Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 07

Tampa-Town városának új lakossága kereskedői és ipari üzletének nagy
buzgalmában a Gun-club érdekes munkálatait sem hagyta figyelmen kivül.
Ellenkezőleg még a legapróbb részletek iránt is szenvedélyes érdeklődést
tanusított. A városból a Stone’s Hillbe és vissza úgy özönlött a nép,
mintha processio vagy búcsújárás lett volna.
Már előre látható volt, hogy a kisérlet napján millió meg millió néző
tódul oda; mert már most is a szélrózsa minden irányából áradott a
néptömeg a keskeny földnyelvre. Európa kivándorolt Amerikába.
Meg kell adnunk, hogy eddigelé a tömeg kiváncsisága nem talált elegendő
táplálékot. Sokan azt remélték, hogy az öntésnél egész színjáték
szemléletében lesz részük és füstnél egyebet nem láttak. Ez a sóvár
pillantásokat nem elégítette ki. Ámde Barbicane azt akarta, hogy e
munkálatnál egyáltalában ne legyen néző közönség. Ezért káromkodtak,
morogtak és szidták őt; az elnöknek szemére vetették, hogy önkénykedő, a
mi éppenséggel nem «amerikai» tulajdonság. Csaknem lázadás tört ki a
Stone’s hilli védczölöpök mögött. Barbicane – amint tudjuk –
rendíthetetlenül megmaradt határozata mellett.
De mikor aztán a Columbiad teljesen készen volt, megengedte, hogy
megnézzék. Udvariatlanság, sőt oktalanság lett volna a közönség
érzelmeit semmibe sem venni, mindazonáltal az ő praktikus elméje
kihasználta a közönség kiváncsiságát és tőkét kovácsolt belőle.
A rengeteg Columbiad látása valami nagyszerű dolog volt; de hogy abba
bele is ereszkedjenek; az amerikaiakra nézve páratlan boldogság vala.
Azért egyetlen látogató sem akadt, ki erről az élvezetről lemondott
volna.
Gőzerővel fel és leszálló kosárkákban tették meg az útat. Minő őrületes
kedv hajtotta az asszonyokat, gyermekeket, aggokat oda, hogy a
szörnyeteg titkait megnézni, a szédületes mélységbe, le a fenékig
hatoljanak. Daczára annak, hogy fejenkint 5 dollárt kellett fizetni: két
álló hónapig özönlöttek a látogatók, úgy hogy a Gun-clubnak ez 500,000
dollár jövedelmet hajtott.
[Illustration: AZ ÜNNEPI EBÉD ZAJOS VOLT.]
Az első látogatók természetesen a Gun-club tagjai voltak, ez az ünnepnap
szeptember 25-dike volt. Barbicane elnök, Maston, Elphiston őrnagy,
Blombsberry ezredes, Murchison mérnök s több előkelő tagjai a
Gun-clubnak – számszerint tizen ereszkedtek alá. A hosszú vascsőben még
meglehetős meleg volt, szinte megfuladtak benne; hanem bezzeg a gyönyör
is felért evvel! A fenéken tiz személyre terített asztal várta őket és
villam világítá meg a fenékhelyiséget, mintha fényes nappal lett volna.
Számos válogatott fogás, mintegy az égből hullott alá a vendégek
számára, a legfinomabb franczia borok folytak a 900 láb mélységben
rendezett lakománál.
Az ünnepi ebéd igen élénk, sőt zajos volt. Ittak a földteke és holdja, a
Gun-club, az Unio, a hold, Phoebe, Selene egészségére. Mindezek a
tósztok a cső akusztikája segítségével mennydörgéshez hasonló erővel
hatoltak fel a föld szinére, hol a tömeg éljen riadalommal fogadta a tíz
vendég beszédeit.
Maston majd kiugrott a bőréből; kiabált, hadonászott; s egy országért
sem cserélte volna el helyét még akkor sem, «ha őt a megtöltött ágyú a
bolygók hazájába röpítette volna».


TIZENHETEDIK FEJEZET. Egy távirat.
A Gun-club által kezdett nagy munkálatok már készen voltak és mégis két
hónapig kellett arra várni, hogy a golyót a holdba röpítsék. Az
általános türelmetlenség e két hónapot két évnek tekintette. Eddigelé az
előkészítő munkák részletei napról-napra megjelentek az ujságokban és a
közönség sovár, szenvedélyes izgatottsággal csak ugy nyelte a betüket;
most azonban attól lehetett félni, hogy a közönségnek juttatott
«érdeklődés-osztalék» nagyon megcsappan, s mindenki megijedt annak a
gondolatára, hogy ezentul nem veheti ki részét a mindennapos
kedélyizgalomból.
