Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 06

nyugtalanították volna őket.
[Illustration: A BIZOTTSÁG KISZEMELI A HELYET.]
Barbicane társaival egy sziklás síkságra érkezett, ez a nyilt tér nehány
holdnyi területű lehetett, a nap reá sütött izzó sugaraival. Ez a
kimagasló, eléggé tágas fensík, a Gun-club tagjai előtt éppen
alkalmasnak tetszék arra, hogy a Columbiadot ott állítsák fel.
– Megálljunk, – kiáltott Barbicane, – mi a neve ennek a helynek?
– Stone-s Hill (kő-halom), – felelé az egyik floridai.
Barbicane szótlanul leszállott a lováról, elővette műszereit s a helyet
a legnagyobb pontossággal szemügyre vette, fölmérte. A kis csapat köréje
csoportosult és nagy figyelemmel hallgatták.
E pillanatban ért a nap a delelő pontra. Barbicane nehány pillanat alatt
leirta megfigyelésének eredményeit. «Ez a hely 300 toisnyi magasságban
fekszik a tenger szine felett 27° 7′ északi szélességben és 5° 7′
nyugati hosszuságban; úgy tetszik nekem száraz volta, és sziklás alkata
miatt megfelel mindazoknak a föltételeknek, melyeket vállalatunk
érdekében megkivánunk. Ezen a téren építjük fel raktárainkat,
műhelyeinket, munkáslakainkat és erről a helyről, úgy van, erről a
helyről – és ekkor a Stone’s Hill tetejére tette lábát – röpüljön fel
lövegünk a nap országába.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET. Kapa és vakoló-lapát.
Még az nap este visszatérve Barbicane társaival Tampa-Townba és
Murchison mérnök a Tampicon haza vitorlázott New-Orleansba. Egy sereg
munkást kellett fogadnia és az anyag legnagyobb részét odahordatnia. A
Gun-club tagjai Tampa-Townban maradtak, hogy a lakók segítségével a
kezdő munkálatokat előkészítsék.
A Tampico nyolcz nappal eltávozása után egy kis gőzhajó flottával tért
vissza az Espiritu Santo kikötőben. Murchison 15,000 munkást toborzott
össze. A rabszolgaság idejében hiába fáradozott volna, ámde mióta
Amerika a szabad nemzetek hazája, csak úgy özönlött a nép oda, a hol a
munkát bőségesen megfizették. Minthogy a Gun-clubnak elég pénze volt,
igen magas bért ajánlott a munkásoknak s e mellett aránylag jelentékeny
kedvezményeket. A Floridába elszegődött munkás számíthatott arra, hogy a
munka befejezte után számára a baltimorei banknál szép tőkécske lesz
elhelyezve. Murchison tehát tetszés szerint válogathatott az emberekben
és szigorú föltételeket szabhatott munkásainak ügyességére és
arravalóságára nézve. Elhihetjük, hogy munkásainak táborába csak a
legderekabbat választotta be: gépészeket, fűtőket, öntő-mestereket,
mészégetőket, sáncz-munkásokat, téglavetőket és mindenféle kézmívest:
feketéket és fehéreket vegyest, nem tekintve a színre. A munkások közül
sokan háznépestűl jöttek. Olyanforma volt, mintha kivándorlás lett
volna.
Október 31-dikén délelőtt 10 órakor partra szállott ez a sereg
Tampa-Townba. El lehet képzelni, hogy minő élénkség, sürgés-forgás
támadt ebben a városkában, midőn lakóinak száma egy csapásra
megkétszereződött. A Gun-clubnak ez a lépése tényleg nagy hasznára vált
Tampa-Townnak, nemcsak azért, hogy olyan nagy tömeg munkás ment Stone’s
Hillbe, hanem azért is, mert a kiváncsiak egész raja a világ minden
részéből Florida félszigetére sereglett.
Az első napokban partra hordották a magukkal hozott szerszámokat: a
gépeket, élelmiszereket, vaslemezből készült házakat, melyek részekre
bontva és megszámozva valának. Egyidejűleg Barbicane megkezdette a
Tampa-Town-t Stone’s Hillal összekötő 15 mérföld hosszú vasútvonalnak az
építését.
