Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 5

hihetőleg tökéletes titok ez. Ha birtokába juthatok, megalapitám
szerencsémet.
Következő nap a herczeg levetközé dús öltözékét s pusztai arab egyszerü
mezébe öltözött. – Arczának rézbarnás szinezetet adott, és senki sem
ismerhette volna meg benne a fényes lovagot, ki oly nagy csodálatot és
zavart okoza a tornán. Bottal kezében, táskával oldalán, s nyakáról
lefüggő kis pásztorsippal ment Toledoba a királyi palota kapujához, s a
herczegnő meggyógyitásáért igért jutalomra vállalkozónak jelenté magát.
Az őrök ütleggel akarták őt elkergetni. – Mit tehetne egy csavargó arab
ott, mondák, hol az ország legjelesbjei nem birtak segiteni? A király
azonban meghallván a zajongást, maga elé vezettetni rendelé az arabot.
– Leghatalmasb király! szólt Ahmed; felséged egy beduin arabot lát szine
előtt, ki élete nagyobb részét a puszták magányában tölté. E puszták,
mint jól tudva van, manók és gonosz lelkek tanyái, melyek minket szegény
pásztorokat megszállanak, nyájainkba bujnak, s néha még a türelmes tevét
is dühödté teszik; ezek ellen óv- és segédszerül mi a zenét használjuk,
s vannak nemzedékről nemzedékre hagyománykép szállt dalaink, miket
énekelve és sipolva, elűzzük a rosz szellemet. Én az ezt eszközölni
képeseknek vagyok egyike s e tehetség teljes hatalmamban áll. Hogy ha
leányod ilyszerü varázs hatása alatt szenved, fejemmel állok jót, hogy
megmentem tőle.
A királyba, ki okos ember volt s tudta, hogy az arabok csodálatos
titkokhoz értenek, uj reményt sugallott a herczeg határozott beszéde.
Rögtön a sugár toronyba vezette őt, melynek legtetején a herczegnő
szobája volt. Az ablakok oszlopzatos erkélyre nyiltak, honnan egész
Toledóra s az alól elterülő vidékre lehete lelátni. Ezen ablakok
függönyei most le valának bocsátva, mert a herczegnő emésztő s
enyhithetlen fájdalom áldozataként feküdt benn.
A herczeg a tornáczon vőn helyet, s pásztorsipján néhány vad arab
dallamot fuvott, mit a granadai Generalifeben szolgáitól tanult el. A
herczegnő érzéketlen maradt, s a jelenlévő orvosok hitet nem adólag s
megvetéssel rázták fejeiket: a herczeg végre félretette a sipot, s
levele nyilatkozó szerelmi verseit egyszerü dallamra kezdé énekelni.
A herczegnő megismeré a verseket – szivébe repeső öröm szállott, fejét
fölemelé s figyelt; könyek tolultak szemeibe s hullottak arczaira; keble
indulatosan hullámzott. Szerette volna a dalnokot maga elé kivánni, de
szüz szemérem tiltá le szavát. A király eltalálta óhajtását s Ahmed a
szobába vezetteték. A szeretők ildomosok valának, pillantásokat
váltottak csupán; de e pillantások köteteket foglaltak magukban. Zene
soha sem ünnepelt nagyobb diadalt. A rózsák visszatértek a herczegnő
szende arczaira; ajkaira a mosoly s a harmatos fény epedő szemeibe.
Az orvosok megdöbbenve bámultak egymásra. A király az arab dalnokot
csodálattal vegyes tisztelettel nézte. – Csodatévő ifju! szólitá meg,
ezentul te lész első udvari orvosom, s dalzenéden kivül nem veendek
egyéb rendelvényt. Mostanra nézve – vedd el jutalmadat, kincstáram
legbecsesb ékkövét.
– Ó király, viszonzá Ahmed, nem kell nekem arany ezüst vagy drágakő. Van
egy ereklye kincstáradban, mely a mozlimektől – Toledo egykori uraitól
maradt ottan, – egy szandalfa szekrény, selyem szőnyeggel belsejében,
add ezt nekem s én meg vagyok elégedve.
A jelenlévők bámultak az arab szerénységén, s még jobban bámultak, midőn
a szandalfa szekrény előhozatott s a szőnyeg kivéteték belőle. Finom
zöld selyem szövet volt ez, héber és chaldeus betükkel himezve. Az
udvari orvosok egymásra néztek, vállat vonitának s mosolyogtak az uj
gyógyász együgyüségén, ki ily rongyos dijjal is meg birt elégedni.
