Utazás a Holdba kilenczvenhét óra és husz percz alatt - 11

– Vesztettem! – mondá a kapitány és lefizette Barbicanenak a háromezer
dollárt.
Barbicane nem akarta utitársától elfogadni a pénzt; de végül is engednie
kellett Nicholl állhatatosságának, a ki, mielőtt a földet elhagyja,
minden kötelezettségét le akarta róni.
– No hát még csak egyet kivánok önnek, derék kapitányom, – mondá Ardan
Mihály.
– És mi volna az? – kérdé Nicholl.
– Hogy a hátralevő két fogadását is veszítse el! Akkor bizonyára nem
pusztulunk el ebben az útban.


HUSZONHATODIK FEJEZET. Tüzet!
Deczember elseje közeledett. Végzetes egy nap volt ez, mert ha nem a
löveget röpítik el ugyanaz nap este 10 óra 46′ és 40″-kor: – tizennyolcz
évnek kell eltelnie, míg a hold a földközelbe és zenith-állásba kerül
egyszerre.
Pompás idő volt; annak daczára, hogy a tél közeledőben vala, a nap
beragyogta ezt a földet, melyet három ember egy új világ kedveért
elhagyóban volt. Hány ember szemére nem szállott le az álom a
türelmetlenül várt nap előtt: éjjel! Hány kebel szorult össze a
várakozás nehéz terhe alatt! Minden szív nyugtalanul dobogott, csak az
Ardan Mihályé nem.
Ez az ember, a kit semmi e világon nyugalmából nem zavart ki, mindennapi
foglalkozása után látott, és nem lehetett rajta észre venni, hogy
elméjét szokatlan módon megerőlteti. Olyan nyugodtan aludt, mint Turenne
a csata napja előtt egy ágyú-lafettán.
Kora reggel óta megszámlálhatatlan tömeg lepte el a mezőket, melyek
beláthatatlan távolban Stone’s Hill körül terjednek el. Minden
negyedórában újabb kiváncsiakat hozott Tampa-Townból a vonat. Ez a
vándorlás csaknem meseszerű arányokat öltött és a «Tampa-Town Observer»
adatai szerint ezen az emlékezetes napon öt millió ember tapodta Florida
földjét.
Nehány hónap óta tanyázott szabadság alatt a tömeg nagy része a műhelyek
környékén és alapját veté egy új városnak, melyet később Ardan’s Townnak
neveztek el. A sikságot barakok, kunyhók és sátrak borították, melyek
alatt annyi ember tanyázott, hogy a legnagyobb városok irigykedve néztek
rájok.
A világ minden népének vala itt képviselője, a világ minden nyelvét
beszélték itt össze-vissza, mint hajdanában a Babel-tornya körül. Az
amerikai társadalmi osztályok föltétlen egyenlősége uralkodott itt.
Bankárok, földmívesek, matrózok, bizományosok, kufárok, ültetvényesek,
nagykereskedők, hajósok, előljárók tolongtak és lökdösték egymást a
velök született kiméletlenséggel. Louisiana kreoljai összebarátkoztak
Indiana farmerjeivel; a kentuky és tennessei divatúr, az előkelő és
dölyfös virginiai érintkeztek a seemi félvad prém-vadászokkal és a
cincinnati tojás-áruló kofákkal. Fehér hód-kalap, vagy klasszikus
panamai karimás fejrevaló, opelovsadi kék nadrág és finom vászonujjas
összevegyűlt itt; voltak olyanok, a kik az ingüket, kézelőiket,
galléraikat, füleiket, mind a tiz ujjokat telerakták csecse-becse
táborral: melltű, gyémánt, láncz, csatt, láncz-függő, a melyek mind
olyan drágák voltak, mint a milyen izléstelenek. Asszonyok, gyermekek,
szolgasereg, mind gazdagon felcziczomázva körülvették a férfiakat, az
apákat, a kik családaik számtalan tagjainak közepette állva,
hasonlatosak valának a törzsfőkhöz.
[Illustration: A KIVÁNCSIAK LEGIÓJA.]
Ebéd ideje alatt kellett volna őket megfigyelni, mint esett neki ez a
tömeg a dél kedves eledeleinek, még pedig olyan étvágygyal, a minő
Florida élelmikészletét veszélylyel fenyegette; mint falta fel az
európai gyomorban undort keltő ételeket pl. békaczombot, páczolt
majomhúst, hal-aprólékot, fiahordó-sültet, mosó-medve-rostélyost.
