Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 2

kincstáram legértékesb czikkeivel, s tied leend: de ne merészelj ahhoz
emelkedni gondolatban, ki az én szivemnek gyönyörűsége.
– Mi szükségem van nekem értékre? dörgé boszusan a csillagász; nem
enyém-e bölcs Salamon tankönyve, s általa a földteke minden rejtett
kincse? A herczegnő jogszerűen enyém, te királyi szavad adtad, s én
sajátomnak követelem őt.
A herczegnő büszkén nézett le paripájáról, s megvetési gyönge mosoly
játszott rózsás ajkain, midőn a két ősz szakál az ifjuság és szépség
birtokáért vitázott.
A fejedelem dühe nagyobb volt mint méltányossága.
– Puszták alacsony fia te! orditá, sok mesterséget tudhatsz, engem
azonban uradúl ismerj s ne merészelj kikötni királyoddal.
– Uramúl! viszhangozá a csillagász; királyomúl?! Egy vakand túrás
királya akar uralkodni a fölött, ki bölcs Salamon talizmánjait birja?
Élj boldogúl, Aben Habuz; kormányozd piczi országodat s élvezd a te –
bolondok számára megrendelt paradicsomodat; részemről, én nevetni foglak
bölcsészi elvonultságomból.
Igy szólva, megragadta a paripa kantárát, botjával a földre ütött s
elsülyedt a góth herczegnővel együtt. A föld ismét bezáródott fölöttük s
nyoma sem maradt a nyilásnak melyen eltűntek.
Aben Habuz megdöbbenésében nehány perczre szavát vesztve állott. Magához
terve ezer munkással ásatott lefelé a kellő irányban, de hasztalan, a
köves alap daczolt ásóikkal, vagy ha sikerült is kissé behatni,
gyorsabban telt be ismét földdel a nyert nyilás, mint ők felhányhaták.
Aben Habuz a barlang torkolatát is, mely a csillagász földalatti
termeibe vezetett, keresteté, de erre sehol sem lehetett akadni. A
bejárás egykori helyét ős szikla lemez boritá.
Ibrahim Ebn Abu Ajeeb eltűntével megszűnt a talizmánok ereje is. Az ércz
lovag arczával a hegy felé fordúlva maradott, s lándzsáját ama pont felé
szegezé, hol a csillagász elsülyedett, miként ha ott leskelődnék Aben
Habuz leghalálosabb ellensége.
Időről időre zene és női dal el-elhaló hangjai voltak a hegy mélyéből
hallhatók, s egy pór hirül hozá egy napon a királynak, hogy a múlt éjen
hasadásra talált a sziklában, ezen befelé mindaddig mászott, mig egy
földalatti csarnokba tekinte le, hol a csillagászt pompás pamlagon
szenderegni látta s szundítani a herczegnő ezüst lantjának zengésére, mi
érzékeire bűvös hatást látszék gyakorolni.
Aben Habuz keresé a szikra hasadást, de ez már ismét bezáródott.
Megkisérté ujolag kiásni vetélytársát, s megint sikertelen. A kulcs és
kéz varázsereje sokkal hatalmasb volt hogy sem emberi erőködéssel
lehessen egyensúlyozni. A hegytetőn, az itt igért palota és kert
helyett, kopár pusztaság maradt; e nagy várakozásu édent vagy bűbáj tevé
láthatlanná, vagy csak a csillagász meséje volt az egész. A világ ez
utóbbit kegyeskedék gyanitani, s némelyek e helyet „A király
bolondságának,“ mások pedig „A bolond paradicsomának“ nevezék el.
Hogy Aben Habuz bánata tetőpontját érje el, szomszédjai, kiket nem rég
ingerlett és tetszése szerint vert, midőn még a talizman ércz lovag
hódola parancsának, tapasztalván, hogy már többé nem védi őt bűverő,
minden oldalról betörtek tartományaiba, s a legbékeszeretőbb király
hátralévő napjai szakadatlan csatározásoknak lőnek lánczolatává.
Végre meghalt Aben Habuz s eltemetteték. Azóta századok múltak. Az
eseménydús hegyre az Alhambra építetett, s némi arányban valósitja az
Irem kert meseszerű gyönyöreit. A varázs illetett toronykapu még épen
áll, kétségkivűl a rejtelmes kéz és kulcs által oltalmazva; s jelenleg
az Igazságkaput, a vár fő bejárását képezi. E kapu alatti földalatti
lakában mondják, tartózkodik még mindig a vén csillagász, pamlagán s a
herczegnő ezüst lantjának zengése mellett szunyókálva.
