Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 03

A saját tengelye körül való forgása a hold felületére nézve előidézi a
nappalt és éjjelt, csakhogy egy hónap alatt a hold felületén csak
_egyszer van nappal_ és csak _egyszer éjjel;_ s ezek mindenike 354½
óráig tart. Ámde szerencsére a holdnak azt a felét, mely a föld felé
néz, a föld oly fénynyel világítja meg, mely a hold fényénél
tizennégyszer erősebb. A hold másik felén, melyet mi nem láthatunk,
természetesen 354 óráig tartó teljes éjjel uralkodik, melyet csak a
csillagokról reávetődő fény szelidít. Ennek a jelenségnek egyedül az a
sajátság a magyarázója, hogy a tengely körül való forgás és a föld körűl
való pályafutás egy időben történik; oly jelenség ez, a mely Cassini és
Herschel szerint a Jupiter holdjánál is előfordul és valószinüleg minden
holdnál.
Egy némely eléggé okos, de makacsfejű ember nem értette meg azonnal,
hogy a hold a föld körül és saját tengelye körül forogva mindig ugyanazt
az arczulatát fordítsa felénk. Erre ezt a magyarázatot adták:
[Illustration: A HOLD.]
– Menjen be az ebédlő szobájába és kerülgesse az asztalt, de úgy, hogy
arczczal folyton az asztal közepefelé forduljon; ha ennek a körsétának
vége van, nemde saját tengelye körül is megfordult, mert szemeivel a
szoba minden szögletét láthatta. Nos, az ebédlő szoba az ég, az asztal a
föld, a hold pedig ön.
És ez a hasonlat pompásan kielégítette őket.
Tehát a hold mindig ugyanavval a felével fordul a föld felé.
Mindazonáltal, ha pontosak akarunk lenni, azt is hozzá kell tennünk,
hogy ama bizonyos imbolygó mozgása miatt északtól dél és nyugattól kelet
felé – ez a libratio – felénél valamivel több látható a földről
körülbelül 57 század része.
Minthogy a tudatlanok a holdnak körforgásáról éppen annyit tudtak, mint
a cambridgei csillagvizsgáló igazgatója, nyugtalanította őket a holdnak
föld körül való forgása: húsz tudományos folyóirat nyomban útba
igazította őket. Megtanulták az ujságokból, hogy az égboltozat
megszámlálhatatlan csillagseregével egy nagy lapnak tekintendő, melyen a
hold körülsétálgat s a föld lakóinak az idő járását mutatja, mint egy
óra; hogy a hold e sétája alkalmával változatos alakokban jelenik meg;
hogy tele hold van, ha a nappal ellenkező állást foglal el (oppositio),
vagyis: a nap, föld és hold egyenes vonalban, középen a föld; hold-újság
pedig akkor van, ha a nap és föld közé jut (conjunctio); végre, hogy a
hold első és utolsó negyede akkor van, ha annak a derékszögnek a csúcsán
van, melyet a naptól és földtől húzott egyenes vonalak képeznek.
Egynémely éles elméjű yankee ebből arra következtetett, hogy
holdfogyatkozás csak conjunctio vagy oppositio esetén lehet, és helyes
vala az itéletök. Conjunctio alkalmával elsötétítheti a hold a napot,
oppositio esetén a föld sötétítheti el, és annak, hogy a hold körútja
alkalmával nincsen kétszer holdfogyatkozás, az az oka, hogy a hold
forgásának síkja a föld mozgásának irányában hajlik.
A mi a holdnak a szemhatár fölött való magasságát illeti, arra megfelelt
a csillagvizsgáló átirata. Mindenki tudta, hogy ez a magasság, a
szerint, a minő szélességi fokon áll a szemlélő: változik. Az egyetlen
zóna, hol a hold a szemlélőnek éppen a feje fölött van, csupán az
egyenlítő és az északi vagy déli szélesség 28° között lehet. Ezért
ajánlották a csillagászok olyan sürgősen, hogy e kisérletnél ezt a zónát
válaszszák a vállalkozók, mert csak itt lehet függőleges irányban
elröpíteni a löveget és győzhetik le leghamarább a föld vonzóerejét. A
vállalat sikere ettől az egy lényeges föltételtől függött s így a
közvéleménynek ez iránt élénken kellett érdeklődnie.