De még sem történt így; valami igen váratlan, egészen rendkívüli,
hihetetlen, valószinűtlen dolog történt, a mi minden elmét újra
fanatizált, s az egész világot fokozottabb izgatottság martalékául dobta
oda.
Szeptember 30-dikán, délután 3 óra és 47 perczkor az irlandi Valentia és
az északamerikai tengerpart között elhelyezett kabelen egy távirat jött
Barbicane elnök czímére.
Az elnök felbontotta, elolvasta s ha még olyan nagyon is tudott magán
uralkodni, ajka szélei elsápadtak és szemei elhomályosultak a husz sor
olvasásakor.
A Gun-club levéltárában meglevő eredeti szöveg tartalma a következő:
Francziaország, Páris, szeptember 30, reggel 4 óra.
Barbicane, Tampa, Florida.
Egyesült-Államok.
Gömbölyű golyó helyett csináltasson hengeralakú löveget. Abban önnel
együtt megyek a holdba. Az Atlanta gőzhajón érkezem.
_Ardan Mihály._


TIZENNYOLCZADIK FEJEZET. Az Atlanta utasa.
Ha ez a rémületet keltő újság nem villamos dróton, hanem pecsétes
levélben, egyszerűen a postán jött volna, a franczia, irlandi és
amerikai táviró hivatalnokok nem tudták volna meg a tartalmát; akkor
Barbicane egy pillanatig sem jött volna zavarba. Okosan hallgatott
volna, hogy munkája iránt az általános tisztelet ne csökkenjen. Hiszen
igaz, lehetett abban a táviratban valami misztifikáczió is, annál
inkább, mert franczia küldi. Hát valószinű-e, hogy valakinek eszébe
jusson a holdba való utazás. És ha akad ilyen, vajjon nem kötni való
bolond-e, a kit az őrültek házának egyik czellájába, nem pedig golyóba
kell zárni?
No de a távirat tartalmát ismerték, mert a távirati közleményeknél nem
lehet titok. Ardan Mihály ajánlatát az Egyesült-Államokban mindenfelé
tudták. Barbicanenak sem lehetett arra oka, hogy eltitkolja. Összehívta
tehát Tampa-Townban levő tagtársait és előtt hideg arczkifejezéssel
felolvasta a rövid, de velős táviratot, e mellett arcza nem fejezte ki
gondolatait és egy szót sem vesztegetett arra, hogy vajjon a közlemény
hitelességében megbizhatnak-e?
– Lehetetlen!… Valószinűtlen!… Tréfa az egész!… Ki akarnak minket
gúnyolni! – Nevetséges dolog!… Merő képtelenség!… ezek hangzának nehány
pillanatig: a kételynek, hihetetlenségnek, bolondságnak, esztelenségnek
eme kifejezései. Egyik mosolygott, másik hangosan felkaczagott, a
harmadik vállát vonogatta. Csak Maston volt megelégedve:
– Ez ám az ötlet! – kiáltott fel.
– Ugy van, – viszonzá az őrnagy, ámde ha hébe-korba támadnak is ilyen
ötleteink, magától értetődik, hogy eszünk ágában sincs azt
megtestesíteni.
– Ugyan miért ne lehetne? – felelt élénken a Gun-club titkára, – s
készen állott a vitára. No de nem volt, a ki vele ezt a tárgyat tovább
részletezze.
Ardan Mihály neve Tampaban a közbeszéd tárgya lett. Idegenek és
benszülöttek egymásra néztek, szóba hozták és évelődtek nem avval az
európaival, – a ki merő mese és a képzelet szülötte, – hanem Mastonnal,
a ki e mondai alak létezésében tudott hinni. Mikor Barbicane avval az
indítványnyal állott elő, hogy golyót röpítsenek a holdra, tervét
mindenki természetesnek, megvalósíthatónak és a ballisztika egyszerű
feladatának tartotta! De az, hogy egy okos ember arra vállalkozzék, hogy
beleül a lövegbe, megteszi a képtelen utat: az csak fantasmagoria,
tréfa, bohóság és – hogy egy franczia szóval fejezzük ki: _humbug_.