Az öreg sérvitézek, kik e kapunál őrt állanak, hallják néha a dallamot
nyári éjeken, s a szenderítő hatásnak engedni lévén kénytelenek,
nyugodtan gunyasztanak állomásaikon. Sőt a mi több, oly álomhozó szellem
lengi körül e helyet, hogy még a világos nappal őrködők is fej
bólingatva láthatók a folyosó kőpadjain, vagy jó izűt alusznak a közeli
fák alatt, annyira hogy ez mindenesetre a legálmosabb őrszem állomás az
egész keresztyén világon.
Régi legendák azt tartják, hogy mind ez örök időkig igy leend. A
herczegnő a csillagász foglya marad, a csillagászt pedig a herczegnő
bűvös álomban tartja, egész a végső napig, mindaddig mig a rejtelmes kéz
meg nem ragadja a végzetszerű kulcsot s a megbűvölt hegy varázslatát el
nem oszlatja.


HORATIO SPARKINS.
(BOZ. (DICKENS.) _Sketches_.)
– Valóban, szerelmem, ő a múlt kör-estélyen igen forgolódott Teréz
körül, szólt Maldertonné férjéhez, ki a városban töltött nap fáradalmai
után, selyem kendőbe kötött fővel s lábait a kandalló tűz elibe nyújtva,
Porto-borát iddogálta; – nagyon forgolódott; s én újra mondom, hogy
minden lehető módon bátorítanunk kell őt. Mindenesetre meg kell őt
hívnunk ebédre.
– Kit kell meghívnunk? kérdezte Malderton úr.
– Na s hiszen tudod kit értek, kedvesem – azt a fekete bajszos és fehér
nyakkendős fiatal embert, ki az utólsó körestélyen először jelent meg, s
kiről most az egész leány világ beszél. Izé – istenem! hogy is hívják –
Marianne, mi is a neve? folytatá Maldertonné, kisebbik leányához
fordúlva, ki erszény kötéssel foglalkozott s érzelgő arczot csinált.
– Mr. Horatio Sparkins, mamám; felelé Marianne kisasszony, egy
Júliaszerű sohajjal.
– Az ám, csakugyan, Horatio Sparkins; mondá Maldertonné. Szó sincs róla,
ő a legúriasabb külsejű fiatal ember, kit életemben láttam. Abban a
gyönyörű új ruhában melyet a múlt éjen viselt, egészen hasonló volt –
egészen olyan volt, mint – mint –
– Mint Leopold herczeg, mamám, – oly nemes, oly érzelemdús! végzé be
Marianne buzgó csodálat hangján.
– Fontolóra kellene venned kedvesem – kezdé újra Maldertonné, hogy Teréz
most már huszonnyolcz éves, s hogy csakugyan itt az ideje valamihez
fognunk.
Malderton Teréz kisasszony egy igen apró, kissé kővér, piros arczú leány
volt, de mindig jó kedvű, s még nem járt jegyben, bár – hogy méltányosak
legyünk iránta – a baj nem az ő állhatatossága hiányának tulajdonitandó.
Hiába tetszelgett tíz éven át; hiába kötöttek Maldertonék széles
ismeretséget Camberwell sőt a szomszéd városok házasulandó fiatalaival,
nem is említve a fővárosból kirándulókat. Malderton Teréz kisasszony ép
oly ismeretes volt, mint a Northumberland palota (vagy a budapesti
lánczhid oszlopzata) fölötti oroszlyán, s épen oly valószinűséggel birt
helyben maradása, mint emezé.
– Bizonyos vagyok benne, hogy tetszeni fogna neked; folytatá Maldertonné
– oly nagyúrias!
– Oly müvelt! mondá Marianne.
– S oly gyönyörüen beszél! tevé hozzá Teréz.
– Irántad igen nagy tisztelettel viseltetik, kedvesem; mondá férjének
bizalmas hangon Maldertonné. Malderton köhhentett s a tüzbe nézett.
– Igen, én tudom, ő nagyra becsüli papa társaságát; erősité Marianne.
– Kétségen kivűl; viszhangozá Teréz.
– Úgy van, ezt nekem is nyilvánitá; jegyzé meg Maldertonné.