A mi a holdnak a föld körül való útját illeti, annak a cambridgei
observatorium kimerítően megadta a magyarázatát, a föld minden
tudatlanja megtanulhatta, hogy a hold nem kört ir le pályáján, hanem
ellipsist, a melynek egyik fokusán áll a föld. Ilyen elliptikus
pályafutása van minden bolygónak és holdnak, s az észszerű mechanika
teljes bizonyossággal bebizonyítja, hogy ez nem is képzelhető el
másképpen. Természetesen azt is felfogták észszel, hogy a holdnak
föld-közele azt jelenti, hogy ilyenkor a hold legközelebb áll a földhöz;
a föld-távola pedig azt, hogy ilyenkor a legtávolabb áll.
Ezt tehát minden amerikai tudta, akár akarta tudni, akár nem, s így ha
csak tisztességes embernek tartá magát, senki efféle dolgokban tudatlan
nem lehetett. No de, ha e módon el is terjedtek gyorsan a helyes
nézetek, még sem volt könnyű dolog egy rakás tévedést és hiábavaló
aggaskodást kiirtani.
Így pl. némely derék polgár a mellett erősködött, hogy a hold hajdanában
üstökös csillag volt, aztán hosszura nyúlt pályáján a föld közelébe
jutva, annak vonzó ereje által lebilincselteték. Ezek a
kocza-csillagászok e módon a holdnak elégett külsejét akarták
megmagyarázni. De hát ezeknek csak azt kellett feleletül adni, hogy az
üstökösöknek van légköre, a holdnak pedig vagy nincs, vagy igen csekély:
erre aztán nem tudtak megfelelni.
Mások egynémely aggaskodásuknak adtak kifejezést a holdra vonatkozólag.
Azt hallották ugyanis, hogy a kalifák kora óta, a hold körforgásában
bizonyos arányú gyorsasággal gyarapodik. Ebből egészen ok szerűen azt
következtették, hogy a gyorsabb mozgásnak a két csillagzat között való
távolság csökkenése felel meg, ha pedig ez a kettős működés a
végtelenségig foly, akkor a holdnak egyszer majd a földre kell hullania.
No de le kellett erről az aggodalmukról a jövendő nemzedékekre
vonatkozólag mondaniok, mert Laplace számításai szerint a hold
mozgásának gyorsulása igen szük határok között érvényesűl, s hogy reá
aránylagos csökkenésnek kell beállania: miért is a naprendszerben a
súlyegyennek megbomlása a jövőben nem fenyeget.
Hátra voltak még a babonás tudatlanok, a kik nem elégedtek meg avval,
hogy semmit sem tudtak, hanem hogy sokkal többet tudtak abból, a mi nem
is létezik; no meg a holdról a soknál is többet tudtak. Egyik a holdat
csiszolt tükörlapnak nézte, melyben az emberek a föld különböző pontjain
nézegetik magukat és egymással gondolataikat közlik. Másik a mellett
tanuskodik, hogy ezer új hold közül 950 mindig valami emlékezetre méltó
változást jelentett, pl.: vízáradást, forradalmat, földrengést stb.,
erősen hittek tehát abban, hogy a holdnak misztikus befolyása van az
emberi sorsra; azt is beszélték, hogy a föld és hold lakóit egymáshoz a
rokonszenvnek egy fonala köti össze; Mead doktorral azt állították, hogy
a holdnak az emberi szervezetre elhatározó befolyása van; fiúgyermekek
csak hold-újságban születnek, leánygyermekek csak utolsó-negyedben stb.
stb. Végre ezeket a balgatagságokat is sutba kellett vetniök, s habár
ezóta a hatalmától megfosztott hold azok szemében, a kik a hatalmasok
előtt szeretnek farkat csóválni, nagyon sokat veszített, s habár sokan
ezóta semmit sem adtak is reá: mégis a túlnyomó többség kegyébe fogadta.
A yankeeknek nem volt egyéb becsvágyuk, mint az, hogy a levegőégnek ezt
az új kontinensét hatalmukba kerítsék és a csillag-zászlót az amerikai
Egyesült-Államok legmagasabb csúcsaira kitűzzék.


HETEDIK FEJEZET. A löveg dicsérete.
A cambridgei observatorium október 7-diki csodálatraméltó átiratában
csillagászati szempontból megvitatta a kérdést; mert arról volt szó,
hogy technikai megoldását tegyék lehetővé. Minden más országban
legyőzhetetlennek tartották volna a nehézségeket, melyek gyakorlati
szempontból fölmerültek. Amerikában mindez csak gyermekjáték volt.
