Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 1

VILÁG FOLYÁSA.
BESZÉLYEK.
ANGOLBÓL
BÉRCZY KÁROLY.
HARMADIK KÖTET.
PEST, 1854.
SZÁMVALD GYULA SAJÁTJA.
(Emich Gusztáv bizománya.)
Pest, 1854. Emich Gusztáv könyvnyomdája, uri utcza 8. sz.


TARTALOM.
AZ ARAB CSILLAGÁSZ 1
HORATIO SPARKINS 35
A SZERELEM ZARÁNDOKA 69
ÖRDÖG MARKA 125
EGY APA 143
A MÓR HAGYOMÁNYA 157
ELVESZTETT PARADICSOM 195
A VÁRPARANCSNOK ÉS A JEGYZŐ 209


AZ ARAB CSILLAGÁSZ.
(WASHINGTON IRVING. _Alhambra_.)
Ős időkben, sok század év előtt, Granadán egy Aben Habuz nevű mór király
uralkodott. Megpihent hoditó volt ő, azaz ifjabb napjait folytonos csata
és zsákmányolás közt élve le, most midőn gyönge és élemedett lőn,
nyugalom után sovárgott, mit sem ohajtva inkább, mint az egész világgal
békében élni, s babérjait a szomszédoktól elcsikart birtokkal együtt
nyugodtan élvezni.
Történt azonban, hogy ezen szerfölött eszélyes és békeszerető öreg
fejedelemnek ifju vetélytársakkal gyült meg a baja, herczegekkel, kikben
az ő korábbi hir és harcz vágya lángolt s kik igen sok hajlamot
mutattak, őt az atyjaikon elkövetett sérelmekért számadásra vonni. Saját
országának némely távolabb fekvő tartományai is, melyeket ifju ereje
napjaiban kemény fegy alatt tartott, nyugalomért sovárgó jelen korában
lázadással s azzal fenyegeték, hogy őt fővárosa falai közé szorítják. E
szerint mindenfelől ellenség által környezve, minthogy ennek jöttét a
Granada körüli vad magas sziklabérczek könnyen elfödheték, a
szerencsétlen Aben Habuznak folytonos vigyázat és félelem között kelle
élni, soha sem tudhatván, mely oldalról támadtatik meg.
Hiába épitetett őrtornyokat a hegyekre s helyezett minden szorosra
őröket oly parancscsal, hogy éjen át tűzzel, napközben füstel adják
hírül az ellen közelgtét; szemes ellenei, kijátszva minden ovatosságát,
majd egy majd más vonalon, melyre nem is gondolt, törtek elő, és orra
előtt pusztitva el tartományait, foglyokkal és zsákmány-rakodtan tértek
a hegyekbe vissza. Volt e valaha békeszerető és pihenni vágyó hoditó,
hasonló kényelmetlen helyzetben?
Mialatt Aben Habuzt e zavarok és bántalmak epeszték, egy vén arab orvos
érkezett udvarába. Ősz szakálla övéig folyt le s a hajlott kornak minden
jelét viselé; pedig mégis csaknem mindig gyalog jött Egyiptomból semmi
egyéb segélylyel, mint egy hieroglyphekkel jelölt bottal kezében. Hire
megelőzte őt. Neve Ibrahim Ebn Abu Ajeeb volt; azt mondák róla, hogy
Mahomed kora óta él s Abn Ajeebnek, a próféta társai utolsójának fia, s
hogy még mint gyermek követte Amru hóditó seregét Egyiptomba, hol az
ottani papoktól tanulta hosszu évsoron át a sötét tanokat s különösen a
büvészetet.
Mi több, még azt is beszélték, hogy ő az élet meghoszabbitásának titkát
felfedezvén, ez által lőn képes két század óta élni, ámbátor már öreg
korában jutván e felfedezéshez, csak ősz fürteit s homloka ránczait
örökítheté.
E csodateljes öreg embert sok tisztelettel fogadta a király, ki a
korosabb fejdelmek szokásához képest, az orvosokat nagy becsben kezdé
tartani. Saját palotájában akart neki lakosztályt kijelölni, de a
csillagász inkább egy barlangot választa, ama hegy oldalában, mely
Granada városa fölött emelkedik, s ugyan az, melyen később az Alhambra
épült. E barlangot ő tágabbra ásatá, annyira hogy téres magas csarnokot
képeze kerek nyilással tetején, melyen ő az eget és rajta a csillagokat
délidőben is szemlélheté. E csarnok falait egyiptomi hieroglyphekkel,
cabalisticus rajzokkal s csillagok jegyeivel irta tele, bensejét pedig
granadai mesterek által saját vezérlete alatt készített szerekkel
butorozta, miknek titkos tulajdonságaikat egyedül csak ő tudta.
