Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 4

Ahmed herczeg elhatározá magát. – Megszököm e nékem gyülöletes börtönné
vált palotából, mondá, s mint szerelem zarándoka az egész világot
bejárom ez ismeretlen herczegnőért. – A toronyból világos nappal, midőn
mindenki ébren volt, szökni bajosan lehetett volna; éjjel azonban a
palota alig őriztetett, miután a herczegtől, ki fogságában mindig oly
szenvedőleg viselte magát, hasonló merényt senki sem várt. De mint
igazodjék el az éji homályban, s a neki egészen ismeretlen környékben?
Eszébe jutott a bagoly, ki éjjel szokott kibotorkálni, s kinek minden
rejtek utat kell ismernie. Fölkeresvén őt remeteségében, földtani
ismereteiről kérdezősködött. A bagoly erre iszonyu önbizott arczczal
felelt:
– Tudnod kell, ó herczeg, kezdé, hogy mi baglyok igen régi és terjedt
család vagyunk, ámbár már kissé lement napunk, és Spanyolhon minden
részében birunk romvárakat és omlatag palotákat. Alig van torony a
hegyeken, erősség a rónán, vagy bástyafal a városokban, hol ne
szállásolna valamely testvérem, nagybátyám vagy rokonom, s midőn én e
számos atyafiságot látogatni jártam, bekukkantam minden szögletbe, s az
ország minden rejtekével ismerős lettem.
A herczeg nem győzött eléggé örülni a bagoly helyirati tudományának,
tudtára adá neki bizalmasan forró szerelmét s szökési szándékát, kérve,
lenne társa és tanácsnoka. – Eredj! szólt kedvetlenül a bagoly, hát oly
madár vagyok-e én, ki szerelmi dolgokba avatkozzék? én, ki egész időmet
elmélkedésnek és a holdnak szentelem?
– Ne érezd magad megsértve, ó ünnepélyes bagoly, felelt a herczeg, vond
el magad egy időre a holdtól és elmélkedéstől, nyujts elillanásomban
segédkezet, s mindened leend, mit szived csak ohajthat.
– Megvan ez már nekem, viszonzá a bagoly; néhány egér elegendő szerény
asztalomra, e falhasadék elég tágas tanterem, s egy hozzám hasonló
philosoph mit kivánhatna egyebet?
– Gondold meg, ó legbölcsebb bagoly, hogy mialatt szobádban álmodozol s
a holdat bámulod, tehetségeid a világnak el vannak veszve. Lesz idő,
mikor majd uralkodó leendek, s főrangu és méltóságos hivatalba foglak
tehetni.
A baglyon, mindamellett hogy bölcsész s az életszükségeket nélkülözni
tudó volt, fogott a dicsvágy, s végre rábiratott a herczeg által, hogy
megszökjék vele, vezetője és védője legyen vándorutjában.
A szerelmes gyorsan szokta terveit létesiteni. A herczeg összeszedte
drágaságait, s magához rejté mint utazási tőkét. Még azon éjjel
lebocsátkozott a torony egy erkélyéhez kötött övén, átmászott a
Generalife külső falain s a bagoly által vezérelve még hajnal-pirkadás
előtt szerencsésen kimenekült a hegyekbe.
Itt tanácsot tartott vezetőjével az ut további folytatása fölött.
– Ha tanácsolhatnék, szólt a bagoly, én részemről a Sevillába menetelt
javallanám. Tudnod illik, hogy több év előtt én ott nagybátyámat, egy
köztiszteletü hatalmas baglyot, látogattam meg, ki, e város alcazarjának
egy rom szárnyát lakta. Éjjeli kirándulásaim alkalmával gyakran vettem
észre egy magányos toronyban égő világot, s egyszer az ablakhoz szállva
rájöttem, hogy e fény egy arab büvész mécseséből származik; bűbájos
könyvekkel volt ő környezve, vállán pedig meghitt öreg hollója ült, ki
vele jött Egyiptomból. Én ismerős vagyok e hollóval s tudományom nagy
részét neki köszönhetem. A büvész azóta meghalt, de a holló még mindig a
toronyban lakik, mert e madarak bámulatos hosszu életüek. Ó herczeg,
keresd fel e hollót, nagy jövendőmondó és szellemidéző az, sőt jártas a
sötét tanokban is, miről a hollók s különösen az egyiptomiak, nagy
hirben állanak.