De hát micsoda italok és pálinkák is segíték elő az emésztést! Minő
kedélyes ordítás, hivogató bőgés hallszott ki a csapszékekből,
vendégszobákból, melyek zengtek-bongtak, poharak, üvegek, flaskók s
mindennemű, rangú és alakú ivóedények, mozsarak, czukortörők lármájától.
– Ide julapot! – harsan valaki az egyik csapszékben.
– Sangaret bordeauxival! – riad rá egy másik, rikácsoló hangon.
– És gin-slinget! – hallatja egy harmadik.
– És koktailt! Brandy-smash-t! – kiáltja a negyedik.
– Kinek kell legújabb fajta julap? – kiáltozák az élelmes elárusítók,
miközben olyan gyorsan, mint a zsebmetszők, czukrot, czitromot,
tojáshabarékot, cognacot és ananast kevertek vízzel s abból készíték az
üdítő italt.
Így ismétlődtek rendesen a csalogató kinálgatások a sovár és füszerektől
felizgatott torkokra számítva. Süketítő zsibajt keltve mindenfelé.
Bezzeg deczember 1-jén nem volt ekkora kiáltozás, a korcsmárosok hiába
kiáltozták volna a torkukat rekedtre. Evésre, ivásra egy lélek sem
gondolt, s délután négy óráig még senki sem vette magához megszokott
eledelét. Még ennél is tovább mentek, az amerikaiak játékszenvedélye
megfeneklett a kedélyek emez izgatottságában. Golyót, koczkát
félredobtak, nem törődtek a a roulette-tel és cribbage-zsal, a wist-tel,
a rouge et noir-ral, monte-faro-val; a nap eseménye elfeledtetett minden
egyéb szükségletet, s nem adott alkalmat semminémű egyéb szórakozásnak.
Egész estig tompa, nesztelen mozgalom uralkodott, hasonló vala ez a
zivatart megelőző fülledtséghez, mely megszállotta a várakozó
ember-áradatot. Leirhatatlan kedvetlenség nyügözte le az elméket, kinos
levertség, megmagyarázhatatlan szorongás nehezedett a kedélyekre.
Mindenki azt kivánta, hogy bár esnének már túl rajta.
Hét óra tájban hirtelen vége szakadt ennek a tompa hallgatásnak. A hold
feltünt a szem-határán, nehány millió «hurrah!» üdvözölte. Pontosan
megjelent állomásán. Eget hasogatta a riongás, s mig a halvány Luna
csodálatra méltó békés fényességét a földre hinté, minden oldalról
zúgott a taps, az ittasult tömeget elragadta nyájas sugaraival.
E pillanatban megjelent a három rettenhetetlen utas. Meg-megújult szünet
nélkül látásukra a kiáltás. A szorongó keblekből mintegy varázsütésre,
egyszerre felharsant a nemzeti dal és a «Yanke doodle» öt millió
torokból tört ki egy hatalmas karban, hasonlatosan a zúgó szélviharhoz,
felhatolva a levegő-ég határáig.
Ezután az ellenállhatatlan fellendülés után elhangzott az ének, az
utolsó harmonia is elnémult, a zajt csönd váltá fel és hallgatag
mozgalom terjedt végig a mélyen meghatott tömegen. Ez alatt a franczia
és a két amerikai a körülzárt tér közepére jutottak, mely körül a
megszámlálhatatlan tömeg tolongott. A Gun-club tagjainak és az európai
csillagvizsgálók küldötteinek kiséretében jelentek meg. Barbicane hideg
lelkinyugalommal osztá ki utolsó rendeleteit. Nicholl hátán összefont
karokkal, ajkát összeszorítva, szilárd léptekkel jött; Ardan Mihály
szokott könnyűségével, teljes úti-öltözékben, bőr-kamásliban és
utazó-táskával, bő barna-bársony ruhájába burkolózva, evvel is avval is
kezet szorított, királyi leereszkedéssel. Fékezhetetlen szeszélyében a
legvidámabban nevetett, tréfált s az érdemes Maston J. T.-ra fintorgatta
az arczát; szóval «franczia» volt, és a mi még ennél is rosszabb,
«párisi», a végső pillanatig.
Tizet ütött az óra, ideje volt, hogy a lövegben helyet foglaljanak. A
leszálláshoz szükséges eljárás, a nyilásnak erős elzárása, a daruk
eltávolítása, a Columbiad körül felállított állványok eltávolítása
bizonyos időbe került.