Barbicane elnök haladéktalanul kinevezett a Gun-club kebelében egy
előkészítő-bizottságot. Ennek a bizottságnak a feladata, hogy három
gyűlésben megvitassa a három főkérdést: az ágyú, a löveg és a lőpor
kérdését. Négy igen értelmes tagot választottak meg: Barbicanet,
túlnyomó szótöbbséggel Morgan tábornokot, Elphiston őrnagyot s jelentést
tevő titkárul a nélkülözhetetlen Maston J. T.-t.
Október 8-dikán tartotta az első gyülést a bizottság Barbicane elnök
lakásán, Republican-street 3. Minthogy ilyen fontos értekezletet a
gyomor kivánságainak megzavarnia nem volt szabad, az asztal, mely köré
telepedtek, sandvichs-sal és tekintélyes theáskannákkal tele vala.
Maston megerősítette kampója között a pennáját és az ülés megkezdődött.
[Illustration: AZ ELŐKÉSZÍTŐ BIZOTTSÁG MŰKÖDIK.]
Barbicane kezdé meg a szót:
– Kedves társaim, – mondá, – a ballisztika legfontosabb problemáinak
egyikét kell megoldanunk, azét a tudományét, mely a lövegek
mozgóerejével foglalkozik: azt a testet kell vizsgálnunk, melyet
valamely hajtóerő a végtelen űrbe kiröpít, s aztán magára hagy…
– Oh a ballisztika!… a ballisztika!… kiáltott fel a megindulás hangján
Maston J. T.
– Talán helyesebb lett volna, – folytatá Barbicane, – ha első ülésünk
tárgyául az ágyút vettük volna…
– Én is azt hiszem, – veté közbe Morgan tábornok –
– És mégis – vevé át a szót Barbicane – a kérdésnek érettebb
megfontolása után elsőbbséget kell adnunk a löveg kérdésének, minthogy
ennek méreteitől függ az ágyú nagysága.
– Szót kérek! – kiáltott Maston J. T.
Készséggel megadták neki.
– Vitéz barátaim, – mondá harsány hangon, – elnökünknek igaza van, a
lövegé az elsőség. A golyó, melyet mi a holdba röpítünk, a mi követünk
és én szeretném ezt a golyót erkölcsi szempontból vizsgálatom tárgyává
tenni.
Egy lövegnek e szokatlan szempontból való vizsgálata rendkívűl
fölkeltette a bizottság tagjainak kiváncsiságát, azért Maston szavaira a
legfeszültebb figyelemmel hallgattak.
– Kedves társaim – folytatá ez – rövid óhajtanék lenni; mellőzöm a
fizikai golyót, a mely gyilkol, én csak a mathematikai, az erkölcsi
golyóról beszélek. Én a golyóban az emberi hatalomnak legfényesebb
bizonyítékát látom; a golyó-alkotás tette az embert a világ alkotójához
leghasonlatosabbá.
– Nagyon helyes! – mondá Elphistone őrnagy.
– Bizonynyal, – kiáltá a szónok, – a mint az Isten a csillagokat és
bolygókat teremtette, úgy teremtette az ember a golyót, a világürben
bolyongó csillagoknak e mását, mert hiszen a csillagok is valójában
lövegek! Isten teremtette az elektromosság, a fény, a csillagok, az
üstökösök, a bolygók, a holdak gyorsaságát, ő a hang és a szél
gyorsaságát! Mi teremtettük a golyó gyorsaságát, a mely a vasút és a
leggyorsabban futó paripák gyorsaságát is százszorta túlszárnyalja.
Maston J. T. lelkesedett; ezt a dicsérő éneket lirai lendülettel zengé.
– A számok beszélnek ékesen, – folytatá. – Vegyük csak a szerény
huszonnégy-fontost, habár a villamosságnál 800,000-szer lassabban röpül,
640,000-szer lassabban a fénynél, 76-szor lassabban, mint a föld a nap
körül, – mégis túlszárnyalja a hang terjedési sebességét,
másodperczenkint 1200 lábnyi útat tesz meg; tiz mp. alatt 2000-et, 14
angol mérföldet egy percz alatt, 840 mérföldet egy óra alatt, 20,100
mérföldet egy nap alatt és egy év alatt éppen akkora útat, mint a föld
egyenlítőjének két pontja a földnek tengelye körül való forgásánál,
vagyis: 7.336,500 mérföldet: tehát 11 nap alatt a holdba érkeznék,
tizenkét év alatt a naphoz. Ezt tehetné meg a szerény golyó, a mi
alkotásunk! Mi lenne akkor, ha húszszor akkora gyorsaságot kölcsönöznénk
neki! Oh, dicső golyó, hiszem és vallom, hogy tégedet, mint a mi
követünket, oda fönn illendő tisztelettel fogadnak.
