Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 02

csalhatatlan számításaimból kiviláglik, hogy minden golyónak, mely
másodperczenkint 12,000 yard (körülbelül 11,000 méter) kezdő-sebességgel
röpíttetik a hold felé, okvetetlenül el kell oda jutnia. Azért, derék
társaim, van szerencsém ezt a csekély kisérletet önöknek figyelmébe
ajánlani.


HARMADIK FEJEZET. Barbicane tervének hatása.
Nem lehet azt leirni, hogy minő hatással voltak az érdemes elnöknek
utolsó szavai a hallgatókra. Az volt ám a lárma! Ordítás!
Éljen-riadalom! Hip… hip… hip!… és természetutánzó hangoknak egész
ármádiája – mert ebben gazdag az amerikai nyelv. Hallatlan zsibongás,
zúgás töltötte be a termet. Működött a torok, csattogott a tenyér,
tombolt a láb. Nincs ezen mit csodálkoznunk: vannak tüzérek, a kik
ágyúikkal versenyt dörögnek.
Barbicane a lelkesedésnek ez őrjöngése közepett is hideg, nyugodt
maradt. Hasztalan intett kezével, hogy csendesedjenek le, az elnöki
harang mennydörgését senki sem hallotta. Letépték őt az elnöki székről,
vállaikra vették és diadalmasan hordozták körül. Előbb hű társai, aztán
a mámoros tömeg.
Mert az amerikai semmitől sem riad meg. Ezt a szót: «lehetetlen» nem
ismeri. Amerikában minden könnyű, egyszerű, a mechanikai nehézségek ott
halvaszületett gyermekek. Az igazi yankee egy hajszálnyi nehézséget sem
látott abban, hogy Barbicane tervét meg is lehet valósítani. Kimondta,
megteszi.
Az elnök diadalmenete egész este tartott. Valóságos fáklyásmenet volt.
Irek, francziák, skótok s mind a többi nemzetiségüek, a minők Maryland
lakói, kiki a maga nyelvén kiáltozott: vivat! hurrah! bravo!
összevegyültek a leirhatatlan örömriadalban.
A hold, mintha megértette volna, hogy róla van szó, derülten mosolygott
le, túlragyogva a föld minden világosságát. A yankeek mind reá szögezték
tekintetöket; egyik üdvözölte a kezével, másik szerető szavakat kiabált
feléje; amaz méregette a szemével, emez fenyegette; egy optikus éjfélig
egyebet sem tett, csak szemüvegeket adott el. Luna asszonyságot úgy
nézegették, mintha pályolyban ülő úrhölgy lett volna, még pedig olyan
arczátlansággal, minőre csak az amerikai földbirtokosok szoktak
vetemedni. Mintha már Phoebus szép testvére az Union birtoka lenne,
holott még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek fel hozzá: ez
bizony elég durva módja az összeköttetésnek még egy bolygóval szemben
is; mindazonáltal a művelt nemzetek között nagyon használatos.
Éjfélt ütött, s a lelkesedés éppen tetőpontra hágott, egyformán
elterjedt az a lakosság minden osztályához tartozók között. A városi
hatóság, a tudósok, nagykereskedők, kiskereskedők, teherhordók, az
intelligenczia, a tejfeles szájú tacskók izgatottak valának minden
porczikájukban. Nemzeti vállalkozásról volt szó; így hát a felső és alsó
része a városnak, a nagy terek a Patapsco partján, az öbölben horgonyozó
hajók mind, de mind zsúfolásig telve valának mámoros tömeggel a gin és
whisky meg az öröm telítette őket; mindenik csevegett, fecsegett,
vitatkozott, kötekedett, tapsolt, éljenezett, a gentlemantől kezdve, ki
a vendéglőben Sherry-cobblere mellett kamaszmódra terpeszkedett a
diványon, egész a hordárig, ki a Fells-Point nevű piszkos csapszékben
részegedett le a «knock me down»-tól (erős sör).
[Illustration: BARBICANE DIADALÚTJA.]
Hanem két óra tájt lecsendesedett az izgalom. Haza térhetett Barbicane
összetörve, önmagából kiforgatva. Herkulesi erő kellett ahhoz, hogy
valaki ekkora lelkesedésnek a viharát kiállja. A tömeg elszéledt
lassankint az utczákról. A négy vonat, mely Baltimoreban keresztezi
egymást, Ohio, Susquehanna, Philadelphia és Washington felé
hazaszállították az idegeneket a szélrózsa minden irányába és
Baltimoreban, a viszonyokhoz képest, elég nyugalom uralkodott.