Barbicane chronometerét tizedrész másodpercznyi pontosságig
összeegyeztette a Murchison mérnökével, a kinek a lőport villamos-szikra
segélyével meg kellett gyujtania. Így a lövegbe zárt utasok az
érzéketlen óramutatót szemökkel kisérték, mely nekik az elindulás
pillanatát jelezé.
Elérkezett a búcsú pillanata; megindító jelenet vala az. Lázas
vidámságának daczára is érzett egy kis izgatottságot Ardan Mihály.
Maston J. T. is érzett száraz pillái alatt egy öreg könycseppet, melyet
ő bizonyára erre az alkalomra tartogatott. Megáztatá avval az ő hű,
derék elnökének az ábrázatát.
– Hátha mégis veletek mennék, – mondá, – még van rá idő.
– Nem lehet, öreg barátom, – viszonzá Barbicane.
Nehány pillanat mulva a három utitárs benn volt a lövegben, a nyilást
belülről erősen bezárták. A Columbiad torka az állványok eltávolítása
után szabadon tátongott fel az ég felé.
Nicholl, Barbicane és Ardan Mihály ércz-kocsijokba valának bezárva, ezen
immár változtatni nem lehetett.
A kedélyek tetőpontra hágó izgatottságát leirni nem lehet.
A hold véghetetlen tisztán emelkedett fel az égboltozatra, a körülötte
ragyogó csillagokat háttérbe szorítva fényességével; az Ikreken túl
haladva éppen a horizonton volt, a zenith-felé vivő pályának közepén.
Mindenki könnyen felfogta tehát, hogy a czélpontot előbbre kell
helyezni, a miképpen a vadász, ki a futó nyulat akarja lelőni, előbbre
czéloz, tekintetbe véve mozgását.
Csaknem ijesztő csend honolt köröskörül e pillanatban. Szellő sem
mozgott a földön. Fennakadt a lélekzet, a szív nem mert dobogni. Minden
szem oda tapadt a Columbiad tátongó torkára.
Murchison tekintete nyomon kisérte a chronometer mutatóját. Alig volt
hátra több negyven másodpercznél, s úgy tetszék, hogy mindenik egy
örökkévalóság.
A huszadiknál általános borzadás szállotta meg a tömeget, úgy tetszék
mindenkinek, hogy a lövegbe zárt utasok is éppen így számítják a
rettenetes másodperczeket. Egyes kiáltások hallatszottak:
– Harminczöt!… Harminczhat!… Harminczhét!… Harmincznyolcz!…
– Harminczkilencz!… Negyven!… _Tüzet!!!_
Ebben a pillanatban megnyomta Murchison a megszakító-készülék gombját,
hogy a folyamatba hozott áram a villamos szikrát a Columbiad fenekére
vezethesse.
Rettenetes, hallatlan, mennydörgésszerű csattanás hangzék ebben a
pillanatban; minden emberi fogalmat túlhaladó villámlás, mennydörgés
vala ez. Égig érő tűzoszlop csapott fel a földből, mint egy tűzhányó
krateréből. A föld megrendült, és csak egy-két ember látta egy futó
pillanatig a löveget, a mint láng-felhőknek közepette diadalmasan
emelkedett fel a levegőégbe.
[Illustration: TÜZET!]


HUSZONHETEDIK FEJEZET. Beborult ég.
Az a tűzsugár, mely izzófehér fényével az ég felé tört, megvilágítá
egész Floridát. Egy ideig körül-körül jó messzire fénytengerben úszott.
A megmérhetetlen, lobogó tűz száz mérföld távolságra meglátszott a
tengeren. Némely hajóskapitány óriási meteornak tartotta.
A Columbiad felrobbanását valóságos földrengés követte nyomon. Florida
fenekestül megrendült. A hőség miatt kifejlődő lőpor-gáz páratlan erővel
nyomá vissza a levegőréteget, s ez a mesterséges vihar százszorakkora
erővel hozá mozgásba a levegőt, mint a természetes vihar.
Egyetlen egy néző sem maradhatott a talpán; férfiak, asszonyok,
gyermekek úgy hullottak le, mint a jégeső alkalmával a kalász; irtózatos
zűr-zavar támadt, számtalan ember sulyosan megsérült és Maston J. T.-t,
a ki minden elővigyázatnak ellenére, igen közel talált állani, 120
lábnyi távolságra lódította, úgy repült, mint egy golyó polgártársainak
feje fölött. Háromszázezer embert fogott el e pillanatban a kábulás.