Ezt a beszédet a bizottság tagjai harsogó éljennel fogadták és Mastonnak
szerencsét kivántak hozzá.
– És most, – mondá Barbicane, – miután a költészetnek is megadtuk a maga
szerepét, hadd szóljunk egyenesen a tárgyhoz.
– Hajlandók vagyunk rá, – válaszolák a bizottság tagjai és mindenik
féltuczat sandwichsot nyelt el.
– Önök ismerik a mi feladatunkat, – folytatá az elnök, – arról van szó,
hogy egy lövegnek másodperczenkint 12,000 yardnyi[5] gyorsaságot adjunk.
Én hiszem, hogy ez nekünk sikerülni fog. Mindenek előtt vegyük szemügyre
az eddig elért gyorsaságokat; Morgan tábornoknak módjában áll, hogy
erről minket felvilágosítson.
– Annál is inkább, – felelé a tábornok, – mert a háború alatt a
kisérletező bizottság tagja voltam. Megjegyzem, hogy Dahlgreen
százas-ágyui, melyek 15,000 láb távolságra röpítették a golyót,
lövegeiknek 500 yardnyi kezdő sebességet kölcsönöztek.
– Jól van. És Rodman Columbiadja?[6] – kérdé az elnök.
– A Hamilton erősség mellett, New-York közelében használt Rodman-féle
Columbiad féltonna[7] súlyú golyókat hat mérföldnyire röpített
másodperczenkint, 600 yardnyi kezdő sebességgel. Oly eredmény ez, minőre
az angol Armstrong és Palliser soha nem jutottak.
– Persze, az angolok! – mondá Maston J. T., fenyegetőleg emelvén karját
nyugat felé.
– E szerint a 800 yardnyi kezdő sebesség eddigelé a legnagyobb, – veté
közbe Barbicane.
– Úgy van, – válaszola Morgan.
– Meg kell jegyeznem, – szólott közbe Maston J. T., – hogy az én
mozsaram, ha szét nem pukkadt volna…
– Az ám, csakhogy mégis szétpukkadt, – viszonzá jóakaró kézmozdulattal
Barbicane. – Nekünk kiindulási pontul ezt a 800 yardnyi sebességet kell
fölvennünk. Huszszor ekkora sebességet kell elérnünk. Minthogy e
sebesség elérésének módozatát egy másik gyülésen fogjuk szőnyegre hozni,
most arra fordítsuk minden figyelmünket, derék társaim, hogy minő méretű
legyen a golyó. Azt bizonyára belátják, hogy nem lehet szó csak féltonna
súlyú golyóról.
– Miért nem? – kérdé az őrnagy.
– Azért nem, – veté közbe élénken Maston, – mert a mi golyónknak olyan
nagynak kell lennie, hogy magára vonja a hold lakóinak figyelmét.
– Úgy van, – válaszolt Barbicane, – és még egy másik fontos okból.
– Mit ért ön ez alatt a fontos ok alatt, Barbicane? – kérdé az őrnagy.
– Azt értem, hogy nem elég az üdvösségre, hogy egy löveget elröpítsünk s
aztán vele tovább ne törődjünk, követnünk kell azt addig a pontig, a míg
czéljához ér.
– Hm! – kiáltotta fel kissé meglepetve a tábornok és az őrnagy.
– Mindenesetre, mert kisérletünknek nem lesz semmi eredménye.
– Nos, – vélekedék az őrnagy, – és a lövegnek rendkivüli méretűnek kell
erre a czélra lennie?
– Nem, kérem szeretettel, hallgassanak meg. Tudják, hogy az optikai
műszerek immár nagyon tökéletesek, némely teleszkop hatszázszoros
nagyításra alkalmas, úgy, hogy ezeken át a holdat negyven angol mérföld
távolságban láthatják. Ebből a távolságból a hatvan láb nagyságú testek
egészen láthatók. Hogy a teleszkopok erejét tovább nem fokozták, annak
az az oka, mert a látás tiszta voltának rovására esnék. Minthogy a hold
fénye gyönge, visszaverődött fény, arra már gondolni sem lehet, hogy még
nagyobb legyen a teleszkop ereje.