Rövid időn a bölcs Ibrahim megbizott embere lőn a királynak, ki minden
felmerülő esetben hozzá fordult tanácsért. Aben Habuz egy alkalommal a
szomszédok méltatlanságai ellen kelve ki, ama nyugtot nem engedő
szakadatlan őrködést panaszlá melylyel berontásaik ellen kell magát
védenie; panasza végeztével, a csillagász perczig szótlan maradt, aztán
igy felelt:
– Tudd meg ó király, hogy Egyiptomban létemkor, én ott egy hajdankori
pogány papnő által készitett nagy csodaművet láttam. Borsa város mellett
egy hegyen, honnan Nilus völgye áttekinthető, egy kos alak állott, a
koson pedig egy kakas, mindkettő rézből öntve és sarkon forduló.
Valahányszor betöréssel lőn a vidék fenyegetve, a kos az ellenség
irányába fordult s a kakas kukoríkolt, mire a város lakói mind a
veszélyt, mind pedig mely oldalról közeleg az, megtudták, s ideje korán
intézkedhettek ellene.
– Az isten nagy! kiáltott fel a békeszerető Aben Habuz; mily kincs volna
nekem egy ily a környező hegyekre felügyelő kos, aztán meg egy ily
kakas, mely a veszély idejében kukoríkolna! Allah Akbar! mily biztosan
alhatnám palotámban hasonló őrökkel ennek tetején!
A csillagász bevárta a király elragadtatásának csillapultát, aztán
folytatá:
– Miután a győzelmes Amru (nyugodjék békével) meghóditá Egyiptomot, én
az ország vén papjai közt maradtam, hogy megtanuljam bálványimádó hitük
szertartásait s magamévá tegyem ama titkos tanokat melyekért ők oly nagy
hirben állanak. Egy ízben a Nilus partján egy öreg pappal beszélgetve
ültem, midőn ez ama roppant pyramisokra mutatott, melyek az elterülő
pusztaságon hegyekként emelkednek. Minden mire mi oktathatunk, szólt ő,
semmi az e pyramisokban rejlő tudományhoz képest. A középső gúla kellő
közepében van egy temetkezési szoba s ebben mumiája azon főpapnak, ki e
bámulatos gúla épitését segéllé, s véle van eltemetve egy csudálatos
tankönyv, mely mindennemű tudomány és bűvészet titkait magában foglalja.
E könyv Ádámnak adatott bukása után s nemzedékről nemzedékre szállva
bölcs Salamon királyé lett, ki ennek segítségével épité a jeruzsalemi
templomot. Miként jött végre e gúla épitőjének birtokába, ezt csak az
tudja ki mindeneket tud.
– Midőn az egyiptomi pap e szavait hallám, szívem égett e könyv
birhatásaért. A hóditó sereg katonáin kivül, született egyiptomiak
szolgálatival is rendelkezhettem: munkához fogtam tehát ezekkel, s a
gúla szilárd tömegébe mindaddig fúrtam, mig roppant fáradsággal bensőbb
és rejtek folyosói egyikébe jutottam. Ezen fölfelé félelmes tömkelegen
át menve, sikerült behatnom a gúla kellő közepébe, épen ama temetkezési
szobába, hol a főpap múmiája századok óta feküdt. Itt keresztültörtem a
múmia külső hüvelyeit, kibontottam a számtalan lepel és kötelékből s
végre megtaláltam keblén a becses kötetet. Reszkető kézzel vevém azt fel
s kitapogatózva a gúlából, ott hagytam sötét és néma koporsójában a
múmiát a feltámadás és utolsó itélet napjáig.
– Abu Ajeeb fia! mondá Aben Habuz; te valóban sokat utaztál s láttál
csodálatos dolgokat; de hát mit használ nekem a gúla rejtelme s bölcs
Salamon tankönyve?
– Épen e könyv tanúlmányozása által, ó király! lettem én jártas a
bűvészet minden nemében s rendelkezhetem szellemekkel terveim
kivitelében. Ennélfogva a borsai talizmán titka is ismeretes előttem, s
képes vagyok hasonlót, sőt még becsesb tulajdonokkal birót késziteni.