– Jó, jó; válaszolá a hizelgés által megnyert Malderton; a holnapi
körestélyen, ha találkozom vele, majd tán meghivom. Reménylem, tudja,
hogy Oak-lodgeban Camberwellben lakunk?
– Természetesen – s azt is, hogy egy fogatú hintót tartasz.
– Majd meglássuk; mondá Malderton, kis gunnyasztásra helyezkedve el; –
majd meglássuk.
Mr. Malderton azon embereknek volt egyike, kiknek egész eszmeköre a
Lloyd, börze, kelet-indiai társulat és bank körűl forog. Egy két
sikerült nyerészlet, homályos és aránylag szegény helyzetéből jólétre
emelte őt. Mint ez hasonló esetekben gyakran történik, önmagáról és
családjáróli fogalmai vagyona növekedtével rendkivűli magas fokra
emelkedtek; előkelő szokásokat, izlést és sok egyéb majmoló bohóságokat
negélyeztek, s határozott és méltó irtózattal fordúltak el mindentől, mi
közönségesnek volt tekinthető. Vendégszerető volt fitogtatásból,
szűkkeblű tudatlanságból, s előitéletes elbizottságból. Az önzés s
fényüzési vágy rá vitte hogy pompás asztalt tartson: az ajánlkozó
alkalom s a földi jók szeretete pedig temérdek vendéget biztositott
neki. Müvelt embereket, vagy kiket ő azoknak tartott, szeretett
asztalánál látni; de az „elménczeket“, mint ő nevezé, soha sem tűrhette.
– Alkalmasint két fia kedvéért táplálta ő ezen indulatát, kik az ő
tisztelt szüleikben erre nézve nem költhettek aggodalmat. A család
büszkeségét helyezte abban, hogy magasabb körökben keressen
ismeretségeket és összeköttetéseket, mint a minőben maga forgott; s e
vágynak – hozzájárulván még a saját szűk körén kivűl fekvő világnak épen
nem ismerése, egyik kényszerű következése az lőn, hogy a ki csak
magasabb rangú s előkelőbb emberekkel némi ismeretségben állott, az
Oak-lodgei asztalhoz Camberwellben biztos útlevéllel bírt.
Mr. Horatio Sparkins első megjelenése a körestélyen, a meglepetés és
kandiság nem csekély fokát kelté fel a rendes látogatókban, vallyon ki
lehet? Láthatólag tartózkodó s látszólag méla bús. Talán pap-jelölt?
Ennek igen jól tánczol. Vagy ügyvéd? neve nincs a sorozatban. Igen
választékos szavakkal és sokat beszélt. Vagy talán valamely kitűnő
külföldi, ki oly czélból jött Angliába, hogy az országot, szokásait s az
itteni életmódot leírja; s ki a nyilvános bálakba és közlakomákra azért
jár, hogy megismerkedjék a magas körök légzetével, a bevett
illemszabályokkal s angol finomsággal? – Nem, kiejtése nem külföldies.
Orvos-e, vagy hirlapiró, vagy divatregények szerzője, vagy művész? – Nem
és nem, valamennyi ezen sejtelmet megczáfolta valamely érvényes
ellenvetés, – „Akkor,“ mondá mindenki, „ő bizonyára valaki. – „Én is
annak tartom őt,“ okoskodék Malderton úr magában; miután észreveszi
fensőbbségünket s figyelemmel van irántunk.“
Az imént előadott társalgás utáni éj ismét körestélyi éj volt. A hintó
pontban kilencz órára Oak Lodge kapuja elibe rendeltetett. Malderton
kisasszonyok égszín kék selyem s mű-virággal diszített ruhába öltöztek;
Maldertonné, a kicsiny kövér asszony, hasonlólag, s úgy nézett ki, mint
kettővel sokszorozott idősb leánya; Malderton Frigyes az idősb fiú,
egészen kicsipve, eszmény-minta képe vala valamely piperkőcz pinczérnek;
s Malderton Tamás, az ifjabbik, fehér disz-nyakkendőben fényes gombú kék
frakkban s veres órazsinórral szerfölött hasonlitott Barnwell György
érdekes mellképéhez. A család minden tagja erősen feltette magában, hogy
Sparkins Horatio társaságát keresni fogja. Teréz, természetesen, oly
nyájas és érdekes leend, mint huszonnyolcz éves férj-leső hölgyek
rendesen lenni szoktak; Maldertonné csupa kegy és mosoly lesz; Marianne
nehány sor verset fog kérni emlék-könyvébe; Malderton a nagy ismeretlent
ebédre hivandja meg; Tom pedig a burnót és szivar érdekes tárgyát
választandja a társalgás kezdő betűjeűl. Sőt még maga Malderton Frigyes
is, a családi tekintély mindenben, mi az izlés, öltözék, és divatos
elrendezéshez tartozik – kinek a fővárosban külön szállása volt, ki a
Covent-gardeni szinházba szabadjegygyel birt, ki mindig a havi divat
szerint öltözködött, ki nyaranta fürdőkbe utazott, s kinek valósággal
volt egy meghitt barátja ki egykor ismert egy gentlemant ki valaha
Albániában lakott, – még ő is úgy vélekedett, hogy annak a Sparkins
Horácznak ördöngös derék ficzkónak kell lenni, s feltette magában, hogy
részesitendi őt egy tekeparthiera felhivás szerencséjében.
