Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 8

követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s
még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s
követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig
nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a
törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.
Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a parancsnok rovására, a
káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk
börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró
arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.
Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott
tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen
legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.
Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap
felvirradt, a káplár in capilla, vagy is, a börtön kápolnájába tétetett
ki.
Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá
személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s
ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető
fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az
öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva
látta feléje közeledni.
– Mit hallok, kezdé, ön katonáim egyikét halálra itélteté?
– Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az
önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel
szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett
tanúvallomásokat.
– Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába
rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a
daczos aggastyán rovására kitüntethetni.
Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő
nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre
nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.
– Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba,
hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.
Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a
kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan
elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. A parancsnok meg
sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek
egyikébe el nem helyezé.
Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést
ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét;
megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót
állítatott a Plaza Nueva közepén.
– Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest
rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő
szélén.
– S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy
tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren
függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben
az escribano.
A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok
pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett
össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a
bástyafokra a várőrséget s a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző
halál harangját.
A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után,
tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve
könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily
büszkeségi szeszélynek.
– Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni
lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a
katonát.
A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat
jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a
halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt
fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez
képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott
törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és
önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében
s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A
vén parancsnok csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény
mosolylyal mérte őt végig.
– Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában;
ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold
magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.
Vége a III kötetnek.