Mindenki tudja, hogy Amerikában mi módon szoktak vasutakat építeni;
kerülőket figyelembe sem véve, vakmerő emelkedésekkel, nem törődve
korláttal, alap-vető építkezéssel, hegynek fel, hegyről le vakon előre
haladnak a sín-párok, tekintet nélkül az egyenes vonalra. Nem
költségesek és nem kényelmetlenek ezek a vasutak; az a fő, hogy teljes
szabadsággal és kellemetes kéj-ugrándozásokkal haladhasson rajta a
vonat. A Tampa-Towntól – Stone’s Hillig vezető vonal csak csipp-csupp
dolog volt, sem sok pénzbe, sem sok időbe nem került.
Egyébiránt Barbicane a lelke volt ennek a tömegnek, mely az ő hírének
nevelése czéljából sereglett össze. Életet öntött abba, szétosztotta
közöttük leheletét, lelkesedését, meggyőződését; mikéntha mindenütt
jelenlevő lett volna: ott volt mindenütt. Úgy követte őt nyomon Maston,
mint a dongó légy. Találékony esze ezerféle új dolgot talált fel, nem
ismert akadályt, nehézséget, zavart; éppen olyan jó bányász, kőmíves,
gépész, mint a milyen jeles tüzér volt egy személyben; meg tudott
felelni minden kérdésre, meg tudott oldani minden bonyolult kérdést.
Élénk levelezést folytatott a Gun-clubbal és a Goldspring-hámorral. A
Tampico fűtött kazánjával és feszült gőzével éjjel-nappal várt
parancsára a Hillisboro révpartján.
November 1-jén elhagyta Barbicane egy rakás munkással Tampa-Townt és
másodnaptól kezdve Stone’s Hill körül gép alkotta házakból egész város
kerekedett. Körülvették véd-czölöpökkel és az eleven, sürgő-forgó élet
után itélve, az Unio egyik nagy városának tarthatták volna. Katonás rend
uralkodott ott és a munkálatok a legszigorúbb pontossággal kezdődtek.
Gondos vizsgálatok alapján kitanulták egész alaposan a talaj minőségét s
az ásási munkálatokat már november 4-dikén megkezdették. Ezen a napon
összegyűjtötte Barbicane a munka-vezetőket s így szólott hozzájuk:
– Barátaim, önök mindnyájan tudják, hogy miért toborzottam össze
Floridának e sivár vidékére. Egy olyan ágyút kell öntenünk, a melynek
belső átmérője 9 láb, oldalfalai 6 láb, külső kő-burkolata 19½ láb
széles. Erre a czélra 900 láb mély és 60 láb széles gödröt kell ásnunk.
Ennek a jelentékeny munkának nyolcz hónap alatt készen kell lennie. E
szerint önöknek 2.543,400 köbláb földet kell 255 nap alatt kiásniok;
naponkint 10,000 köblábnyit. Ez a feladat 1000 embernek, ha szabad téren
dolgoznak, nem nehéz, de aránylag szűk helyen nehezebb. De mégis, ha úgy
kell lennie, elkészülhet; ép úgy számítok az önök bátorságára, mint
derék voltukra.
Reggel 8 órakor az első ásó hasított bele Florida földjébe és ettől a
pillanattól kezdve ez a derék jószág a sánczásók kezében egy perczig sem
szünetelt. A munkásokat minden nyolcz órában felváltották.
Ha még oly óriási volt is a feladat, az emberi erő határán nem haladt
túl. Hány sokkal nehezebb feladatot oldottak már meg, hol az elemek
hatalmát kellett első sorban legyőznie az embernek! Hogy csupán effajta
munkát említsek fel, a József páter kútját állítom ide például, a melyet
Saladin szultán Kairo mellett ásatott olyan időben, mikor az emberi erőt
a gépek nem százszorozták még meg, s a mely a Nil felszinétől számítva
300 láb mélységig terjedt alá. No meg a koblenzit, melyet János bádeni
őrgróf 600 láb mélyre ásatott. És itt ugyan miről volt szó? Hogy röviden
ismételjem: Háromszor ilyen mélyre kellett ásni, de tizszer olyan
szélességben, a mi az ásást megkönnyítette. Azért hát sem a pallérok,
sem a munkások nem kételkedtek abban, hogy sikerülni fog.