– E szőnyeg, mondá ez, egykor bölcs Salamon trónját ékesité, s méltó
arra, hogy a szépség lábai elé tétessék.
Igy szólva kiterité azt egy ottoman alá, mely a herczegnő számára az
erkélyre hozaték, aztán lábaihoz ülve –
– Ki ellensúlyozhatja – folytatá – azt, mi a sors könyvébe van irva? Im,
a csillagászok jóslata teljesült. Tudd meg, ó király! hogy lányod és én
titokban rég szeretjük egymást. Ismerd meg bennem a szerelem zarándokát!
E szavak alig hagyták el ajkait, midőn a szőnyeg légbe emelkedék,
magával vivén a herczeget és herczegnőt. A király s az orvosok szájtátva
s elmeredt szemekkel néztek utána, mig egy fehér felhő alatt kis ponttá
válva, a kék láthatárról eltünt.
A király dühösen hivatá kincstárnokát.
– Mint van az, támadá meg, hogy te e talizmánt egy hitetlen birtokába
engedéd jutni?
– Fájdalom, felséges ur! nem ismertük erejét, s a szekrény felirását sem
tudtuk olvasni. Ha ez valóban bölcs Salamon trónjának szőnyege, akkor
büverővel bir, s képes tulajdonosát a légben egy helyről másra
szállitani.
A király hatalmas sereget gyüjtött s a szökevényeket üldözni Granada alá
ment. Hosszu és fáradalmas utat hagyva maga után, tábort ütött a Végán,
s hadi követet külde leánya visszaadatását követelni. A király maga jött
eléje egész udvarával. Benne a dalnokot ismeré meg az atya, mert Ahmed a
trónt atyja halála után öröklé s a gyönyörü Aldegonda szultánája lőn.
A keresztyén király, megértve, hogy leánya megtarthatja vallását,
csakhamar kibékült. Véres csaták helyett tehát vigalmak és ünnepélyek
váltották fel egymást, melyek után a király elégülten tért vissza
Toledoba, az ifju pár pedig épen oly boldogan mint bölcsen uralkodott
Alhambrában.
Megemlitendő még, hogy a bagoly és papagály kényelmes haladással s külön
külön követték a herczeget Granadába; az első éjente utazott s családja
több rendbeli örökös birtokaiban meg meg állapodott; az utóbbi, minden
utjába eső város vig köreiben szerepelve mulatott.
Ahmed hálásan megjutalmazá őket vándorutjában tett szolgálataikért. A
baglyot miniszterelnökké, a papagályt főudvarmesterévé nevezé.
Felesleges mondanunk, hogy ország soha bölcsebben nem kormányoztatott, s
szabatosabban rendezett királyi udvar soha sem létezett.


ÖRDÖG MARKA.
(LEVER. _Tom Burke_.)
Irland Waterford megyéjében volt egy kis birtokom, hova a vadászati
évszakban néha néha ki szoktam rándulni. S valóban, leszámitva a
vadászatot, ide kijőni egyéb ok alig is lehetett: rideg kopár része ez
az országnak; egy rosz mezőváros van hozzá közel, különben tizenkét
mérföldnyi körben egyetlen egy ház sincs. Egyszer tehát kirándulék – ha
jól emlékszem, most decemberben múlt két éve – soha sem volt még oly
rosz idő: esett az eső reggeltől estig, és ismét esett és szél fújt
estétől reggelig; a pala-lemezek mindenfelől hullottak a házfedélről, s
éjente őröket kellett felállitani, hogy azon esetre, ha a szélvész a
kéményeket ledönti, reggel megtalálhassuk azokat. Ily szép időjárásban
látogattam én meg „Ördög markát“ – ez volt neve a vidéknek, hol házam
állt, s e név valóban illett is reá. Mindamellett én kirándulék, s
megérkezésem estéjén nem tehettem egyebet, mint meghagyni kerülőmnek,
hogy a hegyeket járja be s a vad-rablókat riassza el; és igy, vadászat
helyett, mi, mint elébb mondám, az egyetlen időtöltés lehetett e helyen,
itt valék három pár ebbel, két puskával, s egy vár felvetésére elég
lőporral, egyes egyedül járkálva fel és alá ebédlőmben, oly méla busan,
mint csak tőlem telhetett.