A gúnyolódásoknak nem volt se vége, se hossza egész estig; elmondhatjuk,
hogy az egész Unio hangos nevetésbe tört ki, a mi éppen nem mindennapi
dolog olyan földön, hol a lehetetlenséggel határos vállalatoknak akadnak
dicsőítői, résztvevői és pártolói.
Mindazonáltal Ardan Mihály ajánlata, mint minden ujdonsült idea,
foglalkoztatott nehány embert. Kihozta a rendes kedélyhangulatúakat a
sodrukból. «Ki gondolt volna erre!» Ez az eset éppen rendkivüli volta
miatt magához vonzotta az embereket. Gondolkozóba estek. Ugy voltak
vele, mint azokkal a gondolatokkal, melyek felett este pálczát törnek,
reggel pedig természeteseknek találják. Miért ne lehetne előbb vagy
utóbb ilyen utazásra gondolni. Hanem az bizonyos, hogy az az ember, ki
erre adja a fejét, okvetlenül sült bolond; az is bizonyos, hogy jobb
lett volna, ha hallgat, mert hiszen nem veszik komolyan a tervét, és
nevetséges agyrémével egy csomó embernek a nyugalmát megzavarja.
No de mindenek előtt: létezik-e valóban az az ember? Fontos kérdés! Az
Ardan Mihály neve Amerikában nem volt ismeretlen. Egy vakmerő
vállalkozásai miatt hires európait hivtak így. Továbbá az Atlanti oceán
hullámai alatt jövő távirat, a hajó megnevezése, melyen a franczia jönni
akar, megérkezésének pontos napja: oly körülmények valának, melyek a
terv valószinűségének némi látszatát bizonyították. Tisztázni kellett a
dolgot. Majd egy-két ember csoportba verődött. A kiváncsiság mind
nagyobbá tette ezeket a csoportosulásokat: miképpen az atomok a vonzó
erő hatása alatt; végül támadt egy hatalmas tömeg, mely Barbicane elnök
lakása felé tolongott.
Az elnök a távirat érkezése óta még nem nyilatkozott; meghallgatta
Maston véleményét, de sem nem veté el, sem nem helyeslé; nyugodtan
viselkedett, s várakozott a történendőkre. A közvélemény
türelmetlenségét számba sem vette, azért nagyon csodálkozott, mikor
ablaka alatt meglátta a nagy tömeget. Morgással, kiáltozással
kényszerítették őt, hogy megjelenjék. Ebből látható, a nagyságnak
nemcsak kötelességeit, hanem kellemetlenségeit is el kellett viselnie.
Megjelent tehát; nagy csendesség lőn. Egy polgár beszélni kezdett.
Kategorikus kérdést intézett az elnökhöz:
– A táviratban Ardan Mihálynak nevezett ember útban van-e Amerika felé
vagy nincs útban?
– Uraim, felelé Barbicane, én azt éppen oly jól tudom, mint önök.
– Tudnia kell! – kiáltozá egy-két türelmetlen polgár.
– Majd megtudjuk idővel, – viszonzá hidegen az elnök.
– Az időnek nincs jogában arra, hogy egy egész országot feszült
várakozásra kárhoztasson, – replikázott a szónok. – Megváltoztatta ön a
löveg tervét a szerint, a mint a távirat kivánja?
– Még nem, uraim, de önöknek igaza van abban, hogy az embernek tudnia
kell, hogy mitevő legyen; a táviró, mely ezt az izgatottságot okozta,
lesz oly kegyes, hogy önöknek kimerítő választ adjon.
– A táviró-hivatalhoz! A táviró-hivatalhoz! – ordítá a tömeg.
Barbicane lejött a lakásából s a rengeteg tömeg kiséretében a
táviró-hivatalhoz ment.
Nehány percz mulva távirat indult a liverpooli hajóállomás syndikusához.
A következő kérdésre kértek választ:
– «Mi van az Atlanta hajóval? – Mikor indult el Európából? – Volt-e a
fedélzeten egy Ardan Mihály nevű franczia utas?»
Két óra mulva olyan pontos válasz érkezett Barbicanehoz, hogy a
legkisebb kétely is szétoszlott.
– «Az Atlanta gőzhajó október 2-dikán indult el Tampa-Townba, – a
fedélzeten volt egy franczia utas, a kinek neve az utasok könyve szerint
Ardan Mihály.»