A munka gyorsaságát még fokozta az a határozat, melyet Murchison mérnök
Barbicaneval együtt hozott. A szerződés egyik pontja így szólott: a
Columbiadot kovácsolt vasból készült gyűrűk vegyék körül, melyeket izzó
alakban kell reá húzni. Ez az előre látó gondoskodás túlzott volt, mert
ezek nélkül is ellehettek. Ezt a pontot tehát kihagyták és így sok időt
takarítottak meg. Az ásásnál azt az újabban használatos módszert
követték, hogy a kőmives munkákat az ásási munkálatokkal egyidőben
végezték. Ennek az egyszerüsített módnak következtében nem volt arra
szükség, hogy a falakat gerendákkal erősítsék meg a beomlás ellen, mert
a kőfalak rendíthetetlen szilárdan megvédték.
No de ehhez a munkához csak akkor foghattak hozzá, mikor a kapa a
szikla-rétegig hatolt alá.
November 4-dikén 50 munkás a körülkerített tér közepén a Stone-s Hill
csúcspontján 60 láb széles kerek lyukat ásott.
A kapa eleinte egy hat hüvelyk mély, fekete talajba vágott bele, ezt
hamar félre takarították. Erre következett két láb mély, finom homok,
melyet gondosan félre tettek, hogy az öntőminta készítésénél
felhasználják.
Ezután fehér színű, meglehetős kemény agyagréteg bukkant elő, a mely
hasonló az Angolországban találhatóhoz, négy láb mélységre nyúlt alá.
Erre következett a megkövesült kagyló-réteg, mely igen száraz és kemény
volt, s folytonosan gép-eszközzel kellett dolgozni. Már körülbelül hat
és fél láb mélységre ástak le, – most már megkezdhették a kőmíves
munkákat.
Ennek a gödörnek a fenekére kerékalakú, igen kemény tölgyfa-alapot
tettek, melynek akkora nyilása volt a közepén, mint a Columbiadnak külső
átmérője. Erre a kerek alapra fektették a kőfalakat, melynek köveit
hydraulikus mészszel készített vakolat igen szilárdon tartotta össze.
Mikor a falréteg köröskörül készen volt, a munkások 21 láb széles
kőfal-gyűrűben valának beszorítva.
Mikor evvel elkészültek vaslemez sipkát és csákányt vettek elő a
munkások, s a fatalp alatt a sziklát hasogatták, ámde gondjuk volt arra,
hogy a munka előhaladtával ezt a fatalpat rengeteg erős gerendákkal
megtámaszszák. Mihelyt az újabb aláásás két láb mélységre alább hatolt,
a támasztó-gerendákat egyenkint kihúzták, s a kerékalakú tölgyfatalap a
kőfallal együtt lassan alább sűlyedt. Mert a kőmívesek is derekasan
építették a körfalat, itt-ott szelelő-nyílásokat hagyván, hol az
öntő-munkálatoknál kifejlődő gáz találhasson kiutat.
Ez a munka rendkivüli ügyességet kivánt a munkásoktól és szüntelen
figyelmet. Egyiket-másikat a sziklatörő munkálatoknál kőtöredékek
megsebeztek, de azért buzgóságuk sem éjjel, sem nappal egy pillanatra
sem csökkent. Nappal a hőségben, mely később nehány hónapon át
90°-ra[12] emelkedett; éjjel az elektromos fény sáppadt fénye mellett, a
kőzúzók kopogása mellett, tűzaknák robbanása, berregő-zakatoló gépek,
gomolygó gőz- és páratenger közepett, melyek Stone’s Hill körül messze
kavarogtak a légben, úgy hogy sem a bivalycsordák, sem a semiolak nem
merészkedtek közel jönni… dolgoztak a munkások.
[Illustration: AZ ÁSÁSI MUNKA.]
A munkálatok rendszeresen folytak tovább. Az anyagokat gőzerő
szállította kosárkákban fel és alá; előre nem sejtett akadály kevés
jelentkezett, s azon, a mire előre számítottak, hamar diadalmaskodtak.
Az első hónap végén az óriási gödör elérte azt a mélységet, melyet
kijelöltek volt: 112 láb; deczemberben volt kétszer ilyen mély,
januárban háromszor ilyen mély. Februárban a munkásoknak meggyűlt a
bajok a vízzel, a mely a földrétegekből előszivárgott. Gyors és erős
működésű szivattyúkat alkalmaztak és sűrített légnyomással igyekeztek
azt eltávolítani, hogy a vízforrások száját befalazzák. Így lőnek a
víz-beszivárgásoknak uraivá. Csak az a baj történt, hogy a lágy talaj
miatt a fatalapzat egy része lejebb süppedt, a miért is néminemű
földomlás történt. Képzeljük csak el, hogy minő rengeteg súlylyal
nehezedett 450 láb magas kőfalgyűrű a talapzatra. Ez alkalommal nehány
munkás áldozatul esett.