Egyébiránt tévedés volna, ha azt hinnők, hogy csak Baltimoreban vala
azon az estén akkora izgatottság, az Unio nagy városai New-York, Boston,
Albany, Washington, Richmond, Crescent-City, Charleston, Mobil, Texastól
Massachussetsig, Michigantől Floridáig minden város kivette a részét
ebből az öröm-riadalomból. A Gun-clubnak 30,000 levelező tagja mind
tudott valamit elnökük meghivójáról és mindenik egyforma
tűrelmetlenséggel várta az október 5-diki csodálatos közleményt. Ezért
mihelyt az elnök ajkáról elhangzottak a szavak, még az nap este az Unio
minden államába vitték azokat a táviró-drótok 248,447 angol mérföldnyire
egy másodpercz alatt. Elmondhatjuk tehát, hogy az északamerikai
Egyesült-Államok, melyek együttvéve tizszer akkora területüek, mint
Francziaország, ugyanabban a pillanatban tört ki éljen-riadalomban és
huszonöt millió szivet egy _heves_ dobbanással dagasztott a büszke
érezet.
Másnap tizenötezer újságban, napi, heti, havi, kéthavi folyóiratokban
czikkeztek erről a tárgyról, különböző szempontokból vizsgálták:
fizikai, meteorologiai, nemzetgazdasági, közerkölcsi szempontokból, a
szerint, a mint a politikát vagy a művelődést tekintették előbbre
valónak. Fejtegették, hogy vajjon a hold kialakult égitest-e, vagy még
átalakuló félben vagyon? Minő látványul szolgálna a földgömbre nézve
láthatatlan oldala.
És ámbátor még csak arról volt szó, hogy egy golyót röpítsenek feléje,
mindenki látta, hogy a vizsgálódásoknak mind ebből a pontból kell
kiindulniok. Mindenki eltelt a reménynyel, hogy Amerika fog a misztikus
holdtányér titkaiba behatolni és sokan már attól féltek, hogy a hold
meghódítása az európai politika súlyegyenét meg fogja billenteni.
Miután a tervet szétbonczolták, senkinek sem jutott eszébe, hogy annak
megvalósításában kételkedjék; a tudós, tudományos vagy vallásos
társulatok által kiadott szakközlönyök, röpiratok, jelentések, szemlék
kiemelték előnyeit, és a bostoni «Természettudományi társulat», az
albany-i «A tudományok és művészetek amerikai társulata», a new-yorki
«Földrajzi és statisztikai társulat», a philadelphiai «Amerikai
filozofiai társaság», a washingtoni «Smithson-intézet» ezer átiratban
kivántak a Gun-clubnak szerencsét és ajánlták az elmaradhatatlan anyagi
és erkölcsi támogatást.
Azért hetykén elmondhatjuk, hogy soha még indítvány nem tétetett,
melyhez annyi hozzájáruló csatlakozott volna; kétkedésről,
akadékoskodásról, megfontolásról szó sem vala. Európában, főleg pedig
Francziaországban a holdba lövendő golyónak eszméjét pelengérre
állították volna az élczlapok, a poeták gúnydalokkal fogadták volna:
effajta ötlettel senki sem merészelt volna előállani, nem védi vala meg
őt a csúffátételtől semmiféle életbiztosító pisztoly. Az új világban
vannak eszmék, melyeket senki sem nevet ki.
Impey Barbicane ettől a naptól kezdve az Egyesült-Államok legnagyobb
férfiainak sorába emelkedett, a tudományok Washingtonának tekintették.
Egy eset legfényesebben tanuskodik arról, hogy minő magas polczra
kapaszkodhatik fel egy ember iránt a nép kegye.
Nehány nappal a Gun-club hirhedt gyülése után a baltimorei angol
szintársulat szinlapja Shakespearenak «_Sok hűhó semmiért_» czímű
vígjátékát hirdette. A város lakossága a Barbicane tervére czélzó gúnyos
vonatkozásnak tartván, behatolt a nézőtérre, összezúzta az üléseket és
kényszerítette a szerencsétlen igazgatót, hogy rögtön vegye le azt a
darabot a műsorról. A direktor, mint okos ember, meghajolt a nép akarata
előtt, s ugyanannak a drámairónak «_A mint tetszik_» czímű darabját
tűzte ki előadásra. És nehány hétig hallatlan bevételei valának.


