Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 09

férfiú ellenségeskedésének valódi okát, hogy az régi keletű, s hogy
barátaik mesterkedése miatt az elnök és a kapitány mindezideig
személyesen nem találkozhattak; azt is hozzátevé, hogy a pánczélnak és
golyónak vetélkedéséről van itt csupán szó és Nicholl a népgyűlés alatt
csak arra keresett alkalmat, hogy régi boszúját elégítse ki.
Semmi sincs a világon borzasztóbb, mint az efféle ellenségeskedések és
párosviaskodások Amerikában. Két ellenfél les egymásra az erdőben, a
bokrok mögül, miként a rézbőrűekre, egymásra czéloznak. Akkor aztán
irigylik a prairik indianusait csodálatos természeti adományaikért: hogy
olyan gyorsan vált az eszök, hogy olyan ravaszoknak születtek, s hogy az
ellenséget ösztönszerűen megérzik. Egy tévedés, rábukkanás, félrelépés
előidézhetik a halált. Ilyen hajtóvadászatra indulnak néha a yankeek
kutyáikkal: vadász és vad lévén egyszerre és órák hosszáig űzik egymást.
– Micsoda ördögfajzotta nép vagytok ti! – kiálta fel Ardan Mihály, midőn
társa ezt az egész hajtóvadászatot nagy hévvel festette.
– Már mi ilyenek vagyunk, – felelé Maston, elhallgatva; – no de
siessünk.
No de ha még oly gyorsan haladtak is át a harmatos síkságon, a
rizsföldeken, patakokon keresztül, hogy megrövidítsék az utat: fél 6 óra
előtt még sem érhettek a Skersnaw erdőbe. Barbicanenak már egy fél
órával előtt ott kellett lennie.
Egy öreg busmannal találkoztak, a ki száraz galyakat tördelt. Maston
hozzászaladt és reákiáltott:
– Látott maga egy puskás embert erre felé: Barbicane elnököt, az én
legjobb barátomat?
A Gun-club érdemes titkára olyan naiv volt, hogy azt hivé: az ő elnökét
az egész világnak ismernie kell.
No de úgy látszik, a busmann nem értette őt meg.
– Egy vadászt, – mondá Ardan.
– Egy vadászt láttam, – felelé a busmann.
– Rég ideje annak, hogy látta?
– Egy órája lehet.
– Későn jöttünk! – kiáltott Maston.
– Puskaropogást hallott-e? – kérdé Ardan Mihály.
– Nem.
– Egyetlen egyet sem?
– Egyetlen egyet sem! Úgy látszik, a vadásznak nincs ma szerencséje.
– Már most mitevők legyünk? – kérdé Maston.
– Bemegyünk az erdőbe, készen arra az eshetőségre, hogy egy golyó röpül
felénk, a mely nem volt nekünk szánva.
– Oh, inkább röpüljön tíz golyó az _én_ fejembe, mint csak egy is a
Barbicane fejébe.
– Előre hát! – mondá Ardan és megszorítá Mastonnak a kezét.
Nehány percz mulva a két jó barát eltünt az erdőben. Sűrű vala ez az
erdő: óriási cyprusok, sykomorák, olajfák, tamarindák, örökzöld tölgyek
borították el. E különböző fák ágai egymásra fonódtak és teljesen
elzárták a kilátást. Ardan Mihály és Maston nem távoztak tehát egymástól
messzire, a magas fűben gázoltak, utat törtek maguknak, vizsgáló, kémlő
pillantásokkal méregették a sürű bokrokat és lombokat. Barbicane nyomára
sehol sem bukkantak, és ők vakon haladtak előre a nehezen tört uton,
holott egy indianus ellenségét mindenütt nyomon követte volna.
Egy órai hiábavaló keresés után megállottak. Nyugtalanságuk
megkétszereződött.
– Úgy látszik, hogy végbement már, – mondá Maston elkedvetlenedve. Olyan
ember, mint Barbicane, nem igen vet cselt ellenfelének, annál sokkal
nyiltabb jellemű, sokkal bátrabb, homlokegyenest neki ment a veszélynek,
kétségen kivül messze eltávozott a busmanntól, s azért nem hallotta ez a
lövést.
– De hát mi,… mi csak meghallottuk volna, mióta az erdőben vagyunk.
– De hátha későn érkeztünk, – kiáltá Maston a kétségbeesés hangján.