Három heti munkába került, míg a falakat helyreigazították s a
fenékmunkát folytathatták, minekutána a talapzatot éppen olyan szilárddá
tették, mint azelőtt volt. A mérnökök ügyessége és a derék gépek
lehetővé tették ezt.
Ezen túl nem történt semmi baleset, a mi a munka előrehaladását
meggátolta volna; és junius 10-dikén, a Barbicane által kijelölt
határnap előtt 20 nappal, elkészült a 900 láb mély gödör, és a körfal.
Alul egy tömör, harmincz láb vastag koczkán nyugodott a kőfal és felül
éppen a földszinéig ért.
Barbicane és a Gun-club tagjai szerencsét kivántak Murchison mérnöknek,
hogy cyclopi-munkájával oly rendkivüli gyorsan elkészült.
Ez alatt a nyolcz hónap alatt Barbicane egy pillanatra sem távozott
Stone’s Hillből; míg nyomról-nyomra kisérte a fúró-munkálatokat, azalatt
szüntelenül arra volt gondja, hogy a munkások egészsége és jóléte
csorbát ne szenvedjen; és szerencsére értett ahhoz, hogy az olyan
betegségeket eltávolítsa, a melyek nagy embertömeg csoportosulásainál
könnyen fellépnek és tropikus égalj alatt annyira veszedelmesek
lehetnek.
Igaz ugyan, hogy több munkás életével adózott gondatlanságáért; ámde
efféle munkálatoknál lehetetlenség ily sajnálatraméltó eseteket
elkerülni – és azok közé a mellékdolgok közé tartoznak, a mi miatt az
amerikaiak nem igen verik a fejöket a falba. Ők inkább törődnek az
emberiséggel nagy átalánosságban, mint külön-külön az egyénekkel.
Ámde Barbicanenak homlokegyenest ellenkező nézetei voltak és ezeket
minden alkalommal érvényre juttatta. Azért az ő gondoskodásának,
megfontolásának, a nehezebb esetekben az ő hasznos beavatkozásának és az
ő bámulatos emberszerető éles-pillantásának köszönhették azt, hogy a
szerencsétlenül jártak száma átlag véve nem volt több, mint azokban az
európai államokban szokott lenni, melyeket bőséges elővigyázati
rendszabályai miatt mintául szoktak felállítani, többek között
Francziaországban, a hol pl. olyan munkálatnál, a mely 200,000 francba
kerül egy balesetet szoktak számítani.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET. Az öntés ünnepe.
Az alatt a nyolcz hónap alatt, míg az ásás munkálatai folytak, az öntés
előmunkálatai is rendkivül gyorsan haladtak előre; egy idegen, a ki
Stone’s Hillbe jött, – állítólag nagyon meg volt lepetve attól, a mit
ott látott.
A gödörtől 600 yardnyira e körül, mint középpont körül, ezerkétszáz
kemencze emelkedett, mindenik hat láb széles és három láb távolságra
egymástól. Két mérföld hosszúságra nyúlt e kemencze-vonal. Mindenik
egyforma: négyszögű kéményeikkel különös hatással voltak a szemlélőre.
Maston J. T. nagyszerűnek találta ezt az elrendezést. Washington
emlékszobrára emlékeztette őt. Ő ennél szebbet a világon nem is tudott
elképzelni. Úgy vélekedék, hogy ehhez hasonló még Görögországban sem
volt soha.
Emlékezünk arra, hogy a bizottság harmadik gyűlésén a Columbiad öntésére
főleg szürke szinű öntött vasat állapított meg. Ez a fém, tényleg,
szivósabb, nyujthatóbb, lágyabb és könnyebben feldolgozható s bárminő
alakba formálható; továbbá, ha kőszénnel hevítik, kitünő anyagul szolgál
oly gépek szerkesztésére, melyek nagy ellenálló erővel birnak: pl.
ágyúk, gőzgép-hengerek, víz-sajtók stb. Ámde az öntött vas, ha csak
egyszer öntik, ritkán lesz eléggé egyöntetű, azért másodszori öntéssel
tisztítják meg, hogy földrészecskéitől végleg megszabaduljon.