Az első táviratnak e megerősítésére az elnök szemei hirtelen
felvillantak, ökölbe szorította a kezét és hallották, a mint dörmögé:
– Mégis igaz tehát! Mégis lehetséges! Eleven jószág az a franczia! Két
hét mulva megérkezik! Bizonyosan bolond, megbomlott az agya… Sohasem
engedem meg, hogy…
[Illustration: BARBICANE ÉS A TÜRELMETLEN NÉP.]
Még ugyanazon este írt a Breadville és tsa czégnek, kérte, hogy a
golyóöntést függeszszék fel addig, míg újabb rendelettel nem intézkedik
effelől.
Leírjam-e, hogy minő izgatottság szállotta meg egész Amerikát, tizszer
akkora volt ez, mint Barbicane első indítványánál; szóljak-e arról, hogy
miképpen nyilatkoztak az Unio ujságai a hír vételekor, s minő
dicshymnuszokat zengettek a vén Európa hősének megérkezésekor; azt a
lázas várakozást, a mint számítgatták az órákat, perczeket,
másodperczeket; csak halvány képét festhetném annak, hogy annyi elmét
_egy_ gondolat töltött el, egy kedvencz gondolat, mely mellett a többi
mind háttérbe szorult; a munkák szüneteltek, a boltokat becsukták, az
indulófélben levő hajók horgonyt vetettek újra, hogy az Atlanta
megérkezésénél jelen legyenek. Zsufolásig telve jöttek a vonatok, üresen
mentek vissza. Az Espiritu Santo öböl megtelt gőzhajókkal,
postanaszádokkal, kéj-yachtokkal, kisebb-nagyobb vontató hajókkal;
emberi erőt meghaladó munka volna, azt a sok ezer kiváncsi utast
felsorolni, kik két hét alatt Tampa-Town lakóinak a számát
megsokszorozták s úgy özönlöttek a városba, mint egy hadsereg, sátrak
alatt kellett táborozniok, – bizony vakmerőség volna tőlem hozzá is
kezdeni.
Október 20-dikán délelőtt 9 órakor a Bahama-csatorna távirói sűrű füstöt
jeleztek. Két óra mulva egy hatalmas gőzhajó érkezett a csatornába,
azonnal jelezték a távirók Tampa-Townba, hogy az Atlanta itt van. Négy
órakor közeledett az angol hajó az Espiritu Santo révparthoz. Öt órakor
teljes erővel vitorlázott a a Hillisboro part mentén; hat órakor
horgonyt vetett a tampa-towni kikötőben.
Még le sem merűlt egészen a vasmacska a fenékre, midőn száz csolnak
vette körül az Atlantát, megrohanták a szó szoros értelmében. Barbicane
az ostromló gyűrűn először jelent meg és hasztalanul palástolt
megindulással kérdé:
– Ardan Mihály?
– Itt vagyok! – válaszolt egy férfiú a fedélzet hátsó részéből.
Mellén keresztbe fonta karjait, szemei vizsgálódó kifejezést öltöttek,
ajkát összeszorította Barbicane s úgy nézett az utasra.
Negyvenkét éves férfiú volt az, hatalmas termetű, de a dereka kissé
előrehajlott, mint a karyatidoké, a kik oszlopokat támogatnak. Kemény
feje, – valódi oroszlánfej, – lángvörös haját meg-megrázogatta néha, úgy
vette körül a fejét, mintha sörény lett volna. Arcza rövid volt, széles
a halántéka, torzonborz bajusza valami macskaszerű külsőt kölcsönzött
neki, kerek szemei rövidlátók voltak, tekintete kissé réveteg, orra
merész kanyarodású, szája kiválóan barátságos, homloka magas, értelmes
és redők barázdálták. Erős termetű, daliás járású, izmos karú és
határozott fellépésű férfiú volt ez az európai: szilárdan alkotott,
inkább kovácsolt, mint öntött vasból valónak látszék.
Lavater tanítványai koponyájában és arczának vonásaiban félre nem
ismerhető vonásait fedezték volna fel a harczra való készségnek, a
veszélyek közepett nyilatkozó bátorságnak, és arra való hajlandóságnak,
hogy útjából akadályokat hárítson félre; jeleit a csodálatos iránt való
előszeretetnek és annak az ösztönnek, mely némely jellemet az emberi
erőt felülmuló dolgok iránt szenvedélyes érdeklődésre sarkal; no de a
szerzőképességnek és igényeknek jeleit nem találták volna meg benne.