Ardan Mihálynak nem volt erre mit felelnie, azért tovább folytatták a
keresést. Koronként hangos kiáltást hallattak; hol Barbicane, hol
Nicholl nevét kiáltozák, – ámde felelet nem hallatszik. Az élénk madarak
e zajtól megijedve csoportosan szállottak fel az ágakról és egy-egy
felriadt dámvad menekült sietve az erdő sűrűjébe.
Még teljes egy óráig keresték. Csaknem az egész erdőt keresztül-kasul
járták és nyoma sem volt annak, hogy a viaskodók ott voltak. Mégis csak
kételkedniök kellett a buschmann szavaiban, Ardan abba akarta már hagyni
az eredménytelen keresést, midőn Maston hirtelen megállott.
– Csitt… amott van valaki!
– Valaki? – kérdé Ardan Mihály.
– Úgy van, egy ember! Úgy látszik, meg sem moczczan, nincs puska a
kezében. Ugyan mit csinál?
– De hát nem ismersz reá? – kérdé Ardan Mihály, a kit rövidlátása ilyen
alkalmaknál cserben hagyott.
– De igen, most megfordul, – viszonzá Maston.
– Nos, ki az?
– Nicholl kapitány!
– Nicholl! – kiáltott Ardan Mihály és szive elszorult.
Nicholl fegyvertelenül jött!… E szerint nem kell az ellenségétől cseppet
sem félnie. Alig haladtak ötven lépéssel előbbre, midőn megállottak,
hogy a kapitányt jobban szemügyre vegyék. Azt hitték, hogy vérrel
fertőzött boszúját lehűtő embert találnak. Mennyire elcsodálkoztak azon,
a mint találták.
Óriási tulipánfák ágai között egy háló vala kifeszítve, melynek közepén
egy siránkozó madár vergődött, mivel lábai a hálóba akadtak. Nem
emberkéz feszíté ki ezt az elszakíthatatlan madárhálót, hanem egy azon a
földön honos, mérges pók, mely galambtojás nagyságú, és rendkivül nagy
karmai vannak. A mint ez az undok állat éppen neki akart esni
zsákmányának, elriasztotta valaki, s így a fa lombjai közé menekült,
mert látta, hogy őt magát is egy rettenetes ellenség fenyegeti.
Valóban, Nicholl kapitány félretette a puskáját, elfelejtette
helyzetének veszedelmes voltát s buzgólkodott, hogy az utálatos állat
szövedékében fennakadt madárkát kiszabadítsa. Mikor evvel elkészült,
szabadon bocsátá és a madár vidám szárnycsattogtatással elrepült.
Nicholl meghatott pillantással nézett utána az ágak között, midőn ez
érzelmes hangon mondott szavak riaszták fel:
– Ön mégis csak derék egy ember!
Hátrafordult. Ardan Mihály állott előtte és ismételé:
– Ön szeretetre méltó egy ember!
– Ardan Mihály, – kiáltá a kapitány. – Mit akar ön itt, uram?
– Meg akarom a kezét szorítani, Nicholl, és meg akarom akadályozni, hogy
Barbicane életét kioltsa, vagy ő az önét.
– Barbicane! – kiáltá a kapitány, már két órája, hogy hasztalanul
keresem. Hol rejtőzik?
– Nicholl, – mondá Ardan Mihály, – ez nem szép dolog öntől. Az embernek
mindig tisztelnie kell ellenfelét; legyen nyugodt, ha Barbicane még él,
meg fogjuk őt találni, még pedig annál könnyebben, minthogy neki, ha
ugyan nem elégedett meg azzal, hogy üldözött madárkák pártját fogja,
minket szintén keresnie kell. De ha megtaláljuk, akkor, – és Ardan
Mihály mondja ezt önnek, – akkor önök között párbajról szó sem lészen.
[Illustration: A PÁRBAJOZÓ NICHOLL.]
– Barbicane elnök és közöttem – mondá Nicholl komolyan – oly ellenséges
vetélkedés van, hogy csak a halál…
– Ugyan ne mondja! Ugyan hagyjon fel avval, – folytatá Ardan, – olyan
derék emberek, mint a milyenek önök, – lehetnek ugyan kellemetlenek
egymásra nézve, de tisztelniök kell egymást. Nem fognak megverekedni.
– Én verekedni fogok, uram.
– Soha.