NEGYEDIK FEJEZET. A cambridgei csillagvizsgáló felelete.
Ezenközben Barbicane az őt körülvevő ünnepeltetés közepett sem töltött
haszontalanul egy pillanatot sem. Mindenek előtt összehívta a Gun-club
választmányát értekezletre. Elhatározták, hogy a kérdésnek csillagászati
oldalára nézve felvilágosítást kérnek a csillagvizsgálóktól, azután, ha
a felelet kedvező, hozzá kezdenek a technikai rész megbeszéléséhez, hogy
semmit se mulaszszanak el, a mi a fontos kisérlet sikerét biztosíthatja.
Szerkesztettek tehát egy világos és szabatos átiratot, külön kérdésekbe
foglalva a cambridgei csillagvizsgálóhoz Massachussetsben. Itt volt az
északamerikai Egyesült-Államok leghiresebb egyeteme, melynek főleg
csillagvizsgálója szólott messze földre. Itt voltak a legkiválóbb
tudósok és az a messzenéző teleszkop, melynek segélyével Bond az
Andromedát, e másodrangú bolygót bolygatta fel és Clarke a Siriust
fedezte fel. Így hát nem hiában bizott annyira a Gun-club ebben az
intézetben.
Két nap múlva megérkezett a tűrelmetlenül várt válasz Barbicane
elnökhöz. Ilyeténformán vala fogalmazva:
_A cambridgei csillagvizsgáló igazgatója Barbicanenak, a Gun-club
elnökének, Baltimoreban._
Cambridge, október 7.
Folyó hó 6-dikán küldött, s a baltimorei Gun-club nevében a cambridgei
observatoriumhoz intézett levelének vétele után haladéktalanul
összehívtam a kartársakat és illendőnek tartjuk a következőkben megadni
kérdéseikre a feleletet:
A kérdések, melyekkel hozzánk fordultak, ezek:
1. Lehet-e golyót röpíteni a holdba?
2. Pontos számítással minő távolságra van a hold a földtől?
3. Körülbelül mennyi idő kellene ahhoz, hogy elegendő kezdő-sebességgel
meginduló golyó ezt az utat megtegye? ebből kifolyólag mikor kell
kilőni, hogy egy bizonyos időben a holdhoz érkezzék?
4. Mikor fog a hold a legkedvezőbb helyzetben lenni arra nézve, hogy a
golyó megtalálja?
5. Az égnek mely pontjára kell czélozni, hogy a löveg a kellő helyre
jusson?
6. Az égnek mely pontján fog a hold állani, mikor a löveg találja?
Az _első_ kérdésre így szól a felelet:
A holdra löveget röpíteni lehet, ha sikerül annak másodperczenkint 12000
yardnyi kezdő-sebességet kölcsönözni. Pontos számítás szerint elegendő
ez a sebesség. Minél távolabb jutunk a földtől, annak vonzó-ereje a
távolság négyzetével fordított arányban csökken; így például háromszoros
távolságnál kilenczszerte csekélyebb mozgó-erő elégséges. Vagyis a löveg
súlya rohamosan csökkenni fog, s végül abban a pillanatban teljesen
megsemmisül, midőn a földnek vonzó-erejét a hold vonzó-ereje
kiegyenlíti, mégpedig a távolságnak 47/52 részénél. Ebben a pillanatban
nem lesz a lövegnek súlya, s mihelyt tovább folytatja útját már a
holdnak vonzó-ereje lészen reá hatással, miért is reá esik a holdra.
Elméletileg e szerint megvan a lehetőség arra nézve, hogy a kisérlet
sikerülhet; hogy valóban sikerül-e, az alkalmazandó gép erejétől függ.
[Illustration: A CAMBRIDGEI CSILLAGVIZSGÁLÓ.]