A légáram felfordította a barakokat, széthordta a kunyhókat és 20
mérföldre köröskörül gyökerestül kitépte a fákat, Tampaig hajtotta a
vonatokat, úgy vonult keresztül ezen a városon, mint egy lavina, csomó
házat ledöntött, egyebek között a Mária-templomot és a börze-épületet,
melyet egész hosszában megrongált. A kikötőben horgonyzó hajókat
egymáshoz csapdosta s elsülyesztette; egy tuczat hajót a révpartról
kisodort a nyilt partra, gyönge fonálként eltépve lánczaikat.
[Illustration: BUJDOSIK A HOLD.]
A pusztulás még nagyobb területre terjedt ki, s az Egyesült-Államok
határain túl hatolt. A lökés hatását a nyugati szelek még elősegítették,
s így az amerikai partoktól háromszáz mérföldre az Atlanti-oceánon is
érezhető volt. Valóságos, váratlan tengeri viharrá nőtte ki magát, s
hallatlan erővel rohanta meg a hajókat. Némely hajó, mivelhogy nem
maradt ideje az irtózatos forgatagból való menekülésre, ép vitorlája
daczára is zátonyra jutott; így pl. a liverpooli Child Harold.
Sajnálatos szerencsétlenség vala ez, eléggé panaszkodott is e miatt
Angolország.
Végül, hogy semmiről meg ne feledkezzünk, Goréa és Sierra Leone nehány
bennszülöttének állítása szerint, a löveg kiröpülése után félórával,
tompa rázkódást éreztek, – ez volt a hanghullámok legtávolibb árama,
mely keresztül hatolt az Atlanti-oceánon és az afrikai partokon tört
meg.
De térjünk vissza Floridába. A mint a zűr-zavar első pillanata elmult és
a megsebesültek, s az egész tömeg kábultságából magához tért, őrült
kiáltás támadt:
– Éljen Ardan! – Éljen Barbicane! – Éljen Nicholl!
Nehány millió ember megfeledkezve rázkódásaikról és zúzódásaikról, ki
szemüveggel, ki távcsővel, ki lorgnettel nézett fel az ég felé és
kereste a löveget. Mind hiába. Nem vehették már szemügyre, meg kellett
elégedniök avval, hogy Longs-Peak-ből majd hoz tudósítást a táviró.
Belfast, a cambridgei csillagvizsgáló igazgatója, volt a szikla-hegy
teleszkopja mellett, erre a kitartó, ügyes csillagászra bizták a
megfigyeléseket.
Ámde egy előre nem látott, bár könnyen előre látható jelenség, a melyet
meg nem akadályozhattak, kemény próbára tette a közönség türelmét.
A szép időjárás megváltozott; az ég beborult, felhők takarták. De ugyan
lehetett volna-e ez másképpen a levegőrétegek eme szörnyű megváltozása
után, és ama rengeteg sok pára szétáradása után, melyet 400,000 font
lőgyapot elégése okozott? A természet egész rendje megváltozott. Ezen
pedig ne csodálkozzék senki, mert a tengeri csaták alkalmával
megfigyelték már, hogy ágyúsortüzek az athmospherát hirtelen
megváltoztatták.
Másnap, napfölkeltekor, az eget sűrű felhők szállották meg, az ég és
föld között mintegy szemmel át nem hatolható függöny vala ez, a mi,
fájdalom, a sziklahegy környékéig terjedt. Boszantó egy dolog. A világ
minden tájékáról jöttek a sürgető tudakozódások. De a természet
érzéketlen vala, mert ha megzavarták a légkört, ám érzék ennek
következményeit is.
Az első napon mindenki azon fáradozott, hogy a sűrű felhőfátyolon
keresztül lásson, no de hasztalan volt a fáradság; abban is
csalatkoztak, hogy az ég felé irányozták tekintetöket, holott tudvalevő
dolog, hogy ekkor a hold az ellenlábasok feje fölött lehetett, mert
hiszen a hold rendes körútját végezte.
Éjjel, azon a vak sötét éjjelen sem láthatták a holdat, pedig fenn volt
a szemhatárán; az emberek csaknem azt hihették, hogy szándékosan nem jön
elő, mert haragszik azokra a vakmerőkre, kik reá lőttek. E szerint nem
figyelhettek meg semmit, ugyanezt konstatálta a Longs-Peak-ből jövő
távirat.