– Kapitány, – mondá erre Maston J. T. szivében nagy meghatottsággal, –
én az elnök barátja, az ő alter ego-ja vagyok, második kiadása az
elnöknek. Ha ön csakugyan meg akar valakit ölni, vegyen engem czélba,
ugyanaz az eredmény.
– Uram, – felelé Nicholl és görcsösen kezébe szorította puskáját, –
ilyen tréfákat…
– Maston barátom nem tréfál, – viszonzá Ardan Mihály, – és én megértem,
hogy valaki olyan emberért, a kit szeret, életét is feláldozza, de sem
őt, sem Barbicanet nem teríti le Nicholl golyója, mert én a két
vetélytársnak olyan csábító ajánlatot teszek, hogy azt elfogadni
édes-örömest hajlandók lesznek.
– Micsoda ajánlatot? – kérdé Nicholl szemmel láthatóan kételkedve.
– Türelem, – viszonzá Ardan, – azt csak Barbicane jelenlétében
közölhetem.
– Nos hát, keressük őt fel! – kiáltá a kapitány.
Rögtön útnak indult a három férfiú. A kapitány kivette fegyveréből a
töltényt, vállára akasztá és szótlanul ballagott előre.
Még egy félóráig keresték hiába. Mastont gonosz sejtelem szállotta meg.
Keményen szeme közé nézett Nichollnak, s azon gondolkodott, vajjon nem
hűté-e a kapitány boszú-szomját, s nem fekszik-e a szerencsétlen
Barbicane golyótól leterítve valamelyik bokornak az alján? Úgy látszik,
hogy Ardan Mihályt is ez a gondolat lepte meg, mert mindkettőnek
tekintete kérdőleg szegeződött a kapitányra, midőn Maston hirtelen
megállott.
Husz lépésnyire egy óriási katalpa tövében egy emberi alakot
pillantottak meg, háttal volt feléjök fordulva, mozdulatlanul feküdt a
fűben.
– Ő az! – mondá Maston.
Barbicane meg sem mozdult. Ardan belemélyeszté tekintetét a kapitány
szemeibe, de az bátran kiállta a tekintetet.
Ardan előre lépett és kiáltá:
– Barbicane! Barbicane!
– Felelet nem jött. Ardan barátjához rohant, de a mint őt vállánál fogva
érintette, megállott, s a csodálkozásnak felkiáltása röppent el
ajakáról.
Barbicane kezében plajbász volt, s egy jegyzőkönyvecskében geometriai
figurákat rajzolt, fegyvere pedig ártatlanul mellette hevert.
Munkájában elmerülten párbajt, boszút, mindent elfelejtett, a tudós se
nem _látott_, se nem _hallott_ semmit.
De a mint Ardan Mihály reá tette a kezét, fölállott és csodálkozva
nézett reá.
– Oh, – kiáltá végre, – te itt vagy? Megtaláltam, barátom, megtaláltam.
– Mit?
– Az eszközt.
– Micsoda eszközt?
– Az eszközt arra nézve, hogy a löveg visszalökő hatását a kilövetésnél
megszüntessem.
– Valóban? – mondá Mihály, – és oda villantott szemével a kapitányra.
– Úgy van! A víz, csupán a víz fogja eszközölni… Oh Maston! Ön is, uram!
– Ő maga, viszonzá Ardan Mihály, – van szerencsém neked az érdemes
Nicholl kapitányt bemutatni.
– Nicholl! – kiáltá Barbicane, – s rögtön felugrott. Bocsásson meg
kapitány, elfelejtettem… készen állok…
Ardan Mihály, mielőtt a két ellenség szóhoz juthatott volna, közbe veté
magát:
[Illustration: A HALÁLOS ELLENSÉGEK SZÖVETKEZNEK.]
– Valóban, – mondá, – igazi szerencse, hogy ilyen derék emberek, mint
önök, nem találkoztak előbb. Akkor egyiket önök közül most siratnunk
kellene. De hála istennek, mert gondoskodik arról, hogy többé nem kell
egyikért sem aggódnunk. Ha valaki megfeledkezik gyűlöletéről, hogy
mechanikai problemákon törje a fejét, vagy a pókok cselvetését kijátsza:
akkor ez a gyűlölet senkire nézve sem lehet veszélyes.
És Ardan Mihály elbeszélte, hogy mi történt a kapitánynyal.
– Végre is azt kérdem, hogy két olyan derék ember azért van-e a világon,
hogy egymás fejét bezúzzák?
