Világ folyása (3. kötet): Beszélyek - 8

  követelése ismétlésével válaszolt, mire a tábornok egy még hosszabb s
  még törvényesebb élű viszon-választ adott; a parancsnok egyre tüzesebb s
  követelőbb, a tábornok egyre hidegebb és terjedelmesb lőn irataiban, mig
  nem az oroszlányszivű öreg katona tökéletes dühben őrjöngött hogy a
  törvényies perlekedés tömkelegébe ennyire bebonyolíttaték.
  Mig a ravasz escribano ekként mulatá magát a parancsnok rovására, a
  káplár ellen vizsgálat intézteték s ez előhozaték a fogház egy szűk
  börtönéből, melynek csak egy kis rostélyzott ablaka volt, hol vas-gyúró
  arczát mutathatá s barátai vigasztalását elfogadhatá.
  Az ernyedetlen escribano, régi spanyol szokáshoz képest az irott
  tanúbizonyságokból egész hegyet tornyoza fel, mikkel a káplár végképen
  legyőzetett. Gyilkolási vádban marasztaltatván el halálra lőn itélve.
  Hiába kért és fenyegetőzött a parancsnok, Alhambrából. A végzetszerű nap
  felvirradt, a káplár in capilla, vagy is, a börtön kápolnájába tétetett
  ki.
  Az öreg parancsnok látván, hogy a dolog már végletekig megy, elhatározá
  személyesen vetni magát közben. E czélból kirendelé disz-hintóját s
  ebben, testőreitől környezve, legördült az Alhambrából a városba vezető
  fasorok közt. Az escribano házához hajtatván, a kapuhoz hivatá őt ki. Az
  öreg parancsnok szeme fénylett, midőn a törvény emberét öröm vigyorogva
  látta feléje közeledni.
  – Mit hallok, kezdé, ön katonáim egyikét halálra itélteté?
  – Csak a törvény értelmében – a legszigorúbb igazság szerint, mondá az
  önmagával megelégedett escribano, torkát ráspolyozva, és kezeivel
  szárazra mosdva. Megmutathatom excellentiádnak a hitelesitett
  tanúvallomásokat.
  – Hozza ön ide, felelt a parancsnok. Az escribano hivatalszobajába
  rohant, végtelenűl örvendve, hogy ismét alkalma nyilt eszélyességét a
  daczos aggastyán rovására kitüntethetni.
  Egy zsák irattal tért vissza s egy hosszú vallomást kezde ügyesen pergő
  nyelvvel olvasni. Ezalatt temérdek ember csoportosúlt össze, előre
  nyújtott nyakkal s tátott szájjal hallgatózva.
  – Kérem önt nem jönne ki azon tolongó csordából, ide mellém a hintóba,
  hogy jobban halhassam szavát; mondá a parancsnok.
  Az escribano a hintóba lépett; az ajtó pillanat alatt reázáródott, a
  kocsis megsuhintá ostorát s öszvérek, hintó, őrök, minden, villámgyorsan
  elvágtatott, bámész ámulatban hagyva ott a sokaságot. A parancsnok meg
  sem is pihent addig, mig ragadmányát Alhambra legerősebb börtöneinek
  egyikébe el nem helyezé.
  Katonai modorú fegyverszüneti zászlót külde le ekkor, egyezkedést
  ajánlva – a jegyzőt a káplárért. A tábornok sértve érezé büszkéségét;
  megvető tagadással válaszolt s a káplár kivégzésére egy erős magas bitót
  állítatott a Plaza Nueva közepén.
  – Ho ho! igy játszunk hát? szólt a parancsnok s rendeletéhez képest
  rögtön bitófa emeltetett a Plaza Nueva-ra tekintő bástyafok kimeredő
  szélén.
  – S most, felelt a tábornok követének, akasztassátok fel, ha úgy
  tetszik, katonámat, de ugyanazon perczben, melyben ő lenn a téren
  függend, nézzetek fel s látni fogjátok, mint veri össze bokáit a légben
  az escribano.
  A tábornok kérlelhetlen volt; katona csapatok foglalák el a tért, dobok
  pörögtek, a harangok meghúzattak. Roppant műkedvelő csapat gyülekezett
  össze nézni a végrehajtást. Másrészről, a parancsnok is kirendelé a
  bástyafokra a várőrséget s a Torre de la Campana-ban meghuzatta a jegyző
  halál harangját.
  A jegyző felesége, egy egész apró escribano ivadékkal maga után,
  tolakodott keresztül a sokaságon s a tábornok lábaihoz borulva kérve
  könyörgött; ne áldozná fel férje életét s gyermekei és saját jövőjét ily
  büszkeségi szeszélynek.
  – Jobban ismeri ön az öreg parancsnokot, mondá, sem mint kétkedni
  lehetne hogy fenyegetését foganatba veszi, ha ön felakasztatja a
  katonát.
  A tábornokot legyőzék a könyek, a siránkozás s a csipegő fajzat
  jajveszéklése. A káplárt őrizet alatt felküldé Alhambrába, még mindig a
  halálra itélt fogoly mezében, csuklyás barátként; de folyvást emelt
  fővel és vasgyúró arczczal érkezett ez meg. Cserébe, az egyezkedéshez
  képest az escribano követeltetett. A nem rég oly nagy szavú elbízott
  törvényes ember félholtan került ki börtönéből. Minden csacskasága és
  önhittsége elpárolgott; haja, mint mondják, csaknem megőszült félelmében
  s bamba levert pofával jelent meg, mintha már nyakán érezné a kötelet. A
  vén parancsnok csipőjére szegezvén két karját, nehány perczig kemény
  mosolylyal mérte őt végig.
  – Ezentúl barátom, mondá neki, mérsékeld buzgóságodat mások irányában;
  ne hidd magad oly igen biztosnak s mindenek fölött, jól meggondold
  magad, mielőtt egy öreg katonát törvényes fogásokkal akarnál kijátszani.
  Vége a III kötetnek.