Mindazonáltal, ha a kisérlet sikerült, a deczember 1-jén este 10 óra 46′
és 40″-kor elinduló utasoknak deczember 4-dikén éjfélkor meg kellett
érkezniök. Ezért tehát különösebb zúgás nélkül belenyugodtak az
állapotba addig, főleg mert oly kis testet, mint a löveg, igen nehéz
lett volna észrevenni.
Deczember 4-dikén este 8-órától éjfélig nyomára jöhettek volna a
lövegnek a hold tányéron esetleg látható fekete pontocska alakjában, ha
az idő nem lett volna olyan irgalmatlanul könyörtelen, a mi a közönséget
végkép elkeserítette. Annyira jutottak, hogy szidták a holdat, miért nem
mutatkozik már!… Fájdalom, ilyenek az emberek!
Maston J. T. kétségbeesetten ment Longs-Peakbe. Ő maga akarta
megfigyelni. Legkevésbbé sem kételkedett abban, hogy barátai czélhoz
értek. Mert hiszen még senki sem hallotta, hogy a löveg a szigetek
valamelyikére vagy a kontinensre leesett volna; és Maston J. T. éppen
nem tartá lehetetlenségnek, hogy tengerbe esett alá, mert hiszen a föld
háromnegyedrészét tenger borítja.
[Illustration: A TÜRELMETLEN MASTON J. T.]
5-dikén is ilyen volt az idő. Az ó-világ nagy teleszkopjai: a Herschel-é
Rosse-é, és Faucault-é állandóan a holdra valának irányozva, mert
Európában nagyszerű időjárás volt; csakhogy ezek a teleszkopok aránylag
gyöngék valának arra, hogy a megfigyelés sikeres legyen.
6-dikán szintén borus volt az ég. A föld háromnegyedrészét emésztette a
türelmetlenség. Már azon törték a fejöket, hogy a legoktalanabb
eszközöket ajánlják arra, hogy a felhőket szétkergessék.
7-dikén, úgy látszik, hogy kissé megváltozik az ég arczulata. De ez a
reménység sem tartott sokáig, mert este a csillagos eget ismét sűrű
felhő-réteg takarta el az emberek szeme elől.
Ez a körülmény most már jelentőséggel teljes vala. Ugyanis 11-dikén
délelőtt 9 óra 11 perczkor a hold utolsó negyedébe lép. Ettől kezdve
folyton fogy, s ha az ég ki is derül, a megfigyelésre való reménység
mégis csak mind soványabb lesz, mert a holdnak csak keskeny karéja
látható, míg beáll a hold-újság: vagyis a nappal egy időben jönne fel,
és szállana le úgy, hogy a nap sugarai őt sötétségben hagynák; akkor
aztán január 3-ig 12 óra és 44′-ig kellene várniok, hogy holdtöltekor
folytassák a megfigyeléseket.
Az újságok ezer megjegyzéssel kisérték ezeket az eshetőségeket, nem
titkolták el a közönség elől, hogy angyali türelemre lesz szüksége.
8-dikán semmi. 9-dikén egy pillanatra feltünt a nap, mintha ki akarta
volna gúnyolni az amerikaiakat. Hangos gúnykiáltással fogadták, s
valószinűleg e miatt megsértődve, még fösvényebben árasztotta szét
sugarait.
10-dikén semmi változás. Maston majdnem megbolondult, s méltán is
aggódtak ez érdemes férfiú agyáért, mely eddigelé a gutta-percha-koponya
alatt igen jó fészekben vala.
No de 11-dikén rettenetes vihar támadt, a minők a tropikus égaljak alatt
szoktak előfordulni. – Erős keleti szél elseperte az összetorlódott
felhőket, és estére feltünt a sarló alakú hold, mely méltóságos
komolysággal jelent meg a többi csillagok között.


HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET. Új égitest.
Ugyanazon az éjszakán, miként egy villám, oly gyorsan elterjedt az Unio
minden részében az oly türelmetlenül várt hir és az oczeánon átszökellve
végigszaladt a földteke minden táviró-drótján. A longs-peaki
óriás-reflectoron át meglátták a löveget.
Következett erre a cambridgei observatorium igazgatója által kiadott
jelentés. A Gun-club nagyszerű kisérletének tudományos záradékát
tartalmazza.
Longs-Peak, deczember 12.