A _második kérdésre_ ezt feleljük:
A hold nem kör, hanem ellipsis alakjában forog a föld körül, melynek
földünk egyik tűz-pontját képezi; e szerint a hold hol közelebb, hol
távolabb vagyon a földtől, vagyis mint a csillagvizsgálók mondják, majd
a földközel-ben, majd a földtávol-ban. Legkisebb és legnagyobb távolsága
között a különbözet jelentékeny, úgy, hogy azt figyelembe kell venni.
Legnagyobb távolsága 247552 mérföld, legkisebb távolsága csak 218657
mérföld a különbözet tehát 28895 mérföld, több mint kerületének
kilenczed része. Számításaink alapjául a földközelt kell vennünk.
A _harmadik kérdésre:_
Ha a löveg másodperczenkint 12000 yardnyi kezdősebességét változatlanul
megtartja, úgy körülbelül 9 óra alatt rendeltetési helyére jut; minthogy
azonban ez a sebesség fokozatosan csökken, minden számítás szerint
300000 másodpercz vagyis 83 órára és 20 perczre van szükség, hogy arra a
pontra jusson, a hol a föld és hold vonzási ereje egymást kiegyenlítik,
innen aztán 50000 másodpercz vagyis 13 óra és 53 másodpercz alatt esik a
holdra. Ezek szerint 97 órával és 13 perczczel és 20 másodperczczel
előbb kell elröpíteni, mielőtt a hold abba a helyzetbe kerül, hova a
löveget irányítják.
A _negyedik kérdésre:_
Azok szerint, a miket előre bocsátottunk, a holdnak földközeli idejét
kell választani s egyszersmind azt a pillanatot, mikor a hold a
zenithen[1] van, minek folytán a löveg által megteendő út a föld
sugarának hosszával rövidebb lesz, a mi 3919 mérföldnek felel meg; a
megteendő út végleges megállapodás szerint 214976 mérföld. Ámde ha a
hold minden hónapban egyszer a földközelbe jut is, de nem áll minden ily
pillanatban a zenithen: ez a találkozása földközelnek és zenithnek nagy
időközökben szokott csak előfordulni. Meg kell tehát ezt az időpontot
várni. Szerencsére a jövő év deczemberében a hold e kettős
találkozásának néz elébe. Éjfélkor a földközelbe jut, vagyis a földtől a
legcsekélyebb távolba s ugyanekkor a zenithen is.
Az _ötödik kérdésre:_
Az előre bocsátott megjegyzéseket alapul véve, a golyót a zenithre kell
irányozni, a szem határára éppen függőlegesen, mert így a föld
vonzó-erejétől a leghamarabb megszabadul. Arra nézve azonban, hogy a
hold valamely helynek éppen a zenithjére juthasson, nem szabad ennek a
helynek nagyobb szélességi fokon feküdnie, mint a mennyire e csillagzat
az egyenlítőtől elhajlik, más szóval 0° és 28° északi vagy déli
szélességben kell lennie. Minden egyéb helyen a lövés ferde irányban
történnék, a mi a kisérlet sikerét megakadályozná.
A _hatodik kérdésre:_
Abban a pillanatban, mikor a löveget elröpítik, a holdnak, mely a saját
pályáján naponta 13° 10′ 35″ utat tesz meg, négyszer ennyi távolságra
kell a zenithtől lennie, vagyis 52° 42′ 20″, mert ekkora útat kell még
megtennie. Minthogy azonban azt az eltérést is figyelembe kell venni,
melyet a földnek saját tengelye körül való forgása a lövegnél előidéz,
és minthogy az a föld 16 fél átmérőjének felel meg, mig a holdba ér a
löveg, a mi a hold kerületéhez mérve 11°-ot tesz, azt is az előbbihez
kell adni, tehát kerekszámban 64° távolságra kell állnia a holdnak a
zenithtől. Ebből következik, hogy a lövés pillanatában a holdra
irányzott szem-vonalnak a helynek vizszintjével 64°-ot kell képeznie.
Ime ezeket a feleleteket adta a cambridgei csillagvizsgáló azokra a
kérdésekre, melyeket a Gun-club tagjai intéztek hozzá.
Összegezzük a végeredményt:
1. Az ágyút olyan helyen kell fölállítani, mely 0° és 28° északi vagy
déli szélesség között fekszik.
2. A zenithre kell czélozni.
3. A lövegnek másodperczenkint 12000 yardnyi kezdő-sebességet kell adni.
4. A löveget jövő év deczember 1-jén 11 óra előtt 13 perczczel és 20
másodperczczel kell kilőni.