Képzelhetik önök, mily boldognak éreztem magam, midőn ablakomból a kopár
vidékre kibámulva mi mulattatót sem láthaték, kivévén ha a szél néha
néha egy egy viskó fedelét esernyőként kiforditá, vagy ha a vén
szél-malmot lestem, mely már csaknem megbolondult, oly sebesen forogván,
hogy senki sem mert hozzá közeledni.
Mind ez oly sovány mulatság volt, hogy végre megúntam e helyet: leültem
tehát, s egy hosszu hirdetést irtam az angol lapokba, ugy festvén le
benne „Ördög markát“ mint egy kis földi paradicsomot; regényes festői
vidék közepében, kellemes szomszédsággal, arkádiai lakosokkal, s hogy –
miután tulajdonosa a vidékből el akar költözni – az egész csekély áron
megkapható; az egész czikket pedig ama – hatásra számított megjegyzéssel
végzém be, miszerint, ha egy hó alatt nem történik iránta rendelkezés, a
birtok apró részekre fog felosztatni. Ezt csak azért tevém hozzá, mert
magam is ennyi időt szándékoztam itt tölteni; s habár jól tudtam, hogy
ki az előrebocsátottakat olvasá, tudakozódni sem fog utána, hittem még
is, hogy találkozhatik valami bohó, ki eljő megtekinteni, s legalább ez
is segit a karácsony ünnepeket eltölteni.
Számitásom csakugyan nem csalt, mert alig egy hét eltölte után levelet
kaptam, melyben valami bizonyos Green ur High Holborn 196 sz. a. irja,
hogy meglátogat, mihelyest a rosz idő lecsillapúl s utazni engedi. Ha
erre vár, gondolám magamban, nem talál itt többé; ha pedig jövő héten is
igy fú a szél, ő nem talál ide; s igy nem maradt egyéb hátra, mint egy
friss pohár puncsot tölteni s magamat fütyörészve álomba ringatni.
Négy vagy öt nappal e levél vétele után az öreg Dan M’Cormick, ki nálam
ispánforma ügyes ficzkó – tiz évig kulcsár volt a Holyhead hajón – tiz
óra tájban épen akkor rohan szobámba, midőn javában czivódom önmagammal:
valljon hat pohárral ittam-é ki vagy héttel? én hatot mondtam, a kancsó
hetet.
– A szél szörnyümód fú Bob ur; szólt Dan.
– Hagyd fúni – ugy sincs egyéb dolga!
– A fák ugy tántorognak, mintha részegek volnának; reggelig egy sem
marad meg belőlük.
– Jól teszik – mondám én; a föld ugy sem kedvező a fatenyésztésre.
– Két kémény ledőlt; mondá ő.
– Épitse fel az ördög; mondám én – anélkül is mindig füstölögtek.
– Meg a csarnokajtót is bedöntötte a szél.
– Gondolok is én vele; ha a végrehajtó birót be tudta bocsátani, miattam
bebocsáthatja a vihart is, ha neki ugy tetszik!
– Oda vagyunk! oda vagyunk! jajgata ő kezeit tördelve; még is
szörnyüség, ha az ember élete ekként forog veszélyben!
Mig mi igy beszélgeténk, egy pór fiu rontott a szobába az ujsággal, hogy
Milford hajó épen most vettetett partra valamivel Hook Tower alatt, s
hogy – mint az ily alkalommal rendesen történni szokott – a rajta lévők
mind megförödtek.
Rögtön felugrottam, felhuztam vadász-csizmáimat, öltönyömet állig
felgomboltam s Dan kiséretében, rövidebb utat véve átvágtam a dombon a
hely felé, hol a hajót találni véltem. Alig mentünk fél mérföldet, midőn
az úton felénk jövő nehány paraszt szavát hallám; oly sötét volt
azonban, hogy az ember saját kezét sem látta.
– Ki az? kérdém én.
– Én vagyok, Tim Molloy, nagysás uram! volt a válasz.
– Mi a baj Tim? történt valami?
– Semmi, hál’ istennek – csupán csak hogy itt hozzuk testét azon úrnak,
ki a vizbe fúlt.
– Én nem haltam meg, mondom nektek, csak elájultam, szólt egy rikácsoló
hang.