Az első tárgy, mely az ekként felkészűlt család szemébe a bál-terembe
lépéskor ötlött, az érdekes Horatio volt, a mint homlokáról félre
simított fürtökkel, szemeit fel a padra szögezve, merengő kifejezéssel
arczán, egy szék karjára hajolt.
– Itt van ő, sugá Maldertonné gyöngén meglökve férjét.
– Szakasztott lord Byron! mormolá Teréz.
– Vagy Montgomery! suttogá Marianne.
– Vagy mint Ross kapitány arczképei! vélekedék Tom.
– Tom, ne beszélj szamarakat! szólt atyja, ki minden alkalommal megrótta
őt, alkalmasint hogy valamikép elménczé ne váljék, – pedig e gond nagyon
felesleges volt.
Az elegans Sparkins bámulatra gerjesztő festői helyzetében maradt, mig a
család a teremen áthalodott. Akkor aztán a meglepetés és öröm
legtermészetesebb negélyzésével riadt fel; Maldertonné asszonyt a
legnagyobb szivélyességgel szólitá meg, az ifju hölgyeket a legbájolóbb
modorral üdvözlé, Malderton úr előtt meghajtá magát, s egész a hódolatig
terjedő mély tisztelet kifejezésével fogott véle kezet; a két fiatal
ember köszöntését pedig félig kegyes és félig magasztos módon viszonzá,
mi ezeket tökéletesen meggyőzte arról, hogy Sparkins kétségkivűl igen
jelentékeny s egyszersmind leereszkedő egyéniség.
– Teréz kisasszony, szólt Horatio a szokott üdvözlések után s mélyen
meghajolva; – megengedi e nekem a vakmerőséget remélhetni, hogy ön engem
kegyes lesz boldogítani egy – –
– Azt tartom még nem vagyok ígérkezve; felelt borzasztóan negélyzett
közönynyel Teréz, – de valóban – oly sokan kértek fel –
Horatio oly szeretetre méltóan nyomorúlt arczot vágott, mint egy –
narancshéjon elsiklott Hamlet.
– Szerencsémnek fogom tartani; mondá végre halkan az érdekes Teréz; s
Horatio arcza fényes lőn, mint egy záportól nedves vén kalap.
– Már az igaz, hogy igen derék fiú! jegyzé meg elégülten Malderton,
midőn az engedelmes Sparkins tánczosnéjával az épen alakuló négyeshez
csatlakozott.
– Viselete és modora kitűnő; gondolá Frigyes.
– Igaz, ő első rendű ficzkó; szólt közbe Tom, ki nagy minden lében kanál
volt, – épen úgy beszél, mint árverésen szoktak.
– Tom! mondá ünnepélyesen atyja – úgy hiszem intettelek már, hogy ne
beszélj ostobákat. Tom összehúzta magát, mint a kakas essős időben.
– Mily gyönyörteljes – mondá az érdekes Horatio tánczosnéjához, midőn a
bevégzett négyes után a teremben sétált vele – mily gyönyörteljes, mily
élvezetdús, az élet borongó viharaitól, viszályaitól és bajaitól, ha
csak nehány rövidke mulékony perczre is, elvonúlhatni; s e perczeket,
bár mily tűnékenyek és gyorsak legyenek is, azon egyén áldott bűvös
társaságában tölthetni, kinek borús pillantása halál, hidegsége őrülés,
hűtlensége romlás, állhatatossága pedig menyország fogna lenni; kinek
hajlamát bírhatni a legnagyobb jutalom leendene, mivel az ég egy embert
megáldhat.