Bőszabású ruhája volt, nadrága és felöltője csak úgy duskálkodtak a
szövetben, úgy hogy önmagát «szövetgyilkos»-nak nevezte el. Nyakkendő
szorította össze ingének széles gallérait az erős nyak körül, s az
állandóan kigombolt kézelők közül kilátszott fehér keze. Az ember
érezte, hogy ez az ember sem pogány téli időben, sem a veszélylyel
szemben nem érezett soha hideget, – még a pillantásokban sem.
Egyébiránt a fedélzeten levő utasok között fel és alá járt, sohasem
maradt egy helyen, kezeivel hadonászott, mindenkivel tegeződött és mohón
rágcsálta a körmeit.
Valóban, Ardan Mihály erkölcsi mivolta analytikus szempontból gazdag
anyag volt. Ez a különös ember teljes világéletében a túlzások felé
hajlott, pedig már a túlzások korán jóval túl volt; a tárgyak az ő
szemének reczehártyájára mértéktelen nagy alakokban vetültek, a mivel
óriási eszmék támadtak az eszmetársítás révén; mindent óriási méretekben
látott, csak az akadályokat és az embereket nem. E mellett sokoldalú
tehetség volt benne: ösztön szerű művész, szellemes társalgó, nem olyan,
a ki csak úgy köpködi a viczczeket, hanem, a ki az enyelgéshez,
évelődéshez nagyon jól ért. Vitatkozásaiban nem törődött a logikával;
ellensége volt az észbeli okoskodásoknak, a melyeket nem ő talált ki s a
maga módja szerint osztogatta csapásait. Valóságos «czéltábla szétzúzó»
volt, csak úgy hajigálta a biztosan találó «argumenta ad hominem»-eket –
teljes tüdővel és szivesen védett kézzel vagy lábbal veszendő ügyeket.
[Illustration: ARDAN MIHÁLY.]
Egyebek között az volt a szokása, hogy magát «felséges tudatlan»-nak
nevezé, mint Shakespeare, s a tudósokat hivatásszerűleg megvetette.
«Olyan emberek a tudósok, – mondá, – mint, a kik a játéknál a tét-eket
felírják, mi pedig végigjátszuk azt.» Szóval csodavilág gyermeke volt
Ardan Mihály, kalandkedvelő, de nem kalandor, egy vakmerő ficzkó, egy
Phaeton, a ki értett ahhoz, hogy miképpen kell a nap paripáit hajtani;
Ikarus, kinek váltogatható szárnyai voltak. Végül megmutatta, mit tud,
még pedig derekasan. Őrült vállalatokba elegyedett hetyke bizakodással,
vidámabban lángra borította hajóit, mint Agathokles, s bár minden
pillanatban készen állott arra, hogy nyakát szegje: mindig talpra esett,
mint a Paprika Jancsik a vásáros bódékban, melyek a kis gyermekeket
gyönyörködtetik.
Két szó fejezi ki a jelszavát: _hát aztán!_ jellemzi pedig a
lehetetlenség leküzdésére ösztökélő szenvedély.
De hibáiért mennyire megáldotta a sors ezt a vállalkozó szellemű embert
kiváló tulajdonságokkal! A ki nem mer, nem nyer: tartja a példabeszéd.
Ardan gyakran mert, de soha sem nyert. Tékozló volt, valóságos Danaidák
hordaja. Mint önzetlen embernek, a szive is épp úgy helyén volt, mint a
feje; jószivű, lovagias, még legelkeseredettebb ellenségének a
halálitéletét sem tudta volna aláirni, s eladatta volna magát
rabszolgául, csakhogy egy négert kiváltson.
Francziaországban, egész Európában ismerték ezt a pompás, sok port
felverő embert. Hát nem adott elég anyagot a száznyelvű fámának, hogy
róla beszéljen s addig magasztalja, míg bele nem reked. Nem lakott-e
üvegházban, holott az egész világ kileshette titkait? No de számos
ellensége is volt; olyanok voltak ezek, a kiket ő kisebb vagy nagyobb
mértékben megsértett, megsebzett, irgalmatlanul letiport, midőn
könyökével kellett a tömegben útat törnie magának.