A herczegre mélyen hatott e tanács ildomossága, s ehezképest Sevillának
vette utját. Uti társa kedvéért csak éjjel utazott, nappal pedig
valamely sötét barlangban vagy romladó őrtoronyban hevert, mert a bagoly
jól ismert minden rejtekhelyet s a régiségek iránt nagy hajlamot
tanusitott.
Végre egy reggel, hajnal hasadtakor Sevillához értek, hol a népes utczák
zaját és világosságát gyülölő bagoly a városon kivül egy odvas fában
ütötte fel tanyáját.
A herczeg bement a kapun s csakhamar feltalálta a büvész tornyát, mely a
város többi házai fölé akként emelkedék, mint a pálmafa a pusztaság
bokrai fölé; s ez valósággal ugyanazon torony volt, mely még mai nap is
áll, s Giralda a sevillai mórtorony név alatt ismeretes.
Hosszu csigalépcsőn ment fel a torony tetejére, s megtalálta a
cabalisticus hollót, egy vénrejtelmes, őszfejü és boglyas tollu madarat,
hályoggal szemén, mi őt oly kisértetszerüvé tevé. Egy lábán
gubbaszkodott s fejét félre forditá, hogy ép szemével a padlóra rajzolt
diagramot vizsgálhassa.
A herczeg hódoló alázattal, mit e tiszteletre méltó külső s
természetfölötti bölcseség ihletett beléje, közeledett hozzá.
– Megbocsáss legvénebb és legmélyebb eszü holló, rebegé, ha egy perczre
zavarom világ csodáját alkotó tanulmányidat. A szerelem egy növendékét
látod magad előtt, ki tanácsodat kéri, mint lelhetné föl szenvedélye
tárgyát?
– Az az, felelé jelentékeny pillantással a holló, te jósló tehetségemet
akarod próbára tenni. Jer, mutasd tenyeredet, hadd magyarázzam meg a
szerencse titokteljes vonalait.
– Bocsánat, szólt a herczeg, nem a sors végzeteibe tekinteni jöttem,
miket Allah halandó szemei előtt rejtve tart, én szerelem zarándoka
vagyok s csak vándor-utam vezérfonalát keresem.
– S nem érted el még czélodat e szerelmes Andaluziában? mondá a vén
holló reá pislogva egy szemével; s különösen, nem értél czélt e vig
Sevillában, hol minden narancsfa árnyában fekete szemü hölgyek
tánczolják a zambrát?
A herczeg elpirult s kissé megütődött, ily szabadon hallván beszélni a
féllábával már sirban lévő vén madarat.
– Hidd nekem, mondá komolyan, nem vagyok az a csavargó könnyelmü
kalandor, a kinek tartasz. Andaluzia fekete szemü hölgyei, kik
Guadalquivir narancs berkeiben tánczolnak, engem nem érdekelnek. Én egy
ismeretlen és szeplőtelen szépet keresek, e képmás eredetijét; s kérve
kérlek, hatalmas holló, ha csak tudományod vagy mesterséged körében van,
adj nekem utasitást, hol találhatom őt fel.
Az őszfejü hollót visszahökkenté a herczeg komolysága.
– Mi közöm énnekem, felelé szárazan, szépséghez és ifjusághoz? én csak a
régit és korhadtat, s nem az újat és virulót látogatom, én a sors
hirmondója vagyok, ki halál jóslatokat károgok kémény tetőről, s
szárnyaimmal csattogok beteg emberek ablakainál. Másutt keress
utmutatást ismeretlen szépedhez.
– S hol keressem ezt, ha nem a bölcseség fiainál, kik a végzet könyvében
jártasak? Tudd meg, hogy én királyi herczeg vagyok, a csillagok által
végzetszerüen egy rejtelmes vállalatra jelölve ki, mitől országok jövője
függhet.
Alig hallotta meg a holló, hogy ez ügy szerfölött fontos, melyben a
csillagok is érdekelvék, azonnal megváltoztatá hangját és modorát, s
mélyen figyelt a herczeg történetére. Bevégeztével igy felelt:
– E herczegnőt illetőleg, részemről nem adhatok értesitést, miután én
nem szoktam kertekben s hölgyek lugasaiban röpkedni; de siess Cordovába,
s keresd fel ott a nagy Abderahman pálma fáját, mely a fő moshea
udvarában áll; e fa tövében egy hires utazót találandsz, ki a világ
minden vidékét bejárta s királynék és herczegnők kedvencze volt. Ő
bizonyosan utba fog igazithatni.