Ebben a tényállásban volt valami nevetséges, valami váratlan, úgy hogy
Barbicane és Nicholl tulajdonképpen nem tudták: miképpen viselkedjenek
egymással szemben? Ardan Mihály felfogta ezt, s elhatározta, hogy egy
csapásra megoldja a kérdést.
– Derék barátaim, – mondá és legnyájasabb mosolya játszadozott ajka
szélein, – elejétől kezdve egy félreértés volt önök között, egyéb semmi.
Arra nézve, hogy önök között minden rendben van, s hogy mindketten
férfiak, a kik életöket is koczkára teszik, legjobb bizonyíték lesz, ha
elfogadják hevenyében ajánlatomat, a melyet most akarok önöknek tenni.
– Beszéljen, – mondá Nicholl.
– Barátom, Barbicane azt hiszi, hogy lövege egyenesen a holdba röpül.
– Minden bizonynyal, – viszonzá az elnök.
– Barátom, Nicholl, pedig meg van arról győződve, hogy ismét vissza fog
esni a földre.
– Szórul-szóra! – kiáltott fel a kapitány.
– Jól van! – folytatá Ardan Mihály, – annyira elfogult nem vagyok, hogy
higyjem, hogy önök közt a teljes harmoniát helyre tudom állítani;
egészen egyszerűen azt mondom: Utazzanak velem a holdba, aztán majd
meglátjuk, hogy sikerül-e ez az utazás.
– Hm! – mondá Maston J. T. megijedve.
A két vetélytárs a váratlan ajánlatra egymásra nézett, feszülten
várakozott egyik a másiknak feleletére.
– Nos? – kérdé Ardan Mihály megnyerő mosolylyal. – Minthogy a löveg
visszaható erejétől nem kell félnünk…
– Elfogadom.
De bármily gyorsan is mondá ki e szót, Nicholl is ugyanezt, s ugyanabban
az időben ejté ki.
– Hurrah! Bravo! Hip… hip… hip!… kiáltott fel Ardan Mihály s a két
ellenfélnek kezét nyujtá. És most, minekutána az ügyet elintéztük,
engedjék meg, hogy franczia szokás szerint önöket megvendégeljem.
Menjünk reggelizni!


HUSZONKETTEDIK FEJEZET. Az Egyesült-Államok új polgára.
Még ugyanazon a napon megtudta Amerika, hogy Nicholl kapitány és
Barbicane elnök kibékültek, s azt is, hogy minő sajátságos módon. A
szerep, melyet a lovagias európai ennél a kibékülésnél játszott; az ő
váratlan ajánlata, mely a nehézségeket egy csapásra megszüntette, a két
vetélytársnak egyszerre való beleegyezése, a hold-földrésznek ez az
elfoglalása, mely czélra Francziaország és az Egyesült-Államok
közreműködtek: mindez együtt tevé, hogy az Ardan Mihály népszerűsége
fokozódott. Mindenki tudja, hogy a yankeek az őrültség mely fokáig
jutnak egy-egy ember iránt való szenvedélyes szeretetökben. Olyan
földön, hol tiszteletre méltó városatyák egy-egy tánczosnő kocsiját
maguk húzzák, mit nem tesznek itt a vakmerő franczia iránt fellobbant
lelkesedésökben? Hogy a lovait ki nem fogta, az csak azért nem történt,
mert lovai nem voltak, de minden egyéb hódolat-nyilatkozattal
elhalmozták. Egyetlen egy polgár sem akadt, a ki szívvel-lélekkel az övé
nem lett volna.
Ettől a naptól kezdve Ardan Mihálynak nem volt többé egy nyugodt órája
sem. Az Unio minden zegéből-zugából jöttek a küldöttek és a nyakára
jártak. Fogadnia kellett őket nyájas arczczal. A sok kézszorításról,
tegeződésről nem is lehet számot adni. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy
kimerüljön. Torka rettenetesen berekedt a sok fogadó szónoklattól, már
csak egy-két érthetetlen hangot tudott hebegni; attól a sok
pohárköszöntőtől, a miket végig kellett hallgatnia, bátran eshetett
volna tüdőgyuladásba. Ez a siker más embert mindjárt az első nap
holtrészeggé tett volna, de ő értett ahhoz, hogy szellemes, elbűvölő
félmámoros állapotát megőrizze.