– Azt mondja, hogy jobban van – szólt Tim – s meglehet csak az a baja,
hogy sós vizzel van tele; de bizony mikor megleltük, annyi életszikra se
volt benne, mint egy sár göröngyben.
Hogy rövid legyek: felhoztuk őt a házba, lőporral dörzsöltük testét a
kandalló előtt, belé töltöttünk vagy egy fél pint égettbort s ágyba
tettük; álmos volta miatt csak annyit lévén képes mondani, hogy ő az én
High Holborni 196 sz. a. barátom.
Másnap reggel felküldtem hozzá Dant, mintléte iránt tudakozódni; Dan a
hirrel jött vissza, hogy erősen alszik. Legjobb a mit tehet – gondolám,
és arról kezdtem elmélkedni, mily hatalmas súly hárul lelkiismeretemre,
ha e jó ember történetesen vizbe fúl; mert könnyen meglehet, hogy komoly
szándéka van oly gyönyörü birtokot venni, mint a milyet én a hirlapban
irtam le – lassanként azonban csillapulván, azon kezdtem tünődni, miként
tegyem itteni időzését lehető kellemessé. Ez bizonyosan nem fog két vagy
három napnál továbbra terjedni, kivált ha a vidéket megnézi. És épen itt
a bökkenő, mert szegény feje észreveendi, hogy bolonddá tartottam őt. –
Egész napon át ezen tünődtem, s folyvást tudakoltattam, felébredt é már?
a válasz pedig mindig az volt, hogy – még alszik.
Négy óra tájban, midőn már alkonyodni kezdett, Oakley az ötödik
ezredből, két tiszttársával beköszöntött hozzám. Jó csillagom hozta
őket. – Ebédet készittettem tehát; a kandalló egy oldalára elegendő
mennyiségű claretet, a másra jó csomó száraz ágat hozattam s
elhatároztuk az éjt ekként tölteni; és épen, midőn alvó vendégem mikénti
megérkeztéről beszélék, ki lép a szobába más, mint ő maga. Gömbölyü kis
ficzkó volt, kurta, hirtelen, sürgő forgó modorú. Valami hentes forma
lehetett Londonban, ki meggazdagodott s falusi földesurrá akart lenni.
Csak épen, hogy ráértem tőle e keveset megtudni s egyszersmind tudtára
adni, hogy azon házban van, melyet megtekinteni jött – midőn ebédre
hivtak.
Leültünk s valóban vigabb társaság ennél régen volt együtt. Szegény
Green ur igen keveset tudott Irlandról, de mi természetesen siettünk
felvilágositani őt, ő pedig oly csodásan itta a bort, hogy tizenegy
órakor ismét szobájába vitetett, körülbelöl ugyanazon állapotban,
melyben huszonnégy óra előtt volt; s csupán azon külömbséggel, hogy most
borral és nem sós vizzel volt tele.
– Nekem tetszik ez a londoni; szólt Oakley – a ficzkóval lehet tréfálni.
Hozd el őt magaddal Bob holnap ebédre Carrickba. Mi ott maradunk, míg
századunk megérkezik.
– Nem inkább reggelire? – mondám én. Egy gondolatom ötlött; Carrickban
leszünk hat órára este, akkor reggelizünk s tizenegy órakor vagy
éjfélkor ebédelünk.
Oakley tervembe egyezett s mielőtt elváltunk, minden el volt a jövő
napra intézve.
Másnap délután négy óra tájban Dan figyelmezteté Green urat, hogy miután
nehány mérföldnyire reggelire igérkeztünk, keljen fel és öltözzék; egy
úttal két gyertyát, meleg vizet borotválkozásra sat. vitt szobájába s a
felriasztott londoni órájára tekintve, látta, hogy ez még csak négyre
jár.
– Ezek ugyancsak korán kelnek, gondolá magában – de az embernek a falusi
szokásokhoz kell alkalmazkodni.
Ezzel öltözni kezdett s épen akkor lépett az ebédlőbe, midőn szekerem
elé állott s minden kész volt az indulásra.
– Kis vadászatra megyünk Green ur! mondám. – Reggeli után majd
meglássuk, mit találunk barátim tilosában. Reméllem jó lővő ön?
– Nem mondhatnám, hogy nagyon ügyes volnék, de legalább szörnyű
szenvedélyes.
– Dicső! – tevém hozzá, jótállok értte, hogy pompásan töltendi a napot.