Azért a vasérczet, mielőtt Tampa-Townba szállították volna, előbb a
Goldspring-hámor kohóiban előkészítették, kőszén tűz mellett roppant
magas fokig hevítették s így a szénanyaggal vegyülve, öntött vassá
változtatták. Ezután az előkészítés után szállították Stone’s Hillbe.
Ámde a 130 millió fontot nyomó anyagnak vasúton való szállítása igen
költséges vala; a költség a szállítással kétszer akkora lett volna.
Azért inkább azt határozták, hogy New-Yorkban hajókat bérelnek, hogy
azokat Barrenben az öntött vassal megrakják. Nem kevesebb, mint 68 ezer
tonnás hajóra volt szükség, – valóságos flotta, – a melyek május 3-dikán
New-Yorkból elindultak, az amerikai part hosszában szelték az Oceán
hullámait, a Bahama-csatornán át Florida déli csúcsa mellett elhaladva,
május 10-dikén érkeztek meg az Espiritu Santo öbölbe és minden kár és
veszély nélkül horgonyt vetettek Tampa-Town kikötőjében. Itt a
hajórakományt átszállították a stone’s hilli vasútra és január közepén a
rengeteg anyag ott volt rendeltetése helyén.
Nem nehéz dolog elképzelni, hogy e 60,000 tonna vasnak megolvasztására
az 1200 olvasztókemencze nem volt igen sok. Minden egyes
olvasztókemenczében 114,000 font ércz fért el; azoknak a mintájára
készültek, a melyeket a Rodman-ágyú öntésénél használtak, trapez-alakúak
voltak és nagyon alacsonyak. A fütőkészülék és a kémény a kemencze két
végén voltak, úgy hogy a kemencze egész hosszában egyenletesen hevült.
Ezeket a kemenczéket tűzmentes téglákból építették, egy rostélylyal
bírtak a kőszén égetésére és egy tűzhelylyel, melyre az olvasztandó
anyagot helyezték, ez a tűzhely 25° szög alatt állott ferdén és az ércz
a felfogó-medenczébe folyt, innen 1200 csatorna vezetett a középponti
medenczébe.
Mihelyt a gödörásási és kőmives munkálatok elkészültek, hozzá kezdetett
Barbicane a belső öntésiforma készítéséhez. Az volt a feladat, hogy a
gödör középpontjában, a tengely hosszában, 900 láb hosszú és 9 láb
átmérőjű hengert készítsenek, a mely a Columbiad csövének pontosan
megfelelő terjedelmű legyen. A hengert agyagnemű föld és
homok-keverékből készítették, szalmát vagy szénát keverve közbe. Azt a
közt, mely a körfal és a henger között maradt, meg kellett tölteni az
olvadt érczczel: ez alkotta a hat láb vastagságú oldalfalakat.
Ezt a hengert vaspántokkal és keresztvasakkal kellett a körfalhoz
erősíteni, hogy a súlyegyent megtartsa. Az öntés után ezeknek a
keresztvasaknak az érczanyagban kellett maradniok, a mi egyáltalában nem
szolgált hátrányul.
Ezt a munkát julius 8-dikán fejezték be, és másnapra tüzték ki feladatul
az öntést.
Az öntés szép ünnepünk lesz, – mondá Maston barátjának, Barbicanenak.
– Mindenesetre, – viszonzá ez, – de nyilvános ünneppé tennünk nem
szabad.
– Hogy-hogy! Nem akarja mindenki számára tárva-nyitva tartani a kaput.
– Attól őrizkedem, Maston; a Columbiad öntése aggodalmas, hogy ne
mondjam, veszedelmes munka és jobb lesz, ha ez alkalommal bezárjuk a
kapukat. Ünnepet ülhetünk a löveg kiröpítésekor, nem bánom, de előbb
nem.
Az elnöknek igaza volt; az öntésnél előre nem látható veszély
szinhelyévé lehetett a hely s ilyenkor a nézők nagy tömege csak
akadályul szolgálhatott volna. Szabad mozgási térről kellett
gondoskodni. Az elrekesztett tére tehát senkit sem engedtek be a
Gun-club küldöttein kivül, kik erre az alkalomra Tampa-Townba jöttek.