– O bölcs fia Abu Ajeebnek, kiálta Aben Habuz; ily talizmán többet érne
a hegyek minden tornyánál s a szorosok valamennyi őrénél. Alkoss nekem
egy ily védszert, s álljon kincstáram egész tartalma rendelkezésedre.
A csillagász teljesítendő a fejedelem kivánságát, rögtön munkához
látott. Magas tornyot építetett az Albacym hegy tetején álló királyi
palotára. A torony Egyiptomból s mint állittatik, a pyramisok egyikéből
hozott kövekből épült. Felső részét kerek csarnok tevé, kelet dél nyugot
és észak felé nyiló ablakokkal, mindenik ablak előtt asztal állt, melyen
mint saktáblán, fából kivágott kicsided lovas és gyalog sereg volt
elhelyezve, képmásával együtt az e tájon uralkodó fejedelemnek. E kivül
még minden asztalhoz egy hajtűnél nem nagyobb lándzsácska tartozott,
melybe némi Chaldeus jegyek valának vésve. E csarnok rézajtaja mindig
zárva tartatott egy nagy aczél lakat által, melynek kulcsát a király
birta.
A torony tetején érczből öntött mór lovag sarkon forduló alakja volt
látható, egy kezében paizsal, másban felfelé tartott lándzsával. A lovag
arczczal a városra nézett, mintha őrködnék fölötte, de ha ellenség
közelgett, rögtön kellő irányba fordult s kiszögzé lándzsáját.
Midőn e talizmán elkészült, Aben Habuz alig várta az alkalmat próbára
tehetni erejét, s épen oly hőn óhajta most egy beütést, mint azelőtt
nyugalom után áhítozott.
Kivánsága nem sokára tellyesült.
Egy kora hajnalon a torony őre hirül hozá, hogy az ércz-lovag arcza
Elvira hegyei felé fordult, s hogy lándzsája egyenesen a lope-i szoros
felé van irányozva.
– Pörögjenek a dobok, harsanjanak meg a trombiták csatára, s egész
Granada talpon legyen! parancsolá Aben Habuz.
– Ó király, szólt a csillagász, soha se nyugtalanitsd városodat, s ne
szólítsd csatára vitézeidet; nincs nekünk erőre szükségünk elűzni
elleneidet. Bocsásd el szolgáidat s menjünk egyedül a torony titkos
csarnokába.
Az öreg Aben Habuz a még öregebb Ibrahim Ebn Abu Ajeeb karjára
támaszkodva ment fel a torony lépcsőzetén. Felnyiták a rézajtót s
beléptek. A lopei szoros felé nyiló ablakot nyitva találták.
– Ezen irányban van a veszély, mondá a csillagász; jer közelebb ó
király, s nézd ez asztal rejtelmét.
Aben Habuz király a piczi fa szoborkákkal megrakott sakk-táblaszerű
asztalhoz lépett s végtelen meglepetésére tapasztalta, hogy azok egytől
egyig mozognak. A lovak szökdeltek és ágaskodtak, a harczfiak
fegyvereiket forgaták, s a dob és trombita hangja, a kardok csattogása,
a paripák nyeritése olyszerü lágy halk morajba összefolyva volt
hallható, mint nyáron át a méhdöngicsélés a déli árnyékban szunnyadónak.
– Tekintsd ó király, folytatá a csillagász, e jelenetet annak
bizonyságaúl, hogy ellenségeid most is táborban vannak. Ama hegyek
között, a lope-i szoroson kell nekik előjönni; ha rettegést és zavart
akarsz csak okozni s azt, hogy életveszteség nélkül vonúljanak vissza,
akkor e bű lándzsa tompa végével üss a szobrok közé; de ha vérontást
kivánsz, élével vágj közibük.
A békeszerető Aben Habuz vonásai kissé elkékedének, remegő mohósággal
nyúlt a bű lándzsa után, s ősz szakálla rezgett fuldokló örömében.
– Fia Abu Ajeebnek! kiálta fel; úgy hiszem egy kis vér nem fog ártani.
Ezt mondva, a bű lándzsa élével a törpe szoborkák közé vágott, néhányra
a tompa véggel ütött, mire az elsők halottként terültek el, a többi
pedig össze elegyedve s egymás ellen fordulva harczolt.