5. A kilövés után negyednapra éppen éjfélkor, deczember 4-dikén, abban a
pillanatban, mikor a hold a zenithhez ér, a golyó is czéljához érkezik.
A Gun-club tagjainak tehát haladéktalanul hozzá kell kezdeniök a
munkálatokhoz, melyek egy ilyen vállalathoz szükségesek, hogy a
meghatározott időben működésbe hozzák az ágyút, mert ha ezt a deczember
4-dikét elszalasztják, akkor csak 18 év és 11 nap mulva kerül ismét a
hold a földközelbe s a zenith pontjára egyszerre.
A cambridgei csillagvizsgáló a csillagászat elméleti kérdéseiben
felajánlja szolgálatát a Gun-clubnak és csatlakozik egész Amerika
szerencsekivánataihoz.
A választmány nevében
Belfast J. M. a Cambridge observatorium igazgatója.


ÖTÖDIK FEJEZET. A hold története.
Ha abban az időben, mikor még a világegyetem chaos vala, egy végtelen
átható tekintetű szemlélő belenézett volna az ismeretlen centrumba,
millió meg millió parányt láthatott volna, a melyek a tért betöltik.
Ámde mig századok eltelének, lassankint változás állott be, a mozgó
parányokra a vonzás törvénye gyakorolta hatását. A parányok rokonságaik
szerint vegyi összeköttetésekbe léptek, elemekké váltak és alkották
azokat a köd-tömegeket, melyek az ég-ür mélységeit töltik be.
Ezek a tömegek nyomban középpontjuk körül mozgásba jöttek. Egy-egy ilyen
közzéppont, melyet ismeretlen elemek alkotának, lassankint tömörült s
maga körül való forgását kezdé meg s később, a mint a tömöttség
növekedtével a terjedtség kisebbedett, az erőműtan örök törvényei
szerint körforgása sebesebb lett, s a mint ez a két működés
folytatódott, támadott egy elsőrendű csillag, mely a ködtömegnek
középpontjává lőn.
Figyelmes vizsgálódással azt is észrevehette volna a szemlélő, hogy a
többi elemi részecskék éppen viselkedtek, mint a középponti csillagtest,
körforgás által sajátságos módon tömörültek, gyorsaságuk fokozódott és
megszámlálhatatlan csillag alakjában körötte, mint súlypontjuk körül
forogtak. Igy támadott egy ködfolt, minőt a csillagászat ma körülbelül
5000-et ismer.
Ez ötezer ködfolt között van az úgynevezett tej-út, mely 18 millió
csillagból áll, melyek közül mindenik egy naprendszer középpontjává
lett.
Ha akkor a szemlélő a tizennyolcz millió csillag közül különösen az
egyikre, mely a legszerényebb és legkevésbbé ragyogók közé tartozik,[2]
fordította volna figyelmét, egy negyedrangú csillagra, a melyet büszkén
napnak neveznek: akkor a világrendszer alakulásának minden jelenségét
nyomról-nyomra kisérhette volna.
A napot meg tényleg úgy látta volna, mint gázat, mely mozgó
részecskékből áll, és megfigyelhette volna; miképen forog saját tengelye
körül, hogy a centralizálás munkáját végezze. Megfigyelhette volna, hogy
az erőműtan törvényei szerint a terjedtség csökkentével gyorsaságban
gyarapodott és elérkezett az idő, mikor a középponttól futó erő a
középpontba vonzó erőt, mely a részecskéket a középpont felé hajtá,
legyőzte.
Akkor újabb jelenség kötötte volna le a szemlélő figyelmét. Észrevette
volna, hogy a részecskék az egyenlitő tájékán, miként az elszakadt
parittyából a kő elröpül, elválnak s a naptest körül több középponti
gyürüt alkotnak, mint a minő Saturnus; s a mint tovább ezek az
ős-anyagból való gyürük, melyek magok körül is forognak, a középponti
tömeg körül való forgásban eltördelőzve, alsóbb rendű ködcsillagokká:
bolygókká oszlanak fel.
Ha aztán a szemlélő minden figyelmét ezekre a bolygókra fordítja vala,
észreveszi, hogy ezek is olyanok, mint a nap, s egy vagy több kozmikus
gyürünek adnak életet, melyekből az alsóbb rendű csillagok származtak;
ezeket nevezik holdaknak.