Köztük volt a vidám Bilsby, Hunter Tamás, Blombsberry ezredes, Elphiston
őrnagy, Morgan tábornok és mindazok, kikre nézve a Columbiad öntése
személyes érdekké vált. Maston volt a kalauzuk; nem kimélte meg őket,
hanem a legapróbb részletekig magyarázgatott, mutogatott mindent,
körülvezette a raktárakban, műhelyekben, a gépek alá, sőt az 1200
olvasztó kemenczét is rendre meg kellett nézegetniök. Az
ezerkétszázadiknál kissé már kimerültek.
Az öntésnek éppen délben kellett történnie; egy nappal előbb minden
kemenczébe 114,000 font rúdvasat tettek, még pedig keresztben egymás
fölé, hogy a forró lég szabadon körülnyaldoshassa. Kora reggeltől okádta
az ezerkétszáz kürtő a tüzes áradatot a levegőbe, maga a föld is tompán
remegett. Rengeteg mennyiségű ércz olvadott; irtóztató tömeg kőszén
izzott. A hatvannyolczezer tonna kőszén sürű fátyollal vonta be a napot.
A kemenczék környékén dübörgő zaj hallatszék, mely hasonlatos vala a
messze hallatszó mennydörgéshez; a hőség kiállhatatlanná vált. Hatalmas
hűsítő gépek árasztották szünetlenűl a friss levegőt és telitették az
izzó kéményeket oxigénnel.
Ha azt akarták, hogy az öntés sikerüljön, gyorsan kellett annak végbe
mennie. Egy ágyúdörgés adta meg a jelt arra, hogy az összes kemenczékből
mind kiereszszék az olvadt ércz-anyagot. Ez intézkedéshez mérten minden
pallér és munkás türelmetlen izgatottsággal várt a jeladásra. Senki sem
volt már a műhelyek belsejében, hanem minden kohó-mester a levezető
nyilásnál várt, mint egy őrállomáson.
[Illustration: EZERKÉTSZÁZ OLVASZTÓ-KEMENCZE.]
Barbicane társaival a kivezető csatornák közelében egy halmon állott.
Elől állott egy ágyú, várakozva a mérnök jeladására.
Tizenkét óra előtt nehány perczczel kezdettek az első olvadt érczcseppek
csordogálni; a medenczék lassankint megteltek, s midőn az egész anyag
felolvadt, egy perczig úgy hagyták, hogy a könnyebb salak eltávozzék
belőle.
Mikor tizenkettőt ütött az óra, mennydörgött az ágyú és keresztül
villámlott a légen. Az ezerkétszáz kivezető nyilás szelepe felpattant
mind egyszerre, s az ezerkétszáz tüzes kigyó végig a csatornákon
kanyargott a gödör szája felé. Rémítő robajjal zúdultak a 900 lábnyi
mélységbe. Magasztos, nagyszerű pillanat volt ez. A föld megrendült,
mikor az olvadt anyag füstgomolyokat eresztett az ég felé, egyuttal a
forma nedvességét is párákká forralva, melyek a burok nyilásain
átláthatatlan gőz alakjában felgomolygott. Ezek a mesterségesen alkotott
felhők kúpalakú fejeikkel háromezer láb magasra kavarogtak fel a zenith
felé. A szemhatáron túl csatangoló vad-lakó azt hihette, hogy Florida
földjén egy új tűzokádó nyilatkozott meg, pedig nem tört elő a vulkán,
nem volt szélforgatag, zivatar vagy az elemeknek egyéb csatája sem
valami szörnyű jelenség, a mint ez már ily esetekben elő szokott
fordulni. Nem, most az egyszer ember míve vala a gőz-felhő, a
tűzhányóhoz méltó óriási láng-nyelvek, ezek a földindulásra való
földrengések, ez a tompa, vihart jósló dörgés; az ember keze zudított
egy olvadt ércz-Niagarát emberkéz csinálta örvénybe.


TIZENHATODIK FEJEZET. A Columbiad.
Sikerült az öntés? Csak sejteni lehetett. Ámde minden arra mutatott,
hogy lehet a sikerben hinni. Mert az öntési forma az összes kemenczékben
felolvadt érczanyagot befogadá. Bármiként volt is, jó ideig tartott, míg
erről meggyőződhettek.
Tényleg akkor is, mikor Rodman őrnagy 160,000 font súlyú ágyúit öntötte,
éppen 14 nap kellett addig, míg az öntvény kihült. Hát még mennyi idő
kellett ahhoz, míg ez a szörnyeteg Columbiad, melyet gőzforgatagok
vettek körül és hősége mintegy őrizett, látható lesz bámulói számára?