A csillagász alig birta a legbékeszeretőbb fejdelem kezét nyugvásra s
arra birni, hogy valamennyi ellenségét ki ne végezze: végre sikerült
neki őt a toronyból lehozni s a lope-i szoros melletti hegyekbe
vizsgálókat kiküldeni.
Ezek oly hirrel tértek vissza, hogy a Granada előtti sierra közepén egy
keresztyén had nyomult elő, de pártszakadás támadván közöttük,
fegyvereiket egymás ellen forditák, s nagy vérontás után visszavonúltak
a határszélre.
Aben Habuz el volt ragadtatva a talizman hatásától.
– Valahára, mondá, békében élhetek, s elleneim hatalmamban vannak. Ó
bölcs fia Abu Ajeebnek, mivel hálálhatom meg neked e jótéteményt?
– Egy öreg bölcsész igényei, ó király, csekélyek és egyszerűek; csak azt
engedd, hogy barlangomat illendő remete lakká alakíthassam, s meg vagyok
elégedve.
– Mily nemes a valódi bölcs mérséklete! viszonzá Aben Habuz, alattomban
örülve a jutalom olcsóságán. Előhivatta kincstárnokát, s megyhagyta
neki, hogy Ibrahimot a remete-lak felszerelésére kivántató összegekkel
lássa el.
A csillagász most több rendbeli szobát vágatott a kemény sziklában,
melyek csillagvizsgáló csarnokával összefüggésben lennének; aztán pompás
ottomanokkal és pamlagokkal bútoroztatá ezeket, s a falakat a legdúsabb
Damask szövettel vonatta be.
– Koros ember vagyok, mondá, s nem fekhetem tovább csontjaimmal kő
ágyakon, s e nyirkos falakra is szükséges a lepel.
Fürdői is voltak, ellátvák minden nemével az illatos szereknek és
regényes olajaknak. – Mert a fürdő, gondolá, nélkülözhetlen a kor
merevségének egyensúlyozására s visszaadni a tanulmányok által
összezsugorodott test friss voltát s hajlékonyságát.
Termeibe számtalan ezüst és kristály vilárt függeszte, mikben az
egyiptomi sírokban talált rendelvény szerinti szagos olaj égett. Ezen
olaj kifogyhatlan volt s a mérsékelt napvilághoz hasonló szelíd
világitást terjeszte. – A napfény, mondá, nagyon erőszakosan és
vakítólag hat az öreg ember szemeire, s a lámpa-világ sokkal összeillőbb
egy bölcsész tanulmányaival.
Aben Habuz kincstárnoka megnyögött a remete-lak felszerelésére naponként
kivánt összegek terhe alatt, s panaszait a király elé terjeszté. A
királyi szó azonban ki volt mondva; Aben Habuz vállat vonita: – Türelem,
szólt, e vén ember Egyiptom roppant düledékei s a pyramisok bensejéből
vette bölcsészi elvonultságának eszméjét; de mint minden dolognak, ugy e
barlang felszerelésének is egyszer csak vége szakad majd.
A királynak igaza volt, a remete-lak valahára elkészült, s pompás
föld-alatti palotát képeze.
– Ki vagyok elégitve, szólt ekkor Ibrahim Ebn Abu Ajeeb a
kincstárnokhoz; most már magányomba zárkozom, s időmet tanulmányoknak
szentelem. Nincs többé semmi óhajtásom, épen semmi, kivéve egy kis
mulatságot, mely az észlelés pihenő közeiben némi szórakozást szerezzen.
– Ó bőlcs Ibrahim, kivánj tetszésed szerint; köteles vagyok magányodat
minden kellékkel ellátni.
– Én tehát nehány tánczosnőt kivánok; mondá a bölcsész.
– Tánczosnőt! viszhangozá az elbámult kincstárnok.
– Igen, tánczosnőket; felelt komolyan a bölcs; nehány elég lesz, mert
hiszen én kevés igényű s könnyen kielégithető öreg ember és philosoph
vagyok. Azonban ifjak legyenek és szépek, mert a szépség és ifjuság
látása frissitőleg hat a hajlott korra.
Mig a bölcs Ibrahim Ebn Abu Ajeeb ily ildomosan tölté idejét a remete
lakban, a békeszerető Aben Habuz dühös szobor csatákat vivott tornyában.