– Ezer köszönet e becses tanácsért, szólt a herczeg. Élj boldogul,
legtisztelendőbb varázsnok.
– Élj boldogul, szerelem zarándoka – viszonzá hidegen a holló, s ismét a
diagram vizsgálatába merült.
A herczeg kisietett Sevillából, fölkereste uti társát a baglyot, ki még
mindig a faoduban gunyasztott, s megindult Cordova felé.
Függőleges kertek s Guadalquivir bájos völgyét ellepő narancs és czitrom
ligetek közt érkezék e város kapuihoz, hol a bagoly egy homályos
falüregbe repült fel, a herczeg pedig bement fölkeresni a nagy
Abderrahman által hajdankorban ültetett pálmafát. Ez a fő moshea
udvarának közepén narancs és czyprusfák közt emelkedék a magasba. –
Dervisek és fakirok ültek csoportokban az oszlopzatok alatt, s a hivők
közől néhányan, mielőtt a mosheába lépnének, a kutaknál végzék
mosdásaikat.
A pálmafa tövében ülő csoportozat élénken figyelt szavaira egynek, ki
nagy könnyüséggel látszott beszélni környezőihez.
– Ez lesz ama hires utazó, gondolá a herczeg, ki engem ismeretlen
herczegnőmhez útasitand.
A tömeg közé vegyült, de mennyire meghökkent, tapasztalván, hogy az,
kinek beszédére minden ember figyel, nem egyéb mint egy papagály, ki az
ő világoszöld ruhájában, okoskodó szemeivel s délczeg búbjával,
önmagával igen megelégedett madárnak látszik.
– Mint van az, kérdé a herczeg a körülállók egyikétől, hogy ennyi sok
komoly egyén örömét lelheti egy madár csacsogásában?
– Nem tudod, kiről beszélsz, felelé a kérdezett, e papagály ama hires
persiai papagály ivadéka, ki regemondó tehetségei által oly nagy nevet
szerze magának. Kelet minden tudománya kis ujjában van, s költeményeket
ép oly készséggel szaval, mint a mily gyorsan beszélni tud. Több
külföldi udvarnál mulatott s mindenütt a miveltség csodájaként
becsültetett. Kegyencze volt a szépnemnek is, mely a verseket szavalni
tudó okos papagályokat nagy becsben szokta tartani.
– Elég, vágott szavába a herczeg, e kitünő utassal magán beszédbe kell
bocsátkoznom.
Ezt megnyeré s elmondá utazása czélját. Alig emlité azonban, midőn a
papagály oly rikácsoló hangos nevetésbe tört ki, hogy szinte a szemei is
könyekben usztak.
– Bocsánat jó kedvemért, mondá, de engem a szerelemnek már csak puszta
emlitése is megnevettet.
A herczegre roszúl hatott az idétlen tréfa.
– Hogyan? kérdé, hát nem a természet fő titka, nem az élet ős elve, nem
a rokonszenv köz lánczolata-e a szerelem?
– Az ám a manó! szakasztá őt félbe a papagály, kérlek, hol tanultad ezen
érzelgő fecsegést? hidd el a szerelem egészen kiment a divatból, jó
társaságban s szellemdus emberek közt hallani sem lehet róla.
A herczeg, barátjának a galambnak egészen különböző véleményére
emlékezve felsohajtott. Pedig e papagály, gondolá, udvarokban élt,
gavallér és szellemdusnak látszik, s az ugynevezett szerelemről még sem
akar tudni. – Nem akarván a szivében csordultig telő érzelmet továbbá is
nevetség tárgyává tenni, egyenesen látogatásának közvetlen czéljára tért
át.
– Mondd meg nékem legtökéletesb papagály, folytatá, te ki a szépek
legtitkosb rejtekeibe bejárattal dicsekhetel, nem találkoztál-e hosszu
utazásaid alatt e képmás eredetijével?
A papagály körmei közé vette a képet, s fejét egy oldalról másra
forgatván, szemeivel felváltva nézegeté azt.