– Mily gyöngédség! mily érzelem! gondolá Teréz, a mint egyre sulyosabban
nehezedék tánczosa karjára.
– De elég – elég! kezdé újra az elegans Sparkins, színpadi modorral. Mit
is mondtam? miként is emlithetek én – én – ily érzelmeket? Teréz
kisasszony – (itt kissé habozott) kegyeskedik e megengedni, hogy
felajánljam – –
– Valóban, Sparkins úr, vágott szavába az elragadtatott Teréz s arczát a
legédesebb zavar pírja futotta el – atyámhoz kell önt utasítanom,
beegyezése nélkűl a világért sem mernék –
– Ő semmi esetre sem ellenezheti –
– Ó igen. Ön valóban nem ismeri őt; szakítá félbe Teréz, jól tudván hogy
nincs mitől tartani, de a jelenetnek némi regényes szinezetet adni
óhajtva.
– Nem, ő semmi esetre sem ellenezheti ajánlatomat, hogy önnek egy pohár
czitromvizet hozzak; viszonzá kissé meglepetve az imádandó Sparkins.
– Hát csak ennyi az egész? gondolá magában a csalódott Teréz. Mily nagy
feneket kerített – semminek!
– Igen fognék örűlni, Sir, ha ön jövő vasárnap öt órakor ebédre
megjelenésével szerencséltetne; Camberwellben lakunk, Oak-lodgeban – ha
nincs jobb helyre igérkezve; – mondá az estély végével Malderton, a mint
ő és fiai Sparkins Horáczczal beszélgettek.
Horatio köszönve hajtá meg magát s elfogadta a hizelgő meghivást.
– Meg kell vallanom, folytatá a működő atya s új ismerősét burnóttal
kinálá – hogy ezen estélyekben fél annyi élvezetet sem találok, mint
Oak-lodge kényelmében, hogy ne mondjam, fényében. Ily estélyek öregebb
emberekre kevés vonzerővel bírnak.
– S utóljára is, Sir, mi az ember? kérdé a metaphysicus Sparkins –
kérdem, mi az ember?
– Ah, úgy van, igaz; felelte Malderton – nagyon igaz.
– Annyit tudunk, hogy élünk és léhlzünk, folytatá Horatio; hogy vannak
szükségeink és kivánataink, óhajtásaink és vágyódásaink – –
– Kétségkivűl; szólt Malderton Frigyes elmélyedő arczczal.
– Ismétlem, tudjuk hogy létezünk; folytatá emelt hangon Horatio; de itt
megakadunk; itt vége van tudományunknak; itt van ismereteink tetőpontja;
itt ne továbbja határoztatásunknak. Mit tudunk egyebet?
– Semmit, felelte Frigyes, kinél e részben önmagára nézve senki sem lett
volna képes jobban felelni. Tom szinte akart volna valamit megkisérteni;
de szerencséjére még jókor találkozott atyja haragos nézelletével, s
elsuttyant, mint egy csenésen kapott kis tacskó.
– Becsületemre, szólt az idősb Malderton, midőn a hintóban haza felé
tértek; ez a Sparkins bámulandó fiatal ember. Oly meglepő tudományosság!
oly rendkivűli ismeretek! s oly ragyogó kifejezési tehetség!
– Azt hiszem, hogy valakinek kell neki lenni álnév alatt; mondá
Marianne. Mily regényszerű!
– Igen hangosan és szépen beszél; jegyzé meg félénken Tom – de én nem
egészen értem meg, mit akar mondani.
– Na hiszen én kétségbe is esem már az iránt, hogy te valaha megértsél
valamit; szólt atyja, kit, természetesen, Horatio Sparkins társalgása
sokról felvilágosított.
– Úgy látszik Tom, mondá Teréz – hogy te ez este igen nevetségessé
tetted magad.
– Szó sincs róla; viszhangozá mindenki – s a szerencsétlen Tom lehető
legkissebb térre húzta össze magát. Ez éjjen Malderton úr és Maldertonné
asszony hosszasan értekeztek leányuk jövőjéről s a teendőkről. Teréz
kisasszony arról gondolkozva feküdt le, valljon azon esetre, ha rangos
emberhez menne férjhez, elfogadhatná e lelkiismeretesen mostani
ismerősei látogatásait; s egész éjjel álnév alatti főnemesekről, fényes
körökről, strucztollakról, nász-ajándékokról és Sparkins Horáczról
álmodott.