És mégis mindenki szerette őt, beczéje volt mindenkinek. Mindenki
érdeklődött vakmerő vállalatai iránt, kisérte aggodalmas pillantással,
mert hiszen ismerték vakmerőségét és vigyázatlanságát. Midőn egyik
barátja figyelmessé akarta tenni az őt fenyegető veszélyre, azt felelte
neki:
– Az erdő is a fák miatt égett el.
Nem is sejtette, hogy evvel az arab közmondások egyik legszebbikét
idézte.
Ilyen volt az Atlanta utasa, örök tevékenységben, mind felingerülve,
belső tűz által hevítve, nem a miatt, a mi reá Amerikában várt, – arra
nem is gondolt, – hanem lázas szervezete miatt. Ha valaha két ember
feltünő ellentéte vala egymásnak ilyen volt a franczia Ardan Mihály és a
yankee Barbicane; mindakettő vállalkozó szellemű, vakmerő, kiki a maga
módja szerint.
Annak a szemlélődésnek, melybe a Gun-club elnöke elmerült, midőn
vetélytársát, a ki őt le akarta szorítani a helyzet magaslatáról,
csakhamar véget vetett a tömeg hurrah-ja és éljen-rivalgása. Ez a
kiabálás oly őrült és a lelkesedés oly személyeskedő természetűvé lett,
hogy Ardan Mihály, minekutána ezer kezet visszaszorongatott, s e mellett
szinte letördelték az újjait, – bele menekült kabinjába.
Barbicane szó nélkül nyomon követte.
– Ön Barbicane? – kérdé Ardan Mihály, mikor magukra maradtak, még pedig
olyan hangon, mintha legalább húsz esztendeje ismerték volna egymást.
– Az vagyok, – felelé a Gun-club elnöke.
– No lám, jó napot Barbicane, hogy van? Jól? No, annál jobb, annál jobb!
– Tehát, – kezdé Barbicane a nélkül, hogy részletekbe bocsátkozott
volna, – határozott szándéka, hogy megtegye az utat.
– Szilárd elhatározásom.
– Semmi sem tántorítja el attól?
– Semmi. Megváltoztatta ön táviratom értelmében a löveget?
– Vártam, hogy ön megérkezzék. De, – kezdé újra Barbicane a faggatást,
megfontolta ön?…
– Megfontoltam! Nincs elvesztegetni való időnk. Megragadom az alkalmat,
hogy a holdba ránduljak ki egy kissé; mi kell ennél több? Azt hiszem,
erre nem kell hosszadalmas megfontolás.
Barbicane nem tudta tekintetét arról az emberről elfordítani, a ki ilyen
útról olyan könnyelműen, olyan gondatlanúl és annyi nyugalommal beszél.
De legalább van valami eszméje, eszköze arra, hogy megvalósítsuk ezt a
tervet?
– Kitünő eszmém és eszközeim vannak, kedves Barbicane. Engedje meg, hogy
valami megjegyzést tegyek; igen nagy kedvem volna arra, hogy eszméimet
mindenkinek elbeszéljem, hogy többé ne is legyen róla szó. Nos tehát, ha
másképpen nem lehet, hivja össze barátait, tagtársait, az egész várost,
Floridát, s ha úgy tetszik, egész Amerikát és én holnap apróra elmondom
eszközeimet, s az ellenvetésekre megfelelek. Legyen nyugodt, megállok én
a magam lábán. Meg van ön evvel elégedve?
– Meg vagyok elégedve, – viszonzá Barbicane.
Ekkor az elnök kilépett a kabinból és tudtára adta a tömegnek Ardan
Mihály szándékát. Szavait helyeslő moraj és öröm-ordítás fogadta. Evvel
minden akadékoskodásnak elejét vették. Másnap mindenki szemtől-szembe
láthatta Európa hősét. Mégis nehány makacs nem akarta a fedélzetet
elhagyni, ott maradtak éjjel is. Ezek között vala Maston J. T. is, a ki
vaskampóját a fedélzet hátuljának karfájához srófolta; le kellett őt
onnan csavarni.
– Egy hős,… valódi hérosz! – kiáltozá a hangskála minden fokán, – mi
csak anyámasszony katonái vagyunk hozzá képest.
Az elnök felszólította a tömeget, hogy távozzanak el, aztán az utasok
kabinjába vonult vissza, s ott maradt éjfélig.
Ezalatt a nép kegyéért vetélkedő két férfiú melegen kezet szorított
egymással és Ardan Mihály tegezte Barbicane elnököt.


TIZENKILENCZEDIK FEJEZET. A népgyülés.