– Becsületemre, mondá, csinos arcz; igen csinos; de mikor az ember annyi
csinos arczot lát, ha sokat utazik, hogy alig – de lassan – engem ugyse
– most már emlékezem – nem lehet kétség, ez Aldegonda herczegnő; miként
is feledhetém őt, kinek oly választott kegyencze valék?
– Aldegonda herczegnő! viszhangozá a herczeg; s hol találhatom őt fel?
– Csendesen, csendesen! szólt a papagály, feltalálni könnyebb őt, mint
elnyerni. Ő a Toledóban uralkodó keresztyén király egyetlen leánya, s
azoknak a minden-lébe-kanál csillagászoknak holmi jóslatai
következtében, a világtól, tizenhetedik születés napjáig, elzárva
tartatik. Nem fogod megláthatni őt – ez halandónak lehetlen. Én
mulattatása végett eléje bocsáttatám, s egy világot látott papagály
becsületszavára mondom, hogy sok nálánál együgyűbb herczegnővel is
társalogtam már.
– Egy bizalmas szóra kérlek, kedves papagályom; sugá a herczeg. Én
korona-örökös vagyok, s egykor még trónon fogok ülni. Látom, hogy te
szép eszü madár vagy s forogtál a világban. Nyujts nekem segédkezet e
herczegnő elnyerhetésében s én udvaromnál magas hivatalba helyezlek.
– Szivesen, felelt a papagály, csakhogy e hivatal majd lehetőleg valami
gondtalan állomás legyen, mert mi lángeszek nem igen szeretünk dolgozni.
Megegyeztek hamarjában; a herczeg ugyanazon kapun, melyen bejött, ismét
kisietett Cordovából; előhivta a baglyot a falüregből, s mint
rokontudóst mutatta őt be az uj utitársnak, s igy szépen tovább utaztak.
A haladás azonban a herczeg nyugtalanságához mérve igen lassu volt; a
papagály fényes életmódhoz volt szokva s nem szerette reggeli álmát
zavartatni; mig más részről a bagoly délig aludt s igen sok idő veszett
el hosszu délesti pihenései által. Régiségtani hajlama is egy akadálya
volt az utnak: meg kellett állni minden omladéknál, meg kellett
szemlélni azt, s ő a vidék minden romvára vagy tornyáról hosszas
legendákat meséle. A herczeg azt reménylé, hogy a bagoly és papagály,
mindkettő tudós madár lévén, gyönyörködni fognak egymás társaságában, de
soha sem csalatkozott jobban. Örökös pörlekedésben állottak. Az egyik
lángész volt, a másik philosoph. A papagály verseket idézett, uj müveket
birálgatott és csekélységek fölött volt ékesen szóló: a bagoly mindezt
haszontalanságnak tekinté, s csak a metaphysikát tartotta dicsőnek.
A papagály dalokat dudolgatott, tréfált és élczeket szórt komoly
szomszédjára s irtózatosan kaczagott saját élczein; mely eljárást
viszont a bagoly méltósága sértéseként tekinté, s daczolt és morgott és
pöffeszkedett, és néha egész nap egy szót sem szólt.
A herczeget sokkal inkább elfoglalák ábrándos álmai s a gyönyörüséges
herczegnő arczképének szemlélése, sem hogy társai zsörtölődésére sokat
ügyeljen. Igy utaztak át Sierra Morena vadregényes szorosain, La Mancha
és Castilia nap által letarolt sikjain, s partjain az „arany Tájó“-nak;
mely tündéres kigyózataival Spanyolhon és Portugal felét befonja. Végre
egy sziklafokon épült s bástyákkal és tornyokkal körülvett erős várost
láttak meg, mely alatt a Tájó folyam vad hullámokkal zugott el.
– Ime, kiálta fel a bagoly, ez itt Toledo ős nevezetes városa, s
régiségeiről nagy hirben álló. Nézzétek e tiszteletreméltó templomokat
és tornyokat, időtől szürkék azok s legendai nagyság lebeg fölöttük, –
bennük sok ősöm elmélkedett.
– Puff! szakitá félbe ünnepélyes elragadtatását a papagály; mi közünk
nekünk a régíségekhez, a legendákhoz, és ön őseihez? Nézd inkább
herczegem, mi sokkal érdekesb, az ifjuság és szépség tanyáját, a te
sokáig keresett herczegnőd lakhelyét.