– Nos, mit akar ebből következtetni! – kérdé a tábornok. A löveget ön 60
lábnyi átmérőjűvé akarja öntetni?
[Illustration: RODMAN «COLUMBIAD»-JA.]
– Nem!
– Avagy a holdnak intenzivebb fényt akar kölcsönözni?
– Azt akarom.
– Az egy kissé merész dolog, – kiáltott fel Maston J. T.
– Pedig nagyon egyszerű a dolog, – viszonzá Barbicane. Mert ugyan nem
lesz-e a holdnak erősebb fénye, ha sikerül nekem azt a levegő-réteget,
melyen át e fény hozzánk hatol, ritkítani?
– Minden bizonynyal.
– Nos tehát, erre a czélra elég lesz, ha a teleszkopot egy magas hegy
csúcsára állítjuk fel.
– Kapitulálok, – viszonzá az őrnagy. – Minő bámulatos ügyessége van
önnek arra nézve, hogy a dolgokat egyszerűvé tegye… és minő
fényerősítésre számít?
– Negyvennyolczezerszeres erősítésre, úgy, hogy a holdat öt mérföld
távolságra láthatjuk, és arra nézve, hogy a holdban levő tárgyak
láthatókká váljanak, elegendő lesz, ha kilencz lábnyi az átmérőjük.
– Pompás! – kiáltott fel Maston, – e szerint a mi lövegünk kilencz láb
átmérőjű lesz?
– Annyi.
– Engedje meg, – veté közbe Elphiston őrnagy, – hogy megjegyezzem, a
lövegnek súlya is van…
– Lassan, őrnagy, – válaszolt Barbicane, – mielőtt a lőveg súlyáról
beszélnénk, főlemlítem, hogy elődeink e tekintetben csodákat műveltek.
Nincs szándékomban világért sem azt állítani, hogy a ballisztika nem
fejlődött, de meg kell jegyeznem, hogy már a középkorban bámulatos
eredményekre jutottak, – mondhatnám bámulatosabbakra, mint mi.
– Például, – viszonzá Morgan.
– Bizonyítsa be, a mit mond, – kiáltott fel tüzesen Maston J. T.
– Semmi sem könnyebb, mint ezt bebizonyítani, – felelt Barbicane. –
Mondhatok példákat. Mikor II. Mahomed 1453-ban Konstantinápolyt
ostromolta, 1900 fontos kő-golyókat dobáltak, mondhatom csinos kis
darabkák lehettek.
– Ej ha! – mondá az őrnagy, – 19 mázsa, derék egy szám.
– A máltai lovagok korában, a St. Elme erősségen volt egy ágyú, mely
2500 fontos löveget röpített tova.
– Lehetetlen!
– Végül egy franczia történetiró tanusága szerint XI. Lajos idejében
volt egy mozsár, mely csak 500 fontos bombákat lőtt ki ugyan; de ez a
Bastilletől, hova a bolondok az okosakat becsukták, Charentonig hatolt,
hol viszont a bolondokat tartották fogva az okosak.
– Nagyon jó! – mondá Maston J. T.
– Ugyan mi minden történt velünk azóta, ha röviden összefoglaljuk. Az
Armstrong-ágyú ötszáz fontosokat, a Rodman-Columbiad féltonnásokat hord.
Úgy tünik fel, hogy az ágyúk röpítő ereje növekedett, de a golyók súlya
fogyott. Ha mi e tekintetben buzgólkodunk, elérhetjük, hála a tudomány
fejlődésének, azt, hogy lövegeink tizszer akkora súlyuak lesznek, mint a
II. Mohamed-é és a máltai lovagoké.
– Nyilván úgy lehet, – mondá az őrnagy, – de minő érczből kivánja
öntetni ezt a löveget?
– Egyszerű öntött vasból, – vélekedék Morgan tábornok.
– Piha, öntött vas!… kiáltá Maston J. T. megvetően, – nagyon közönséges
matéria az egy olyan golyónak, mely a holdba megy látogatóba.
– Ne túlozzunk, tiszteletre méltó barátom, – viszonzá Morgan, – az
öntött vas megfelel.
– No hát, – folytatá Elphiston őrnagy, az a golyó öntött vasból, kilencz
lábnyi átmérőjű, s ennek arányosan megfelelő nagyságu még mindig szörnyű
súlyos leend.