Ily beszélgetés közt haladánk az uton; a sötétség mindig sürübbé, a
vidék mindig kopárabb és elhagyottabbá válván körűlünk.
– Különös – szólt Green ur kis vártatva – különös, mennyire elsötétül az
ég napkölte előtt; mert úgy veszem észre, hogy még sötétebb van, mint
mikor elindultunk.
– Minden ég-aljnak megvannak sajátságai; mondám én – s miután mi ezt
megszoktuk, jobban szeretjük mint akármely mást; de im, nézzen ön arra,
hol a völgyben világot lát, az Carrick. Barátom háza kissé a város végén
van. Remélem, jó étvágya van önnek?
– Elhiszem azt, soha életemben ily éhes nem voltam.
– Ah! itt jőnek! kiáltott Oakley lámpással kezében a kaszárnyakapu előtt
– itt vannak! Jó reggelt Green ur! Hogy vagy Bob? Mily felséges hajnal.
– Valóban – gyönyörű; felelé szegény Green, bár alig tudta miért.
– S most jertek fiúk – szólt Oakley – sok teendőnk van, habár tartok
tőle, Green ur, hogy ön igen kisszerünek találandja a mi irlandi
vadászatunkat, önök pompás angol vadaskertjeikhez képest. Azonban majd
csak találunk nehány fáczánt ön kedvéért, mindjárt e ház melletti
lóherésben. S most reggelizzünk!
Volt még vagy hat ötödik ezredbeli tiszt a kaszárnyában, ki mind egy
szivvel és lélekkel csatlakozott a tréfához, ezekkel ültünk le a dicsőn
terített asztalhoz, melyen az úgynevezett reggeli bátran beillett
ebédnek is. Szegény Green ur, ki eleinte csak theával és zsemlével
kezdte, nem sokára áttért a levesre és halra is s ugyancsak lépést
tartott a többivel. A claret gyorsan kezdett forogni, s pár óra mulva
whiskeyre került a sor. Az angol, kinek figyelme az ország anecdotái
hallgatásában perczig sem csökkent, azokat becsülni kezdve véghetlen jól
mulatott, ivott, nevetett sőt kardalt is inditványozott, s egy karjával
Oakley vállán, a másikkal az enyémen, fogadást tőn jószágot venni
Irlandban s hátralévő napjait itt tölteni. Tizenegy óra körűl lehetett
már, midőn inditványozám, hogy a villás reggeli idejéig keresnők fel a
szalonkákat.
– Óh igen, szólt Green kezeit dörzsölve – ne feledjük a vadászatot, én
ennek szenvedélyes barátja vagyok.
Kis időbe telt, mig ehhez kikészültünk; vadász-táskák, serét és
lőpor-tartók osztattak szét, mialatt a szobában vagy három pár eb
futkározott ide s tova s a zajt még inkább növelte. Végre kimentünk.
Csillagtalan sötét éj volt – a nyugat-éjszaki szél keményen fújt; két
lépésnyire sem lehetett látni.
– Felséges idő! szólt Oakley.
– Gyönyörű reggel! mondá egy másik; ha ezeket a felhőket elhajtja a
szél, nem lesz esőnk.
– Szép fekvésű vidék ez Green úr! mondám én.
– Hm! hol az a szép fekvés? én mit sem látok – hisz koromsötét van.
– Ah! el is feledém; szóltam – mily bohók voltunk mi Oakley, hogy nem is
gondoltunk rá, miszerint Green úr nincs ég-aljunkhoz szokva! Mi mindent
látunk, – de csak előre, majd lassanként az ön szemei is megszokják.
Ezzel egy fa-soron végig siettünk s egy sövényen átugrálva, szántott
földekre jövénk, hol egyszerre piff! paff! minden oldalról durrant a
puska, öröm és elragadtatási felkiáltások kiséretében.
– Itt jőnek – csendesen; – erre te lősz Tom – igen jól van – engemugyse
fáczán-kakas! – Erre Green ur, erre – e kutya vadat áll – erre erre! nem
látja ön – ott? mondám én, vállához emelve puskáját, mig szegény Green
ur félelem és ingerültségtől remegve, mind a két cső sárkányát egyszerre
vonta meg s a rúgástól csaknem hanyatt dőlt.
– Dicső lövés, teringettét! – mindkettő leesett! kiáltott Oakley. Ah!
Green ur, látom, mi önnel nem versenyezhetünk. Adjatok neki azonnal más
töltött fegyvert!