A herczeg a papagály által mutatott irányba nézett, s kies zöld mezőben,
a Tájó partján viruló kert ligetei között egy diszes palotát pillanta
meg. Épen olyan volt e hely, minőnek a galamb festé az arczkép
eredetijének lakását. Dobogó szivvel tekinte reá. Talán e pillanatban
is, gondolá, ez árnyas ligetekben andalog a szép herczegnő, vagy könnyü
léptekkel lejt a téres erkélyzeten, vagy talán a büszke födelek alatt
nyugszik! – Közeledvén tapasztalá, hogy a kert falai igen magasak s
daczolnak a megmászással, körűle pedig fegyveres őrök járnak körszemlét.
A herczeg a papagályhoz fordult. – Ó legtökéletesb madár, szólt hozzá,
te fel vagy ruházva az emberi nyelv adományával. Siess e kertbe, keresd
fel lelkem bálványát s mondd, hogy Ahmed herczeg a szerelem zarándoka,
csillagoktól vezérelve érte jött a Tájó virányos partjaira.
A követségére büszke papagály a kert felé repült s átkelve a magas
falakon, miután kis ideig a berkek és lugasok fölött lebegett, egy
patakra hajló kerti lak erkélyére ereszkedett. Itt benézvén a terembe, a
herczegnőt látta pamlagára dőlten s egy papirszeletre meredő szemekkel,
mialatt halvány arczát könyek nedvesiték.
Megborzolván kissé szárnyait, világoszöld ruháját megegyengetvén s
fej-bubját előre emelvén, udvarias mozdulattal melléje helyezé magát a
papagály, aztán telhető szelid hangon igy szólt:
– Szüntesd könyeidet szépséges herczegnőm, vigasztalást jöttem hozni
szivednek.
A herczegnő felriadt az emberi hang hallására, de megfordulván s csak a
zöld ruhás hajlongó kis madarat látván; – hajh! mily vigasztalást
hozhatnál te nekem, mondá; tekintve, hogy te csak egy papagály vagy?!
A papagályra érzékenyen hatottak e szavak.
– Már hiszen én magam idejében sok szép hölgyet megvigasztaltam, felelé,
– de hagyjuk ezt most. Jelenleg egy királyi herczeg követeként jövök.
Tudd meg, hogy Ahmed, a granadai herczeg, éretted jött, s e perczben
Tájó virányos partján táboroz.
E szavakra a szépséges herczegnő szemei, koronája gyémántjainál is
fényesebben ragyogtak. – Ó papagályok legkedvesbike, sipegé; te valóban
örvendetes hirt hozasz, mert én már kimerült és beteg valék s csaknem
halálra gyötrött az Ahmed hüsége fölötti kétség. Siess vissza hozzá s
mondd néki, hogy levelének minden szava szivembe van vésve s hogy
költeményei lelkemnek tápja. Mondd néki azonban azt is, hogy irántami
szerelmét fegyverrel kezében is kell tanusitnia, holnap van tizenhetedik
születésnapom, s atyám a király ekkorra nagy tornát hirdetett, több
herczeg lépend a sorompók közé, s a győztes kezemet nyerendi jutalmul.
A papagály ismét szárnyra kelt s keresztül csörtetve a berkeken,
visszarepült oda, hol a herczeg várt reá. Ahmed a fölötti öröme, hogy az
imádott arczkép eredetijét nem csak fel – de hozzá vonzódónak és hűnek
is találta, csupán azon szerencsés halandók által képzelhető, kiknek
osztályrészül jutott éber álmaikat valósithatni s az árnyékot
megtestesiteni; csak egy zavará elragadtatását – a közelgő torna. S
valóban Tájó partjain már mindenfelé fegyverek csillogtak s megharsantak
trombitáik a fényes kisérettel érkező lovagoknak, kik az ünnepélyben
részt venni délczegen haladtak Toledo felé.
A herczegnő bájainak hirét inkább emelvén mint elhomályositván tizenhét
éves koráig a világ elől zárva tartatása, több hatalmas herczeg kérte
meg kezét, atyja azonban, a nagy mértékben eszélyes király, hogy
részrehajlás által ellenségeket ne szerezzen magának, oda utasitá őket,
hogy fegyver határozzon közöttük. A kijelelt vetélytársak közől többen
erő és ügyességről hirhedettek valának.