_A cambridgei observatorium igazgatósági tagjainak._
A Columbiadból Stones’s Hillben kilőtt löveget Belfast és Maston J. T.
urak deczember 12-dikén este 8 óra és 47 perczkor meglátták, éppen
akkor, midőn a hold utolsó negyedébe lépett.
A löveg nem ért czéljához, hanem a mellett elhaladt mégis ahhoz
meglehetősen közel, úgy hogy a hold vonzó ereje leköti.
Egyenes irányú haladása rohamos gyorsaságú körforgássá változott és a
hold körül ellipsis alakú pályán halad előre, e szerint a holdnak
valóságos bolygójává lett.
Ez új égitest alkotó elemeinek megállapítása még nem volt lehetséges.
Sem körforgásának, sem tengelye körül való forgásának gyorsaságát nem
ismerjük. A hold fölületétől való távolsága úgy hozzávetőleg
kétezernyolczszázharminczhárom mérföldre becsülhető.
E szerint két eshetőség jöhet szóba, melyek a dolgok állását
megváltoztathatják.
Vagy fölülkerekedik a hold vonzó-ereje és akkor czélhoz jutnak az
utazók; vagy századokon át lekötve tartja a hold a löveget, s az a hold
körül fog keringeni.
Arról majd a megfigyelések fognak számot adni; ez ideig a Gun-club
kisérletének csak az az eredménye, hogy a nap-rendszer egy
új-csillagzattal megszaporodott.
_Belfast J._
E váratlan megoldást hány kérdés fölmerülése követte.
A tudományos vizsgálódásnak minő titokteljes feladata lőn! Három férfiú
önfeláldozó bátorságának köszönhették, hogy az a látszólag jelentéktelen
kisérlet: golyó röpítése a holdba, megmérhetetlen fontosságú jelenséggé,
kiszámíthatatlan következményű eseménynyé változott. Ha az új égitestbe
zárkózott utasok czéljokat nem is érték el, de legalább a holdnak
világához tartoztak, keringtek körüle és emberi szem most először
leshette ki annak minden titkát. Nicholl, Barbicane és Ardan Mihály neve
a csillagászat történetében örök dicsőséggel vannak följegyezve; mert ez
a három bátor kutató az emberi tudás körének szélesbítésének
gondolatából üzetve eléggé vakmerőek valának a végtelen ürbe hatolni és
az újkor legritkább vállalatáért életüket tették koczkára.
Elég az hozzá, hogy midőn a longs-peaki jelentés köztudomásuvá lett, az
egész világot megszállotta a részvét, a bámulat és a félelem. Volt-e
arra nézve lehetőség, hogy ezeknek a vakmerő föld-lakóknak segítségére
siessenek? Nem volt, bizonyára nem volt, mert ők az istentől a teremtett
földi lények elé szabott határokat áthágva, megszakították az
emberiséggel való összeköttetést. Két hónapra való levegőt tudtak
gyártani. Élelmiszerük egy évre elegendő volt. De azután?… E rettenetes
gondolatra a legérzéketlenebb szivűek is megrendültek.
Csak egyetlen egy ember nem akarta hinni, hogy a helyzet kétségbeejtő;
egyetlen egy ember nem veszíté el bizodalmát: az ő ragaszkodó, vakmerő
és olyan határozott természetű barátjuk, a derék Maston J. T.
Egyébiránt folyton figyelemmel kisérte őket. Ettől az időtől kezdve a
longs-peaki reflectornál lakott, a mérhetetlen nagyságú reflector tükre
volt az ő szemhatára. Mihelyt abban feltünt a hold, bele szorítá azt
látása körének keretébe, egy pillanatra sem veszíté el szeme elől,
állhatatosan kisérte pályáján végig a csillagok világában;
elpusztíthatlan türelemmel vigyázta a löveg útját a hold ezüst tányéra
előtt és a derék ember valósággal állandó összeköttetésben maradt három
barátjával; arról a reményről pedig, hogy őket viszontlátja, nem mondott
le.
– Levelezni fogunk velök, – mondá mindenkinek, – mihelyt a körülmények
megengedik. Tudósítani fognak minket, mi pedig őket. Jól tudom én, hogy
ők eléggé elmés, találékony emberek, hogy a művészetnek, tudománynak és
iparnak minden segítő eszközével rendelkeznek. Evvel aztán mindent meg
lehet valósítani, a mit akarunk; meglátjátok, hogy ők ebből a hinárból
is ki fognak lábolni.