Dicsteljes dolog is volt az egy hozzá hasonló csendes viseletű öreg
emberre nézve, hogy ily könnyen viselhete háborút s hogy szobájában,
csak ugy mulatva, csoport legyekként törülhete el egész seregeket.
Egy ideig szabad tért engede ő tomboló szeszélyeinek, sőt betörésekre is
ingerlé szomszédjait; de ezek lassankint únni kezdék az ismételt
vereségeket, s végre egy sem merte átlépni a határszéleket. Az ércz
lovag hónapokon át mozdulatlan állott nyugodt talapzatán, egyenesen a
légbe feltartott lándzsájával, s az érdemes öreg fejdelem sajnosan kezdé
nélkülözni szokott foglalkozását s az egyhangu nyugalmas életben
zsémbessé lőn.
Egy napon végtére a talizman ércz lovag hirtelen megfordula sarkán s
előre szegzett lándzsájával a Guadix hegyek felé mutatott. Aben Habuz
tornyába sietett, de a mondott irányban lévő bűvös asztalon mindent
nyugodtan talált; egyetlen szobor sem mozdult helyéből. E körülményen
felakadva, lovas csapatot külde vizsgálódni a hegyek közé.
A lovagok három nap mulva vissza tértek.
– Minden hegyszorost kikutattunk, jelenték, de egyetlen sisakot vagy
gerelyt sem veheténk szemügyre. Kirándulásunk összes eredménye egy
elragadó szépségű keresztyén hölgy, kit délszakban forrás mellett alva
találtunk, s foglyul hozánk.
– Egy elragadó szépségű hölgy! kiálta fel Aben Habuz, mialatt szemei
lelkesedéstől ragyogtak; hozzátok őt előmbe.
A gyönyörű leány, parancsához képest, elébe vezetteték. A pazar
fényüzésnek ama pompájával, mely az Arab uralom idejében a Góthspanyolok
közt divatozék, volt ez öltözve. Tündöklő fehérségű gyöngyök vegyültek
holló fürtei közé; homlokán szemeinek ragyogásával vetélkedő ékkövek
csillogtak. A nyakát körülfolyó aranylánczról kis ezüst lant függött le
oldalára.
Sötét szemeinek villanásai tűz szikrákként pattantak Aben Habuz korhadt
gyulékony szivébe; lépteinek bájszerű uszását látva, keringett vele a
világ.
– Legszebbike a nőknek, kérdé elragadtatva; ki és mi vagy te?
– Ama góth herczegek egyikének leánya, kik nem rég e tartományokon
uralkodának. Atyám seregei mintegy bűv hatalom által vesztek el e hegyek
közt, ő számüzetett, leánya pedig fogoly.
– Őrizkedjél ó király! sugá Ibrahim Ebn Abu Ajeeb; a leány egyike lehet
ama északi boszorkányoknak, kikről már hallottunk, s kik gyakran
legcsábitóbb alakot öltenek, hogy megronthassák a vigyáztalant. Ugy
tetszik, mintha szemeiből varázs erőt s minden mozdulatából bűbájt
olvasnék. Bizonyosan ez lesz a talizmán által mutatott ellenség.
– Fija Abu Ajeebnek, felelt a király; te, megengedem igen bölcs ember s
nagy szellem-idéző vagy, az asszonyok körül azonban mód nélkül járatlan.
E tudományban én senkinek sem engedek, nem, még magának bölcs Salamonnak
sem, mind a mellett hogy annyi sok feleséget és rabnőt tartott. E
hölgyre nézve, én mi veszélyest sem látok benne, sőt igen szépnek
találom s megnyerte tetszésemet.
– Halld ó király! viszonzá a csillagász, talizmánom által én neked sok
győzelmet szereztem, de a zsákmányban soha nem osztozám. Engedd hát
nekem e bitang fogolyt, hadd vidítsa fel magányomat ezüst lantjával. Ha
valóban tündér, én birok ellenszerekkel mik varázs erejével daczolnak.
– Mit? még több nő kell? kiálta Aben Habuz. – Hát nincs még elég
mulattató tánczosnőd?
– Tánczosnőim vannak, igaz, de nincsenek énekesnőim. Pedig nagyon jól
esnék néha néha egy kis dallás, felderíteni tanulmányokban elfáradt
lelkemet.