Igy jut az ember annak az ismeretére, hogy paránytól részecskékre,
részecskéktől ködfoltokra, továbbá középponti csillagra, középponti
csillagtól a napra, naptól a bolygókra és ezek holdjaira vezet a
világegyetem fokozatos alakulása.
A nap, úgy látszik, elvész a csillag-világ végtelen birodalmában, s
mindazonáltal a jelenleg uralkodó tudományos elmélet szerint a tejútnak
ködfoltjai közé tartozik. Az aetheri ürben oly kicsiny s mégis egy világ
középpontja és magában véve rendkivül nagy, mert 400 ezerszer akkora,
mint a föld. Nyolcz bolygó kering körülötte. Ezek a legközelebb esőktől
a legtávolabb esőkig sorrendben: Merkur, Venus, a Föld, Mars, Jupiter,
Saturnus, Uranus, és Neptunus. Ezeken kivül a Mars és Jupiter között
más, kevésbbé fontos égitestek is keringenek rendszeresen, a melyek
talán több ezer darabra szakadt részecskéi egy nagyobb bolygónak. A
teleszkop e fajta csillagot a mai napig kilenczvenhetet fedezett föl.[3]
E függő-viszonyban levő égitestek közül, melyek fölött a nehézkedés nagy
törvénye értelmében a nap elliptikus pályáján uralkodik, némelyiknek
megvan a maga holdja. Uranusnak és Saturnusnak van nyolcz holdja,
Jupiternek négy, Neptunusnak talán három, a Földnek egy. Ezt az egyet, a
mely a naprendszer legjelentéktelenebbjei közé tartozik: a mi _holdunk;_
az a hold, melyet az amerikaiak vakmerő elméje meg akart hódítani.
Az éjnek e csillaga a miatt, hogy aránylag oly közel van, és gyorsan
váltakozik alakja, a nappal együtt már kezdettől fogva igen hamar
felköltötte a föld lakóinak figyelmét; ámde a nap tekintetét nem lehet
kiállani, vakító fénye kényszeríti a szemlélőt, hogy szemeit lesüsse, ha
reá néz. A nyájas hold szereti az embereket, megengedi, hogy szelid
szépségében gyönyörködjünk; nem hevíti becsvágy, néha abba is
beleegyezik, hogy tündöklő bátyja, a nap, őt homályba takarja. A
mohamedánok a földnek e hű társát háladatosságból avval tisztelték meg,
hogy hónapjaikat kör-útja után osztották fel.[4]
A föld őslakói ennek a csillagzatnak különös tisztelői voltak. Az
egyiptomiak Izisnek nevezték, a föniciaiak Astartenak, a görögök
Phoebe-nek nevezték, Zeus és Latina leányának tartották és a
holdfogyatkozást úgy magyarázták, hogy Diana ilyenkor titkos látogatóban
van a szép Endymionnál. A mithologia szerint a nemeai oroszlán
körüljárta Luna arczulatát, mielőtt a földön megjelent; Agesianax költő
versben dicsőítette édes tekintetű szemét, bájos orrát, kedves száját,
melyek az imádásra méltó Selenenek megvilágított részét szemléletessé
teszik. S habár a régiek a holdnak minéműségét, hőmérsékét, szóval
moralis tulajdonságait mithologiai szempontból fel is fogták,
mindazonáltal a hold-ismeretében még a tudósok is nagyon tudatlanok
voltak.
Egyik-másik csillagász mégis némely kiváló tulajdonságát födözte fel már
a régi időkben, melyeket a tudomány ma is elfogad. Igaz ugyan, hogy az
arkadiaiak azt mondták, hogy a hold mikor még nem létezett, a földön
lakott; Simplicius azt tartotta, a kristály-menyboltozaton van
megerősítve és nem mozoghat; Tatius a napból lehasított töredék-darabnak
tekintette; Klearchos, Aristoteles tanítványa csiszolt tűkörlapnak
minősítette, mely az Oczeánt visszatükrözi; mások a föld kipárolgásának
mondák, mely oda fenn összesürűsödött, avagy félig tűzből, félig jégből
alkotott alkotott golyónak, mely tengelye körül forog… No de voltak
tudósok, kik optikai műszerek nélkül is éles elmével kitalálták
törvényeit.