– Jobban szeretnék egy kis égettbort, felelé Green ur – mert lábaim
átáztak.
Oda nyújtám neki palaczomat, melyet ő egy hajtásra kiüritett; aztán új
erővel lelkesülten, félelem és remegés nélkül emberül tört előre. A
lövöldözés még mindig sürűn tartott körűlünk s miután Green ur annyiszor
és akkor sütötte el puskáját, mikor mondtuk neki: kiszámoltuk, hogy
körülbelől másfél óra alatt ő százőtven lövésnél többet tőn. Tikkadtan
végre, és kifáradva leült egy árok szélére; mig hajtóink egyike a földet
körüle kacsákkal, tyúkokkal s pulykakakasokkal – mint ügyessége
martalékaival – födte be.
Ezután – Oakley inditványára haza tértünk a villás reggelihez, mely –
mondanom sem kell – jó meleg estebéd volt, fűszeres claret és sok puncs
által követve. Itt a londoni még jobban kitett magáért. Újan felfedezett
vadász tulajdonsága által emelkedve érezte magát ön-becsében s a
vadászdalt két óra folytáig egyre dalolta, és egyre ivott, mignem a
szőnyegen erősen elaludt. Innen ágyba vitetett, hol mint az előbbi
napon, késő délutánig aludott.
E közben, én egy más reggeli-társaságot szerkeszték össze Rossban, hova
esti hét órakor érkezénk meg; és így tovább egész a hét végéig,
vadászat, halászat és futtatással tarkázva a mulatságot.
Végre szegény Green úr egy este öltözni készülvén, leküldi hozzám Dant
oly izenettel: hogy köszönt és beszélni ohajtna vélem. Rögtön felmentem
hozzá s ágya szélén ülve találtam.
– Ah Mahon úr! kezdé – ez nem nekem való. Gyönyörű életmód az igaz, de
már tovább nem birom kitartani. Ugyan mondja csak, soha sem látják önök
itt a napot?
– Óh isten ments; felelém én – dehogy nem, sőt igen. Mult Mihálynapján
két óra hosszat sütött s azóta is néha néha csak kibujt.
– Mily különös! mily nevezetes! folytatá ő sohajtva – hogy mi
Angolhonban mind erről oly keveset tudunk! de őszintén megvallva, én nem
hiszem hogy valaha hozzá tudnék szokni ehhez a Laplandhoz – vagy
Irlandhoz akarám mondani – bocsánat a tévedésért; és most, még egyet
szabadjon kérdenem, mindig igy élnek önök?
– Bizony, körülbelül ily formán; ködös időkben meglátogatjuk egymást,
mint ön is tanúja ennek, s az ember úgy hozzá szokik a sötétséghez, hogy
föl se veszi.
– Ah ne mondja; én részemről soha sem tudnék hozzá szokni, ne is
kisértsenek, én megszoktam a napvilágot; gyermekkorom óta, mintegy ötven
éve, folyvást láttam, és soha sem tudnék igy vaktában tapogatózni. Nem
mintha nem érezném magam végetlenül lekötelezve szives látásáért – de –
de – jobb szeretnék haza menni.
– De bevárja ön legalább mig megvirad – mondám – s nem induland ily
szurok sötétben?
– Óh, valóban, mi ezt illeti, ez mit sem tesz – ugy látszik, ez
országban nincs sok külömbség a nap és éj között.
És igy ő minden lehető ellenvetésem daczára, makacsúl ragaszkodott
elindulási feltételéhez – s még ugyan azon este elvitorlázott a
Waterfordi partról, kivánván egészséget, boldogságot, s komoly remegő
hangon mondá:
– Még egyszer, bocsásson meg Mahon ur, ha igazságtalan vagyok; de én
csupán azt az egyet óhajtanám, hogy bár csak kissé világosabb volna
önöknél Irlandban! –


EGY APA.
(BULWER. _The Caxtons_.)
A spanyol háborúban, hol és mikor? nem tartozik ide – egy franczia
tisztet valék szerencsés elfogni, ki vélem egy rangu, t. i. főhadnagy
volt. Érzelmeink annyira öszhangzók valának, hogy ő csakhamar
legmeghittebb barátommá vált, kivel életemben birtam. Ő durva katona
volt, kivel a világ roszúl bánt, de azért nem haragudott a világra, s
állitá, hogy elvette jutalmát. Becsület volt bálványa s ennek öntudata
kipótolta minden egyéb veszteségét.