A sokféle küldöttségek között, melyek reá rohantak, közte volt a
«Holdkórosok»-é is, a kik nem feledkeztek meg, hogy miképpen kell
viselkedniök a hold leendő meghódítójával szemben. Egyik napon
felkereste őt nehány szegény ember, – mert van efféle meglehetősen sok
Amerikában, – és kérte őt, hogy vigye őket is magával a holdba.
Egyik-másik azt mondta, hogy tud a hold-lakók nyelvén, s meg akarták
erre Ardan Mihályt tanítani. Ő elég jó akarattal fogadta őket és együgyü
hóbortjuknak engedve megigérte, hogy holdbeli ismerőseiknek átadja
üdvözletüket.
– Sajátságos őrültség! – mondá Barbicanehoz fordulva, miután azoktól
elbucsúzott, – olyan őrültség, mely gyakran okos embereket is megszáll.
Arago, leghiresebb tudósaink egyike mondá nekem, hogy sok igen okos és a
mint gondolják, igen józan ember, – szerfölött izgatott lett,
valahányszor a hold rájok hatást gyakorolt. Ez az őrültség aztán
hihetetlen különczségekben nyilatkozott. Te nem hiszed azt, hogy a
holdnak van befolyása a betegségekre?
– Alig, – felelé a Gun-club elnöke.
– Én sem hiszem, de mégis a történelem egynehány bámulatos adattal
támogatja e hitet. Az 1693-ik év január 21-én nagy ragály tört ki és
éppen a holdfogyatkozás pillanatában tömegesen haltak meg. A hirneves
Bacon, valahányszor holdfogyatkozás volt, elájult, és csak akkor tért
egészen magához, ha mindennek vége vala. VI. Károly 1399-ben holdujság
vagy teli hold idején hatszor veszté el a józan eszét. Az epilepsziát az
orvosok azok közé a betegségek közé sorozzák, a melyek a hold változásai
szerint lépnek fel. Az idegbetegségek is, – úgy látszik, – a hold hatása
alatt állanak. Mead említést tesz egy olyan gyermekről, a ki görcsökbe
esett, valahányszor a hold az oppoziczió helyzetébe került. Gall
megfigyelte, hogy gyönge szervezetűeknél az ideg-izgatottság havonta
kétszer: új- és telihold idején fokozódik. Végül se szeri se száma az
efajta észleléseknél szédülés, gonosz láz, holdkórosság eseteinél, a mi
mind arra vall, hogy a holdnak a földön-lakók betegségére titokteljes
hatása vagyon.
– De hát mi módon, miért? – kérdé Barbicane.
– Miért? – viszonzá Ardan. – Csakugyan én is azt felelem erre neked, a
mit Plutarchos után XIX. századdal Arago ismételt: «Talán azért, mert
nem igaz!»
E diadal következtében Ardan Mihály nem kerülhette ki azokat a
ráfogásokat, melyek minden hires embert nyomon kisérnek. A vállalkozó
szelleműek ki akarták őt nyilvánosan állítani. Barnum felajánlott neki
egy milliót, ha beleegyezik, hogy őt az Egyesült-Államok városaiba
rendre vigye, s miként egy csodaállatot pénzért mutogathassa. Ardan
Mihály úgy bánt vele, mint egy elefánt-vezetővel és kiadta neki az utat.
Mindazonáltal, ha nem is vala hajlandó, hogy a közkiváncsiság e módon
nyujtson táplálékot; arczképe bejárta az egész világot, s az
arczképcsarnokokban az első helyre került; kiadták mindenféle
nagyságban, kezdve az életnagyságútól, egészen a postabélyegek miniatur
alakjáig. A hőst mindenféle fölvételben meg lehetett vásárolni: csak a
fejét, vagy mellképét, oldalról, szemben, egész alakban stb. Egy millió
ötszázezer példányt készítettek, s igen kinálkozó alkalma nyilt volna,
hogy önmagát emlékül elárusítsa, ha abból hasznot akart volna látni. Nem
kellett volna egyebet tennie, mint a hajaszálait dollárjával eladni és
nagy vagyonra tehetett volna szert.
Őszintén megvallva, ez a népszerűség mégis csak inyeszerinti volt.
Szivesen állott a közönség rendelkezésére, levelezett az egész világgal.
Szájról-szájra adták szóélczeit, különösen azokat, a miket nem is ő
mondott. De azért rendesen neki tulajdonították, mivelhogy e tekintetben
nagyon gazdag volt.