Nehezen lehetett azt kiszámítani.
A Gun-club tagjainak kiváncsisága igen erős próbára volt kitéve. De hát
ez ellen tenni nem lehetett. Maston önfeláldozása annyira ment, hogy
csaknem megsüttette volna magát. Az öntés után két hét mulva még
végtelen füst-gomolyag szállott az ég felé és Stone’s Hill körül 200
lépésre oly forró volt a talaj, hogy megégette a talpat.
Napok teltek el, hetek hágtak egymás nyakára. Nem volt mód rá, hogy a
rengeteg hengert lehűtsék. Még közelébe sem férhettek. Nem tehettek
egyebet, mint vártak és a Gun-club tagjainak várniok kellett.
– Már augusztus 10-dike van – mondá egy reggel Maston J. T. – Nincs
egészen négy hónapunk deczember 1-jéig. A forma belsejét kell még
rendbehoznunk, a csövet kell megvonnunk, a Columbiadot meg kell
töltenünk! Mindennek meg kell történnie! Nem leszünk készen! Hiszen még
csak közel sem lehet hozzá jutni! Hát már soha sem hűl ki az ágyú? No
bezzeg keservesen megjárnók! Hasztalan volt a fáradozás, hogy a
türelmetlen titkárt megnyugtassák. Barbicane nem szólott semmit, de az ő
hallgatása alatt belső izgatottság lappangott. Kemény falat volt ezeknek
a harczias lelkeknek, hogy végkép megállítsa útjukban olyan akadály,
melyet csak az idő győzhet le – és az idő esetleg rettenetes ellenség,
így hát fegyvertelenül kell magukat megadniok.
Ezen közben a naponként ismétlődő megfigyelések szerint változást vettek
észre a talajban. Augusztus 15-dikén a felszálló gőz nem volt annyira
sűrű. Nehány nap mulva csak gyér párázat emelkedett fel a talajból: a
kő-koporsóba zárt szörnyetegnek utolsó lehellete. Lassankint megszünt a
föld remegése, s a forró anyag köre szűkült; az egyik nap nyertek két
lábnyit, másnap négyet és augusztus 22-dikén Barbicane a mérnökkel és
barátaival ráléphetett arra az öntvénylemezre, mely Stone’s Hill vidékét
belepte. Bizonyára egészséges vala ez, mert az embernek nem hülhetett
meg a lába.
– Végre, valahára! – kiáltott fel Barbicane, a Gun-club elnöke, teljes
megelégedéssel.
Ugyanazon a napon megkezdődtek újra a munkálatok. Mindjárt hozzáláttak,
hogy belsejét kivegyék; a kapa, csákány, a fúró-eszközök szüntelen
működésben voltak. A homokkal kevert agyag roppantul megkeményedett,
ámde a gépek segélyével uralkodtak ezen az anyagon, mely a falak mellett
még izzó volt: kivették s gőzerővel tovább szállították. És a buzgóság e
munkánál oly nagy és hatékony, Barbicane közreműködése oly hathatós és
dollár alakjában kifejezett érvei oly nyomósak valának, hogy szeptember
3-dikán az agyag-mintának hire-hamva sem volt.
Rögtön hozzá kezdettek a cső kisimításához, haladéktalanul működésbe
hozták a gépeket, s a hatalmas vésők szorgosan munkálkodtak, hogy a
csőnek minden érdességét lecsiszolják. Nehány hét mulva a rengeteg
csőnek belső fala hengeralakúra ki volt csiszolva.
Végre szeptember 22-dikén, mielőtt a Barbicane indítványtételétől
számítva egy év eltelt volna, a rengeteg gép gondosan kaliberezve és
pontos eszközökkel éppen függőleges irányba helyezve, használatra készen
állott. Még csak az volt hátra, hogy a hold megérkezzék, no de arra akár
mérget vehettek, hogy a találkáról a hold nem fog elmaradni.
Maston öröme határtalan volt, úgy hogy mikor a 900 láb mélységű csőbe
alátekintett, szinte belehullott.
Ha őt Blombsberry erős kezével meg nem ragadja, úgy a Gun-club titkára,
miként egy ujkori Herostrates, a Columbiad fenekén lelte volna sírját.