– Az ám, ha tömör, de korántsem, ha üres, – mondá Barbicane.
– Üres?… Tehát kartács-gránát?
– A melybe táviratokat dughatunk és mintákat a terményeinkből?
– Úgy van, üres golyónak kell lenni minden áron, viszonzá Barbicane. – A
108 hüvelyk átmérőjű tömör golyónak súlya 20,000 font volna; bizonyára
számot tevő súly. Minthogy azonban a golyónak bizonyos keménységünek is
kell lennie, azt ajánlom, hogy legyen a mi golyónk 5000 fontos.
[Illustration: A MÁLTAI LOVAGOK ÁGYÚJA.]
– Minő vastagok legyenek az oldalfalak? – kérdé az őrnagy.
– A rendes aránynak megfelelően, – vélekedék Morgan, – 108 hüvelyk
átmérőnek legalább két lábnyi vastag fal felel meg.
– Ennyi túlságosan sok volna – viszonzá Barbicane. Méltassák
figyelmökre, hogy a jelen esetben nem olyan golyóról van szó, mely
falakat fúr keresztül; elegendő, ha az oldalfalak oly erősek, hogy a
lőpor robbantó erejét ellensulyozzák. E szerint ez a kérdés: minő vastag
fala legyen egy olyan öntött vasból készült üres golyónak, a melynek
csak 20,000 font súlyunak szabad lennie? A mi derék mathematikusunk,
Maston, rögtön megmondhatja nekünk.
– Misem könnyebb ennél, – viszonzá a bizottságnak tiszteletre méltó
titkára. Rögtön nehány algebrai tételt állított fel: π és _x_ a második
hatványon jöttek le pennája hegyéről; úgy tetszék, mintha érintenie sem
kellene és már vonja ki a harmadik gyököt, aztán megszólalt:
– Az oldalfalaknak alig kell két hüvelyknyi vastagságuaknak lenniök.
– Elegendő volna ennyi? – kérdé az őrnagy kételkedő ábrázattal.
– Bizonyára nem, – viszonzá az elnök.
– Nos, mit tévők legyünk tehát? – szólott Elphiston, kissé megzavarodva.
– Más érczet választunk.
– Rezet? – kérdé Morgan.
– Nem, az igen nehéz; valami jobbat fogok önöknek ajánlani.
– Mit? – kérdé az őrnagy.
– Aluminiumot, – felelé Barbicane.
– Aluminiumot! – kiáltának fel az elnök társai.
– Minden bizonynyal, barátaim. Önök tudják, hogy 1854-ben egy
Sainte-Claire-Deville nevű franczia vegyésznek sikerült az aluminiumot
szilárd tömegben előállítani. Ez a drága fém olyan fehér, mint az ezüst,
nem változik, mint az arany, szivós, mint a vas, olvasztható, mint a
réz, és olyan könnyű, mint az üveg; alkalmas a feldolgozásra, mindenütt
el van terjedve, mert minden kőzetnek az alapját képezi – háromszorta
könyebb, mint a vas és éppen alkalmasnak látszik arra nézve, hogy a mi
lövegünknek az anyaga legyen.
– Éljen az aluminium! – kiáltá a bizottság titkára.
– No de, kedves elnök, – veté közbe az őrnagy, nem igen drága az
aluminium?
– Eleinte az volt, – viszonzá Barbicane, – egy fontnak 260–280 dollár
volt az ára, aztán leszállott 27 dollárra, most már csak kilencz dollár.
– De mégis, ha fontja kilencz dollár, – felelé az őrnagy, – még mindig
szerfölött drága.
– Mindenesetre, kedves őrnagy, nagy ár ez, de meggyőzzük.
– És minő nehéz lesz a löveg? – kérdé Morgan.
– Elmondom önöknek számításaim eredményét, – felelt Barbicane. Egy 108
hüvelyk átmérőjű és 12 hüvelyk vastagfalu üres golyó, ha öntött vasból
készül 67,440 font súlyu volna; aluminiumból 19250 fontot nyom.
– Nagyszerű! – kiáltott fel Maston, – ez már belevág tervezetünkbe.
– Nagyszerű… pompás! – viszonzá az őrnagy, – de nem tudná megmondani,
hogy mennyibe kerül egy aluminium golyó, ha fontja 18 dollár?