Mily balkörülmény a szerencsétlen Ahmedre nézve, ki sem fegyverrel
ellátva nem volt, sem bánni azzal nem tudott. – Ó én boldogtalan
herczeg! kiálta fel, hogy egy bölcsész szemei előtt, magányban kelle
neveltetnem! Mi hasznomra van nekem az algebra és philosophia szerelmi
ügyekben? Ó Eben Bonabben! mért mulasztottad el, engem a
fegyverforgatásban oktatni?
Ekkor a bagoly megszólalt, ájtatos imával kezdvén beszédét, minthogy jó
muzulman volt.
– Allah Akbar! az Isten nagy! kezeiben van minden rejtett ügy – ő
kormányozza a herczegek sorsát. Halljad ó herczeg! ez ország telve van
rejtelmekkel, miket csak az olyan láthat, ki mint én, tudomány után
sötétben is képes tapogatózni. – Van a közel fekvő hegyekben egy
barlang, e barlangban egy vas asztal, a vas asztalon bűvös
fegyverkészület fekszik, mellette pedig varázsilletett harczi mén áll,
mely oda több nemzedék előtt záratott.
A herczeg bámult a csodán, mig a bagoly, nagy karika szemeivel
pislantva, s füleit hegyezve folytatá:
– Több év előtt atyám e vidékre, egy jószágán lévő toronyba utazván,
vele jöttem én is; s akkor időztünk e barlangban, s igy lőn előttem
tudva a rejtelem. Családunk őshagyománya ez s még igen kis bagoly-fiók
koromban hallottam nagyapámtól: hogy e fegyver-készület egy mór büvész
sajátja volt, ki, midőn Toledo a keresztyének által bevétetett, e
barlangba menekült s itt meg is halt, varázsszóval illetvén előbb
paripáját és fegyvereit, melyhez képest ezek csak mozlim által
használhatók, s ez által is csak napkeltétől délig. Ezen időközben velük
akárki legyőzhető.
– Elég, keressük fel e barlangot! sűrgeté Ahmed.
Legendadús barátja vezetése mellett a herczeg föllelé a kivánt helyet,
mely a Toledót környező sziklabérczes vadonok egyikében annyira el volt
rejtve, hogy csak egy bagoly egerésző szeme vagy egy régiségbuvár
lehetett képes a nyilásra akadni. Síri mécs kifogyhatlan olaja terjeszte
itt ünnepélyes világot. A barlang közepén levő vas asztalon feküdt a
bű-fegyverzet, hozzá támasztva egy lándzsa állt, s mellette az arab ló
harczra nyergelten, de szoborként mozdulatlanul. A fegyver rozsdafolt
nélkül ugy csillogott mint hajdanában, s a paripa is oly jó husban vala,
mintha most jönne a legelőről; s midőn Ahmed megsimogatá nyakát,
ágaskodni kezdett s olyat nyeritett örömében, hogy a barlang falai is
szinte megrázkódtak bele. E szerint bőven ellátva „nyargalható lóval s
forgatható fegyverrel“ a herczeg eltökélé magát megküzdeni a dijért a
közelgő tornán.
Az eseménydús reggel felderült. A sorompók készen álltak a Végán vagy is
a Toledo sziklafalai alatti sikon, hol egyszersmind dúsan szőnyegezett s
felvont selyem ernyők alatt árnyban tartott páholyok és karzatok
emeltettek a nézők számára. E páholyokba az ország valamennyi szépe
összegyült, alúl pedig apródjaiktól kisért tollas sisaku hősök
szökdeltek ménjeiken, legkitünőbbek lévén közöttük a mai tornán küzdendő
herczegek. Az ország valamennyi szépe azonban elhomályosult, midőn
Aldegonda herczegnő a királyi páholyban, s a világ bamuló tekintetének
először megjelent. Mindent felülmuló kecsei meglátására az ámulat moraja
terjedett el a tömeg közt, s az eddig, bájainak csak hire után kezére
vágyó herczegek, tizszeres vágygyal néztek az ütközet elé.