Az ágyú tehát elkészült; senki sem kételkedhetett, hogy tökéletes a
szerkesztése; azért Barbicane elnöknél megjelent Nicholl kapitány és ez
bevételi naplójába feljegyezett 2000 dollárt. El lehet képzelni, hogy a
kapitány mérgében megbetegedett. No, de hátra volt még három fogadás 3,
4 és 5 ezer dollárra, úgy, hogy ha ezek közűl csak kettőt is megnyer, ha
nem is kitűnően, de rosszul sem áll a szénája. No de ő nem is pénzre
gondolt, hanem az szörnyű csapás volt reá nézve, hogy vetélytársának
sikerűlt olyan ágyút önteni, melynek 36 láb vastag pánczél sem állhatott
volna ellen.
Szeptember 23-dika óta megengedték a közönségnek, hogy a Stone’s Hill
elrekesztett térségére bemenjenek. Elképzelhetjük, hogy minő
ember-áradat tolongott oda.
Valóban az Egyesült-Államoknak minden tájékáról számtalan kiváncsi ember
sietett Floridába. Tampa-Town városa azalatt az egy év alatt, mióta a
Gun-club munkálatai folytak, jelentékenyen megnövekedett, 150,000 lakója
volt már. Miután a Brooke erősséget utczák hálózatával vette körül, a
földnyelven terjeszkedett tovább, mely az Espiritu Santo öböl két
rév-partját egymástól elválasztja: új városnegyedek, új terek
keletkeztek, egész sereg ház épült a rövid idővel ezelőtt puszta
tengerparton. Társaságok alakultak, hogy templomokat, iskolákat,
magánházakat építsenek és a város egy év leforgása alatt tizszer akkora
lett.
[Illustration: A TAMPA-TOWNI KIKÖTŐ.]
Tudvalevő dolog, hogy a yankeek kész kereskedőkül jönnek a világra,
bárhova hordja is őket a szél, az északi sarkra vagy az egyenlítőhöz:
üzleti szellemök hasznothajtó vállalatokra izgatja. Ebből magyarázható
meg, hogy egyes kiváncsi emberek, kik csupán azért mentek Floridába,
hogy a Gun-club munkálatait meglássák, letelepedtek Tampaban és üzleti
vállalatokba keveredtek. A hajók, melyeket abból a czélból béreltek,
hogy az építési anyagot és a munkásokat odaszállítsák: példátlanul
élénkké tették a kikötőt. Nemsokára más hajók, kisebbek és nagyobbak,
kötöttek ki az öböl két révpartján: élelmiszerekkel, kézműárúkkal, egyéb
eszközökkel valának megrakodva. Nagy szállító-irodák keletkeztek és a
«Hajózási Közlöny» naponta új hajóknak hozta a nevét, a melyek a tampai
kikötőben horgonyt vetettek.
Mialatt város utczái megsokasodtak, magát a várost a lakosság nagy
szaporodása és a virágzó kereskedelem miatt az Unio déli államaival
vasút-vonal kötötte össze. Már Mobilet és Pensacolat, ezt a nevezetes
tengerészeti arzenált vonat kötötte össze, mely innen Talahasseba vitt.
Ez a 21 mértföldnyi távolban a tenger partján fekvő St.-Markkal volt
összeköttetésben. Ezt a rövid vasútvonalat most Tampa-Townig
meghosszabbították és ez irányban a kihalt Közép-Floridába új életet
öntöttek. E szerint Tampa egy kiváló elméjű ember eszméje által
teremtett csodálatos ipari föllendülésnek köszönhette, hogy a nagy
városok közé emelkedett. «Holdvárosá»-nak nevezték el.
Most már mindenki felfoghatja, hogy miért volt Texas és Florida között
oly elkeseredett a féltékenység; miért lobbantak fel oly mértéken felűl
a texasbeliek, mikor a Gun-club választása reményeiket meghiusította.
Előre vetett éles pillantásukkal felfogták, hogy haszonnal jár a
választandó földre Barbicane kisérlete. Texast megfosztotta a
kereskedelem és vasúthálózat jelentékeny középpontjától és lakosainak
számottevő szaporodásától. E sok haszon mind a nyomorúságos Florida
félszigeté lett, a mely most úgy tünt fel, mintha az Ocean és a Golf
között egy hatalmas töltés lenne. Azért érezett Barbicane is Texas iránt
olyan ellenszenvet, mint Sta-Anna tábornok.