak
szürkületkor, midőn a többi madár alszik, repülök ki s nem törődöm
érdekeikkel. Én sem madár, sem marha nem vagyok, s hálát adok érte az
égnek. Jól ismerem alávalóságaikat s gyülölöm őket egytől egyig. Szóval,
én világgyülölő vagyok – s mitsem tudok az ily szerelemfélékről.
Utolsó segédforrását, a fecskét kereste fel most a herczeg, s épen a
toronycsúcs körüli röpkedésében állitá őt meg. A fecskének szokás
szerint igen sietős dolga volt, s alig ért rá felelni:
– Becsületemre, mondá, annyi közügyben kell eljárnom s annyira el vagyok
foglalva, hogy még időm sem volt e tárgyról gondolkodni. Naponkint ezer
látogatást kell tennem s ezer fontos ügyet megvizsgálnom és igy percznyi
időm sem marad e csipp-csupp dolgokra. Szóval, én világpolgár vagyok, s
nem foglalkozom ily szerelemfélékkel. Ezt mondva a völgybe merült le a
fecske s pillanat alatt eltünt.
A herczeg tehát felvilágosulatlan maradt, tudnivágyát azonban e
nehézségek még inkább ingerlék. E hangulatban találta őt nevelője a
toronyban. A herczeg élénken lépett eléje.
– Ó Eben Bonabben, szólt, te engem a föld sok tudományára oktatál, de
van még egy tárgy, miről még szikra ismeretem sincs, s mit tudni igen
szeretnék.
– Csak kérdeznie kell a herczegnek alázatos szolgáját, s minden, mit
ennek szük körü tudása tartalmaz, parancsára áll.
– Mondd meg tehát nekem ó legfőbbike a bölcseknek, mi az az ugynevezett
szerelem?
Mintha a menykő csapott volna Bonabbenbe, reszketett és elsápadt, és ugy
tetszék neki, mintha feje mód nélkül inogna vállain.
– Mint jöhetett herczegséged e kérdésre – hol tanulhatta e semmirevaló
szavat?
A herczeg a torony-ablakhoz vezette őt. – Figyelj ó Eben Bonabben; mondá
neki. A bölcs figyelt. A csalogány egy bokorban a torony alatt
kedveséhez a rózsához énekelt; minden virágos ágról minden illatozó
berekből dallam emelkedék, és szerelem – szerelem – szerelem – volt
mindenütt a dal-tárgy.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kiálta fel a bölcs Bonabben. Ki
titkolhatja el ezt az emberi sziv előtt, ha maguk a lég madarai is
ősszeesküsznek elárulására?
Aztán Ahmedhez fordulva – ó herczeg, kezdé, zárd be füleidet e csábitó
hangoknak. Erősitsd lelkedet e veszélyes tan ellen. Tudd meg, hogy ez a
szerelem a nyomoru emberiség bajai felének oka. Ez az, mi jó barátok és
testvérek közt elkeseredést és vitát szül, ez okozza az orgyilkos
megtámadásokat és pusztitó háborukat. Bú és gond, nyugtalan napok és
álmatlan éjjel – kisérői. Az ifjuság virágát elhervasztja, örömeit
letarolja, s idő előtti aggság kinjaival lep el. Allah védjen meg
herczegem, s tartson távol – az ugynevezett szerelemtől!
A bölcs Eben Bonabben erre rögtön távozott s a herczeget még nagyobb
zavarba merülten hagyta. Hiába iparkodott ez eszmét lelkéből elüzni,
folyvást uralkodott az gondolatain, czélhoz nem vivő gyanitásokkal
kinozva és fárasztva őt.
– Annyi igaz, mondá magában, a zengzetes madárdalt hallgatva; hogy e
dalokban semmi bánatos nincs, sőt nagyon is vig és örömmel teltnek
látszanak. Ha a szerelem oly sok bút és nyomort okoz, mért hogy e
madarak nem inkább a magányt keresik, vagy egymást darabokra nem tépik,
a helyett hogy vigadva röpkednek a ligetekben, vagy hogy egymással
enyelegnek a virágok közt?
Ily megfejthetlen gondolatokkal tépelődve feküdt egy reggel pamlagán.
Szobája ablaka nyitva állt, s a korány lanyha szellete narancs virág
illatával terhesen lengett fel hozzá Darro völgyéből. A csattogány
halkan dalolá szokott tárgyát. A herczeg sohajtozva hallgatá, midőn
hirtelen suhogó neszre riadt fel: vércse által üldözött gyönyörü galamb
röpült be az ablakon s pihegve esett le a padlóra, mig a zsákmányától
elriasztott üldöző tova szállott a hegyekbe.