A herczegnő azonban szomorunak látszék. – Arczának szine minduntalan
változott s szemeit nyugtalan és elégületlen kifejezéssel jártatá körül
a tollas lovagok csoportjain. A trombiták már már jelt valának adandók
az összeütközésre, midőn a hirnök egy idegen lovag érkeztét jelenté, és
Ahmed a szin helyére nyargalt. Gyémántokkal rakott aczél sisak emelkedék
turbánja fölött, mellvérte aranynyal volt kiverve, kardja és gerelye Fez
müve, miknek markolata ékkövektől ragyogott. Arab lovának takarója
gazdagon himezve a földig ért, s a délczeg állat, ujra láthatván
fegyver-villogást, ágaskodott és prűszkölt és nyeritett. A herczeg
könnyüded büszke modora mindenki figyelmét felgerjeszté, s midőn „a
szerelem zarándoka“ név alatt jelenteték, a hölgyek soraiban általános
susogás és mozgalom keletkezett.
Ahmed a sorompókhoz lovagolt, de ezek bezárattak előtte; a tornában,
mondaték neki, részt csak herczegek vehetnek. Kijelenté ekkor nevét és
rangját. Még roszabb – ő mozlim volt, s nem vivhata ott, hol keresztyén
herczegnő keze a dij.
Vetélytársai fenyegető nagyratartással vették őt körül s egy szemtelen
viseletü és herculesi termetü lovag lenézve gyermeteg könnyű alkatát,
gunynyal illeté szerelmes czimét. A herczeg haragra lobbant. Párbajra
hivta ellenét. Szét mentek; aztán száguldva összeütközének, s az izmos
gunyoló, a bűlándzsa első érintésére nyergéből kivetve a fövenyen
hevert. Ezt a herczeg megeléglé, de hajh! pokoli fegyverrel és lóval
gyült meg a dolga – ha ezek egyszer mozgásba jöttek, mi sem állithatá
meg többé. Az arab mén a legsürübb tömeg közé rontott s minden akadályt
legázolt; a szelid herczeg ide s tova vágtatott a téren, s szegényt és
gazdagot, boldogot és boldogtalant földre teritett, módnélkül restelve
önkénytelen hősi tetteit. A király háborgott és dühösködött az
alattvalóin és vendégein elkövetett gyalázatért. Kirendelé testőreit –
percz alatt ezek is leüttettek lovaikról. Erre a király maga leveté
palástját, pajzsot és lándzsát ragadott s fellovagolt, hogy az idegent a
felség megjelenésével félemlitse meg. De fájdalom! a felség sem járt a
közembernél jobban – a gerely és paripa senkinek nem volt tisztelője;
Ahmed, véghetlen bánatára, teljes erővel a király ellen rugaszkodott,
kinek sarkai pillanat mulva levegőben voltak, és őmaga a porban
hentergett.
E perczben a nap délpontra ért; a varázs szó visszanyerte erejét, az
arab mén végig szökött a harcz téren, át a sorompón, a Tájóba ugrott s
keresztül uszva ennek vad hullámát, a léhltelen és alélt herczeget a
barlangba vitte, hol a vas asztal melletti helyét elfoglalva szoborként
állott meg. A herczeg szives örömest szállott le róla, s hogy a sors
további intézkedéseit elkerülje, a fegyvert visszatette helyére. Aztán
leülve, kétségbeesett állapotán, melybe őt e sátáni paripa és fegyver
helyezé, töprenkedett. Miként mutassa magát ismét Toledóban, miután
ennek lovagjait annyira megpiszkolta s a királyt is szégyenbe keveré? S
mit fog a herczegnő is gondolni durva és lázongó viseletéről? Aggodalom
telten, szárnyas követeit kiküldé hireket gyüjteni. –
A papagály elment minden nyilvános helyre és gyülekezetekbe, s nem
sokára egy sereg pletykával tért meg. Egész Toledo le van verve. A
herczegek eszméletlen vitettek a palotába, a torna zavarban oszlott
szét; minden ember a mozlim lovag hirtelen megjelenéséről, bámulatos
tetteiről, és sajátságos eltűnéséről beszél. Némelyek mór büvésznek
hiszik őt, mások emberi alakot öltött sátánnak, mig ismét mások
hagyományszerü történeteket regélnek hegyi barlangokban lévő elbűvölt
lovagokról, s ezek egyikének mondják őt. Abban mindnyájan megegyeznek,
hogy nem közönséges halandónak kell lennie, ki ily csodákat tőn, s a
legvitézebb legelső keresztyén harczosokat nyergeikből kivetette.