Akkor mindketten önkénytesek valánk a külszolgálatban – a szolgálatok e
legroszabbikában a polgárháborúban; ő az egy félen, én a másikon;
mindketten alkalmasint rászedve az ügy által, melyhez külön külön
szegődtünk.
Házi viszonyaink közt is volt némi hasonlatosság. Egy figyermeke volt,
kit honán és becsületén kivűl, mindennél inkább kedvelt. Nekem is volt
akkor egy, bár nehány évvel ifjabb fiam. Rendesen e fiúkról beszéltünk,
rajzolva jövőjüket s közölve egymással reményeinket, álmainkat.
Reményeink és álmaink egyenlők valának. Rővid idő alatt megbizottakká
levénk. Foglyom azonban a főhadi szállásra küldetett s nem sokára
kicseréltetett.
Aztán nem találkozánk egész a múlt évig. Párisban lévén akkor, régi
barátom után tudakozódtam s megtudám, hogy R...ben, a fővárostól kevés
órányira lakik. Meglátogattam őt. Házát üresen és elhagyatva találtam.
Épen az nap vitetett börtönbe, iszonyu bünnel terhelten. Láttam őt
börtönében és saját ajkairól hallám történetét. Boldog hite szerint,
fija becsületes emberek elvei és szokásaiban nőtt fel, s kilépvén a
nevelésből, hozzá jött lakni R...be. Az ifju ember gyakran járt Párisba.
A franczia ifju szeret mulatni, s mulatni lehet Párisban. Az atya ezt
természetesnek találta, s önmagától vont meg némieket, hogy fia
vágyainak eleget tehessen.
Kevéssel az ifju megérkezte után, barátom azt vevé észre, hogy lopják.
Szekrényeiben tartott pénzének minduntalan híja volt, anélkül hogy tudná
vagy sejtené a tolvaj kilétét. A tettnek éjjel kellett véghez vitetnie.
Elbújt és lesbe állt. Egy lopózó alakot látott besuhanni, látta mint
alkalmaza álkulcsot a zárba – ekkor előugrott, megragadta a tolvajt s
benne saját fiját ismerte meg.
Mi volt itt az atya teendője? Barátom érzékenyen dorgálta meg fiját,
aztán átadta neki a szekrény kulcsát.
– Vedd mindenem; szólt, – inkább legyek koldús, mint fiamat tolvajnak
tudjam.
Az ifju javulást igért s törődöttnek látszék. – Páris csábjairól
beszélt, a játék asztalról, és más egyébről. Felhagyott a naponkénti
Párisba rándulásokkal. Úgy látszott, hogy tanulmányokra adja magát.
Kevéssel ezután éjjeli útonállások hire ejté a környéket rémülésbe.
Álarczos és fegyverzett emberek utasokat raboltak ki, sőt házakba is
törtek.
A rendőrség éber lőn. Egy éjjel barátom ajtaján egy régi tiszttársa
kopogtatott. Az idő későn volt, az agg-katona – ki, mint enmagam, béna –
már ágyban. Lesietett s megtudá szolgájától, hogy öreg barátja
sebesülten és vérezve hajlékában keres menhelyet. A seb azonban csekély
volt. – A vendég az országuton támadtatott és raboltatott meg. Másnap
reggelén az illető hatóság fürkészetet rendelt. A kirabolt leirá kárát –
ez nehány ötszázas bankjegyből állott tárczájában, melyre neve és
czimere volt himezve. A vendég ebédre maradt. Délelőtt a fiu bejő
atyjához. A vendég megrezzen látására: barátom észrevevé elsáppadását.
Kevéssel ezután, elgyengülés ürügye alatt a vendég szobájába vonúl s a
házi urat kéreti magához. – Barátom! mond ő – megteszed nékem e
szivességet? Küldj a városi tanácshoz s kérd vissza az általam
benyújtott személy leirást.
– Lehetlen, szólt a házi ur – mily szeszély ez?
A vendég megrázkódott. – A manóba! mondá – vén napjaimra nem akarok
mások iránt szigorú lenni. Ki tudja mi birta e tettére a rablót, ki
tudja mily összeköttetései lehetnek becsületes emberekkel, kiket bűne
örökre meggyalázna! Jó Istenem! mi vár reá ha felfedeztetik!