A miletosi Thaley Kr. e. 406-dik esztendőben úgy vélekedett, hogy a
holdat a nap világítja meg; a samosi Aristarchos helyes magyarázatát
adta változásainak; Kleomenes azt tanította, hogy kölcsönvett fényt
sugároztat vissza. A chald Berozus, hogy körforgásának időtartama
megfelel kerületének, s ebből kimagyarázta azt a tényt, hogy a holdnak
mindig ugyanazt az oldalát látjuk. Végül Hipparchus időszámításunk előtt
kétszáz esztendővel némely egyenetlenségeket vett észre a hold
forgásában.
Ezek az észleletek később igazaknak bizonyultak, s az újabb csillagászok
hasznát vették nekik. Ptolomäus a második és az arab Abul-Wéfa a tizedik
században kiegészítették Hipparchos megjegyzéseit a szabályellenességre
vonatkozólag, melynek a hold a nap hatása alatt hullám-vonalú pályáján
ki vagyon téve. Később Kopernikus a XV. és Tycho Brahe a XVI. században
teljesen megállapították a hold csillagászati szerepének egész
rendszerét.
[Illustration]
Ebben az időben határozták meg teljesen forrását; de fizikai alkatáról
keveset tudtak. Akkor magyarázta meg Galilei bizonyos változataiban
beálló fény-jelenségeket az által, hogy a holdban hegyeket
föltételezett, melyeknek átlagos magasságát 4500 ölnyire becsülte.
Később Helvetius, egy danzigi csillagász, 2000 ölre szállította le, ámde
kortársa, Riccioli, 7000 ölre emelte. A XVIII. század végén Herschel, ki
a legerősebb teleszkoppal vala fölfegyverezve, erősen megcsökkentette e
számokat, mert a legmagasabb hegyeket 1900 ölre becsülte ugyan, de átlag
véve 400 ölre a holdban levő hegyek magasságát. No de Herschel is
tévedett, szükséges vala még, hogy Schröter, Louville, Halley, Nasmythy,
Biachini, Pastorf, Lohrmann, Gruithuysen és különösen Beer és Bödeler
tanulmányozzák kitartóan, mig végre a kérdést véglegesen megoldhaták. Az
utóbbi két csillagász 1905 hegyet mért meg, melyek közül hat magasabb
mint 2600 öl, huszonkettő 2400; a legmagasabb csúcs 3801 ölnyire nyúlik
fel a hold-fölületén.
Ugyanebben az időben jutottak tökéletesebb ismeretére a hold
alkotásának. Úgy mutatkozék, hogy tele van kráterrel és minden
vizsgálódás igazolta, hogy vulkanikus természetű. Abból, hogy az általa
eltakart bolygók fénysugarai minden törés nélkül jutnak hozzánk, azt
következtették, hogy légköre csaknem teljességgel nincsen. Abból, hogy
levegője nincs, csaknem biztosra vették, hogy hijával lehet a víznek is.
Mindebből világos, hogy a hold lakóinak sajátságos szervezettel kell
birniok, hogy ott megélhessenek, a mi szervezetünktől merőben eltérőnek.
Végre az újabb vizsgálati módszerek és tökéletesbített műszerek
segítségével a holdat szakadatlanul vizsgálták és felületének egy
pontján sem siklottak tova, habár átmérője kétezerötszáz mértföld,
felülete pedig a földénél tizenháromszor kisebb, kerülete 49-ed része a
föld kerületének; a csillagászok szeme minden titkát kifürkészte és ezek
az ügyes tudósok csodálatos megfigyeléseiket még tovább folytatják.
Igy megfigyelték azt is, hogy teli hold alkalmával a hold tányérának
némely helyén fehér vonalak láthatók, a változások alatt feketék.
Pontosabb tanulmányozás után sikerült e vonalak minéműségéről biztosabb
ismereteket szerezni. Hosszú, keskeny barázdák valának ezek,
párhuzamosan haladó barázda-szélekkel, melyek a vulkánok krátereinél
futnak össze nyolczszáz öl szélességűek és 10–100 mérföld hosszúságuak.