Másnap a közönség türelmetlenségéhez képest későn kelt fel a nap. Azt
hajtogatták, hogy a nap lusta, ahhoz mérten, hogy egy ilyen ünnepséget
kell megvilágítania. Barbicane azért, hogy bizalmas természetű
kérdéseket ne intézzenek Ardan Mihályhoz, szerette volna, ha szükebb
körű társaság, pl. a tagtársai előtt nyilatkozik. Ez azonban éppen olyan
kisérlet lett volna, mint a Niagarának egy töltéssel gátat vetni. El
kellett ezt a tervét vetnie, és ki kellett új barátját egy nyilvános
értekezlet eshetőségeinek tennie. A tampa-towni új börze-épület
tanácskozó terme rengeteg terjedelmének daczára kicsinynek bizonyult a
gyülés megtartására, mert az valóságos népgyüléssé dagadt.
A városon kivül egy rengeteg sikságot választottak ki erre a czélra,
nehány óra alatt készen voltak egy rémítő nagy védő-fedél építésével; a
kikötőben horgonyzó hajók egy irtózatos nagy sátor felállításához
szolgáltattak anyagul vitorlavásznat, árboczokat, póznákat és minden
szükséges holmit.
Nemsokára egy megmérhetlen sátor-boltozat emelkedett a tikkadt mező
felett, mintegy védelméül az izzó napsugarak ellenében. Háromszázezer
ember fért el ott, ennyi nép daczolt a tikkasztó hőséggel, várakozván a
francziára. A nézők tömegének csak harmadrésze láthatott és hallhatott
valamit; a második harmadrésze alig látott valamit és hallani nem
hallott semmit; a harmadik harmad sem nem látott, sem nem hallott
semmit. És mégis ezek osztogatták legpazarabbul tetszésök
nyilatkozatait.
Három órakor megérkezett Ardan Mihály a Gun-club legelőkelőbb tagjainak
kiséretében. Jobb kezét Barbicanenak, balját Maston J. T.-nak nyujtá; ez
utóbbinak arcza úgy ragyogott, mint a déli nap és csaknem olyan piros is
volt.
Ardan föllépett az emelvényre és tekintete egy fekete kalap-oceánon
siklott végig köröskörül. Úgy látszék, hogy éppenséggel nincs
megzavarodva, no de nem is akar tekintélyesnek látszani. Éppen olyan
volt itt is, mint otthon: vidám, bizalmas, szeretetre méltó. Az éljen
riongásra udvariasan köszönt, aztán egy kézmozdulattal csendet intett,
beszélni kezdett még pedig szabatos angol nyelven a következőképpen:
– Uraim, habár nagy a meleg, figyelmöket nehány pillanatig próbára
teszem, hogy egy-két szót szóljak olyan tervekről, a melyek önöket
érdekelni fogják. Én sem szónok, sem tudós nem vagyok, arra sem
számítottam, hogy a nagy közönség előtt beszélek; de barátom, Barbicane
azt mondotta, hogy ez önöknek örömére szolgál, azért adtam rá a fejemet.
Méltóztassanak azért 600,000 fülükkel reám hallgatni, s ne vegyék zokon
előadásom fogyatékosságát.
Ez a mesterkéletlen bevezetés éppen szája izére volt a hallgatóknak, no
de adtak is olyan morgásban kifejezést, hogy annak alig volt mása.
– Uraim! – folytatá, – egyformán jogukban van helyeselni vagy
kárhoztatni szavaimat. Ennek előre bocsátása után, hozzákezdek.
Mindenekelőtt ne feledjék el, hogy egy tudatlan beszél önök előtt, a
kinek tudatlansága oly nagy, hogy még a nehézségekről sem tud semmit.
Úgy képzeli ő, hogy egyszerű, természetes és könnyű dolog lészen reá
nézve, hogy utasképpen beleüljön egy lövegbe és a holdba utazzék. Előbb
vagy utóbb meg kell úgy is tenni ezt az utat, a mi az utazás módját
illeti, az a dolog természetes menete szerint a következő: Az ember
eleinte négy-kézláb mászott, aztán egy szép napon két lábon, majd
szekeren, aztán hintón, majd hajó-kabinban, végül vasuti kocsiban; nos
hát, a löveg a jövő század vasuti kocsija, s hogy őszinte legyek, a
bolygók is csak lövegek, ágyúgolyók, melyeket a teremtő keze röpített
ki, – no de térjünk vissza közlekedési eszközünkhöz. Uraim, önök közül
egyik vagy másik azt gondolhatja, hogy az a gyorsaság, melyről szólani
fogok, túlzott; pedig nincs igazok; minden égitest túltesz azon rohamos
mozgásában, sőt maga a föld is nap körül való forgásában háromszor olyan
gyorsan ragad minket magával. Néhány példát hozok fel. De engedjék meg,
hogy a «lieue»[13] kifejezéssel éljek, mert az amerikai mértékeket nem
ismerem jól, s attól félek, hogy számításaimba hiba csúszhatnék be.