De nem csak a férfiak lettek hiveivé, hanem az asszonyok is. Istenem,
hány, úgynevezett «fényes házasság»-ot köthetett volna, ha éppen kedve
csucsorodik, fejét járom alá hajtani. Különösen a vén hajadonok, a kik
negyven év óta epedeztek a házasság után, éjjel-nappal az ő arczképéről
ábrándoztak.
Bizonyára száz meg száz hitestársa akadt volna, még ugyis, ha kiköti,
hogy őt a holdba kell felkisérniök. Az olyan asszonyok, a kik nem félnek
mindentől, nem ismerik a csüggedést. No de neki nem vala szándéka, hogy
a holdban ősapa legyen és franczia-amerikai vegyesfajt ültessen át oda.
Ezért kitért a házassági ajánlatok elől.
– Köszönöm szépen, – mondá, – hogy odafenn Ádám szerepe jusson nekem
valamelyik Éva leánya mellett!… Hiszen akkor kigyókkal gyűlne meg a
bajom.
Miután végre a tulságosan sok diadalmi örömeket lerázta magáról,
barátaival együtt meglátogatta a Columbiadot. Kötelessége is volt.
Egyébiránt, mióta Barbicaneval, Mastonnal és társaikkal érintkezett,
nagyot haladt a ballisztika tudományában. Abban telt a legnagyobb öröme,
ha ezeknek a tüzérségben beavatottaknak gyakran a szemök közé vághatta,
hogy ők tulajdonképpen nem egyebek, mint szeretetre méltó, tudós
emberhús-vágók. E kérdésben az ő sziporkázó szelleme kifogyhatatlan
volt. Látogatása alkalmával a Columbiádnak kifejezte legnagyobb
bámulatát és egészen a lelkéig szállott alá az óriási mozsárnak, mely
majdan őt a holdba fogja röpíteni.
– Legalább ez az ágyú senkiben sem fog kárt tenni – mondá, – a mi egy
ágyúnál csakugyan bámulni való. Hanem azokról a ti ágyúitokról, melyek
szétzúznak, lángba borítanak, életet rabolnak el… azokról nekem ne is
beszéljetek; és főleg azt ne mondjátok nekem, hogy «lelkök» van; bizony
nem hiszem el.
Most pedig Maston J. T.-nak egy ajánlatáról kell még számot adnom. Midőn
a Gun-club titkára meghallotta, hogy Barbicane és Nicholl az Ardan
Mihály ajánlatát elfogadták, elhatározta, hogy negyedikül ő is
csatlakozik az utitársakhoz. Egy napon előállott ezzel a kivánságával,
Barbicane, a ki nem szivesen tagadta meg barátja valamelyik kérésének
teljesítését, igyekezett megértetni, hogy a lövegben nem fér el annyi
utas. Maston kétségbeesett és Ardan Mihályhoz fordult, a ki őt
felszólította, hogy mondjon le erről a kivánságáról s nyomban
bizonygatta ezt argumentumokkal, melyek éppen Mastonra vonatkoztak.
– Látod, öregem, – mondá neki, – ne vedd zokon, a mit most mondok, de
hát köztünk maradjon, te egy kissé nagyon tökéletlen vagy ahhoz, hogy a
holdban felléphess.
– Tökéletlen? – kiáltott fel az izmos rokkant.
– Úgy van, derék barátom; képzeld csak, ha mi oda fenn a
bennszülöttekkel találkozunk, hát szivedre vennéd, hogy a föld lakóiról
tenszemélyedben olyan szomorú képet alkottass velök; hát szemléletessé
kivánnád tenni előttük a háború fogalmát, hogy az emberek idejök
javarészét arra fordítják, hogy egymást szétdarabolják, fölemészszék,
lábaikat, karjaikat letördeljék – s mindezt egy olyan gömbön, hol száz
milliárd ember megélhetne s mégis alig lakik rajta 1200 millió! Ejnye,
érdemes barátom, hiszen ürügyet szolgáltatnál neki arra, hogy minket be
se ereszszenek.
– De hiszen, ha darabokra tépve érkeztek fel, ti is olyan tökéletlenek
lesztek, mint én, – viszonzá Maston J. T.
– Mindenesetre, – viszonzá Ardan Mihály, – de darabokban mégsem fogunk
felérkezni.