Vasárnap reggel mindenfélekép találgatták, miként fog a feszűlten várt
Horatio megérkezni. – Bérkocsin e, vagy lóháton, vagy a gyorsszekérrel?
E s hasonló fontosságú gyanitgatások még inkább növelték Maldertonné s
leányai várakozását egész az ebéd idejéig.
– Becsületemre kedvesem, szörnyű alkalmatlanúl esik, hogy az a te
közönséges bátyád épen ma hívta meg magát hozzánk ebédre; panaszkodék
nejének Malderton. Sparkins eljövetelére számitva szándékosan nem hívtam
meg mást, csak Flamwellt. S most ha csak rá is gondolok, hogy bátyád, a
kalmár is itt lesz – szinte borzadok. Ezer font sterlingért se venném
fel, ha új vendégeink előtt boltjáról kezdene beszélni. Aztán még nem
törödném véle, ha elég okosan el tudná titkolni, mennyire szégyenére
válik ő a családnak, de hiszen oly veszettűl bolondja üzletének, hogy
bizonnyal ki fogja böffenteni: kicsoda, micsoda?
Barton Jakab, az érdeklett egyéniség, jó módú fűszerárus volt, s oly
közönséges, oly minden becsület érzés nélkűli ember, hogy soha sem
habozott tettleg bevallani, miként ő űzlet-ember volt és marad, „igy
szerezte vagyonát, s mit bánja, ha ezt az egész világ tudja is.“
– Ah Flamwell kedves barátom, mint van ön? szólt Malderton úr, midőn egy
kicsi pofók emberke, szemein zöld üvegekkel, lépett a szobába. – Vette
soraimat?
– Igen, s azokhoz képest im itt vagyok.
– Nem ismeri ön történetesen nevéről mr. Sparkins-t? Hisz ön mindenkit
ismer.
Mr. Flamwell ama rendkivűl terjedékeny ismeretkörrel biró egyéneknek
volt egyike, kikkel olykor egy egy társaságban találkozunk, s kik azt
követelik, hogy mindenkit ismernek, pedig valósággal senkit sem
ismernek. Maldertonéknál, kik a nagy világ köréből vett meséket mohó
fülekkel hallgatták, különös kegyencz volt ő, s tudván, kikkel van
dolga, mindenkivel ismeretségben állása igényének szenvedélyét a
végtelenig túlozta. Legnagyobb hazugságait rendesen zárjelek közé
szoritva szokta elmondani s oly önmegtagadási arczkifejezéssel, mintha
attól félne, hogy dicsekvőnek fogják tartani.
– Nem, e nevéről nem ismerem őt; felelte halkal Flamwell s roppant
fontos arczot vágott. – De azért kétségkivűl ismerem. Magas-e?
– Közép termetű; mondá Teréz.
– Fekete hajú? tudakozódék Flamwell, egy merész találgatást kisértve
meg.
– Igen; felelt élénken Teréz.
– Orra kissé pisze?
– Nem; szólt lehangoltan Teréz, – római orra van.
– Hát nem római orrot mondtam-e? esett közbe Flamwell. Igen választékos
külsejű fiatal ember?
– Óh, mindenesetre.
– Modora rendkivűl megnyerő?
– Óh, igen! felelte egyszerre az egész család. Önnek ismerni kell őt.
– Úgy van, mindjárt gondoltam, hogy ön bizonyosan ismeri őt, ha a nagy
világhoz tartozik. – Kinek hiszi őt?
– Önök leirása szerint, mondá fontolgatva s hangját suttogásig
mélyesztve Flamwell – erősen hasonlit Fitz-Edvárd Fitz-John Fitz-Osborne
Augustus úrhoz. Igen kitűnő eszű fiatal ember s kissé különcz. Nagyon
valószinű, hogy valamely czél elérhetéseért álnevet vőn fel.
Teréz szive hangosan dobogott. Valóban Fitz-Edward Fitz-John Fitz
Osborne Augustus volna ő? Mily pompásan veendi ki magát e név a fényes
látogató jegyeken! Fitz-Edward Fitz-John Fitz Osborne-nő! Az eszme
elragadó.
– Öt percz hiján öt óra; szólt Malderton úr zsebórájára tekintve –
reméllem, csak nem marad el.