A bagoly éjjel repült ki a sötétlő város fölé, s háztetőkbe és
kéményekbe kapaszkodék. Aztán a királyi palotára szállt, mely Toledo
legmagasabb pontján állott, s huhogva járta be a bástyákat, teraszokat
és csatornákat, bekukkant nagy kancsal szemeivel minden nyiláson és
világitott ablakon, annyira, hogy két vagy három udvari hölgy görcsöket
kapott ijedtében. Csak midőn a hajnal kezdett a hegyek fölött szürkülni,
tért vissza egerészeti kirándulásából s a tapasztaltakat elmondá a
herczegnek.
– A palota legmagasabb tornya körül kémlődve, kezdé, egy ablakszárnyon
át a gyönyörü herczegnőt láttam. Nyugágyon pihent, szolgák és orvosok
által környezve, a nyujtott szereket azonban nem akará elfogadni. Midön
ezek távozának, levelet vőn elő kebléből, elolvasá és csókolgatá s
hangos zokogásba tört ki, ugy, hogy philosoph létem daczára, magam is
megindultam rajta!
Ahmed érzékeny szive e hirek hallattára elszomorodott.
– Nagyon is igazak voltak szavaid ó bölcs Eben Bonabben, mondá; bú és
bánat és álmatlan éjek osztályrésze a szeretőknek. Allah óvja meg a
herczegnőt sorvasztó befolyásától az ugynevezett szerelemnek!
Bővebb értesitések Toledóból megerösiték a bagoly jelentését. A városban
nyugtalanság és félelem uralkodott. A herczegnő a palota legmagasabb
tornyába vitetett, s az oda vezető folyosók szorosan őriztettek. Emésztő
mélakórság vett rajta erőt, melynek okát senki sem tudta kitalálni –
visszautasitott magától minden tápot, s hallani sem akart vigasztaló
szót. A legügyesb orvosok hasztalan kisérték meg rajta tudományukat, azt
hitték már, hogy valami bűverő gyakoroltatott ellene, s a király
felhivást tett közzé, nyilvánitván, hogy a ki meggyógyitja őt, a
kincstár legdrágább ékkövét nyerendi jutalmul.
Midőn a szögletben szundikaló bagoly e felhivásról értesült, tág szemeit
rejtélyesebben forgatá mint valaha.
– Allah Akbar! kiálta fel, szerencsés ember lehet az, kinek e gyógyitás
sikerül, csak a királyi kincstárból választani tudjon!
– Mint érted ezt, legtiszteltebb bagoly? kérdé Ahmed.
– Jól figyelj ó herczeg, arra mit mondani fogok. Tudod, hogy mi baglyok
tudós testület vagyunk s a homály- és penész-lepett tárgyakkal sokat
foglalkozunk. Utolsó kirándulásom alkalmával Toledo templomai – és
tornyaiba, egy ódondász bagoly társulatra akadtam, mely üléseit a
királyi kincstár boltives tornyában szokta tartani. Épen a kincstárban
felhalmozott gyémántok és ékkövek, arany és ezüst edények alakjai,
feliratai, rajzai s mindeniknek kora és hazája fölött vitatkozának; de
leginkább érdekelve látszának lenni bizonyos ereklyék és talizmánok
által, mik a kincstárban még góth Roderik idejéből maradának. Ezek közt
különösen egy keleti mivű s aczél lemezekkel erősitett szandalfa
szekrény volt, mysticus jelekkel boritva, miket csak kis számu tudósok
érthetnek. E szekrény felirása a társulat által már több ülésben
tárgyaltatott, s hoszszas és komoly vitatkozásokra adott alkalmat.
Jelenlétemkor egy, Egyiptomból imént érkezett igen öreg bagoly ült a
szekrény födelén s a felirást olvasgatá, és azt bizonyitotta ki belőle,
hogy a szekrény bölcs Salamon trónjának selyem szőnyegét tartalmazza,
mely Toledoba kétségkivül ama zsidók által hozatott, kik ide Jeruzsalem
pusztulása után menekültenek.
Bevégezvén ódondászati előadását a bagoly, a herczeg kis ideig
gondolatiba merülten hallgatott.
– Hallottam én már, törte meg a csendet, a bölcs Bonabbentől emlittetni
csodateljes tulajdonságait e talizmánnak, mely Jeruzsalem pusztulásakor
eltünt s örökre elveszettnek tartatott. A toledói keresztyének előtt