Tényleg az október 18-dikán megejtett előkészítő kisérletet a legszebb
eredmény koszoruzta és legjobb reményekre jogosítá fel az utasokat.
Barbicane azért, hogy a kilövésnél a golyó-falaira irányuló lökés felől
biztos adatai legyenek, a pensarolai arzenálból 32 hüvelyknyi
mozsár-ágyút hozatott. A Hillisboro révparton állították fel, hogy a
bomba a tengerbe hulljon és emberben kárt ne tegyen. Csak arról volt
szó, hogy a kilövésnél a golyó rázkódását tegyék próbára, nem a
lecsapódásnál a hatását.
Erre a figyelemre méltó kisérletre a legnagyobb gonddal egy üres löveget
készítettek. Belső falait aczélrugókkal párnázták ki, s erre vastag
selyemszövetet vontak: olyan volt, mint egy gondosan kibélelt fészek.
– Milyen kár, hogy az ember nem fekhetik bele! – mondá Maston J. T.
sajnálkozva a felett, hogy testbéli állapota ebben őt megakadályozza.
E csinos bombába, melyet csavaron járó fedél zárt el, beletettek először
egy nagy macskát, aztán egy mókust, a mely a Gun-club állandó titkárját
vallotta urának, s ugyancsak előtte nagyon kedves vala; no de meg
akarták tudni, hogy ezeknek nem igen szédülékeny állatkáknak mennyiben
lesz ártalmára az út. A mozsárt 160 font lőporral töltötték meg, aztán
reá tevék a bombát. Elsütötték.
[Illustration: AZ ÉLELMES MACSKA.]
Rohamos gyorsasággal tört ki a löveg, méltósággal megtevé parabolikus
útját, mintegy ezerlábnyi magasságban és kecsesen lehajlott ívalakjában
a habok felé.
Nyomban oda eveztek egy csolnakon, a hol beleesett; ügyes buvárok
lemerültek a tenger fenekére, a hajó-kötelet a bomba-füléhez erősítették
és a fenn levők azonnal felhuzták. Alig telt el öt percz azóta, hogy az
állatokat a bombába csukták, s fölnyiták a fedelet.
Ardan, Barbicane, Nicholl és Maston voltak a csolnakban, s könnyen
megérthető feszült várakozással lesték az eredményt. Mihelyt a bombát
felnyitották: a macska, egy kissé ugyan össze volt lapítva, de azért
vidáman és élénken kiugrott belőle, nem is lehetett rajta ezt a
levegőn-át megtett utat észrevenni. Hanem a mókust nem találták meg.
Keresgélték, nyoma sem akadt. Bizonyosak lehettek tehát abban, hogy a
macska megette utitársát. Maston J. T. nagyon elszomorodott a
tudományért való eme martiromságért.
Szóval e kisérlet óta minden fontolgatás, aggódás megszünt; egyébiránt
Barbicanenak gondja volt arra, hogy a löveget még tökéletesebbé tegye,
hogy a golyóra ható erőt egészen hatálytalanná tegye. Evvel aztán a
löveg készen állott az ellövetésre.
Két nappal azután Ardan Mihály az Unio elnökétől értesítést kapott. Oly
kitüntetés vala ez, a mi méltán hizelgő volt reá nézve.
A kormány őt lovagias honfitársa, Lafayette példájára, az
Egyesült-Államok díszpolgárává nevezte ki.


HUSZONHARMADIK FEJEZET. A löveg-vonat.
A hires Columbiad elkészítése után a közérdeklődés nyomban a löveg felé
irányult, erre az új szállító-szerszámra, mely a három kalandort a
világürbe fogja vinni. Mindenki tudta, hogy Ardan Mihály a szeptember
30-dikán küldött táviratban a bizottság által megállapított lövegnek
módosítását kivánta.
Barbicane elnök akkor még joggal hihette, hogy a löveg alakjától nem
függ sok, mivelhogy az nehány másodpercz alatt a légkör területét
elhagyva, a teljesen üres térben folytatja útját. A bizottság tehát a
gömbalakú golyót választotta, hogy szabadon mozoghasson. De attól a
pillanattól kezdve, hogy a löveget szállításra szánták, egészen
másképpen állott a dolog. Ardan Mihálynak nem volt arra kedve, hogy a
levegőben úgy forogjon, mint a mókus; úgy akart felröpítődni, hogy feje
fenn, talpa lenn legyen, éppen olyan tisztességesen, mint a léghajó
utasai a hajócskában, gyorsabban, de a nélkül hogy ugrándozzék, a mire
ugyan egy csöpp kedve sem volt.