– Itt van! kiáltott fel Teréz, midőn a kapuajtón kettős zörgetés
hallatszott. Mindenki oly arczot igyekezett ölteni – minőt az emberek
rendesen szoktak midőn a látogatót különösen várják – mintha cseppet se
gyanitanák jöttét.
A szoba ajtó nyílt – „Mr. Barton!“ jelenté az inas.
– A manó vigye el! morgá Malderton. – Ah kedves Sir, mint van ön? mi
újság?
– Semmi, felelt a fűszerész szokott becsületes nyers modorával. – Semmi
különös. Én legalább mit sem tudok. Na s hogy vagytok lányok gyerekek?
Flamwell úr – örülök hogy van szerencsém.
– Itt van Sparkins úr! mondá Tom, ki folyvást az ablakon nézett ki – oly
fekete lovon jő! – S csakugyan itt is volt Horatio, egy roppant fekete
lovon, mely igen veszélyesen ágaskodott és topogott alatta. Eleget
rángatta ő jobbra balra a kantárszárat, de a ló annál jobban ágaskodott,
horkolt, rugdosott és meg meg iramlott, mig végre csakugyan beegyezett a
megállapodásba jó ötven ölnyire a kaputól, hol aztán Sparkins úr
leszállott róla, s Malderton groomjának gondviselésére bízta. A
bemutatás egész ünnepélyességgel ment végbe. Flamwell, zöld szemüvegei
megűl titokszerű fontossággal tekintett Horatióra; a hős Horatiónak
Terézre vetett édes pillantásai szavakkal ki nem mondható dolgokat
fejeztek ki; Teréz pedig a maga részéről lehetőleg tetszetős lenni
iparkodott.
– Hát csakugyan – az a – hogy is hivják – Augustus-e ő? kérdé súgva
Flamwelltől Malderton, a midőn Sparkins Terézt, az ebédhez vezetendő,
karjára fűzte.
– Nem, legalább nem egészen – felelte e nagy tekintély – nem épen ő –
– De kicsoda hát?
– Csitt! inte Flamwell, sokat jelentőleg rázva fejét, s gyanítni
engedve, hogy ő jól tudja, ki légyen; de fontos állam-indokok tiltják a
mély titok elárulását. Nem lehetlen, hogy a miniszterek egyike, ki a nép
nézeteit ekként akarja kipuhatolni.
– Sparkins ur, szólt az örvendő Maldertonné; legyen szives tarkázni.
John, egy széket kell tenni Teréz és Marianne kisasszonyok székei közé.
– E szavak egy legényhez voltak intézve, ki a ház szokott rendén félig
lovászi, félig kertészi minőségben működött; de kit most, fő feladat
lévén Sparkinsra benyomást csinálni, fehér nyakkendőbe és czipőkbe
bújtattak, s úgy kicsiptek és összekeféltek, hogy egy másod-inashoz
lenne hasonló.
Az ebéd jeles volt; Horatio minden figyelmét Teréz mulattatására
fordítá, s mindenki igen jól érezte magát Malderton urat kivéve, ki jól
ismervén sógora kedvencz beszédtárgyait, minden perczben rettegett, hogy
rákezdi.
– Mikor látta ön utólszor barátját Sir Noland Tamást? kérdé Malderton,
egy oldalpillantással Horatióra, kémelve, mily hatást idézend elő ennél
ily nagy név emlitése.
– Nem – nem igen régen; Gubbleton lordal tennap előtt beszéltem.
– Ah! reméllem egészséges ő lordsága? kérdé a legmelegebb érdekkel
Malderton. Alig szükséges megjegyezni, hogy e pillanatig egészen
ártatlan volt ily nevű egyén létezését illetőleg.
– Egészséges, se baja – igen jól van. Ördöngös jó ficzkó; a Cityben
találkoztam vele, tömérdeket összefecsegtünk. Nekem ő meghitt barátom. –
Azomban nem maradhattam vele oly sokáig, mint szerettem volna, mert egy
bankárnál volt dolgom, ki szörnyű gazdag ember s parliamenti tag, s
kivel szinte meglehetős, sőt mondhatom igen bizalmas lábon állok.
– Tudom, kit ért ön; mondta reá mosolyogva a házi úr; holott valójában
annyit tudott a dologról, mint maga Flamwell.
– Üzlete igen nagyszerű.
Ez a beszédet veszedelmes térre vitte.