– A manóba, remetés követeléseiddel! mondá türelmetlenül a király. E
hölgyet én magamnak szemeltem ki, s igen gyönyörködöm benne, épen ugy,
mint Dávid, bölcs Salamon apja, gyönyörködött a Shunamita Abisag
társaságában.
A csillagász további kérelmei s szorgalmazásai még tagadóbb válaszra
ingerlék a királyt, – igen boszús kedélylyel váltak el egymástól.
A bölcs, remeteségébe zárkozott a kedvetlen ügy fölött tépelődni;
mielőtt elment volna azonban, még egyszer inté a királyt, őrizkednék
veszélyes foglyától. De hol van az öreg szerelmes, ki tanácsra hallgat?
Aben Habuz tökéletes rabja lett szenvedélyének. Egyetlen iparkodása
volt, magát a góth szépség szemeiben szeretetre méltóvá tehetni.
Ifjusága nem nagyon ajánlhatá őt, az igaz, de annál inkább gazdagsága, s
a vén szerelmes többnyire bőkezű is szokott lenni.
A granadai Zacatin legdrágább keleti árui felhányattak; selymek,
ékszerek, roppant értékü gyémántok, válogatott illatok, minden mit Ázsia
és Afrika ritkát és becsest nyujthatott, a herczegnőre halmozva lön.
Színjátékok és ünnepélyek minden nemei rendeztettek mulattatására:
dalmüvek, táncz, tornák, bika viadalok; Granada egy időre szakadatlan
fényben uszásnak lön színhelyévé.
A góth herczegnő e ragyogó pompát ugy tekinté mint ki a nagyszerű
életmódot megszokta. Mindent, rangjának vagy inkább szépségének tartozó
hódolatként fogadott; mert a szépség a rangnál is tulzóbb szokott lenni
követeléseiben. Sőt alattomban örűlni látszott, ha a királyt oly
költségekre veheté, mik alatt kincstára megnyögött, s ha aztán e
határtalan pazarlást mindennapi dolognak nézheté.
A tiszteletre méltó szerető tehát legnagyobb törekedése és bőkezűsége
mellett sem hizeleghete magának a nő szive megnyerésével. Ez haragosan
soha sem nézett ugyan reá, az igaz, de mosolyogva sem. Mihelyt
szerelméről kezdett beszélni, a hölgy ezüst lantját zendité meg; valami
mysticus varázs volt e hangokban. A fejdelem azonnal szunyadni kezdett,
ellenállhatlan szender lepte el, s fokonként álomba merűlt, melyből
csodásan épülten de egy időre egészen lehűtött szenvedélylyel ébredt
fel. Ez ugyan vágyainak nem volt épen megfelelő; de ellenben e
szendergések kellemes álmokat hoztak, mik tőkéletesen lebékózták a
szunnyadó szerelmes érzékeit; és igy, ő folytatta álmodozásait, mi alatt
egész Granada korholta elkábultságát s zúgott a zenére vesztegetett
kincsekért.
Végre olyszerü veszély tornyosult Aben Habuz fejére, mely ellen
talizmánja őt nem védheté. Lázadás ütött ki fővárosában, s palotáját
fegyveres gyülevész nép fogta körül, élete s keresztyén kedvesének élete
ellen fenyegetőzve. Régi harczias szellemének egy szikrája röppent fel
kebelében. Maroknyi testőr csapattal támadta meg s űzte szét a
lázadókat, s a főlkelést csirájában elfojtá.
A rend visszaállitása után fölkereste a csillagászt, ki még mindig
remeteségébe zárkozottan a neheztelés keserű falatán rágódott.
Aben Habuz engesztelő hangon szólitá őt meg.
– Ó bölcs fia Abu Ajeebnek, szólt, te jól megjóslád a szép fogoly által
reám háromolható veszélyeket; mond meg hát azt is, te ki oly éles
észszel vagy előre látó, miként háríthatom el azokat magamról?
– Távolitsd el körödből az okot – e hölgyet.
– Inkább országomtól válok meg; kiálta Aben Habuz.
– Te mindkettő elvesztésének nézesz elébe; viszonzá a csillagász.
– Ne légy oly szigoru és haragos, ó legmélyebb elméjü philosoph; vesd
egy mérlegbe a fejdelem és szerető kettős baját, s mutass utat módot a
fenyegető vész megelőzésére. Nem gondolok én hirnévvel, nem hatalommal,
nekem csak nyugalom kell; ó volna bár egy csöndes menhelyem, hova a
világ s annak zaja, fénye, gondjai elől menekülhetnék, s hol hátralévő
napjaimat háborgatlan szerelemnek szentelhetném.