A csillagászok elnevezték barázdáknak, de ennél többet aztán róluk nem
tudtak mondani, de azt sem tudták meghatározni, hogy vajjon nem
kiszáradt ágyai-e néhai való folyóknak. Ezért remélték az amerikaiak,
hogy ezt a geologiai kérdést előbb vagy utóbb megoldják. Azt is czélul
tüzték ki, hogy azokat az árkokat is átkutatják, melyeket Gruithuysen
müncheni tanár fedezett fel, a ki azokat a holdbeli mérnökök
erődítményének tartotta. Ez a két vitás kérdés no meg sok egyéb más nem
világosodhatik meg előbb, mig a főld és a hold között egyenes
összeköttetés nem létesül.
Fényének erejére nézve nem volt mit tanulniok, tudták, hogy az
300000-szer gyöngébb, mint a napfény, továbbá azt sem, hogy melegét a
thermometer nem fogja fel. A mi a «hamuszürke-fényt» illeti, azt a
földről a holdra visszavetődő napsugarak okozzák, a melyek úgy tünnek
fel, mintha a hold tányérát kiegészítenék, mikor ez fél vagy negyed hold
alakjában látható.
A Gun-club elhatározta, hogy a tudománynak, a holdról eddig
megállapított ismereteit minden szempontból: kozmografiai, geologiai,
politikai, erkölcsi szempontból tökéletesebbekké fogja tenni.


HATODIK FEJEZET. A mi az Egyesült-Államokban most már nem lehet
ismeretlen és a mit már többé nem szabad hinni.
Barbicane indítványának az lőn a legelső hatása, hogy mindazok a
csillagászat által megállapított tények, melyek a holdra vonatkoztak,
naponkint szőnyegre kerültek. Mindenki törte magát, hogy azokat buzgón
tanulmányozza. Úgy tetszett, mintha a hold most tünt volna fel először a
szemhatárán és mindezideig senkisem látta volna az égen.
Divatba jött a hold: ő lett a nap hőse, a nélkül, hogy szerénysége
csorbát szenvedett volna, elfoglalta méltó helyét a csillagok között, de
gőgössé nem vált. Az ujságok fölfrissítették azokat a régi adomákat,
melyekben a holdat, mint a «farkasok nap»-ját dicsőítették,
megemlékeztek arról a hatásról, melyet a régi idők tudatlansága a
holdnak tulajdonított és minden rangú és rendű dicsőítő énekeket
zengének róla; még szóélczeket is faragtak volná rá: egész Amerika
_holdkórossá_ lett.
A tudományos folyóiratok külön-külön azokról a kérdésekről értekeztek,
melyek a Gun-club vállalatával összefüggésben voltak; a cambridgei
csillagvizsgáló feleletét közölték, magyarázgatták és minden ellenvetés
nélkül helyeselték.
Egy szó, mint száz, még a legkevésbbé tudós yankeenek sem vala szabad a
holdra vonatkozó ismeretek közül csak egyetlen egyet is nem tudni, épp
olyan kevéssé a legbárdolatlanabb amerikai vén fehércselédnek az meg
éppen bűn lett volna, ha a holdra vonatkozó babonás vélekedésnek hivei
maradnak. A tudomány minden úton-módon lelkökbe szivárgott: füleiken,
szemeiken át. Teljes lehetetlenség volt, hogy valaki továbbra is szamár
maradjon – csillagászati dolgokban.
Eddigelé sok ember nem tudta, hogy miképpen lehet a föld és hold között
levő távolságot kiszámítani. Felhasználták ezt a körülményt arra, hogy
ez ismeretekhez a hold parallaxjának mérése által jutnak. Ha ez a szó
szeget ütött a fejökbe, akkor megmagyarázták, hogy így nevezik azt a
szöget, melyet a föld átmérőjének két végpontjáról a holdba húzott
egyenes vonal képez. Ha pedig ennek a módszernek megfelelő voltában
kételkedtek, akkor bebizonyították nekik kézzelfoghatólag nemcsak azt,
hogy a föld és hold között levő távolság 234,347 angol mérföld, hanem az
is, hogy a csillagászok még csak hetven mérfölddel sem mondtak többet
vagy kevesebbet.
Azoknak, a kik a hold forgásával nem valának eléggé tisztában, az
ujságok mindennap megmagyarázták, hogy kétféle forgása van: először a
saját tengelye, másodszor a föld körül, s hogy ezt a két forgást
egyszerre végezi, még pedig 27⅓ nap alatt.