A herczeg fölvevé a lelkendező madarat, megsimogatá tollait, s keblébe
fészkelé. Czirogatásaival lecsillapitván arany kalitkába tette őt, és
saját kezeivel adott neki szemen szedett tiszta buzát s friss vizet. A
madárnak azonban nem kellett a tápla, epedve, szomoruan, panaszos
nyögdécselés közt vonta meg magát.
– Mi bajod van? kérdé Ahmed; nincs-e mindened, mit szived csak kivánhat?
– Ó nincs ám, felelt a galamb; nem vagyok-e elválasztva szivem
kedvesétől s épen most tavaszszal, boldog évszakában a szerelemnek?
– A szerelemnek? viszhangozá Ahmed, kérlek, szép madaram, meg tudnád te
nekem mondani, mi az a szerelem?
– Meg bizony s igen jól, herczegem. Egynek kín, kettőnek üdv, háromnak
pör és ellenkedés, varázserő az, mely két lényt egymáshoz vonz s édes
rokonszenvvel kapcsolja őket össze, az együttlétet boldogsággá, a
magányt keservvé alkotva. S neked nincs egy ily lényed, kikez e gyöngéd
hajlam kötelékei vonzanak?
– Öreg tanitómat Eben Bonabbent szeretem ugyan jobban mint akárki mást,
de ő gyakran unalmas s néha boldogabbnak érzem magam társasága nélkül.
– Ez nem az általam értett rokonszenv. Én a szerelemről szólok, az élet
e nagy titka és őselvéről, az ifjuság részegitő rajongásáról, az
érettkor józan gyönyöréről. Nézz azért herczegem s látni fogod, miként
ez áldott évszakban az egész természet tele van szerelemmel. Minden
teremtett lénynek megvan saját párja, a legjelentéktelenebb madár
kedveséhez énekel, még a him ökörszem is hódol a nő ökörszemnek a
sövényen, s ama pillangók ott, melyeket a torony fölött csapongani s a
légben játszani szemlélsz, boldogok egymás szerelmében. Ó herczegem! te
e szerint ifjuságodnak annyi becses napját élted le a nélkül, hogy a
szerelmet ismernéd? Nincs-e hát egy más nembeli lényed – egy szép
herczegnő vagy bájos hölgy, ki lelánczolja szívedet s édes kinok és fájó
vágyak lázongásával töltse azt be?
– Kezdem érteni, mondá sohajtva a herczeg, ily lázongást már többször
tapasztaltam, a nélkül hogy okát tudnám; de hol keressek hát e szomoru
magányban, az általad leirthoz hasonló tárgyat?
Rövid további társalgás következék s a herczeg első szerelmi leczkéje
bevégezve lőn.
– Hajh! mondá, ha a szerelem valóban ily üdv s meggátlása oly nagy
kinszenvedés, Allah mentsen meg attól, hogy avatottjai bármelyikének
örömét megrontsam. Ezzel felnyitá a kalitkát, kivette a galambot, s
miután összevissza csókolá, az ablakhoz vitte őt.
– Eredj, boldog madár, szólt, egyesülj szived kedvesével ifjuságod s a
tavasz szép napjaiban. Mért tennélek fogolytársammá e rideg toronyban,
hova soha be nem juthat a szerelem!
A galamb megcsattogtatá szárnyait örömében, föllengett a magasba, s
aztán suhogó szárnyakkal bukott alá Darro virányos ligeteibe.
A herczeg szemeivel kisérte őt s midőn eltünt, keserves bánkodásnak adta
magát. Az egykor oly gyönyörködtető madárdal most csak fájdalmát növelé.
Szerelem! szerelem! szerelem! Szegény, szegény fiu, most már érté a
zengeményt.
Szemei tüzben villantak fel, midőn legközelebb a bölcs Bonabbent láták
meg.
– Mért tartottál engem ez ocsmány tudatlanságban? kiáltá. Mért lőn az
élet ős elve és nagy titka előlem elrejtve, holott ebben a legkisebb
féreg is jártas? Nézd, az egész természet gyönyörben ujjong. Minden
teremtmény párjának örül. Ez – ez a szerelem, miről én értesülni
kivántam. – Mért vagyok egyedül én elzárva élvezésétől? Miért lőn e tan
bájainak nélkülözésével ifjuságom annyi napja eltékozolva?
A bölcs Bonabben belátta, hogy itt minden további tartózkodás
sikertelen; miután a herczeg a tiltott és veszélyes tannak tudomására
jött. Nem maradt egyéb hátra mint a csillagászok jóslatait s amaz
óvásokat nyilvánitani, melyek a fenyegető veszélyek elháritása végett,
nevelésében szükségeseknek találtattak.
És most herczegem, tevé hozzá, életem kezeidben van. Tudja meg atyád, a
király, hogy te a szerelem szenvedélyét őrködésem alatt ismerni
megtanultad s én fejemmel adózom érte.