[Illustration: A NÉPGYÜLÉS.]
Ezt a kérést mindenki természetesnek találta, senki sem akadt fel rajta.
A szónok folytatá:
– Először is, uraim, hadd beszéljek a bolygók gyorsaságáról. Meg kell
vallanom, hogy tudatlanságom daczára, ezeket a csillagászati csipp-csupp
dolgokat igen jól ismerem; no de két percz mulva önök is annyit fognak
érteni, mint jó magam. Figyeljenek reám kérem szeretettel: a Neptun
óránkint 5000 lieue-t tesz meg; az Uranus 7000, a Saturnus 8858; a
Jupiter 11,657-et; a Mars 22,011; a Föld 27,500; a Venus 32,119; a
Mercur 52,520; nehány üstökös 114,000-et a napközelben! Ehhez képest mi
csakugyan lusta fráterek vagyunk; a mi gyorsaságunk nem haladja túl a
9900 lieuet, s a mellett folyton csökken. Azt kérdezem önöktől, hogy
van-e ok arra, hogy az ember a csodálattól egészen oda legyen; s nem
természetes-e, hogy idővel ennek a gyorsaságnak jóval nagyobbnak kell
lennie, a mire nézvést a fény avagy az elektromosság fogják valószinüleg
a főszerepet játszani.
Úgy látszék, hogy Ardan Mihálynak ezt az állítását egyetlen ember sem
vonta kétségbe.
– Kedves hallgatóim! – folytatá, – ha az ember egy némely begyepesedett
koponyájú embernek – ez az őket megillető kifejezés – hinne, akkor az
egész emberiség «Popilius kör»[14]-ébe volna beleszorítva, a melyből ki
nem léphetne, arra volna kárhoztatva, hogy ezen a gömbölyű földön
tengődjék, a nélkül hogy valaha a bolygók világába fölemelkedhessék.
Abból nem lesz semmi. Az ember eszébe vette, hogy a holdba fog utazni, a
bolygókba, a csillagokba is eljutunk, aminthogy Liverpolbol elutazhatunk
New-Yorkba, mégpedig könnyen, gyorsan, biztosan, nem is kell még sokáig
várnunk arra, hogy a lég tengerén, mely minket a holdtól elválaszt,
éppen úgy uszkálhassunk, mint az Óceánon. A távolság csak relativ
fogalom, a mit végül egyenlővé kell tennünk majd a zéró-val.
Habár a gyülekezet a mi franczia héroszunk irányában a legkedvezőbb
véleménynyel vala eltelve, ennek a merész theoriának hallatára kissé
mégis elképpedt. Úgy látszik, hogy Ardan Mihály észrevette.
– Úgy látszik, nem győztem meg önöket, derék barátaim, – folytatá
tovább, szeretetre méltóan mosolyogva. Nos tehát! Gondolkozzunk kissé.
Tudják-e, hogy mennyi időre volna szüksége egy futárvonatnak arra, hogy
a holdba érkezzék? Háromszáz napra, többre nem. És az út 86410 lieue-nyi
út, de hát mi ez? Annyi sem, mintha valaki a földkörül tenné meg az
utat; no meg nincsen-e világlátott hajós vagy utazó, a ki életében ennél
sokkal hosszabb utakat tett meg? Gondolják meg, hogy én csak 97 óráig
leszek útban. Ah, s önök azt hiszik, a hold olyan nagyon messze van a
földtől, s hogy ugyancsak jól fontolóra kell venni a dolgot, mielőtt
ráadná fejét az ember. Hát még mit szólanának ahhoz, ha arról volna szó,
hogy a Neptunba utazzunk, a mely 1147 millió lieue távolságra a napkörül
kereng. Ilyen útra kevesen vállalkoznának még akkor is, ha