– 173,250 dollár, ennyibe, egészen pontosan számítva. No de ne
aggódjanak, barátaim, jót állok arról, hogy vállalatunkhoz annyi pénzünk
lesz, a mennyi éppen kell.
– Csak úgy ömlik a pénz a kasszánkba.
– Nos, mit szólanak önök az aluminiumhoz? – kérdé az elnök.
– Elfogadjuk! – kiálták egy szivvel, egy lélekkel.
– A löveg alakja nem fontos, – folytatá Barbicane, minthogy az, ha a
légkörön áttörte magát, az űrben mozog; azért tehát gömbölyü golyót
ajánlok, a mely tetszés szerint foroghat mindenfelé.
Igy végződött a bizottság első ülése; a löveg kérdését elintézték és
Maston J. T. rendkivül örvendett, hogy a holdba egy aluminium golyót
fognak röpíteni. «A holdlakók, – mondá, – igen derék ideának fogják ezt
tartani.»


NYOLCZADIK FEJEZET. Az ágyú története.
Az első gyülés határozatai nagy feltünést keltettek. Egy némely félénk
természetű ember megütődött azon, hogy 20,000 fontos löveget röpítenek a
levegőbe. Kérdezgették, hogy volt-e valaha ágyú, mely ekkora tömegnek
megfelelő kezdő-sebességet adhatott volna? A második ülés
jegyzőkönyvének kellett erre a meggyőző feleletet megadnia.
Másnap este a bizottság tagjai ugyancsak sandwichs-hegyekkel és
thea-oceánnal megrakott asztal körül telepedtek le. Mindjárt hozzá
kezdtek a tanácskozáshoz, most már bevezetésre sem vala szükség.
– Kedves társaim, – mondá Barbicane, – most már az ágyú kérdésével kell
foglalkoznunk: minő hosszú, alakú, szerkezetű és sulyú legyen. Meglehet,
hogy ezt az ágyút rengeteg méretüvé kell öntenünk; ámde ha még oly nagy
nehézségek állanak is utunkba, a mi ipari lángelménk könnyen
diadalmoskodik. Hallgassanak tehát kegyesen reám és ne kiméljenek meg
találó megjegyzéseiktől. Nem félek azoktól.
E kijelentést helyeslő morgással fogadták.
– Ne téveszszük szemünk elől, hogy tegnapi tanácskozásunk alkalmával
meddig jutottunk; a feladat következő: egy 108 hüvelyk átmérőjü, 20,000
font sulyú üres golyónak másodperczenkint 12,000 yardnyi
kezdő-sebességet kell adnunk.
– Valóban ez a feladatunk, – jegyzé meg Elphiston őrnagy.
– Ha tehát, – folytatá Barbicane, – egy löveg az ürbe röpíttetik, mi
történik akkor? Három független erő hatásának vagyon kitéve: a környezet
ellenállásának, a föld vonzásának és a benne levő röpítő-erőnek.
Vizsgáljuk közelebből ezt a három erőt. A környezetnek vagyis a
levegőnek ellenállása jelentéktelen lesz. A levegő tényleg 40 angol
mérföldnyire terjed a föld felett. Tizenkétezer yardnyi
kezdő-sebességnél ezt a távolságot 5 másodpercz alatt áthaladja a golyó.
Vegyük most a föld vonzó erejét, vagyis a golyó nehézségét figyelembe.
Tudjuk, hogy ez a vonzó erő a távolság négyzetével fordított arányban
csökken. A fizika a következőkre tanít minket: ha egy magára hagyatott
test a föld felületére esik, erre nézve az alap-mérték az első
másodperczben 15 láb és ha ugyanez a test 257,542 mérföldről esik le –
vagyis más szóval a holdnak a földtől való távolságából, úgy esésének
első másodperczére egy félvonalnál nem több. Ez csaknem mozdulatlanság.
Arról van tehát szó, hogy ezt az ellenállást nyomról-nyomra legyőzzük.
Mi módon lehetséges ez? A ható erővel.
– Éppen ez a nehézség! – szólott közbe az őrnagy.
– Ugy van, ez a nehézség, – folytatá Barbicane, de mi le fogjuk győzni,
mert az a ható erő, melyre nekünk szükségünk van, a golyó csövének
hosszától és a felhasználandó lőpor mennyiségétől függ. No hát,
foglalkozzunk ma az ágyú méreteivel. Jól meg kell jegyezni, hogy mi azt
csaknem határtalan ellenálló képességgel akarjuk felruházni, mert nem
csatározáshoz készül.