A herczeg igen méltányos volt, miként a korabeli ifju emberek többnyire
szoktak lenni, s nevelőjét el nem árulni annál inkább igérte, minthogy
ez igéret megtartása még semmijébe sem került. E fölött, ő valóban
ragaszkodott is Eben Bonabbenhez, s még csak elméletileg ismervén a
szerelmet, szivesen megegyezett e tant inkább saját keblébe zárni, sem
hogy általa a bölcsész fejét veszélyezze.
Föltétele, azonban, próbákra lőn téve. Nehány nappal később, épen midőn
a torony bástyázaton elmélkedék, az általa szabadon bocsátott galamb
lengedezve jött a légben, s félelem nélkül vállára szállott.
A herczeg szivéhez szoritgatá őt. – Boldog madár! szólt, ki a reggeli
szellő szárnyain a világ legtávolabb részeibe repülhetsz. Hol jártál,
mióta elváltunk?
– Távol országban, herczegem, honnan én neked szabadságom jutalmául
hireket hozok. Röptem vad körében, a mint lapály és hegyek fölött a
légben csapongék, mindennemü virág és gyümölcscsel ékes kertet láttam
meg alattam. Zöld réten, vándor folyam partjain feküdt az, közepén
diszes palotával. A lomb lugosok egyikébe szálltam fáradalmas utamból
megpihenni. Alattam zöld gyep ágyon fiatal herczegnő ült, ifju évei
bájos virágában. – Szintén ifju hölgyei környezék őt s virágfüzérekkel
és koszorukkal halmozák, de a kert vagy mező egy virága sem mérkőzhetett
szépségében vele. S mégis itt elrejtve kell nyilnia, mert a kert magas
falakkal van keritve, s halandó oda nem léphet be. Mihelyt én e
szépséges, ifju és ártatlan szüzet megláttam, azonnal gondolám, hogy im
itt van az ég által herczegem szivébe szerelmet ihletni alkotott lény.
E rajz Ahmed gyulékony szivébe szikraként esett; véralkatának eddig
rejlő egész szerelmessége egyszerre tárgyat találva a herczegnő iránt
határtalan lángra gyuladott. Levelet irt neki, legszenvedélyesb
modorban, égő hódolást lehellőt, s szerencsétlen fogságát panaszlót,
mely meggátolja felkeresni őt s lábaihoz borulni. Igen gyöngéd s
meginditó ékes szóllásu verseket is mellékelt hozzá, mert ő
természeténél fogva s szerelem által ihletett költő vala. Levelét, „Az
ismeretlen széphez a fogoly Ahmed herczegtől“ czimezé, aztán moshusz és
rózsaillattal szagositva a galambnak adá át.
– El, követek leghűbbike! mondá. Repülj hegyen és völgyön sikon és
folyón át, ne pihenj meg lombsátorokban s a földre se szállj addig, mig
e levelet szivem hölgyének át nem adád.
A galamb magasan emelkedék a légbe s irányt választva egyenes vonalban
csapott el. A herczeg utána meredett, miglen kis felhő foltként a hegyek
mögött elenyészett.
Napról napra várva várta szerelmi követének visszatértét, de hasztalan
várt. Feledékenységgel kezdé vádolni már, midőn egy esten naplementekor
a hűséges madár szobájába vergődött s lábaihoz hullva, kiadta lelkét.
Valamely kóbor ijász nyila átszögzé mellét, s ő végperczeivel küzdve
jött a reá bizottat teljesíteni. A herczeg mélyen megilletődve hajlott a
hűség vértanúja fölé, s nyakán gyöngysort vőn észre, melyhez, szárnyai
alá piczi arczkép volt csatolva. Ifjan virágzó gyönyörű herczegnőé volt
ez, s kétségkivül az ismeretlen kerti szépségé; de hogy ki és hol van ő
– miként fogadá a levelet, s az arczkép szerelme jóváhagyásaként
küldetik-e? ez a hű galamb szerencsétlen halála miatt kétes rejtély
maradt.
A herczeg addig nézett a képre, mig szemei könyekben usztak. Szivéhez és
ajkaihoz szoritá azt, órákig ült vég elragadtatásban előtte.
– Gyönyörüséges arczkép! sohajtá, fájdalom, hogy csak kép vagy. Mégis e
harmatos szemek oly szeretve sugárzanak reám, s ugy tetszik, mintha e
rózsás ajkak bátoritó szavakra akarnának nyilni. Hiu ábránd! Nem épen
igy tekintenek-e más szerencsésb vetélytársamra? De széles e világban
hol reméljem feltalálni eredetijét? Ki tudja, mennyi hegyláncz, mennyi
ország választ el minket – mi balsors alkothat közöttünk választó falat?
Talán most is, e perczben hódolók környeznek, mig én itt fogolyként ülök
e toronyban s időmet festett árny ímádására vesztegetem.