– Üzletről lévén a szó; szólalt fel az asztal derekáról Barton; minap
egy úri ember, kit ön Malderton igen jól ismert mielőtt önnek az az első
nyerészlet oly szerencsésen sikerűlt, boltunkba szólt be, és – –
– Barton, adjon csak egy burgonyát; – szakitá őt félbe a szerencsétlen
házi gazda reméllve, hogy a dolgot még csirájában elfojthatja.
– Itt van; felelt a fűszerárus, legkevésbé sem sejtve sógora szándékát;
– és egész egyszerűen kérdé –
– Liszteset kérnék! szakitá őt meg ismét Malderton, félve a történet
végig mondatásától, s iszonyodva e szónok „bolt“ ismétlésétől.
– Azt kérdé, hogy aszongya – folytatá a bünöncz miközben a burgonyát
átnyújtá – aszongya, hogy foly az üzlet? Én tréfásan, mint már szoktam,
aszondom neki, hogy biz én már csak megmaradok üzletemnél, s reméllem,
hogy engem se hágy el üzletem. Ha, ha!
– Sparkins úr! szólt a zavarát eltitkolni hasztalan törekvő házi úr; egy
pohár bort?
– Kész örömmel Sir!
– Örvendek, hogy szerencsém van!
– Köszönöm.
– Minap este; folytatá Horátióhoz a házi úr, részint hogy az új ismerős
társalgási ügyessége kifejthetésének tért nyisson, részint a fűszerész
elbeszélését eltukmálni akarva – minap este az ember természeti
tulajdonairól beszéltünk. Ön okoskodása engem igen meglepett.
– És engem is; mondá Frigyes. Horatio bájtelyesen hajtá meg fejét.
– S kérem, miként vélekedik ön a nőről Sparkins úr? kérdé Maldertonné. A
lánykák somolyogtak.
– A férfi, válaszolta Horatio; a férfi akár egy második éden ragyogó,
vidám, virághimes berkeiben andalogjon, akár pedig a kopárabb, sivár, s
mondhatnám ama köznapi téren forogjon, melyet megszokni a mai világban
kényszerülünk; a férfi, ismétlem, bár mily körülmények közt, vagy bár
mily helyen, akár a rideg éghajlat fagyasztó zivataraival küzdve, akár
az egyenlitő izzó sugarai alatt tikkadva – a férfi, nő nélkül, mindig és
mindenütt – egyedűl lenne.
– Igen örülök, hogy ön ily nemes véleménynyel van Sparkins úr! jegyzé
meg Maldertonné.
– Én is; tevé hozzá Teréz. Horatio gyönyörtelve tekinte reá s az ifju
hölgy telyes pünkösdi rózsává pirúlt.
– Már az én véleményem – kezdé Barton –
– Tudom, mit akar mondani; vágott közbe Malderton, erősen eltökéllve,
hogy sógorát nem engedi másodszor szóhoz jutni – tudom, mit akar
mondani, de az nem áll.
– Mi nem áll? kérdé a bámuló fűszerész.
– Sajnálom, hogy máskép vagyok meggyőződve Barton; felelte a házi úr,
oly határozott modorral, mintha csakugyan vitatna egy állitást, mit a
másik tőn – de nem egyezhetem olyanba, mit én képtelenségnek tartok.
– De hiszen én azt akarom mondani, hogy –
– Ön soha sem fog engem arról meggyőzni; szólt megbikacsolt
arczkifejezéssel Malderton. – Soha.
– Én pedig; mondá Frigyes, apja támadását utánozva – nem egyezhetem
egészen Sparkins úr nézeteibe.
– Hogyan? kiáltott fel Horatio, ki látván, hogy a család női része
csodáló gyönyörrel hallgatja őt, még metaphysikaibb és okoskodóbb lőn –
hogyan? hát a következés nem az ok okozata-e? vagy az ok nem előzi e meg
a következést?
– Ez a dolog veleje, jegyzé meg Flamwell.
– Úgy van; erősité Malderton.
– Mert ha a következés az ok okozata, s ha az ok megelőzi a következést,
akkor, úgy hiszem, önnek határozottan nincs igazsága; tevé hozzá
Horatio.
– Semmi esetre sincs! mondá a lekenyerezett Flamwell.
– Azt tartom legalább, hogy ez a természetes és logicai következtetés?
szólt kérdő hangon Sparkins.
– Kétségkivűl; esett ismét közbe Flamwell. – Tökéletesen megoldja a
kérdést.
– Jó, lehet hogy megoldja; mondá Frigyes. – Az imént nem láttam be
egészen.