Ezért tehát az albany-i Breadwill és társa czéghez egy új tervrajzot
küldöttek s megbizták, hogy a szerint haladéktalanul készítse el a
löveget. A megváltoztatott löveget november 2-dikán öntötték és vasuton
rögtön Stone’s Hillbe szállították.
10-dikén érkezett meg rendeltetése helyére. Ardan Mihály, Barbicane és
Nicholl a legnagyobb türelmetlenséggel vártak a lövegvonat
megérkezésére, melyben ők egy új világ felfedezésére fognak indulni.
Meg kell adnunk, hogy pompás egy munka volt, olyan fémipari, termék, a
mely az amerikaiak ipari lángelméjének becsületére vált. Ez volt az első
eset, hogy aluminiumot oly rengeteg tömegben dolgoztak fel, már ez
egymagában véve is csodálatra méltó jelenség vala. A drága löveg
csillogott-villogott a napfényben. Ha az ember tekintélyes külsejére
nézett, kúpalakú csúcsával olyan vala, mint egy vastag torony, a minőket
középkori építészek az erős várak szögletén alkalmaztak; csak a lőrések
és a szélkakas hiányoztak rajta.
– Nekem úgy tetszik, mintha egy lándzsás, érczpánczélos ember jönne ki
belőle, – mondá Ardan Mihály. – Mi úgy fogjuk magunkat benne érezni,
mintha hűbér-urak volnánk, s ha benne egy kis tüzérség is volna, fittyet
hánynánk minden hold-beli urnak, ha ugyan vannak ilyenek ott.
– Nos, inyedre való ez a kocsi? – kérdé Barbicane barátjától.
– A bizony, kedvemre való, – mondá Ardan műértő szemekkel vizsgálva. –
Csak annak érzem hiányát, hogy nem karcsú az alakja, nem elég kecses a
csúcsa; csokorral, ércz-diszítményekkel kellett volna felékesíteni,
chimärával vagy például egy salamandert is alkalmazhattak volna, a mely
kiterjesztett szárnyakkal és tátott szájjal jön ki a tűzből…
[Illustration: LÖVEG-KOCSI.]
– Hát ez mitől jó? – kérdé Barbicane, a ki praktikus elméjű levén, a
művészi szép iránt nem igen birt fogékonysággal.
– Hogy mitől jó?… barátom, Barbicane! – Oh, ha te így beszélsz, akkor
félek, hogy te azt sohasem fogod megérteni.
– Csak ki vele, derék barátom!
– Nos hát véleményem szerint, – mindenben, a mihez az ember hozzá fog,
egy kis művészetet kell kifejezésre juttatni; ez úgy helyesebb. Ismered
«A gyermek-kocsi» czimű indus szindarabot?
– A czime után itélve nem, – viszonzá Barbicane.
– Nem csodálom, – folytatá Ardan Mihály, – tehát jegyezd meg, hogy ebben
a darabban előfordul egy tolvaj, a ki egy házba akar betörni, de előbb
azon gondolkodik: vajjon a lyukat lira, virág, madár vagy amphora
alakban furja? Mondd, barátom Barbicane, ha te abban az időben birája
lettél volna ennek a tolvajnak, elitélted volna?
– A nélkül, hogy sokat törtem volna a fejemet rajta, még pedig
sulyosbító körülmények számbavételével – mondá a Gun-club elnöke.
– Én pedig fölmentettem volna, – barátom Barbicane. – Ezért nem fogsz te
engemet soha megérteni.
– Nem is próbálom, hogy megértselek, derék művész barátom.
– No de legalább, – ha már a lövegünk külsejét tekintve nem egészen
kivánatom szerint való, azt megengeditek, hogy izlésem szerint rendezzem
be, még pedig olyan fényesen, amint az a föld hirnökeihez méltó.
– No ezt már, derék Mihályom, egészen rád bizzuk, nem szólunk bele, –
mondá Barbicane.
De mielőtt ez a kellemeshez foghatott volna, a Gun-club elnöke a
hasznosra gondolt, és az általa kitalált eszközt, melylyel ő a
visszaható lökés erejét akarta megsemmisíteni, a legtökéletesebb
belátással alkalmaztatá.