A csillagász egy perczig bokros szemöldei alól tekinte reá.
– S mit adnál, ha egy ily menhelyet szereznék neked?
– Magad határozhatnád meg jutalmadat, s bár mi lenne az, ha csak
hatalmamban állna teljesitése, oly szentűl, minthogy élek, megadnám.
– Hallottál e már ó király Irem kertjéről, a boldog Arábia csodaműveinek
ezen egyikéről?
– Hallottam e kertről; a korán „Hajnal hasadás“ czimű czikkében van róla
emlités; sőt e kivül Mekkából jött vándoroktól is bámulatos dolgokat
hallottam róla beszélni, de eddig csupán üres meséknek tartottam ezeket,
olyanoknak, minőket távol országokban járt utasok szoktak egyre másra
regélni.
– Ne tartsd meséknek ó király az utazott emberek tapasztalásait; jegyzé
meg komolyan a csillagász; a világ széleiről hozott becses
tanritkaságokat foglalnak azok magukban. Az Irem kertet és palotát
illetőleg, mi ezekről mondatik, az mind való: saját szemeimmel láttam
mindkettőt – figyelj kalandomra, mert vonatkozással bir az a te
kérelmedre.
– Ifju napjaimban, mint pusztaságot lakó arab, atyám tevéit őrizém. Az
Aden pusztán haladva át, a tevék egyike eltévedt a többitől s elveszett.
Több napig jártam utána, s egy napon déltájban, tikkadtan s elfáradva,
pihenni dőltem, s egy pálma fa árnyában gyér vizű forrás mellett
elaludtam. Felébredvén, roppant város kapuja előtt találtam magam.
Bemenék s nagyszerü utczákat és téreket láttam, de mind néma volt és
lakatlan. Igy jártam keltem, mignem egy dicső palota és kerthez értem,
mely temérdek szökő kút és halastó, lugas és virág és izletes gyümölcsű
fákkal vala ékes; de még folyvást egyetlen lélek sem volt látható. Erre
én e magány által megrémülten elsiettem, s a város kapuján kilépve
megfordultam még egyszer visszatekinteni; de már ekkor minden eltünt, s
csak a végetlen sivatag terült el előttem.
Nem messze aztán egy idős dervissel, ki a táj őshagyományai és
rejtelmeiben jártas volt, találkozván, elmondám néki esetemet. Ez, mondá
ő, a nagy hirü Irem kert, a sivatag csodáinak egyike. Néha néha
mutatkozik az csak hozzád hasonló vándorok szemeinek, megörvendeztetvén
azokat tornyok és paloták és diszes berkek látásával, aztán elenyészik s
csupán a pusztai magány marad. Története pedig következő. Hajdankorban,
midőn e vidéket az Additák lakták, Sheddad király, fia Adnak s
dédunokája Noénak, fényes várost alapíta itt. Elkészültével,
nagyszerűségét látva, szive kevélység és nagyravágyásban fuvalkodott
fel, s egy királyi palota épitését határozá el, kertekkel, melyek a
koránban említett mennyei paradicsommal vetélkedjenek. Az ég átka
azonban elbizottságáért utólérte őt. Mind ő, mind alattvalói
eltörültettek a földről, s a fényes város és palota és kertek örökös
varázszsal lőnek illetve, mely őket emberi szem elől elfödi, s csak
időnként engedi láthatni, hogy a király bűne örök emlékü maradjon.
E történet ó király s a látott csodák lelkembe vésődtek, s későbben,
midőn Egyiptomba s itt bölcs Salamon könyvének birtokába jutottam,
határozattá érett bennem visszatérni és Irem kertjét még egyszer
megszemlélni. Ugy tevék; a rejtély jártas szemeimnek nyilvánult, s én
elfoglalva Sheddad palotáját, nehány napig ez édenben időztem. Az
őrszellemek bűv hatalmamnak engedelmeskedének, s felfödözék ama varázs
erőt, melyel e kert létesült s később láthatlanná lesz. Hasonló palotát
és kertet, ó király, én csinálhatok neked, akár itt is, a város fölé
emelkedő hegy tetején. Mert hiszen nem ismerek-e én minden titkos bűv
erőt? s nem vagyok-e bölcs Salamon tankönyve birtokában?