– Mindez oly világos, mint a nap fénye, – válaszolá a tábornok.
– Eddigelé, – mondá Barbicane, – a leghosszabb csövű ágyúk, a rengeteg
Columbiadok, nem hosszabbak 25 lábnál, azért a mi Columbiadunknak olyan
méreteket adunk, a mi csodálkozásra késztet egy némely embert.
– Meghiszem azt! – kiáltott fel Maston. – Én részemről ágyút kivánok, a
mely legalább fél angol mérföld hosszú.
– Fél mérföld! – álmélkodának az őrnagy és a tábornok.
– Bizony, fél mérföld s még ez is felével rövidebb lesz a kelleténél.
– Ejnye, Maston, – szólott Morgan, – ön túloz.
– Nem, – viszonzá a vérmes természetű titkár, valóban nem tudom, miért
vádol ön engem túlzással?
– Mert túl megy a határokon.
– Önök tudják, uraim, – veté oda Maston büszke tekintettel, – hogy egy
tüzér éppen úgy nem mehet soha túl a határon, valamint egy golyó nem.
Mivelhogy a vitatkozás személyeskedéssé vált, közbeveté magát az elnök.
– Ne veszítsük el a nyugalmunkat. Uraim, legyünk megfontolók; okvetlenül
hosszú csövű ágyút kell csináltatnunk, minthogy a cső hoszsza a löveg
alatt összetömörült gáz feszítő erejét fokozza, ámde bizonyos határokon
túlmennünk nem szabad.
– Egészen úgy van, – mondá az őrnagy.
– Minő szabályok érvényesülnek ily esetekben? Az ágyú rendszerint
huszszor-huszonötször olyan hosszú, mint a golyónak átmérője és
235–240-szer olyan súlyos, mint a golyó.
– Ez nem elég kiáltott fel méltatlankodva Maston.
– Megengedem hogy nem elég, érdemes barátom, mert tényleg eszerint az
arány szerint egy kilencz lábnyi átmérőjű és harminczezer font sulyú
lövegnek 225 láb hosszú és 7.200,000, font sulyú ágyú felelne meg.
– Nevetséges! – kiáltott Maston. – Hiszen akkor válaszszunk egy
pisztolyt, az is megteszi.
– Meghiszem azt, – viszonzá Barbicane. – Azért 900 láb hosszú ágyút
szándékozom öntetni, tehát négyszer olyan hosszút.
A tábornok és őrnagy tettek ugyan egy-két ellenvetést, mindazonáltal a
bizottság titkára melegen ajánlotta ez indítványt és egyhangulag
elfogadták.
– Hát az ágyú-falak minő vastagok legyenek? – kérdé Elphiston.
– Hat lábnyiak, – felelé Barbicane.
– Remélem, nem gondolja, hogy ilyen tömeget lafettára helyezhetünk? –
kérdé az őrnagy.
– Pedig milyen dicső dolog volna! mondá Maston.
– De nem volna lehetséges, – viszonzá Barbicane. Én úgy gondolom, hogy
ezt az ágyút belesülyesztenők a földbe, kovácsolt vasból gyürüket
vonnánk körüle és körülvennők kő- és mészfallal, hogy a körülötte levő
szilárd talajnak ellenálló erejéből kivehetné a részét. Ha az ágyú
készen van, belsejét gondosan kifurnók, kaliberét meghatároznók, hogy a
golyó oldalfalai űrt ne hagyjanak; így aztán a lőpor nem megy veszendőbe
és egész terjeszkedő ereje feszítő erővé változik.
[Illustration: MASTON ÁGYÚ-CSÖVE.]
– Éljen!… éljen! – kiáltott Maston, megvan az ágyúnk!
– Még nincsen, – viszonzá Barbicane, buzgólkodó barátját kezével
türelemre intve.
– Ugyan miért nincs?
– Mert még nem állapítottuk meg az alakját. Ágyú legyen, kartács vagy
mozsár?
– Ágyú! – mondá Morgan.
– Kartács! – indítványozá az őrnagy.
– Mozsár! – mennydörgött Maston.
És már azon a ponton voltak, hogy élénk vitatkozásba melegedjenek bele,
kiki a maga kedves fegyvernemét dicsőítvén, midőn az elnök röviden
elvágta a vita fonalát.
Barátim, – mondá, – mindnyájuk kivánságát teljesítem; a mi Columbiadunk