Gályarabság! gályarabság!
– S mi más? a rabló tudhatta, mire adja fejét!
– De tudhatta e azt atyja? kérdé a vendég.
Egy eszme czikázta át bajtársamat: két kezénél fogta barátját. – Te
elsáppadál fiamat meglátván – láttad-e már őt ezelött, hol és mikor?
szólj!
– Múlt éjjel a párisi úton. Az álarcz félre csúszott. Kérd vissza a
személy leirást.
– Tévedsz – mondá barátom nyugodtan – én fiamat ágyában láttam s
áldásomat adtam reá, mielőtt lefeküdtem!
– Akarom hinni; felelt a vendég, soha se hagyja el ezentúl ajkaimat kora
gyanú, de kérd vissza a személy leirást!
A vendég még az nap vissza utazott Párisba. Az atya fiával ennek
tanulmányairól beszélgetett; szobájába kisérte őt, megvárta mig
lefeküdt, s már már menni készült, midőn az ifju igy szólt:
– Atyám, elfeledted rám adni áldásod!
Az atya visszatért, kezét fia fejére tevé, és imádkozott. Ő hiszékeny
volt – mint az atyák szoktak lenni. Meg volt győződve, hogy barátja
csalódott. Lefeküdt és elaludt. Egyszerre, éjfél táján felébredt s úgy
tetszett – (saját szavait idézem) „ugy tetszett, beszélte ő, mintha egy
hang keltett volna fel álmamból, egy hang, mely igy szólt: Kelj fel és
ügyelj! Rögtön felkeltem, világot gyujték s fiam szobája felé mentem. Az
ajtó zárva volt. Kopogtattam egyszer, kétszer, háromszor – semmi
felelet. Fenn hangon szólitni őt nem mertem, nehogy a cselédeket
felverjem. Lementem az udvarba s a ló-ólba néztem. Saját paripám ott
ált, de fiamé – nem. Paripám nyeritett: vén volt mint magam, –
csata-lovam Mount St. Jeannál! – visszalopóztam; fiam ajtajánál a fal
árnyába vonúltam s kioltám mécsemet. Úgy rémlett, mintha magam is tolvaj
volnék.“
Reggeli szürkület előtt barátom az alsó folyosó ajtaját halkan nyilni
hallá; a lépcsőkön valaki felfelé jött – a mellette lévő ajtó zárában
egy kulcs nyikorgott – az atya a sötétben látatlanul besuhant fia mögött
a szobába.
Hallá a gyujtó-szer csaholását – a szobára gyér világ ömlött, de még
maradt ideje a szorosan mellette lévő ablak függönyei mögé rejtőzni. –
Az előtte lévő alak pár perczig mozdulatlan állott s hallgatózni
látszék; fejét majd jobbra majd balra forditá, arczát fekete rút álarcz
fedé, minőt farsangban szokás használni. Az álarcz levétetvén a valódi
látható lőn, s ez – fia arcza volt-e? egy becsületes ember fiáé? –
sáppadt volt az a gyáva rémülettől és kisérteti; nehéz izzadás cseppek
ültek a homlokon; a szem mereven nézett s fehérét vér futotta el. Az
egész alak, halál torkában álló gyáva mintaképe volt.
Az ifju szekrényéhez ment vagy inkább csúszott, felnyitá azt, egy
rejtek-fiókot húza ki s belé helyezé kiüritett zsebei tartalmát és a
félelmes álarczot; az atya halkan közeledék, átnézett vállain, s a
fiókban meglátá a tárczát, melybe barátja neve volt himezve. E közben a
fiu elővette pisztolyait, ovatosan lebocsátá ezek sárkányait s épen el
akará rejteni, midőn atyja megragadá karjait.
– Rabló! ezeknek még csak most veendjük hasznát! riadott mögötte.
A fiú térdei összekoczogtak; egy kiáltás irgalomért tört elé ajkairól;
de a gyáva idegek első összerázkodása után, látva hogy nem
törvényszolga, de egy atya kezei szorítják karjait, visszanyerte ama
nyomorú bátorságot, mely szégyen pirtól nem, s csupán pillanatnyi
veszélytől retteg.
– Csitt! szólt ő – ne vesztegesd szemrehányásokkal az időt, mert a
rendőrök, tartok tőle, nyomomban vannak. Igen jó, hogy itt vagy,