– Ó bölcs fija Abu Ajeebnek, kiálta fel vágy remegve Aben Habuz; te
valóban dús tapasztalatú utas vagy s bámulatos dolgokat láttál és
tanultál! Teremts nekem ily édent, s kivánj akár mit, ha bár országom
fele része lenne is.
– Hajh! felelé az előbbi; jól tudod, hogy öreg ember s könnyen
kielégithető bölcsész vagyok; minden jutalom, mit kérek, az első teher
hordó állat a rajta lévő teherrel, mely e palota kapuján bemenend.
A fejedelem szivesen egyezett ez olcsó árba, s a csillagász megkezdé
munkálatait. A hegy tetején, közvetlenül földalatti remete laka fölött,
hosszu folyosót épitetett, mely egy erős torony közepe alatt végződik.
A torony kül-csarnokának magasan domboruló boltive alatt izmos
kapuszárnyak zárták el a bejárást. E kapu homlokzatára a csillagász
saját kezeivel faragott egy roppant idomu kulcs alakot, a külcsarnok
boltivére pedig egy óriási kezet. Hatalmas talizmánok voltak ezek,
melyek fölött ő ismeretlen nyelven mondatokat ismételt számtalanszor.
Midőn e mű elkészült, két napra csillagászi termébe zárkozott, s
rejtélyes varázslatokkal foglalkozék, a harmadikon fölment a hegyre, s
az egész napot tetején tölté. Az éj késő órájában jött le, s Aben
Habuznak jelenteté magát.
– Valahára ó király, elkészültem munkámmal. A hegycsúcson áll a
legdiszesebb palota, minőt valaha emberi agy kigondolhatott, vagy emberi
szív kivánhatott. Vannak ékesnél ékesb csarnokai, termei, bájló kertjei,
hideg forráskútai, illatos fürdői; szóval az egész hegy paradicsommá van
alakítva. Irem kertjéhez hasonlólag, nagy hatalmu bű-szó védi s rejti el
halandók fürkésző szemei elől, kivévén azokat, kik a talizman titkát
birják.
– Elég, vágott közbe örvendetesen Aben Habuz, holnap virradatkor azonnal
felmegyünk s átveszszük. – A boldog fejdelem keveset aludt ez éjjel.
Alig csillámlott meg az első napsugár Sierra Nevada hólepett fokán,
midőn ő már lovára ült, s válogatott csekély kisérettel lovagolt fel egy
meredek és keskeny uton a bérczre. Mellette, fehér paripán, a góth
herczegnő nyargalt drága kövekkel ragyogó ruhában, s az ezüst lanttal
oldalán. A csillagász a király másik oldalán mendegélt hieroglyphes
botjára támaszkodva, miután ő soha semmiféle lóra nem ült.
Aben Habuz kiváncsian tekinte fel meglátni a tündöklő kastély tornyait s
a kerteknek a magasban elnyúló terraszait; de semmi ilyest nem fedezhete
fel.
– Épen ebben fekszik rejtelme és biztonsága a palotának, – mondá a
csillagász; mig a varázsilletett kapun át nem haladsz, s magad a
birtokba nem helyezéd, addig semmit sem lehet látni.
A külcsarnokhoz közeledve a csillagász megállott, s a bolt íven és a
kapu fölött lévő faragott kulcs és kézre mutatva folytatá:
– Ezek, ugymond, a bejárást megtiltva őriző talizmánok. Mig ama kéz le
nem nyúl s meg nem ragadja a kulcsot, sem emberi hatalom se bűbájos
mesterség nem vehet erőt e hegy urán.
Mig Aben Habuz tátott szájjal s néma csodálattal bámulta e természet
fölötti talizmánokat, a herczegnő paripája előre haladt s a kapu felé, a
folyosó közepéig vitte őt.
– Im, kiáltá a csillagász, ez a nekem igért jutalom, az első állat a
rajta lévő teherrel, mely a bűvös folyosón bemenend.
Aben Habuz mosolyogva hivé hogy az őreg ember csak tréfál, de midőn
látta hogy ez komolyan veszi a dolgot; ősz szakálla reszketett mérgében.
– Abu Ajeeb fia! szólt komor arczal; minő kétértelműség ez? Te jól tudod
az igért jutalom értelmét: az első teher hordó állat terhestől, mely e
palota folyosójába lép. Vedd a legerősebb öszvért ólaimból, rakd meg